Korabeli interjú Répcelak 56-os áldozatával!
Írta: Szerkeszto Dátum: October 22 2006 10:16:11
Bárány Jánost, 1957. április 20-án tartóztatták le. Elsőfokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette Népbírósági Tanácsa szervezkedés vezetése és egyéb vádak alapján 1958. május 22-én halálra ítélte.
A hír további része
Életrajz
Bárány János (Répcelak, 1930. jan. 24. – Bp., 1959. febr. 28.): szerszámkészítő lakatos. Néhány hónapos korában elvesztette anyját, nagyszülei nevelték. Hétéves volt, amikor apja magához vette.
A nyolc általános elvégzése után lakatosnak tanult, 1948-ban szerzett segédlevelet a Csepel Vas- és Fémművekben. Itt kezdett dolgozni szerszámkészítő lakatosként, mindvégig ez volt a munkahelye. Később kitanulta a fémgyalus szakmát is.
1950-ben megnősült, a következő évben az ÁVH-hoz hívták be katonának, itt családi problémái miatt öngyilkosságot kísérelt meg. 1954-ben jelentkezett a pártba, de nem vették fel, jóllehet kétszeres sztahanovista volt. 1956. október 23-án a délelőtti műszakból hazatérőben csatlakozott a tüntetéshez. A Parlamenttől átment a Rádióhoz, majd a tűzharc kitörésekor Csepelre indult, ahonnan munkásokat és fegyvereket hozott az ostromhoz, amelyben részt is vett. 25-én vagy 26-án a Tompa utcai fegyveres csoport vezetőjévé választotta, akiktől a „Bordósipkás Jancsi” becenevet kapta. Megszervezte az egységet; felkelőcsoportja a környéken biztosította a közrendet, és több alkalommal felvette a harcot szovjet katonai egységekkel. Csapatával keményen ellenállt a november 4-én meginduló újabb szovjet támadásnak. A fegyveres küzdelem bukása után a forradalom alatt megismert menyasszonyával megpróbált Ausztriába szökni, ám a határnál elfogták őket. Visszatért Csepelre, ahol beválasztották a gépgyár munkástanácsába. Ezzel egyidejűleg kezdte el szervezni a Forradalmi Ifjúsági (Ifjúmunkás) Szövetséget, amely hamarosan elnökévé választotta. December elején részt vett a jogi kar MEFESZ-gyűlésén, ekkor került kapcsolatba a Központi Honvéd Kórházban folyó szervezkedéssel. Jelentős mennyiségű fegyvert és lőszert gyűjtöttek össze (ezeket a csepeli Ifjúsági Otthonban rejtették el), röpcédulákat készítettek és terjesztettek. 1957. április 20-án tartóztatták le. Elsőfokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette Népbírósági Tanácsa szervezkedés vezetése és egyéb vádak alapján 1958. május 22-én halálra ítélte. Ezt másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette népbírósági tanácsa 1959. február 10-én jogerőre emelte, és 18-án kivégezték.
A bordó sipkás Jancsi
Interjú a Tompa utcai felkelők vezetőjével
1956. november 3.
--------------------------------------------------------------------------------
– A parancsnokot keressük!
– A Jancsit? Ott van, az a bordó sapkás.
Nem tudják a teljes nevét, de nem is kérdezik. Látták a harcokban, ismerik tetteit és ez nekik elég. (De mi többet szeretnénk tudni róla itt, az ifjú szabadságharcosok Ráday utcai szállásán.)
Jóképű, magas fiú a bordó sapkás, akire rámutattak.
Nyolcszázan jöttek Csepelről
– Hogy keveredett bele a felkelésbe?
– Magam sem tudom. Csepeli vagyok, a gépgyárban dolgozom. Nem nagyon ismernek még az üzemben sem, mert olyan csendes gyerek voltam és nem politizáltam. Egy barátom mondta, jöjjünk be az egyetemisták gyűlésére, hallgassuk meg. Aztán a gyűlés után felvonultunk a Bem-szoborhoz, majd a Parlamenthez, végül a Rádióhoz mentünk, mert hallottuk, hogy Gerő beszél, mi pedig Nagy Imrét akartuk hallani. Az ÁVH-sok ránklőttek. Néhányan azonnal teherautóra ültünk és visszamentünk a Parlament elé, hogy segítséget hozzunk. Amikor visszaértünk, már óriási lövöldözés volt. Leugrottam az autóról, valaki úgy fejbekólintott, hogy beestem a kocsi alá, ami közben kigyulladt. Egyik barátom mentett meg. Akkor már láttam, hogy ebből valami nagy dolog lesz. Ott estek el mellettem az emberek. Gondoltam, ezt nem lehet hagyni! Kimentem Csepelre gépkocsikkal és 800 fölfegyverzett srácot hoztam be. Azoktól véletlenül elszakadtam és a Tompa utcába keveredtem egy csoporthoz, körülbelül ötvenen lehettünk.
