Alcambrada az ég és föld között lebegett, gondolatai messze vitték attól a valóságos környezettől, amelyben most mozognia kellett. Régen eljött szülőhazájából, amelyért ma is harcolt, és amelynek cselekedetei által most is felelősséggel tartozott.

Szüksége volt a magányra. Olyan dolgok történtek mostanában, amelyek még őt is kibillentették nyugalmából. A mulatság komolyra fordult, a játék vége küzdelem lett. És neki választania kellett. Vagy így, vagy úgy. Vagy velük, vagy ellenük!

És éppen ez volt a baj! Mostanra sikerült olyan helyzetet teremtenie az egymással harcoló felek között, hogy esélye lett a békének. Vagy ha a békének nem is, de az esztelen öldöklés megállításának. Az egymásnak feszülő indulatok csillapításának. Egy cseppnyi egyensúlynak, amely Alcambrada malmára hajtaná a vizet, most amikor kifulladni látszanak a bősz ellenfelek!

Gondolkodnia kellett. Ebben a helyzetben nem hozhat meggondolatlan döntéseket, egész eddigi munkáját veszélyeztetné ezzel. Alcambrada ezt akarta a legkevésbé. Neki most saját jövője volt a fontos, saját fejlődését látta veszélyeztetve. Jövőképében, amely előrevetítette számára egész életútját, még az átváltozás utáni létét is, ez a harc nem jelent meg valós történésként. Ez azt is jelentette, hogy ha beavatkozik, saját jövője is megváltozik. Semmi sem lesz érvényes, amit eddig annak hitt. Semmi sem úgy fog alakulni, ahogyan azt már régen eltervezte. Minden más lesz. Még önmaga is, és ezzel egész világa megszűnik. Egyszerűen nem fog megtörténni. Egyszerűen másként alakulnak a dolgok, és örülhet, ha bármilyen létezési formában benne maradhat ebben a csodálatos metamorfózisban.

[tovább a műhöz]

Damilló a családi kastély kertjében sétálgatott, és igyekezett a legsötétebb dolgokra koncentrálni, hogy gondolatai elég komorak legyenek egy jókora varázslat véghezviteléhez.

Az ösvényt, amelyen sétált, fura szobrok szegélyezték, a fák között sötét árnyak suhantak fel s alá. Ez megnyugtatta Damillót, várta, hogy szokásosan váratlanul megtámadja egyikük, például a szobrok, amelyek a legváratlanabb pillanatokban mozdultak meg s nyúltak érte, vagy a sötét árnyak, amelyek lepelként burkolták sötétbe és ragadták fel őt a magasba, ha nem cselekedett időben.

Damilló bízott önmagában, bízott abban, hogy időben tudja majd használni varázspálcáinak egyikét, és a támadóból azon nyomban egér, kétajtós szekrény, vagy utcai postaláda lesz.

Ám Damillóban volt egy kis félsz is, amiatt, hogy nem mindig tudta eltalálni, a kellő eredmény elérése érdekében melyik varázspálcával és mekkorát kell inteni. Ilyenkor aztán futnia kellett, nehogy utolérjék, mert akkor iszonyatos pofonok kíséretében kellett bocsánatot kérnie a háziszellemektől.

Tudnotok kell, hogy ahol Damilló élt, az volt a legmélyebb szellemvilág, az Árnyak Bolygója, a Sötét Varázslók Birodalma. Damilló édesapja nem volt más, mint a Legnagyobb Sötét Varázsló, ezért is igyekezett Damilló a legjobban teljesíteni! Állandóan bizonyítani akart, s ez a bizonyítási vágy sok-sok kellemetlen helyzetbe hozta már őt. Akárhogy is, csapott gyakran bal karjával dühösen a levegőbe, mindenkinek tudomásul kellene vennie, hogy ő egy kezdő varázsló, és nem mindig sikerülhet minden úgy, ahogyan azt kigondolta!

[tovább a műhöz]