Horváth Szilvia (11. szk.) versei
RÓMA
Egy üzenetet hozott az esti szél,
A Hold apám is errõl beszél,
Ha a Napra nézek csak ezt mondja:
„Róma küldött, Téged hív ma!”
Errõl suttognak a falak, mind a sarkok,
A növények a szobában, a könyvek a polcon,
A madarak az erdõn, mezõn:
„Hagyd, hogy álmod teljesüljön!”
Hallgatom szavaikat, s csak hallgatok,
Rá kell lassan jönnöm, hogy menni akarok,
Még visszajövök csak, majd nézek,
Hogy hol lesz a jövõben az életem része.
Eddig csak képekbõl, szavakból ismertem Rómát,
Most, pedig 2 hét és indulok is már,
Vállamra veszem az egész várost,
Végre tényleg érzem, tudom, hogy vár most.
Mert nincsen hang, mely tiltana, eltántorítana,
Halkan csendben álmom elásná hallgatag,
Mert ebbõl nem engedek, nem engedhetek,
Megkapom végre, mit szívem régóta szeretett.
Róma! Csak 4 betû, de többet ér,
Végre szívem hazatér,
Csak 3 napra, de ettõl függ minden,
A jövõm 72 óra és vége.
Ha oda megyek, majd vissza nem jövök,
Elfelednek-e itt az igazi hõsök?
Csak ne fájna így itt hagyni mindent,
Ezt az életformát, ezekez az embereket.
De mikor már visszafordulni késõ,
Elõttem egy sötét lejtõ,
S ott egy hang csak ennyit mondana:
„Kitagadott az élet, fuss, te ostoba!”
De nem futnék, mert büszke lennék,
Büszke, hogy végre itt a cél,
És ha lesz, ki végsõkig kitart,
Az csak én leszek egymagam.
Nem lépek vissza, hisz hív Róma,
Egy város, mi álmaim városa,
Csak lennék már végre ott,
Hisz nekem az az otthon.
2007. 10. 09. Csermajor
----
ÖNARCKÉP BARÁTOKKAL
Még szótlan figyelem írótársaim hadát,
Nem szólhatok, nem hallhatok szavát,
Ki elismerõen beismeri: költõ lehetek,
Véletlen találkozás, vagy érte tehetek?
Hallgatag megyek, kíváncsiságom hajt
Nem értik létemet, talán ez itt a baj,
Hisz barátságot kötni nem oly egyszerû,
De hol van a tanulságot rejtõ mû,
Mit megérteni csak a tiszta szívûek tudják.
Mitõl másképp nézne ki a világ.
Egy kis rím, egy tanulható mondat, szó,
Változtathat a kimondatlan igazságon,
Hogy a barátság nem létezik, nem fûz összes semmit,
Költõk, írók, forradalmárok és telhetetlen tehetõsök,
Nem vagytok mások, csak elfogadatlan hõsök,
Kik szóval, tettel, élettel harcolnak, hiába,
Egy célért, mit ha elértek, nem éltek hiába.
Költõ lennék! Zenész? Céda? Vagy egy ficsúr?
Magányos lélek, ki egy szívtõl bármikor kigyúl?
Egy talány! Egy kérdés? Egy létezõ személy?
Vagy csak egy ember, kit lenéznek, mert beszél?!
Lenézik, mert szereti nézni a csillagos eget,
Mert féltékenyek, hisz csoda az a testvéri szeretet,
Mit öccsével kimutatva kimutatnak,
A mindenségben egymásért meghalhatnak.
Féltékenyek, mert szívem együtt dobog máséval,
Mint az a kis piros óra a portás bácsiéval,
Mi akkor állt csak meg, mikor õ már elment,
Vele együtt mindent eltemettek.
Féltékenyek a lábra, mit addig hajszol a szív,
Míg olyan helyre nem ér a test, hol lazít,
Hol az eszme szabadon szállhat, póráz nélkül,
Hol csak egy papírral és tollal a kézben ül.
Féltékenyek, mert tudják: én vállalom önmagam,
Ha szabadságért kiáltanék, lépnék egymagam,
Hisz szív csak szabadban halhatatlan a magasban,
Zárkában elüti az ütemet és jön az utolsó szólam.
