Örkény István: Az állva maradás joga Ha most a kalauznő, aki már eddig is, látszólag közönyösen, kétszer-háromszor végignézett rajtam, azt találná mondani, hogy kérem a kedves utasokat, fáradjanak a kocsi elejébe, akkor én, erre mérget vehetnek, egy árva szót sem szólnék, másfelől viszont meg se moccannék, hanem, mintha ide lennék cövekelve, állva maradnék a helyemen. Arra ugyanis, hogy én itt okvetlenül állva maradjak, alapos okom van. Mégpedig az, hogy itt lent, a földön, a bokámnak nekitámasztva, ott az aktatáskám, benne öt üveg sörrel, tíz pár virslivel, mustárral, kenyérrel, vajjal, sajttal és egy üveg háromcsillagos konyakkal, ami körülbelül hat vagy nyolc kiló, és ezt nem vagyok hajlandó elmozdítani, sőt boldog vagyok, hogy a táska nem billen föl se fékezés, se indulás esetén. Mindez persze azért van így, mert akadnak olyan kiszámíthatatlan, elviselhetetlen, hisztérikus emberek, mint az én legjobb barátaim, akiknek az utolsó percben jut eszükbe magukat vacsorára bemondani. Ezzel a magyarázattal viszont nem állhatok elő, mert nevetségessé válnék az utasok előtt, tehát némán, de kimozdíthatatlanul itt maradok, ahol vagyok. Ha most már a kalauznő, ami nincs teljesen kizárva, meg találna szólítani, mondván, hogy azt a szürke esőkabátos urat külön felkérem, hogy adjon helyet a felszálló utasoknak, akkor viszont már, előzékenyen bár, de igen határozottan kénytelen lennék kijelenteni, hogy kedves asszonyom, maga jobban tenné, ha befogná a száját. Ha erre a kalauznő, ami könnyen lehetséges, azt találná válaszolni, hogy kikérem magamnak ezt az otromba hangot, akkor én azt mondanám, még mindig előzékenyen, vagy ha nem is előzékenyen, de tartózkodó nyugalommal, hogy kedves asszonyom, maga pedig zöldüljön meg, kopaszodjon meg, legfőképpen pedig némuljon meg, mert mást se csinál, mint oktatja, bosszantja és sértegeti az utasokat. Ha pedig erre, amire már volt eset, ő azt felelné, hogy uram, ha még egy szót mer szólni ezen a hangon, akkor rendőrt hívok, azzal vágnék vissza, hogy tisztelt asszonyom, hívja ide az egész rendőrséget, a katonaságot, a tűzoltóságot, hívjon ide akár páncélos alakulatokat, én akkor se fogok elmozdulni erről a helyről, melyet jogom van elfoglalni, mint minden más utasnak a világon. Nomármost. Ha tudna véletlenül egy rendőrt hívni, és az a rendőr fel tudna szállni erre a zsúfolt autóbuszra, és kérdőre merne engem vonni, akkor én azt mondanám neki, minden ingerültség nélkül, de azért erélyesen, hogy kedves bajtársam, dögöljön meg. Amire ő, ami szintén nem lehetetlen, azt találná válaszolni, hogy ha uraságod ilyen hangot üt meg, akkor én kénytelen leszek bekísérni az őrszobára, erre már, hiszen az én türelmemnek is van határa, megjegyezném, hogy tisztelt bajtárs, maga engem ne vigyen sehová, mert mindjárt én viszem el valahová, ahol igen rosszul érezné magát, mert ott a két talpammal a hasán ugrálnék egészen addig, míg ki nem megy magából az egész szem levegő is, és elmegy a kedve a további fenyegetőzéstől. Erre aztán, ami nemcsak elképzelhető, hanem nagyon is valószínű, az a bizonyos rendőr százados, aki elé odavezetnek, a fejemre olvasná, hogy nézze csak, kérem szépen, maga kultúrembernek látszik, öltözése és fellépése kiegyensúlyozott férfira vall, hogy mondhatott ilyesmit egy rendőrnek, aki csak a kötelességét teljesítette, amikor védelmébe vett egy dolgozó asszonyt, aki nem tett mást, mint hogy a legnagyobb udvariassággal szintén a kötelességét teljesítette. Erre azonban én már nem is válaszolnék, mert utálok vitatkozni, hanem egy lépést hátrálnék, a nadrágom sliccét kigombolnám, és abban a kerületi őrszobában egyszerűen odakisdolgoznék arra a különben is tintafoltos, zsírpecsétes futószőnyegre, és miután dolgomat elvégeztem, nadrágomat pedig begomboltam, legföljebb annyit mondanék, hogy nézze, százados úr, a válaszom csak ez. Ha pedig ezek után, ami még a lehetőségek birodalmába tartozik, az elmegyógyintézet főorvosa erőltetett gyöngédséggel arra szólítana fel, hogy most hunyjam be a szememet, nyújtsam előre a kezemet, és egy képzeletbeli egyenes vonalon induljak el őfelé, akkor én ugyan nem hunynám be a szememet, nem nyújtanám előre a kezemet, de azon a képzeletbeli egyenes vonalon elindulnék őfelé, és úgy hasba rúgnám, hogy hátrabukfencezne az íróasztala mögé. És ez még semmi. Mert ha ezek után az az öles termetű ápoló, aki ott álldogált a hátam mögött, rám vetné magát, és megpróbálna lefogni, akkor én, akit ez szerencsére nem érne váratlanul, úgy sípcsonton rúgnám, hogy végigvágódna a padlón, én pedig rávetném magamat, hogy mozdulni se tudjon, és aztán kinyomnám a szemét, mégpedig úgy, hogy a két hüvelykujjamat oldalról, pontosabban a két szeme szögletéből jól belenyomnám a szemgödörbe, amitől a két szeme halk pattanással kiugrana a helyéről. Ezek után, a biztonság kedvéért, még az agyvelejét is kiloccsantanám, s most már szabad utat nyerve, fognám az aktatáskámat, lemennék az utcára, intenék egy taxinak, hogy időben hazaérve, illő vendégszeretettel fogadhassam kedves barátaimat.