A magyar népmesék egy része úgy kezdődik, hogy "Valamikor réges-régen, a világnak
   kezdetén ...". Lehet, hogy a néplélek már jóval azelőtt megsejtette azt amit a csillagászok
   nem is olyan nagyon régen derítettek ki, miszerint a világnak volt kezdete? Vagy ott van egy
   másik szólás-mondás is "Három a magyar igazság". Hát ebben a mesében is éppen három dologról
   szeretnék írni és térjünk is rá mindjárt.

        A címben az Univerzum három alapegységét külön fogalmakként adtam meg mintha ezek
   valóban egymástól elkülöníthetők lennének. Holott ez a három dolog egy egységet alkot.
   Nem képzelhető el egyik sem a másik kettő nélkül. Nincs anyag nélküli üres tér, ahogyan az
   idő sem értelmezhető önmagában. De ugyanúgy elmondható az is, hogy tér és idő nélkül az anyag
   is elképzelhetetlen. Einstein óta a teret és az időt egyébként is egy egységként kezeljük és
   jelezve ezt az egységet a szóösszetétellel, téridőként beszélünk róla. Én legszivesebben
   harmadikként az anyagot is hozzávenném ehhez a szóösszetételhez ha nem lenne már túl hosszú
   és emiatt erőltetett ez az összevonás. Maradjunk hát az anyagnál és a téridőnél. A három közül
   szerintem az anyag a döntő, amely kibomlásával létrehozza a mai értelemben vett teret és
   mozgásával az időt is egyben.

        A leírásomban inkább a grafikus ábrázolást használom, amelyekhez hozzáfűzöm az odaillő
   magyarázatokat. Ez a megoldás a szemléletességénél fogva talán jobban követhető. A saját
   elképzeléseimet ötvözöm az általánosan elfogadott ismeretekkel. Mivel itt nincs szándékomban
   részletesen ismertetni a manapság elfogadott világ-modellt, csupán hivatkozom erre ill.
   a fizikával kapcsolatos bizonyos dolgokra, ezért ez a mese inkább azoknak szól, akiknek már
   vannak némi alapismeretei ezekben a témában.

Az Univerzum

---

        A kozmológia jelenlegi elmélete szerint az Univerzum egy gigászi robbanásban született meg.
   Az idők folyamán felfúvódott mint egy léggömb. Ezt a gömböt a négydimenziós térben kell elképzelni.
   A gömb felülete a mi háromdimenziós Univerzumunk. Mi ebben az ábrázolásban csak mint kétdimenziós
   lények vagyunk és a gömb belseje számunkra érzékelhetetlen, hiszen a gömb felületén élünk, ezt
   érzékeljük mi háromdimenziós térként. A robbanás a gömb középpontjában történt 14 milliárd évvel
   ezelőtt. Az Univerzum négydimenziós terét szférikus térnek nevezik, aminek mi csak a háromdimenziós
   vetületét érzékeljük, ezért lehetetlen megjelölni a világunkban az ősrobbanás pontját.
   (Megjegyzés: a robbanás kifejezés félreértésekre vezethet, mert nem egy már meglévő térben történt
   a robbanás - ahogyan mi a robbanást a tapasztalataink alapján gondoljuk - hanem maga a tér tágult
   robbanásszerűen, ahol a táguló téren kívül nincs semmi, amiben tágulhatna, azaz önmagában tágult.)
   Ebben az elképzelésben az Univerzum mérete véges, hiszen egy gömbnek a felületét egy véges
   számmal meg lehet adni, de egyben határtalan is, hiszen nincsen pereme. Bármeddig lehetne
   egy irányban menni, sohasem érnénk a végére. Tehát nem állhatna elő olyan szituáció, hogy
   elérkeztünk az Univerzum végére és nézzük meg, hogy mi van azon túl. Ez ennélfogva lehetetlen.
   A fentiekből az is következik, hogy elegendő ideig menve egy irányba, visszaérkezhetnénk oda,
   ahonnan elindultunk. Feltéve, hogy a négydimenziós gömb sugara jelenleg 14 milliárd fényév,
   a gömb egy főkörének hossza a sugár 2Pi-szerese, azaz kb. 90 milliárd fényév, amit a fény
   sebességével utazva csaknem 90 milliárd év alatt tudnánk megtenni. Ez eléggé reménytelen
   utazásnak tűnik, pláne azt is figyelembe véve, hogy ez alatt az idő alatt a gömb tovább tágul
   ami lehetetlenné tenné a visszaérkezést. Azaz a gömb nagyobb mértékben tágul mint ahogyan meg
   tudnánk tenni a főkörnyi utat. Jobb, ha lemondunk erről a próbálkozásról.
   A fenti ábra azt sugallja, hogy az Univerzum zárt, ezért jól szemléltethető egy gömbfelülettel.
   Amennyiben az Univerzum nem zárt, akkor egy sík vagy hiperboloid felülettel lehetne szemléltetni.
   Ezekben az esetekben a felületek végtelenek, azaz a fenti körbejárás eleve lehetetlen,
   a végtelenségig mehetnénk egy irányban és soha nem lenne vége az utazásnak.
   A továbbiakban, pusztán a jobb ábrázolhatósága miatt, a zárt Univerzum modellt szemléltetem.