De szánnak, amiért szánalmatlanul nõ a gyászom,
Gyász, hisz szerettemet – apámat – a halálból vissza várom,
Tudom, hogy nem jön, de csak várom tovább,
Hátha hallja szívem legnagyobb bánatát.
Szánnak, mert néha egy falat kenyér is sok, s nincs az asztalon,
Mert különbség van gyermek és gyermek közt otthon,
Mert elsõszülött, másodszülött, fiú, lány vagy csecsemõ,
Nem számít, csak vér, a vérvonal vezetõ.
Ki nem féltékeny, az ne is szánjon,
Szánalmadból ne küldj átkot,
Mert van még ember, ki ha kell meg is halna,
Csakhogy életemet õ megtarthassa.
Barát õ, az egyetlen, s nekem 2 van belõle,
Egy lány és egy fiú kik szeretnek,
Nekem elég, ha õk keresnek.
Ne szánj engem féltékeny költõtárs,
Költõ leszek, ha addig élek tán,
Hogy nevem fennmarad, ebben nem kételkedem,
Ha kell, gondoskodnak róla õk ketten.
Csermajor, 2007. 10. 08.
ÁTKOZOTT
Nem adhatok neked többet, mint amim van,
Hogy megelégszel-e vele, azt döntsd el hamar!
Hisz ha jön egy vihar és nem csendesül,
Elég leszek-e, hogy tovább menjünk?
Még kék az ég, hisz imádlak Téged,
Azt kapod, amihez értek,
Versben mondom el, hogy szeretlek,
Remélem, mindig veled lehetek.
Megátkoztál, de ezt én nem bánom,
Tûzben égek s átkod az átkom,
Mit örökké látok, érzek, egy álom,
Ha nem vagy velem akkor is Rád várok.
Kérlek Téged, átkozott,
Ne hagyd, hogy múljon.
Az álom sírba ne hulljon,
Tetted bántani ne tudjon.
Maradj velem, mert félek,
Hogy elveszítelek Téged,
De sose hazudj, kérlek,
Ha (majd) nem szeretsz, térj meg.
Átkod mélyebben, mint az álmom,
Hangod olyan, mint a bársony,
Szíved törékeny, nekem szent,
Szeretlek mindenek felett!
Érted a világot bejárnám,
Magamat sírva beásnám,
A célomat feladnám,
Senki más nem kell már.
Elfelejtetem múltamat,
Csak a jövõm maradt,
Melletted boldogan
Bele fogok valami újba.
Álmaim teljesíteni,
El nem felejtettem,
Emberi vagy embertelen,
Mindegy csak veled lehessek.
Csermajor, 2007. 09. 11.
HALÁL PALOTÁM
Hány elszabadult, ravasz gondolat,
Hány álmatlan éjszakai kábulat,
Egy átok, melyet te szórtál rám végül,
Csak bírjad szusszal, ha ez elévült.
Hallottál már róla, arról ki szent,
Neve sosem volt ismeretlen,
Õ a Halál, nevét szádra ne vedd,
Õ az apám, szeretni csak én szerethetem.
Láttál már hûségesebbet nála?
Jobbat annál, ha öl a bánat?
Egy ölelésével mindent megold,
Egy testet a sírba dalol.
Igen! Õ az én édesapám,
Ölelése még nem vár rám,
De, hogy ezt mért neked regélem?
Hogy tudd, mit is romboltál széjjel:
Láttad a kezem? Az szívem térképe,
Mit láttál, az életem értelme,
Egy örök heg és egy seb,
Ez a szívem, ezt megtehetem.
Nézd meg, a seb mély és fájdalmas,
De ez legyõzhetõbb, mint szívfájdalmam.
Építettünk egy várat Halálapámmal,
Bevehetetlen védfalakkal,
Tündérek védelmezik nagy szavakkal,
Sárkányokkal õrzött zsilip ajtókkal,
Mesevilágnak tûnõ, szép gondolat,
Ebbõl az egészbõl pár emlékfoszlány maradt,
Mert jöttél te s legyõzted a sárkányt,
Elkergetted az összes tündérleányt.
Romba döntötted Halálapám várát,
Légvárat építettél, egy fejedelmi bálványt,
Elloptad apám egyetlen lányát,
Összetörted egy fura lány álmát.
