Látod,
reggel hétkor,
ahogy az utca ébred.
Hallod,
ahogy kiszivárog
párás téli ablakon
cseppenként az unalom.
És dühöngsz,
hogy ez hogy lehet,
hogy senki sem érti meg?
Mondd,
mi van veled?
Hogy szeretheted az életet?
Hogy lehet,
hogy belül sejted:
minden emberben van remény?
Most még nincs erőd,
hogy magaddal szembenézz.
Hazudj!
Hazudj másoknak,
magadnak,
a csillagoknak!
Hazudj könnyeket!
Hagyd elmenekülni az árnyakat!
Széttörheted a kérdőjeleket,
de sírod felett ott lebeg majd az emlékezet.