Az embert a természet alkotta, de a munkája önálló életre kelt, és most fenyegeti létét.
De én barátságot köttötem vele, és egy barátot védeni kell. Akár áldozatok árán is.
Miután kitakarítottam a lépcsőháznak emlegettet helyiséget, kinézek az ablakon. Szépen süt a nap,de nem túl melegen, éppen csak kellemesen. A nyitott ablakon hűs levegő folyik be. Kikönyökölök a párkányara és élvezem ezt az idillt. Örömöt érzek és hálát a természet iránt. Szerintem már minden ember érezte ezt, hogy átjárja a nyugalom, és az összkép gyönyörűsége. Szívesen kiülnék az erkélyre , de jó nekem itt. Egyenlőre.
A házunk a domboldalon áll, egy hatalmas ablaka van, amely szemként merend a domb alatt elterülő síkságra. E szem alatt két egy négyzetméteres ablak, mint két legördülő könycsepp. Én is az egyik ilyen legördülő könycseppen át nézem a tájat. Látom a főutat, a rajta elsuhanó autókat, a mellette lévő autószalonokat, és házakat. Pont látszik hogy az alsó szomszéd a déli híradót nézi a tévében. A környéken kutyák társalognak, alkalmanként egy-egy kakas is elereszti a hangját. A szobámból kellemes blues zene szól, igaz ez nem természetalkotta, de azért még jó, orromat betölti a frissen nyírt fű illata. Édesanyám mosogat, közben kérdez valamit. Válaszadás után folytatom a bámulást. Nem nézek, csak bámulok. Majdnem hibátlan az összkép.
Azon gondolkodom, hogy kéne-e mellém valaki, végül arra jutok hogy csak zavarna. Jobb így "négyszemközt" a természettel. Csak mi, barátok.
Még nem említettem, de imádom a farkasokat. A selymes szőrzetüket, a vadságuk és szelídségük szeszélyes váltakozását, de nem utolsó sorban a hűségüket, amely egyesekben szeretetet , másokban tiszteletet vagy félelmet ébreszt( bennem mindhármat). Ők a természet remekművei.
Az idilli érzés elhalványul, helyét izgalom és várakozás váltja fel. Várom a jelet .
Az udvarunkat figyelem. Itt- ott áll egy gyümölcsfa, apám vasai, középen pedig egy méteres hamufolt, ahol a száraz füvet szoktuk elégetni. A szél hírtelen egy kis hamuördögöt alkot a felkapott feketeséggel, majd hasonlo gyorsasággal el is tűnik. Megérzem az elmúlás szagát. Észreveszem a jelet.
Vigyor terül el arcomon. Futva indulok le a lépcsőn, majd ki a házból. Picit remeg a kezem az izgalomtól, de azért beillesztem a garázskulcsot a zárba, és kitárom a kétszárnyú ajtót. Odabent sötétség van, a napfény kitartóan próbál bejutni , de a sötétség vastag , bevehetelen falat alkot.
Hallom az apró neszeket a feketeség felöl. Meglátok két piros fényes pontot, majd még kettőt, aztán egyre többet.
- Ne kíméljetek senkit!! - szólók halkan. Kezzemel selymes bundát tapintok. Hatalmam mérete csak most tudatosult bennem. Minden egyes teremtmény iránt barátságot érzek, de ez az érzés ember feletti. Pillanatra én is farkasnak érzem magam.
Megfordulok. Kifelé menet meghallom az első halálsikolyt. Anyámét. Egy másodpercre megtámad a gyász, de aztán elmosolyodom. Csak figyelem a szerteszét rohanó ragadozóimat. Ugyan azt érzem ,amit akkor mikor kinéztem az ablakon: idillt De ez csak nekem az, és a természetnek.
Perverz vigyorral figyelem ahogy a szomszéd sikoltva menekül. Persze tudom, hogy maximum még 4 métert.
Hatalmasnak érzem magam. Hatalmasabbnak bárkinél és bárminél. Még a barátomnál: a természetnél is.