        Az ábrán berajzolt kétdimenziós csillagászok mindegyike számára úgy tűnik, mintha ő lenne a
   világ középpontjában, hiszen a gömbfelület bármely pontját tekintve ez a csalóka látszat adódik.
   Ha a gömb felületére pöttyöket rajzolnánk - amelyek a galaxisoknak felelnek meg - és a gömböt
   mint léggömböt egyre nagyobbra fújnánk, akkor ahogy nő a gömb felülete ezek a pöttyök mind
   távolodnak egymástól. Minél távolabb van két pötty egymástól, annál gyorsabb ez a távolodás.
   Ezt észlelik a csillagászok manapság, amiből arra lehet következtetni, hogy a világunk jelenleg
   is tágul. Ezt a tágulást az időben visszafele vetítve - mintegy leeresztve a léggömböt -
   adódik az, hogy valamikor egy pontból kellett kiindulnia az egésznek. Ez volt a Nagy Bumm
   pillanata. Itt megjegyzem a fenti következtetés abból a feltételezésből indul ki, hogy az
   Univerzum homogén és izotróp és a világ azonos típusú anyagból áll. Ezt nevezik kozmológiai elvnek.
   Úgy tűnik, hogy ez igaz is az általunk belátható világrészre, de kérdés hogy vajon az egész
   világra nézve is igaz-e? Mert, ha nem igaz, akkor baj van az egy pontból való robbanással.
   Jobb híján fogadjuk el igaznak a kozmológiai elvet.



        Az hogy valami egy paraméter szerint homogén, azt jelenti, hogy bármely azonos nagyságú
   részt kiválasztva belőle a részek az adott paraméter tekintetében azonos értéket mutatnak.
   Ha az ábrán paraméternek pl. a kis négyzetek színét tekintjük, akkor ez homogenitást mutat.
   Az Univerzum esetében a paraméterek a galaxisok eloszlása és az anyag típusa, ami azt jelenti,
   hogy nagyléptékben (galaxis-klaszter méretű kockákat tekintve) ugyanolyannak tűnik a világ.
   Nincsenek nagyon eltérő tartományok. Nincsenek pl. klaszter méretű üres kockák vagy galaxisokkal
   telezsúfolt tartományok. De olyan tartományokat sem észleltek még, ahol nem ugyanolyan típusú
   anyag lenne, mint a környezetünkben.
   Az izotrópia pedig az irány szerinti hasonlóságot jelenti, azaz bármilyen irányba tekintve az
   Univerzum bármely pontjából, a kép hasonló lenne.  Bárhol is lenne a Földünk az Univerzumban,
   körülnézve a világba hasonló képet látnánk (ez szintén nagyléptékben értendő). 
   Az izotrópia jól lemérhető a kozmikus háttér-sugárzás méréséből, amely bármilyen irányból mérve
   gyakorlatilag azonos értéket mutat. Az a rendkívül csekély ingadozás, amely mégis kimutatható éppen
   a kozmikus sugárzás elindulásakor meglévő kis hőmérsékleti differenciákra utal, amely szükséges
   volt a csomósodások majd később a galaxisok létrejöttéhez.

