Pablo Honey

Pablo Honey (1993)

1. You
2. Creep
3. How Do You?
4. Stop Whispering
5. Thinking About You
6. Anyone Can Play Guitar
7. Ripcord
8. Vegetable
9. Prove Yourself
10. I can't
11. Lurgee
12. Blow Out
13. Creep *

Debütáló albumuk, a Pablo Honey egy bíztató kezdés volt. Keverte a U2-nál megszokott autentikus rockot a hosszú, atmoszférikus instrumentális dallamokkal. Mindehhez még hozzájárul a hármas gitár szóló, ami felváltva nyugtató és frissítően zajos.
Az “Anyone Can Play Guitar”, “Blow Out,” és az áttörést meghozó “Creep” mind olyan kivételes erőt taralmaznak, ami zsigerekig hatol és ennek köszönhetően az album azonnal meghozta számukra a sikert.

* Az amerikai piacra szánt, cenzúrázott verzó, amelyben a “so fuckin’ special” helyett a “so very special” hallható.

The Bends

The Bends (1995)

1. Planet Telex
2. The Bends
3. High and Dry
4. Fake Plastic Trees
5. Bones
6. Nice Dream
7. Just
8. My Iron Lung
9. Bulletproof... I Wish I Was
10. Black Star
11. Sulk
12. Street Spirit (Fade Out)

A Pablo Honey után kielégítő folytatásnak bizonyult a The Bends. Az alapokat a lendületes hármas gitár szólóból merítették, amit a Pablo Honeynál ismerhettünk meg és mindemellé alkottak egy erőteljes hangzásvilágot, amiben van egy szintű kétségbeesés és gyötrelem - az elméig hatoló autentikus rock. Alkalmanként érezhető azon együttesek hangja, melyek hatottak a bandára - ilyen a U2, a Pink Floyd, az REM vagy a Pixies. Viszont megszabadultak a kliséiktől, aminek köszönhetően a dalok üdítően frissnek hangzanak. Thom Yorke gyötrődő dalai melankólikus áramlást és hullámzó szerkezetet adnak a nekik.

OK Computer

OK Computer (1997)

1. Airbag
2. Paranoid Android
3. Subterranean Homesick Alien
4. Exit Music (For a Film)
5. Let Down
6. Karma Police
7. Fitter Happier
8. Electioneering
9. Climbing Up the Walls
10. No Surprises
11. Lucky
12. The Tourist

A The Bends hangzásvilágát alapul véve, az OK Computer-rel a zenekar létrehozott egy kiváló anyagot a modern rock képviseletében. Az előző két album autentikus gitár eposzaival itt viszont már nem találkozni. A gitár rock elemeit nélkülözték, s igy az eredmény egy finoman szerkesztett zene lett, ami inkább a rock&roll-ra hasonlit. Az egész egy vakmerő lépés a bandától ( például a “Paranoid Android”). A zenekar feszes, melodikus és erőteljes, és Thom York hangja könnyedén ingadozik a finomkodó fejhang és az ördögi morgolódás között. Lényegében ez egy bámulatos demonstrációja a zenei zsenialitásuknak és ezt minél többször meghallgatjuk, annál jobban érezzük - előjönnek olyan kis finom részletek, mint az elektronikus ritmika, a hátborzongató billentyűjáték és a teljes “hangzás”. A dalok rendezése is erősen sikerült, és az album tele van különleges mesterművekkel, a csillogó “Subterranean Homesick Alien”-től a célzatos “Karma Police”-on át a kissé gótikus “Exit Music (For a Film)”-ig. Az OK Computer az az album, amely felemelte a Radiohead-et a 90-es évek legtalálékonyabb és legérdemlegesebb zenekarai közé.

