Örkény István: Megöregszünk

  Kérdezem, nincs-e egyágyas szobájuk.
  - Nekünk csak hatágyas szobáink vannak - mondta a portás -, de az egyik
szerencsére üres. 
  Megígérte, hogy nem tesz be senkit a szobába. Nem is volt kit; ez borvidék,
magyarázta, s most nincs szezon. 
  Feljött velem a huzatos, penészes falú lépcsőházban.
  A szobában hat vaságy volt, hat mosdó, hat szék, hat éjjeliszekrény és egy
pucér megsárgult fényű villanykörte. 
  - Nem valami szép - mondta a portás. - De már épül egy modern, százágyas
szálloda. 
  Levetkőztem. Épp el akartam oltani a villanyt, amikor egy szemüveges,
aktatáskás férfi lépett be. Nem nagy örömmel méregettük egymást. 
  - Nekem azt ígérte a portás, hogy egyedül leszek.
  - Nekem is - mondtam.
  Borús képpel, de előzékenyen bemutatkoztunk. Ő a városka fölötti nagy
pincészetbe indult, előkészíteni az őszre tervezett nemzetközi borolimpiászt,
de itt, a szálloda előtt karambolozott a kocsija. Öt perc múlva megjött a
sofőrje; kezet-arcot mosott, és zsebkése pengéjével nyomkodta a fejét. Ott,
ahol beleütötte a szélvédőüvegbe, jókora daganat nőtt.
  Már hárman voltunk. Negyediknek egy rendőr érkezett. Ránk se nézett, csak
odabiccentett. Nem szóltunk semmit. Egy rendőrrel senki se szeret vitatkozni.
Őutána egy öregember vánszorgott be, oly ereje vesztetten, hogy egyenesen
leroskadt az első szabad ágyra, és zihált. Őneki se szóltunk semmit. De újra
nyílt az ajtó, és egyszerre húsz vagy huszonöt ember tódult be. A szemüveges
borszakértő kiabálni kezdett.
  - Mit keresnek itt? Ez nem tömegszállás, hanem szállodai szoba.
  Kiderült azonban, hogy e nagyszámú csoport csak töredéke egy személyvonat
utasainak. Vonatjuk a nyílt pályán akadt el, s ők a vasúti töltésen gyalogoltak
végig. Nagy részük egy építőipari legényszálláson éjszakázik; a maradékot itt,
e szálloda szobáiban osztották el. De mialatt ez tisztázódott, mindegyre nyílt
és csukódott az ajtó. Azt se láthattam a sok ember közt, jönnek-e, vagy mennek,
csak azt vettem észre, hogy egyre többen vagyunk. Az ágyakon, ahol eleinte
ketten vagy hárman feküdtek, most már kénytelenek voltak felállni a vendégek.
Én pedig, aki az ablak melletti legjobb ágyat választottam, egészen beszorultam
a sarokba.
  - Engedjen kimenni - fordultam a borszakértőhöz.
  - Inkább az utcán töltöm az éjszakát.
  - Nem fér a bőrében? - kérdezte gúnyosan. - Hát csak tessék! Próbálja meg.
  Igaza van. Már mozdulni se bírtunk. Ráadásul csalódnom kellett ebben a
borszakértőben is, aki eleinte oly előzékenynek mutatkozott. Egy kis idő múlva,
amikor már teljesen egymáshoz voltunk préselve, arra kértem, hogy ne oldalvást
álljon, hanem forduljunk szembe. Fölajánlottam, hogy a fordulat megkönnyítésére
igyekszem behúzni a hasam. Ő azonban ezt a szívességet se volt hajlandó
megtenni, mondván, hogy akkor ő kapná a hátába a rendőr csontos könyökét.
Ingerülten felszólított, hogy zsebemből távolítsam el a kulcscsomómat, mely
állítólag a veséjét nyomja. Nagy üggyel-bajjal sikerült a zsebembe nyúlnom, de
sem a kulcsokat, sem a kezemet nem tudtam többé kivenni.
  A borszakértő, aki jóval kisebb termetű volt nálam, hegyes vállával a
szívgödrömnek szorult. Így maradtunk. Már nem is veszekedtünk. Már csak egészen
kicsiket tudtunk lélegezni, mert szűnös-szüntelen új vendégek érkeztek, s mi
minden ajtócsukódásra összébb szorultunk.