        Ha a csillagászok egy égi objektumot néznek, akkor annak távolságától függően az időben is
   visszalátnak a múltba. Ez azért van mert a fénysebesség véges nagyságú értéke miatt a fénynek
   időre van szüksége ahhoz, hogy a távoli objektumról hozzánk elérjen. Ez nemcsak nagy távolságokra
   igaz, akkor is egy múltbeli arcunkat látjuk, amikor a tükörbe nézünk. Nagy távolságok esetén a fény
   utazási ideje is nagy. Az Univerzum méretét tekintve nagy mértékegységet kell választanunk
   a távolságok mérésére. Ezt a mértékegységet fényévnek nevezzük, ami az a távolság amit a fény
   egy év alatt befut. Tekintve, hogy a fény sebessége kb. 300000 km/s, a csillagászati mértékegység
   igen nagy távolságot jelent. A fénysebesség fenti értéke vákuumban értendő, bizonyos anyagokban
   a fény ennél jóval kisebb sebességgel is haladhat. Sőt ma már ott tartanak a kísérleti fizikusok,
   hogy egészen le tudják csökkenteni a fény sebességét, akár meg is tudják állítani egy kis időre.
   Mindezt kvantumfizikai hatások alapján az abszolút zéró fok közelében tudják elérni.
   Itt említem meg azt is, hogy amikor arról írok miszerint a fénysebességnél nagyobb sebesség nem
   létezik, akkor ez szintén a vákuumban értendő. Ugyanis lehetséges olyan atomfizikai kísérletet
   létrehozni, amikor pl. vízben a keletkezett elemi részecskék gyorsabban haladnak a fotonnál.
   Ezt a jelenséget nevezik Cserenkov-sugárzásnak. Ez ahhoz hasonló optikai jelenség, mint amikor
   a szuperszónikus repülőgép lehagyja a saját hangját hangtölcsért képezve, hangrobbanás keletkezik.
   A fényévben megadott távolság azt is kifejezi, hogy a megfigyelt objektumról hány évvel ezelőtt
   indult el a fény. Egyre távolabbra nézve, egyre visszább látunk a múltba. A léggömb analógia
   szerint ez azt jelenti, hogy egyre kisebb sugarú léggömb felületekre látunk vissza.
   Jelenleg bizonyos mérésekkel már a 10-13 milliárd fényév távolság körül járnak, ami egyben
   ugyanannyi évvel korábbi időt is jelent a jelenhez képest. De egyben azt is jelenti, hogy a Nagy
   Bumm-hoz egyre közelítő állapotok vizsgálata is lehetővé válik. Azt mondhatjuk, hogy a Nagy Bumm
   kb. 14 milliárd évvel ezelőtt volt, de azt nem hogy akkor a Nagy Bumm tőlünk 14 milliárd
   fényév távolságra van, hiszen a Nagy Bumm a szférikus térben történt ami kívül esik a mi valós
   világunkon, a számunkra megszokott távolságokat pedig csak ebben a világban értelmezzük.
   De fel lehet fogni ezt a kérdést úgy is, hogy a gömbfelület minden pontja egyszer a Nagy Bumm-ban
   volt, és ebből a szempontból nincs kitüntetett pontja az Univerzumnak. Ezért az Univerzum
   bármely pontja tekinthető a Nagy Bumm pontjaként is. Azaz, mindenütt ott van és még sincs sehol.