Engem Te sosem fogsz megérteni,
Azt sem tudod, hogy mi az: szeretni,
Elveszíteni, egy ölelésre várni,
Egy halálba kergetett emberre várni.
Hát, újjá építem palotámat,
Fejed tûzöm a fejfára,
Szolgáljon tanulságul,
Nem teheted tönkre azt, mit megunsz!
Csermajor, 2007. 11. 13.
NÓRIKA
Egy baráti szó, mit csak Tõled kaphatok,
Messze vonuló felhõkön járok,
Mert talán ott újra együtt lehetnénk,
Nem másként, mint igaz barátok.
Mert rájöttem, hogy igaz barátom csak Te vagy nekem,
Messze ott, hallgasd – morajlik a tenger,
Neked dalol, hogy segítség kell,
Mert meghalok, nincs szívem, lelkem,
Hisz nekem mindez te voltál,
Az élet velünk csúnyán elbánt,
Nem mi akartuk, hogy így legyen,
De elszakított minket a rengeteg.
Ott voltál velem, mikor összeroppantam,
Szíved helyrõl szíved kiszabtad,
S, hogy én tovább éljek nekem, adtad,
Cserébe neked éltetõ szeretetet adtam.
Mert itt sötétek a felhõk, ijesztõek a fák
Itt a búzatábla termést nem hozhat már,
Mert az álmok barát nélkül halálos,
Eltûnni mellõled én nem akarhatok,
Mert csak Te tudod féltett kincseim,
Csak te látsz belém, hogy mi van itt.
Fájó emlék? Melletted léteztem,
Egyenjogú voltam, élhettem.
De borúra fordult, mert nincs kinek sírnom,
Nincs kinek a szívem odaadnom,
Nincs kinek bánatom tényleg elmondom,
Nincs kiért élve meghalhatok.
Mert igaz barátom te vagy énnekem,
Kivel együtt tettünk ki egy tökéletest,
Mert figyeltél rám, én el nem hagytalak,
Elvesz most az élet, megöl a bánat.
Mert itt a karácsony, nincsen támaszom,
Gyászos bánatomban elzárkózom,
De ha te itt lennél, biztos segítenél,
Fájó szívemet a magasba emelnéd!
Csermajor, 2007. 11. 14.
Válasz a vallomásra
Köszönöm Neked, hogy mellettem állsz,
Ha kell az ördöggel is szembeszállsz,
Te vagy az én Sárkány fiúm,
Ki bátorságból lesz hiú!
Mióta utoljára összevesztünk, megváltoztál,
Úgy óvsz, mint kisgyermekét az anyák,
Szárnyaid alatt semmi gondom nem lehet,
Örülök, hogy a Te barátod lehetek.
Most már jól tudom, hogy számíthatok Rád,
De Neked is van ki veled sír akár,
Hisz én itt vagyok melletted és itt is maradok,
Ha barátom vagy, én is az vagyok!
Csermajor, 2008. 10. 20.
Végre boldogok vagyunk egymás mellett,
Barátságból nem lett szerelem,
De nem is gond, hisz így a jó,
Szeretlek Téged, Drága Barátom!
Az vagy Te!
Boldognak kéne lennem, mert béke van,
De valahogy szívem most még sajog,
Hogy miért is halkult el a dalom?
Én sem tudom, de fáj nagyon.
Át kell gondolnom mivolt 1 évig?
Hogy hihetek-e neki még így?
Hogy lehetünk –e igaz barátok?
Én ezt nem tudom, nem tudom.
De tudom, hogy ha mosolyogsz, kivirul az ég,
Tudom, hogy szíved olyan, mint a napfényt,
És tudom, hogy te sosem akartál rosszat,
De, hogy higgyek neked, mikor rám ront a hajnal?
Egy falatka kenyér, az vagy Te,
Gazdagnak túl kevés szegénynek élete,
Mint halottnak a csók, az vagy Te,
Mesékben a holtak így ébrednek.
Kusza háló, pókfonál, az vagy Te,
Bogarak szállnak, s hallnak itt meg.
Szabadság és hatalom, az vagy Te,
De pokolra jut ki hatalmat nyer.