Kid A

Kid A (2000)

1. Everything in its Right Place
2. Kid A
3. The National Anthem
4. How to Disappear Completely
5. Treefingers
6. Optimistic
7. In Limbo
8. Idioteque
9. Morning Bell
10. Motion Picture Soundtrack

Az ütemes klubbzene és a hanghatáson alapuló technika helyett a zenekar igyekezett egyesiteni a felkavaró “inteligens technót” az Autechre és Aphex Twin zenéjével. Az eredmény: gyors ritmusok és sötét hangzású külcsín. Az eddig elért kiváló eredményeikhez képest az album nem olyan mintha teljesen hátat forditottak volna önmaguknak, mivel inspirációnak ugyanazokat a posztmodern kiindulási pontokat használták, mint eddig. Végeredményben az album a legsikeresebb elektronikus lemez, amit rockzenekar alkotott - nem olyan, mint egy rockalbum, hanem mint egy Radiohead album. A Kid A nem olyan ábrándozós és meglepő mint az OK Computer, mégsem elpocsékolt az az idő, amit rá szánunk. Annak ellenére, hogy az album sok helyen idegen és intrikus, lényegében az egészben van valami, ami velőig hatol. Az ismétlődő játék eltünteti a dalok szürkeségét -főleg az album második felén- ahol nincs elég terület a Radiohead könyörtelen kísérletezésének. Minden negatívuma ellenére az albumról elmondható, hogy megtalálható benne a bandára jellemző zsenialitás és csillogás.

Amnesiac

Amnesiac (2001)

1. Packt Like Sardines in a Crushed Tin Box
2. Pyramid Song
3. Pull/Pulk Revolving Doors
4. You and Whose Army?
5. I Might Be Wrong
6. Knives Out
7. Amnesiac/Morning Bell
8. Dollars and Cents
9. Hunting Bears
10. Like Spinning Plates
11. Life in a Glass House

Az album egy újabb kísérlet volt és a végeredmény sokmindenben eltért az előző albumoktól. Az emberek tulajdonképpen egy mítoszt vásároltak, kiindulva az élőben hallott kedvenceikből (”Knives Out” és “You and Whose Army?”) - ezek a dalok egyáltalán nem voltak jellemzőek a Kid A-re, inkább a régebbi albumokra (a rajongók tulajdonképpen egy újabb OK Computer-t vártak). Azt tudni kell, hogy az album olyan dalokból áll, amelyeket a Kid A időszak alatt rögzítettek, tehát alapjában véve mindkét album hangzásvilága ugyanaz. A Kid A-re jellemző tudatos epikusság és “összetörtség” viszont hiányzik belőlük. Így a dalok egyszerűbbek, és az Amnesiac olyan, mint a Kid A modernizált változata, zajosabb elektronikus elemekkel és olyan részekkel kiegészítve, melyek egyedi atmoszférát teremtenek neki. Az album mégis sok helyen zavarosnak és összevisszának tűnik. Lényegében az egész egy nagy “zagyvaság”, lenyűgöző pillanatokkal: a “Pyramid Song” és a “You And Whose Army?” hipnotikus kilengései, az örvénylő “I might Be Wrong” és “Knives Out”, és a “Life in a Glasshouse” látványos befejezése egy rézfúvós zenekar közreműködésével. Az album fő baja, hogy hiába szép egy előadótól, hogy két ugyanolyan albumot hozzon ki, de ez esetben mindkettőnek ugyanaz az alapja, ugyanazok a hibái és ha mindezt egy albumba sűrítik, ezeket ki lehetett volna szűrni. A Kid A és az Amnesiac hangszínben nincs különbség, sem abban, ahogy megközelítik a dalokat, csak a felosztás teszi őket különbözővé. Igaz, mindkét felvétel meglepő, de kiváló bizonyítékkal is szolgálnak arról, hogy a Radiohead minden idők egyik legjobb zenekara.

Hail to the Thief

Hail to the Thief (2003)

1. 2 + 2 = 5
2. Sit Down, Stand Up
3. Sail to the Moon
4. Backdrifts
5. Go to Sleep
6. Where I End and You Begin
7. We Suck Young Blood
8. The Gloaming
9. There There
10. I Will
11. A Punch-up at the Wedding
12. Myxomatosis
13. Scatterbrain
14. A Wolf at the Door