        A Nagy Bumm-ot persze optikai módon soha sem fogjuk meglátni, mert egy távolság után eltűnik
   a fény, ugyanis az Univerzumnak volt egy sötét korszaka, amikor az első csillagok még nem
   fénylettek fel. A Nagy Bumm pedig még azelőtt volt, igaz már nem túlságosan sok idővel azelőtt.
   A rádió-hullámok tartományában esetleg a fentinél tovább is lehet látni, de a kozmikus sugárzás
   elindulását megelőző időszak már amiatt sem észlelhető mert akkor már az atomok sem léteztek,
   azaz valójában nem volt masszív anyag amit látni lehetne. Ha a sötét korszakon valahogyan túl
   lehetne látni optikai módon, akkor láthatnák a robbanás vakító fényét. Ezt a fényt nevezzük
   kozmikus sugárzásnak, amelynek maradványa még ma is mérhető. Hullámhossza azóta a tér tágulása
   miatt megnyúlt és a látható tartományból a mikrohullámú tartományba került. Hőmérséklete is
   lecsökkent, jelenleg 3 Kelvin fok körülire, ami az abszolút zéró fokot közelíti. Egyébként
   magát a Nagy Bumm-ot még akkor sem lehetne látni, ha történetesen valamilyen módszerrel vissza
   tudnánk nézni egészen odáig. Ugyanis a Nagy Bumm a szférikus térben volt, ami számunkra elérhetetlen.
   A fenti ábra csalóka, mert azt sugallja, hogy mégis átlátunk a gömb belsejébe amennyiben az
   egyre kisebb gömbfelületeket látjuk. Márpedig ez nem így van, bármilyen messze nézünk vissza
   az időben mindig azt a felületet látjuk amit egyáltalán érzékelni tudunk. Ennek illusztrálására
   itt van egy másik ábra amelynek a felső két része az idő-tengely mentén eltolt tágulást mutatja,
   az alsó két része pedig a táguló gömbnek egy a középpontra illeszkedő síkmetszetét ill. egy
   forgás-felületét mutatja. Hogy az észlelési görbét miért így ábrázoltam azért van, mert úgy
   gondolom, hogy önmagunk múltját elvileg sem láthatjuk (legfeljebb a Nagy Bumm pillanatában
   láthatnánk. De hát hol voltunk mi akkor? Természetesen nem ránk emberekre gondolok, hanem az égi
   objektumokra). Ezért a spirális görbe éppen a Nagy Bumm-ban végződik miközben egy teljes kört ír le.
   Amennyiben a görbe több kört is leír, akkor esetleg láthatnánk a Naprendszert egy korábbi állapotában.
   Ha a görbe úgy jut el a középpontig, hogy közben nem ír le egy teljes kört, akkor nem állhat elő
   olyan szituáció amelynél észlelni lehetne bármely égi objektum egy korábbi állapotát is.
   Én az egy kört leíró görbe mellett voksolok, mert valahogy ez szimpatikus nekem.


        Az ábrán két megfigyelőt (A és B) ábrázoltam, akik két ellentétes irányba végeznek észlelést.
   Az észlelési vonalak egy spirális görbét írnak le. Ezek a görbék a háromdimenziós térben észlelési
   felületeket írnak le, melyek egyikét az ábra jobb-alsó része szemlélteti. A középen lévő kis fekete
   rész az Univerzum sötét korszakát jelzi. A skála a robbanástól számított milliárd éveket (Gév)
   mutatja. Az A megfigyelő a felvett galaxist (G) két különböző állapotában is láthatja (Gp és Gl)
   ellentétes irányokba tekintve. De a B megfigyelő már csak egy korszakában (Gz)láthatja ugyanazt
   a G galaxist. Az ábráról leolvasható, hogy a G galaxis Gp metszete az észlelési görbével a G galaxis
   3 Gév-vel ezelőtti állapotát mutatja. Ellenkező irányba nézve a G galaxis egy még korábbi 11.5
   Gév-vel korábbi állapota látható (Gl), amennyiben egyáltalán kialakult már akkor ez a galaxis. 
   A fenti ábrázolás szerint elmondható, hogy a galaxisok két különböző állapotának megfigyelése
   szempontjából az Univerzum félideje (7 Gév) egy választóvonal. Ha egy galaxis 7 Gév-nél korábban
   alakult ki a Nagy Bumm után, akkor esetleg két állapotban is látható az észlelő pozíciójától függően.
   A fenti idő után kialakult galaxisok csak egy állapotukban észlelhetők. Természetesen itt nincs
   figyelembe véve a galaxisok saját mozgása vagy esetleges egyesülése. Az ábráról az is leolvasható,
   hogy az Univerzum különböző pontján lévő megfigyelők (A és B) más-más észlelési felületeken látnak
   vissza a múltba. Tehát mindenkinek saját észlelési felülete van. Természetesen a Föld mérete olyan
   kicsi a világegyetem méretéhez képest, hogy a Föld bármely pontján lévő észlelő gyakorlatilag
   ugyanazon a felületen lát vissza a múltba. Egy tőlünk távolabb lévő megfigyelő már teljesen más
   észlelési felületet látna, de ezek a felületek mind egybevágóak, csupán a helyzetük változik
   az észlelő pozíciójától függően. Amennyiben az A megfigyelő szerinti észlelési felület M pontjában
   létezett egy galaxis kb. 7 milliárd évvel ezelőtt, akkor az bármely irányba nézve észlelhető az
   iránytól függő más-más nézetben. Ha nem volt ott galaxis abban az időben, akkor ez az érdekes
   szituáció nem áll fenn így meg sem figyelhető a Földről, ha az A pontot a Földdel azonosítjuk.
   Egyébként, ha elő is állna ilyen eset, akkor sem lenne könnyű bebizonyítani, hogy ugyanarról
   a galaxisról van szó.
   A háromdimenziós Univerzumunk a fenti ábrázolásban egy kétdimenziós gömbfelületen van, de mi
   nem érzékelhetjük ezt a felületet a jelen állapotában, csupán az észlelési felületet látjuk.
   Valójában a számunkra realizálható világ ezen az észlelési felületen van.
   Mindehhez gondoljuk még hozzá, hogy ez az észlelési felület tulajdonképpen három dimenziós, így
   az észlelési felület a szférikus térben valós észlelési térként van jelen a megfigyelő számára.
   Az ábrán felvett skála a robbanástól eltelt időt jelzi Gév-ben kifejezve. Az észlelők az észlelési
   felület mentén látnak vissza a múltba, a távolságok tehát ezen felület mentén értendők.
   Az ábráról szemmel láthatóan az olvasható le, hogy a spirális vonal hosszabb a sugárnál.
   Ez azt is jelenthetné, hogy a gömb sugárirányú tágulása kisebb mint a fénysebesség, de ezt
   nem lehet így értelmezni, mert az Univerzum tágulásának sebessége nem mérhető össze a világunkban
   megszokott sebességekkel. Ahhoz, hogy ezt mérhesse valaki, az Univerzumon kívül kellene lennie.
   A fenti távolság-idő összefüggés miatt a jelenünket nem tudjuk látni a jövőnket meg mégúgy sem.
   Legfeljebb a múltbeli folyamatok alapján extrapolálhatunk a jelen ill. a jövő leírására.
   Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy bár a jelenben élünk mégis a múltat látjuk és a múltban történt
   események hatnak ránk.