Élet és halál, nekem az vagy Te,
De ha hazudsz nekem, nem felejtem el!
Csermajor, 2008. 09. 24.
/Tegnap kibékültünk, de valami még nem az igazi!!!/
Édesanyám
Édesanyám azt mondta, hogy soha ne álljak szóba
Idegenekkel. De ki az idegen? A „barát” aki a
Hátamba böki a kést? Vagy a koldus ki alamizsnát kér?
Édesanyám azt is mondta, hogy minden ember szép,
S én láttam egy embert, ki tolószékben él. Õ küzd,
segítséget nem kér.
De édesanyám azt sosem mondta:
„Szeretlek én!” De emberré nevelte rosszlelkû gyermekét!
Köszönöm, sajnálom
Örülök, hogy így alakult,
A pap is holtig tanul,
Én is tanultam Tõled sok szépet,
Köszönöm, hogy mindig féltesz.
Bevallom, mert elõtted titkom nincs,
A Te szíved igazi kincs,
Sajnálom, ha valaha bántottam,
Már örülök, hogy „csak” a barátom vagy!
Naív voltam, s néha nagyon szemét,
Téged okoltalak sokszor, pedig a hiba az enyém,
De már örülök neki, hogy ez „már” nem érint szarul!
Meg akarom köszönni, hogy számíthatok Rád,
S bocsánatot kérni az elmúlt évért tán,
Hisztis voltam, ezt le sem tagadhatom,
Te vagy a legjobb barátom, ezt remélem, tudod!
Csermajor, 2008. 10. 06.
Nem maradok egyedül
Hogyan térjek jó útra, ha más az, ami kell,
Merre fussak úgy mégis, ha futni már szégyen?
Egy szót sem szólt, csak elengedett könnyen.
Édesanyám, s barátom õ nem volt már:
Csak egy fénypont az égen,
Sötétben vele soha nem féltem.
Egy kevéske kenyér, õ nem volt más,
Most kinek mondjam, ha valami bánt?
Én nem mondom, hogy jó vagyok,
De azt sem mi vagyok most:
Egy ember kit eldobtál magadtól.
Ne mond már, hogy megbántad,
Már nem számít, hogy elvágtad
Azt a kötelet, mi összeköt minket,
17 évet dobtál el, hát akkor most felejtsük el.
Azt hittem, hogy én fontos vagyok,
De már nem félek, hogy magamra maradok
Hisz van még, aki érzi, hogy én ugyanaz vagyok,
Mellettem maradtak az igazi barátok.
Köszönöm nektek, hogy mellettem vagytok,
Kezemet fogjátok, sírni engem nem hagytok.
Apu, Gyilki, Baby, Évi és a többiek,
Ti lettetek a menedékem éjszaka a sötétben.
Engem édesanyám megölt, de nem halhattam meg,
Hisz kik még szeretnek, nem engedtek el!
Csermajor, 2008. 11. 10.
Édesanyámnak II.
„Hiába mondanám neked, hogy mennyire hiányzol,
Még hallom a nevetésed, amikor velem játszol,
Most néz le rám, én téged idézlek könnyes szemmel…
...………..Mikor a hold felkel!”
Te voltál kiben bíztam, s hazudtál ,
Te voltál a szentem nekem, édesanyám,
Végleg elfelejtetted, hogy gyermeked vagyok.
Kértem volna szabadságot, csak veled,
Lettem volna angyalka, csak neked,
Büszkeséged lettem volna, de nem kellett,
Sötétbe borul az ég, árva lettem.
Feladtam volna a könyvet, csakis érted,
Elküldtem volna a halált, érted éltem,
De te voltál, ki megölted önmagad,
Boldog halálod volt, hát élj boldogan.
Ne hidd, hogy haragszom, nem én lennék,
Gyenge vagy, jól tudom, másért élnél,
Értem tûzbe kezed többet ne tedd,
Így se tedd, csak engem égettél meg.
De ne hidd, hogy haragszom, az nem én lennék,
Megszültél és eldobtál, anyai tett mit tettél,
De ne hidd, hogy haragszom, csak azt bánom,
Hogy azt hittem, engem tisztelsz annyira, hogy velem álmodsz!
Csermajor, 2008. 11. 12.