DARVASI LÁSZLÓ SÍPOS, A JÓS
Kávészagra ébred. Az apja fölötte áll, kócosan, kigombolt pizsamafelsőben. De olyan harsány bizalommal
bámulja, hogy a gyerek nyomban lecsukja a szemét. Ma elviszlek, mondja a férfi , és
megpaskolja az arcát. Ahogy mondom, ma velem jön a fi atalúr!
A gyerek kelletlenül hunyorog.
Örülsz, kérdezi a férfi , miközben az izmait tornáztatja.
Örülök.
Hiszen megígértem, lihegi a férfi .
A villamossal hosszan utaznak, a gyerek az ötödik megállóig számolja, aztán azokat az utasokat
fi gyeli, akik nem váltanak jegyet. Később buszra szállnak, néhány percre még a városból
is kikanyarodnak, puszta földeken, gazos szántókon, elhagyott raktárak mentén járnak, de aztán
mégis visszakerülnek a városba. A gyerek nem járt még erre. Mindenütt építkeznek, munkagépek
dörögnek, száll a por, munkások integetnek, sört isznak, kiabálnak. A végállomás következik, innen
gyalog mennek tovább. A környék letisztul, családi házak, irodaépületek, autókölcsönzők, kisáruházak
és villódzó kocsmafeliratok váltják egymást. Rend van, megbízhatóság.
Új park frissen nyírt gyepén haladnak át. A gyerek mégis úgy érzi, hogy az apja elbizonytalanodik.
Lesz itt egy ember, mondja a férfi .
Igen, válaszol a gyerek.
Sípos a neve, és nem lát, mondja idegesen a férfi .
Vak
Nem szabad hinni neki, mondja a férfi .
Hazudik, kérdezi a gyerek.
Soha ne félj, mondja a férfi , soha.
Megfogja a gyerek kezét, s a fűszagon átvágva, egy árnyas mellékutcába fordul vele. A mellékutca
sugárútra vezet, az utolsó kapualjból már kilóg a vak botja. A látvány minden körülménye
az ismeretek megbízhatóságára játszik. A felfordított kalap, a keresztbe fektetett fehér bot, az
emelt fejtartás, a férfi kortalansága, mintha az egész arcával nézne. A gyerek sokszor látott már
ilyet, és nem érti, az apja miért olyan feszült, talán még fél is, gondolja a gyerek, hiszen mi másért
szaporázná így a lépteit, mintha észrevétlenül akarna elsurranni a vak ember előtt, s már valóban
túljutnak a lefektetett fehér bot vonalán, amikor utánuk szólnak.
Kulcsár Úr!
A férfi megáll, elengedi a gyerek kezét.
Sípos úr, mondja kelletlenül.
Nincs egyedül, mondja a vak.
A fi am, mondja a férfi , és maga elé tolja a gyereket.
A vak feltartja a fejét, mozog az orrcimpája.
Szépen lélegzel, fi acskám, mondja.
A gyerek most visszatartja a lélegzetét, undor fogja el.
Nyugodtan kérdezzél, mondja a vak. Habos a szája, s mintha maroknyi főtt rizs forogna a fogai
között.
Amit csak akarok, kérdezi a gyerek, és visszanyeli a gombócot. Az apja pénzt vet a kalapba,
aztán türelmetlenül szorít a vállán, de a gyerek közelebb kép.
Ki tiltja meg, hogy kérdezz, bólint a vak, s akár szemének tükre, merev és átlátszó lesz az arca.
Hallottam tegnap egy szót, mondja elszántan a gyerek.
Tegnap
Vagy tegnapelőtt.
Csak egyet
Ártatlanság, mondja gyorsan a gyerek.
Ártatlanság, ismétli a vak, s egyszerre olyan mély lesz az arca, mint amikor a hajnali vízbe idegen
követ dobnak. De csak egyetlen pillanat az egész.
Ártatlanság, nevet üres szájjal a vak, ártatlanság!
A gyerek várja, hogy valami mégis kifordul az ajkai közül.