        A fenti ábrát még megtoldom egy továbbival, amely azt ábrázolja, hogyha belenézünk egy
   távcsőbe akkor ahogy egyre nagyobb távolságot vizsgálunk egyre nagyobb területet is látunk az
   égboltból. Ez azért van, mert minden távcsőnek van egy nyílás-kúpja amely a távolság növekedtével
   egyre nagyobb területet fog be. Az ábrán rajzolt nyílás-kúp (piros és zöld színekkel jelölve)
   szerint a jelentől vett 9 Gév-vel korábbi időpontnál a távcső már befogná az akkori teljes
   Univerzumot. Ezen időponton túlnézve a távcső nyílás-kúpjának már szűkülnie kellene ahogy
   az Univerzum mérete is szűkül, mert az Univerzumon kívülre nem láthatunk. Mi a fénysugár vonalát
   egyenesként érzékeljük, ezért az elhajlott fényt kiegyenesítettnek látjuk, azaz nem tudjuk
   érzékelni a fény görbülését. Ha a fénykúp beszűkülése optikai módon is elérhető lenne, akkor
   legfeljebb azt látnánk, hogy egy távolság után már az Univerzum összes galaxisa benne lenne
   a látótérben (amennyiben azok léteztek már akkor) és még távolabbra nézve újabb galaxisokkal
   már nem bővülne a látómező. Amennyiben a nyílás-kúp beszűkülése a fény elindulásának időpontján
   túl esne, akkor nyílván nem lehetne észlelni ezt egyrészt azért, mert akkor még galaxisok sem
   voltak, másrészt azért mert azon túl fény hiányában optikai módon már nem lehet észlelni.
   Ha a fenti elgondolás igaz, akkor a rajzról leolvasható, hogy ellentétes irányokban észlelve
   ugyanazzal a távcsővel láthatnánk egy olyan területét a világnak (ahol a két színes sáv metszi
   egymást) ahol ugyanazok az égi objektumok vannak (a rajzon az M1,M2 galaxisok). Nem is beszélve
   arról az esetről, amikor már az egész Univerzumot befogva, a benne lévő összes égi objektum
   láthatóvá válna.

