Az ellánállóknak két csoportja volt. Az egyik, akik nyíltan vállalták az ellenállást. Nem nyugodtak bele a vereségbe, ezért folytatták vagy újrakezdték a harcot. Azonban a hatalom minden szervezkedést megakadályozott a zsandárok, a rendőrök és a besúgók segítségével. Akiket elfogtak, azokat megölték. Gasparich Márk Kilit ferences szerzetes a szabadságharcot követő függetlenségi szervezkedések résztvevője és vértanúja. Mack János ezredes az emigráció megbízásából szervezkedett Erdélyben a székelység körében. Noszlopy Gáspár honvédőrnagy és kormánybiztos a Dunántúlon toborzott szabadcsapatot.
Sokan választották az ellenállás másik fajtáját. Nem kezdett kilátástalan harcba és nem hagyta el az országot a volt nemesség jelentős része. A vezetőréteg zöme a néma ellenállást, a passzív rezisztenciát választotta.
Deák Ferenc a reformkorban a liberális ellenzék egyik vezéralakja, így jelentős tekintélynek és népszerűségnek örvendett. 1848-ban miniszteri feladata volt, azonban okos politikájának köszönhetően, a harcok idején háttérbe vonult. (Később sem vállalt el minden adódó munkát. Ezt bizonyítja, hogy 1850-ben Schmerling igazságyügy-miniszter hivatali állást ajánlott Deáknak. Az ajánlatot határozottan visszautasította a múlt eseményei és az akkori viszonyok problémáira támaszkodva, így közügyekben részt nem vállalt). Ennek következményeként nem kényszerült emigációba, így képviselhette 1848 eszméit és a megegyezést. Deák és követői az 1848-as áprilisi törvényeket tekintették az alkotmányosság alapjának. Elhatárolták magukat az abszolutizmustól és 1849-től. A birodalom fennmaradását, de azon belül Magyarország alkotmányos különállását kivánták.
A birtokos nemesség a szabadságharc győzelmétől azt várta, hogy kezükben lesz az ország irányítása, ami biztosítota volna számukra a megélhetést és a karriert, azonban a vereség után a kárpótlástól jórészt elestek, a a középnemesi családok jelentős részének megrendült az anyagi helyzete is. Így a passzív ellenállas következetes végrehajtása nekik sem ment könnyen. Nagy nehézséget jelentett az értelmiségnek a passzív ellenállás, mivel hiába igyekeztek független ügyvédként vagy mérnökként elhelyezkedni, sokan kénytelenek voltak állami hivatalt vállálni. Emiatt a közvélemény megvetette őket.
Az ötvenes években megnőtt a kormány által ellenzékinek tekintett konzervatívok és volt centralisták tekintélye és szerepe (Apponyi György, Eötvös József, Kemény Zsigmond. Térnyerésükben szerepet játszott, hogy a hatalom lehetővé tette számukra a közszereplést, így a magyar érdekek védelmét is.
Az emigrációnak nem sikerült jelentős eredményeket elérniük, de az osztrák politikusoknak, diplomatáknak a külpolitikai konfliktusok esetén számolniuk kellett befolyásukkal. Kossuthot a török Porta nem adta ki. Egy évre internálta a kis-ázsiai Kütahyába. Onnan Angliába, majd Amerikába utazott, s a közvéleményt a magyar ügy mellé állította. Hozzá fűződik a "beavatkozás a be nem avatkozásért" politika, de elzárkóztak a kormányok támogatásától. Az újrakezdés lehetőségét a nemzetközi helyzet kedvező alakulása bármikor meghozhatta, bár az emigráció ennek ellenére is óvakodott kalandor vállalkozásba vinni az ország népét (egy-két kezdeti lépéstől eltekintve).

Tőkési Karolina