Amit nem tart „érdemesnek”
– Hogyan lett vezető?
– Az nem érdekes.
Körülöttünk szabadságharcosok állnak, fiatalabbak, idősebbek, fiúk, lányok és érdeklődéssel figyelik, hogyan faggatom a parancsnokukat, akiből minden szót úgy kell kihúzni, mert nem akar magáról beszélni.
– Ne szerénykedj – ”támadnak“ rá. – Mondd el, miért lettél vezető?
Jancsi a biztatásra zavartan fészkelődik, mindenáron menni, menekülni akar. Neki sok a dolga, mondja és búcsúzik. – A fiúk visszahúzzák és beszélnek helyette.
– Ő volt közöttünk a legbátrabb. Mindig egyedül fedezte a visszavonulást. A saját életével nem törődött, csak minket mentett. Mindig tudta, mit kell cselekedni, ezért fogadtunk neki szót, azért alakult úgy a helyzet, hogy lassan mindenki a bordó sapkás Jancsira hallgatott. Ő volt a parlamenterünk, beszélt Tildy Zoltánnal is, aki írt is nekünk néhány sort.
Jancsi előhúzza tárcájából a szépen összeghajtogatott irkalapot Tildy Zoltán saját kezű aláírásával.
Még csak annyit: – Melyik volt a legemlékezetesebb harcuk?
Kilövik alóla az erkélyt
– A pénteki nap volt a legmelegebb, amikor az oroszok megérkeztek és ágyúkkal, tankokkal bevonultak a Tompa utcába – válaszol elgondolkozva a parancsnok. – Akkor magam is azt hittem végünk van. De a fiúk úgy mentek neki a harckocsiknak, ágyúknak, mint az oroszlánok. Láttam két társamat, egész fiatal gyerekek voltak, a nevüket sem tudom, benzinesüveggel rontottak rá két ágyúra és felgyújtották. Egyik odaveszett. Én egy erkélyen álltam, onnan tüzeltem, de észrevettek és kilőtték alólam az erkélyt. Szerencsére a légnyomás beröpített a szobába és így megmaradtam. Rohanok le az emeletről, a bejáratnál szembetaláltam magam két géppisztolyos ruszkival. Én is meglepődtem, de ők is annyira megzavarodtak, hogy amikor beugrottam az udvarra, nem lőttek, hanem kézigránátot dobtak utánam, és a robbanástól vissza kellett húzódniuk. Így volt annyi időm, hogy átmásszak a kerítésen. Körülbelül a hetedik házba menekültem be egy családhoz, akik rögtön segítettek.
– És hogyan jutott vissza a csoporthoz?
– Akkor már nem törődtem semmivel. Láttam az elesett fiúk holttestét, teljesen meg voltam vadulva, letettem a puskát, hogy ne nézzenek felkelőnek és üres kézzel nekivágtam a tűzön keresztül a társaim felé.
Hát ezért!
– Hogy bírták napokon keresztül tartani magukat, ilyen óriási túlerővel szemben?
– Csak annak köszönhetjük, hogy a nép mellettünk volt. Nem tudtunk olyan lakásba benyitni, ahol ne segítettek volna. Ételt, ruhát adtak, az asszonyok maguk készítették el a benzinespalackokat s nyújtogatták ki az ablakon, ha valahol találtak egy töltényt, felvették és nekünk adták, hogy annyival is több legyen. Hát ezért.
Még kérdeznék, de Jancsit már nem lehet tartani. Négy-ötfelé hívják, enni, tisztálkodni és átöltözni is kellene, de hogyan, mikor? Hiszen még riadó van!
Hiába, nem könnyű parancsnoknak lenni.
Magyar Ifjúság, 1956. november 3
Forrás: REV.HU