        A Nagy Bumm előttről bizonyos elmélet szerint nincs értelme beszélni, mert nem volt
   sem anyag, sem tér, sem idő. Azaz nem volt semmi, a semmiről pedig nehéz bármit is mondani.
   A legújabb elméletek szerint viszont lehet értelmezni a Nagy Bumm előtti állapotot is.
   Eszerint van a kvantumfizikai vákuum (fals vákuum), amelyben a határozatlansági-elv szerint
   valódi vákuum-buborékok keletkeznek, akárcsak ahogyan a forráspontra hevült vízben addig nem
   létező buborékok jelennek meg. Egy-egy ilyen valódi vákuum-buborék egy-egy Univerzumnak felel meg.
   Azaz számtalan világ létezhet, melyeknek semmi kapcsolatuk nincs egymással. Egyesek hamar
   eltűnnek, mások hosszabb életűek lehetnek. A fizikai konstansok és fizikai törvények is mások
   lehetnek a különböző világokban. A mi világunk azon szerencsések közé tartozik, amelyben
   a fizikai paraméterek megengedik a stabil anyag létrejöttét és a hosszú élettartam miatt
   az anyag különböző megjelenési formáinak kialakulását.
   Mivel a fals vákuumban mégis események történnek (valódi vákuum-buborékok keletkeznek), akkor
   valahogyan értelmezni kell az időt is. De ez az idő nyilván más kell legyen mint az az idő,
   amit mi használunk a mindennapi életben. Ezt az időt képzetes időnek nevezik, amely akkor
   vált át valós idővé, amikor a buborék megjelenik, és ez az idő az adott buborékhoz tartozik.
   Hasonló ez ahhoz ahogyan a valós és képzetes számokat értelmezzük. A valós számok halmaza csak
   részhalmaza a képzetes számoknak. Ha megvizsgáljuk egy ilyen világ keletkezését energetikai
   szempontból, akkor úgy tűnik, hogy a semmiből energia keletkezett, ami eléggé zavaró dolog lenne
   az energia-megmaradás elve szerint. De nem esik csorba ezen az elven mert az Univerzum tömegei
   illetve sugárzó energiái, amelyek pozitív energiát képviselnek, ellensúlyozva vannak a gravitáció
   negatív energiájával. A kettő összege éppen zérus. Tehát a zérus energiából zérus összegű
   energiák keletkeztek. Itt megjegyzem, hogy én harmadik energiaként egy feszített rugóhoz
   hasonlóan működő energiát is hozzávennék, amely a tér tágulása szemszögéből hol ellene hat
   a gravitációnak, hol azonos módon hat vele.
   Én a továbbiakban csak egy buborékról, a mi Univerzumunkról szeretnék írni.

        Ha elfogadjuk azt, hogy volt egy nagy robbanás (a megfigyelések ugyanis erre utalnak)
   és a mai értelemben vett anyag csak ezt követően alakult ki, szerintem ez nem jelenti azt,
   hogy a robbanást megelőzően nem volt semmi. Én úgy gondolom, hogy az anyag valamilyen más
   formában akkor is létezett. Ha pedig létezett, akkor a teret és az időt is értelmezni kell.
   Az elgondolásom szerint az anyagnak vannak még a kvarkoknál is elemibb egységei. Nevezzük
   ezeket energia-húroknak, vagy egyszerűen csak húroknak. Hogy valahogyan ábrázolni tudjam
   ezeket, az ábrán spirális rugókat rajzoltam. Gondolom, hogy a valóságban más alakja van ezeknek
   a húroknak. A fizikusok kis rezgő energia-gyűrű alakban szokták ábrázolni ezeket a húrokat.
   De gondolhatunk olyan alakra is mint a fehérje molekulák furcsán hurkolt térbeli alakzata.
   A rugót azért választottam mert több tulajdonságát is fel lehet használni a húrok szemléletesebb
   leírására.


        Szerintem ezek a rúgók végtelenül összenyomhatók és nagy tágulásra (oldódás, kilazulás) is
   képesek. Összenyomott állapotban rugalmas feszültség ébred bennük és rugalmasságuk tartós marad.
   Valamilyen kapcsolódási pontokkal is rendelkeznek, ezek által két vagy több húr kapcsolódhat
   egymáshoz. Lehetnek egyéb tulajdonságaik is, mint a sodrásirány, az elektromos töltés és tömeg
   valamilyen kezdeményei. Az elképzelésem szerint a húrok (rugók) teret is képviselnek.
   Az ábrán a rugók köré rajzolt kék színű buborékokkal akartam jelezni a húrokhoz tartozó elemi
   tereket. Ez csak szemléltetés, mert a húrhoz rendelhető elemi téren én a húr kibomlottsági
   állapotát értem. A húrok rezgésekre is képesek és egy már megnövekedett térben szabadon el is
   mozdulhatnak. Ebből a lehetőségből pedig az idő származtatható.