A Radiohead újra és újra felmerülő dilemmája: hogyan lehet felhasználni a régi dolgokat úgy, hogy valami újat és rendkívülit alkossunk? Fennállásuk óta át kellett vezetniük valahogy az első albumok híveit azon az árkon, amit sokáig produkáltak, eddig az albumhoz. A dalokban a gitárjáték dominál, a dobjáték is emberközelibb lett, a versszakok pedig jobban hatnak a kórusnak köszönhetően. Tulajdonképpen a zenekar “visszatért” a régi hangzásához. A nyitó “2+2=5″ és a “Sit Down, Stand Up!” két évvel korábban készültek és lassú áramlással jutnak el a csúcspontig, ezt az áramlást pedig mindvégig érezni és a katarzis is minden esetben bekövetkezik. A kísérteties “Sail to the Moon”-ban, ami talán a legközpontibb dal, főleg a billentyűk dominálnak. Ha leszámítjuk a dalok kitűnő szerkezetét, az album ugyanolyan töredékes, mint az Amnesiac. A “Backdrifts”-re és a “The Gloaming”-ra ugyanúgy jellemző az előző albumnál megszokott erős elektronikus háttér, míg a lesoványított “We Suck Young Blood” lusta szenvelgése mindezeknek. Az album a maga durva egy órájával nem tartalmaz olyan mély mondanivalókat, mint elődei. Lényegében a Radiohead újra azt bizonyitja, hogy fennállása második évtizedében, még képes olyan albumot alkotni, amin nem csinál mást, csak megragad egy pillanatot.

In Rainbows

In Rainbows (2007)

CD1
1. 15 step
2. Bodysnatchers
3. Nude
4. Weird Fishes/Arpeggi
5. All I Need
6. Faust Arp
7. Reckoner
8. House Of Cards
9. Jigsaw Falling Into Place
10. Videotape

CD2
1. MK1
2. Down Is The New up
3. Go Slowly
4. MK2
5. Last Flowers
6. Up On The LAdders
7. Bangers And Mash
8. 4 Minute Warning

1. lemez

Évekig csak vártunk és vártunk az új albumra. A zenekar pedig csak húzta - halasztotta. Amikor már csalódottan beletörődtünk, hogy 2008-ig nincs új album, jött a hír, hogy október 10-én megjelenik az In Rainbows címet viselő stúdiómunka - nem is akárhogy, a neten lesz csak hozzáférhető és lényegében annyit fizet érte a rajongó amennyit akar. A sok időnek és ennek a húzásnak a következtében az album nagyot durrant a sajtóban, a rajongók közt, sőt, még divatot is teremtett (hirtelen minden zenekar elégedetlen lett a kiadójával és azt nyilatkozta, hogy az új albumát a neten jelenteti meg). Ügyes marketingfogás? Naés. A rajongók és a kritikusok imádták, a többi banda menedzsere pedig a falba verte a fejét, hogy miért nem nekik jutott az eszükbe.

10 éve jelent meg az OK Computer, 10 év után talán ez a Radiohead legjobb munkája. Ha az egész életművüket nézzük, kilóg a sorból, más mint a többi. Aki az előző albumokat akarta visszahallani benne, csalódott, de ha különálló műként hallgatjuk, a mennybe repít, ahogy a címben is ígéri. Már a borítón megakad az ember szeme -minden az, csak nem szokványos- egy embrióval a háttérben a szivárvány minden színében fel van tüntetve a cím (ez csak az egyik borítóváltozat - a legelterjedtebb, ezen kívül volt még pár variáció).

A nem szokványosság jelző ott kering az egész album körül - stílusa, a borító, és az, ahogyan kapható- volt az annyit fizetsz amennyit akarsz verzió (ez csak egy bizonyos ideig működött, utána a zenekar leállította - de aki addig még nem szerezte be, annak semmi oka nem volt a nyavalygásra - mint azt több fórumon is olvastam - seperc alatt le lehetett illegáliskodni a netről) és meg lehetett rendelni díszdobozban. Lesz természetesen CD változat is, ez december 31-én jelenik meg.

Az album hosszát tekintve a The Bends óta a legrövidebb (40 valahány perc)- véleményem szerint ez is bizonyítja, hogy egy album időtartama nem áll egyenes arányosságban a minőségével. Gatyába rázásáért ismételten Nigel Godrich felelt (próbálkoztak Mark Stent-tel is, de végül- és lehet hogy szerencsénkre is- visszatértek a The Bends óta mellettük dolgozó Godrichhoz).

