Örkény István: A jó halálról T. Pali bácsi meghalt szervi szívbajban. Hetvenegy éves volt; három héttel élte túl hetvenegyedik születésnapját. Hetvenegy éves korában is dolgozott, igaz, már nem a gép mellett, "már csupán oktatói minőségben", ahogy ő mondta. Hetvenegy évesen, rozoga testével fél ötkor kelt ki az ágyból, s ült föl a Lágymányos túlsó sarkán a villamosra, a szőlőpréshez hasonló, rettenetes reggeli villamosra, s utazott végig a városon, befelé s újra kifelé, Újpest külső szögletéig, ahol dolgozott. "Miért kell magának még mindig dolgozni, Pali bácsi?" - "Hát maga nem fog dolgozni? Maga is fog dolgozni. Ilyen emberek vagyunk." Négy vagy öt éve ismerem. Riportot írtam róla egyszer - első újítása alkalmából, amelyre már nem emlékszem. Azóta afféle távoli családtagnak számítottam Pali bácsiéknál; én számon tartottam őt, ő számon tartott engem. Néha találkoztunk. Azt mondta ilyenkor: "Hallgattuk ám magát a rádióban." - "Igazán? És hogy tetszett?" - "Megismertük a hangját" - mondta. Arról, hogy írásom tetszett-e vagy sem, sosem nyilatkozott. Nem is értette a kérdést. Föltehetően azt hitte, hogy az én munkám is olyan, mint az övé - az én kezemből sem kerül ki elrontott, selejtes darab. Ebben, sajnos, tévedett. A lánya jött el megmondani, hogy meghalt. Este kivillamosoztam hozzájuk; ágyán feküdt összekulcsolt kézzel; lábtól egy kisasztalkára téve bársonybölcsőjükben a három kitüntetés. A lány kiment vacsorát melegíteni. Ketten álltunk a halottas ágynál, a veje meg én. Vejét sosem szerette. Rossz férjnek és rossz lakatosnak tartotta, de azért nem veszekedtek, mert az öreg soha senkivel sem veszekedett. A lakatos a hátam mögött állt, s ő is a halottat nézte, azzal a különös udvariassággal, ahogy a halottakra - idegenek jelenlétében - nézni illik. Pali bácsi arca nem változott. Márványfehéren, s nyugodtan pihent a párnán, hunyt szemével, a halottak módján befelé nézett. Talán a túlvilági szivattyúműhely oktatási tervén gondolkozott. Ami néznivaló volt, az a keze. Nem is tudtam levenni róla szemem. Pali bácsi keze, úgy látszott, megnőtt. Még nagyobb lett, mint volt, sárgán s összekulcsolva feküdt beesett hasán. Hatalmas kéz volt, nagy csontok pihentek benne, a kezefején néhány vöröses szőrszál meredt ki a foltos, májszínű bőrből. Ujjai csomósak, bücskösek, bogosak, mint a gallyak; az ujjak vége szétlapult, s rajtuk sárga, lapos, széles durva a köröm. Jobb hüvelykujja körme alatt kicsi fekete véraláfutás... Elgondoltam, mit míveltek ezek a kezek. Pali bácsi ötvenhárom éve dolgozott üzemben, a világban ezer meg ezer gép forog, száz meg száz tengely és szeg és henger működik, melynek színét ő reszelte fényesre, rajz s méret után. Elvégezte dolgát. Minden munkadarabot, melyet kézhez kapott, becsületesen megmunkált és továbbadott. A földön nem maradt utána hézag. Nem érzek szánalmat, nem érzek megrendülést, nem incselkednek szememmel a könnyek. Úgy állok itt, mint egy bevégzett mű előtt, mint egy mondat előtt, melynek végén ott a pont. Nem érzek sajnálkozást. Csak magamra gondolok - halottak jelenlétében nem tudok másra gondolni, csak magamra. Óhajtanám, hogy így végződjem, mint egy mondat, melynek végén ott a pont; óhajtanám, hogy álljon meg mellettem is valaki egy kis időre, szánalom, részvét, ellágyulás nélkül, egy kis irigységgel a szívében.