Ártatlanság, fi acskám, kiabálja a vak, ártatlanság!
Hallja ezt, Kulcsár úr!
A férfi megelégeli, és nagyot ránt a gyereken.
Mintha valami megakadt vödrön rántana, melyet egy kút hiábavaló mélységére bízott az
imént.
Most már sietnek. Még néhány utca, néhány forgalmas kereszteződés. Villanylámpa következik,
és máris megérkeznek. Az üvegezett épület kívülről kisebbnek tűnik, de amikor beengedi
őket az automata üvegajtó, nyomban feltárul a méretek diszkréten bújtatott nagysága. A gyerek
úgy érzi, nem tudna többet képzelni annál, mint amit éppen lát. A látvány, a szűrt fényű csillogás
teljesen lefoglalja az érzékeit.
A portás mosolyogva kiköszön a fülkéből.
Kulcsár úr, régen láttuk!
Az első emeleten kezdik. Sokan várakoznak errefelé, habár az ügyfelek sora megbízhatóan és
gyorsan fogy. A férfi mosolyog, fel-alá járkál, nyugodtan cigarettázik. A folyosó falán pálmafás, kókuszdiós
poszterek, homokpadok, tengeri kikötők, kövér sirályok képei. A gyerek az előtéri szökőkutat
nézi, a lassú aranyhalakat, a vízbe dobált érmék csillogását. A vízbe lógatja az ujját, megérinti
a halakat, egészen közel hajol a vízhez és pofákat vág.
Aztán liften utaznak.
Tetszik, mosolyog a férfi .
Tetszik, mondja a gyerek.
A férfi újabb helyeken várakozik. Mindenütt ismerősként kezelik, fi gyelmesek hozzá, kezelnek
vele, a férfi ilyenkor szól néhány szót, hagyja, hogy veregessék a vállát, nagyokat nevet, alig akarja
abbahagyni.
Milyen nagy, komoly fi ú, mondja egy adminisztrátor.
Az enyém, mosolyog a férfi , az én fi am.
A telt, nagymellű nő lehajol hozzá, megsimogatja a gyerek orrát.
Érezted az illatát, kacsint a férfi .
Egyszerre a gyerek azt érzi, hogy ismerős itt. Mintha nem ma járna először ebben az első pillanatban
labirintusnak tetsző épületben. Mintha régről ismerné az egyenruhás hivatalnokok kedélyes
fi gyelmességét, az ügyfelek nyugalmát, a kérvényeket író tollak sercegését, a várakozás kíméletes
csöndjét, az ajtónyitás személyre szabott reményét, az aranyhalakat, a húsos levelű díszvirágokat,
az automatákat és a lift búgását. A gyerek úgy érzi, már nem tudna eltévedni itt, ismerős minden
szöglet, folyosókanyarulat, fényfolt és illatfelhő.
És ettől valahogy nagyon szomorú lesz.
Harangoznak, mire újra kint topognak az utcán.
Eszünk valamit, kérdezi hunyorogva a férfi .
Éhes vagyok, mondja a gyerek.
A bisztró a szomszédos utcasarkon áll, önkiszolgáló.
Rántotthúst esznek.
Rizst kérsz, kérdezi a férfi , közben lehajtja a pálinkát.
Kérek, mondja a gyerek, még, mondja, még.
A gyerek nézi az apját.
Nem szabad hinni neki, kérdezi egyszerre.
Micsoda, bámul a férfi .
Tényleg hazudik
Kicsoda
A sípos, mondja a gyerek.
A férfi értetlenül bámul.
Leteszi a villát, egészen olyan, mint akit megbántottak.
Most meg mi a fene bajod van, kérdezi.
A gyerek hallgat, turkálja a rizst, beleeszik.
Tessék. Mondd meg, mi bajod van!
A gyerek eszi a rizst.
Miért hazudik Sípos úr, kérdezi aztán tele szájjal.
Nézi az apját, és nem tudja eldönteni, nyelni vagy köpni lenne könnyebb.
(1994 – kötetben való megjelenés)