A Hail to the Thief és az In Rainbows közti 4 évet Thom szóló próbálkozásai is magyarázzák. Ez a 4 év arra is jó volt, hogy kipróbálják a dalok hatását a közönségre. Viszont ezek a dalok a stúdióban új hangszerelést kaptak. Ízlés dolga kinek mi tetszik - én 6:4 arányban a koncertanyagra szavazok.

A 15 Step erős kezdés - gépies, hideg, határozott. Hogy kinek az eszement ötlete volt belevinni egy gyerekkórust, rejtély, de minden tisztelet neki.
Ezt a Bodysnatchers követi. A zenei alapról anyukám régi rocklemezei ugranak be - mint a Pearl Jam, de van benne valami, ami a U2ra emlékeztet (de talán csak nem kéne annyi U2-t hallgatnom, mivel a Reckoner is egy U2 dalra emlékeztet).
A Nude szinte ellentéte az előző daloknak - nyugodt, lirai, kora hajnali órákban iskolába menet az embert mély depresszióba döntő :)
Weird Fishes/Arpeggi - ha stilusilag akarnám jellemezni, akkor a groove ugrik be. Nem az album fénypontja. Segit magunkhoz térni a Nude melankóliájából és felkészit az
All i Need-re. Melankólikus, szomorú dal a viszonzatlan szerelemrol. Szakitáskor, plátói szerelemhez kötelező.
A Faust Arp szerény véleményem szerint vonós-billentyűs kíséretével ugyanaz a kategória mint a Wierd Fishes.
Az ezt követő Reckoner (ami az album egyik kicsúcsosodása) már ismert volt a koncertekrol. De mint kiderült, a koncerteken játszott és az albumon megjelent dalnak semmi köze egymáshoz. Ez az a dal, amelyben hallgató az album cime.
A House of Cards elején kishiján szivrohamot kaptam - túlságosan is emlékeztet egy mostanság eléggé népszerű “slágerre” (de ez valószinűleg megint csak az én hülye asszociációim eredménye). Az első pár másodperc túlélése után Jimmy Cliff ugrott be. A Radiohead és egy árnyalatni reggae egy dalban ami a szerelemrol szól? Furán hangzik, de meglepően jó kombináció.
Ezt követi (számomra) az album fénypontja: Jigsaw Falling Into Place - csukd be a szemed és hallgasd ahogyan eljátszák a kedvenc dalodat (”Just as they play your favourite song“).
A Videotape megfelelő lezárása az albumnak - az embert elárasztja valami, aminek köszönhetően ha eddig nem is, ezek után az albumot tökéletesnek találja.

Be kell vallanom, kicsit féltem az albumtól. Hogy tele lesz politikai utalásokkal, mint az előző évek termése, hogy nem hoz semmi újat, csak ismétli az addigiakat. Szerencsére pozitivan csalódtam. Témailag semmi elvont, vagy magasröptű - szerelem, csalódások, szorongás, vágy mindennapi problémáink.

2. lemez

Be kell vallanom, amennyire extázisban voltam az első rész után, ez csalódást okozott. Másnapra nem maradt meg belőle semmi. Lehet, mert ez egy elég kemény időszak volt a suliban, lehet csak érnie kellett (kell) -eddig egyetlenegyszer sikerült pozitív élményt kiváltania bennem- amikor egy apró baleset után a túlbuzgó doktor bácsi annyi nyugtatót belémnyomott, hogy betéptem.

A dalokat nem is szeretném zeneileg véleményezni, ennél jobban nem menne, bár a “bonus” szótól a zárójelben a hideg ráz.

A legviccesebb amit az albumról olvastam az a következő: A Radiohead és a U2: Ha a Radiohead alapjait keressük, akkor mindenképpen meg kell emliteni Bonóékat. (Nagyon sok U2-t kell ahhoz hallgatni és hatalmas rajongónak lenni, hogy mindenből őket halljuk ki.) Szerintem a kettőben csak annyi a közös, hogy mindkét banda ugyanarról a szigetcsoportról származik, szerepel a dalban gitár és dob, nameg az énekes férfi. A blog írója pedig.. le a kalappal.. ha én így tudnék jellemezni 1-1 (U2) albumot.

Ezzel a második résszel Thomék ismét emlékezetest alkottak -az ember vagy utálja, vagy imádja- átmenet nincs, de így vagy úgy, emlékszik rá.

Csokitorta