        A Nagy Bumm előtt a húrok végtelenül össze voltak nyomva. De a feszültség megvolt ezekben
   a rugókban. A végtelenül összenyomott állapot miatt az általuk kifeszített tér mértéke nulla
   volt. Ebben a helyzetben ezek a rugók (vagy húrok) nemhogy mozdulni de még rezegni sem tudtak.
   És mivel az idő a mozgásból (változásból) származtatható, ezért ebben az állapotban az idővel
   sem lehet számolni. A Nagy Bumm előtt az anyag olyan állapotban volt ami gyakorlatilag csak
   hatalmas feszültséget (óriási felhalmozott energiát) tartalmazott, az általa képviselt tér
   a zéróhoz tartott és a hozzá rendelhető idő rendkívül megnyúlt volt. Az időnek ezt a megnyúlását
   értelmezhetjük úgy is, hogy az idő csaknem állt, de nem teljesen. Benne volt ebben az állapotban
   annak a lehetősége is, hogy ez a feszültség oldódhasson. Az oldódás bekövetkezése a Nagy Bumm-ot
   jelenti. Láncreakciószerűen elindulhatott az a folyamat, amit az ide vonatkozó Univerzum-modell
   leír. Létrejöttek az anyag ma ismert formái, a tér a csaknem nulláról a mai méretre növekedett,
   és a mozgások révén a valós idő is értelmet nyert.

        A Nagy Bumm előtti állapot leírásához képzeljünk el mérhetetlenül sok kis rugót, amelyek
   végtelenül összenyomhatók, és ezek össze is voltak nyomva. Az összenyomott állapotot a gravitáció
   idézte elő, de ennek ellene hatott a húrokban ébredő feszültség, amely szétfeszíteni igyekezett
   ezt az állapotot. Kvázi egyensúlyban volt a rendszer, ahol a gravitáció valamivel felülmúlta
   a szétfeszítő hatást. A végtelenül összenyomott állapotuk miatt a húroknak tulajdonképpen terük
   sem volt és mozdulatlanságra voltak kárhoztatva, ezért időbeli dolgokról sem beszélhetünk.
   Én úgy gondolom, hogy ez az összepréselő nyomás mégsem volt végtelen nagy, bár közel állt hozzá.
   Ez azt is jelenti, hogy a tér sem volt teljesen zérus méretű és az idő sem volt végtelenül
   megnyúlva csak rendkívül megnyúlt volt. Ez a nüansznyi kis eltérés az abszolút végtelentől
   jelentette azt a lehetőséget, hogy a feszültségben rejlő óriási energia felszabadulhasson és
   bekövetkezzen a robbanás. A majdnem végtelen esetében gondoljunk egy olyan egyszerű ábrára mint
   egy hiperbola egyik ága, amelynek a végtelenbe futó szárai aszimptotikusan közelítik az x ill.
   y tengelyeket, de mégsem érik el azt sohasem. Így talán könnyebben megérthető az, hogy valami
   majdnem végtelen vagy majdnem zérus.


        Mivel ebben az állapotban nincsenek részegységek, ezért az oldódás rögtön az egészet érinti.
   Valami kis változás történt ebben a rendszerben, ami az egyensúlyt a szétfeszítő erők javára
   billentette. Az az erő, amely addig összetartotta ezt a sűrítményt már nem tudott tovább
   ellenállni a szétfeszítő erőknek, ahogyan egy túlnyomásos palack sem állja útját a robbanásnak,
   amikor már megrepedt. A robbanást követően az elemi rugók rohamosan kezdték felvenni a formáikat.
   Ez azt jelentette, hogy teret képeztek maguk körül. Ugyanakkor a felszabadultabb állapotukban
   rezegni kezdtek, majd a tér bővülésével már el is tudtak mozdulni. A változás pedig számunkra az
   idő fogalmának bevezetését jelenti. 


        Valószínűnek tartom, hogy sokféle más-más tulajdonságokkal felruházott húr létezik.
   Hogy hányféle van belőlük, azt ma még nem lehet tudni. A húrok méretére vonatkozóan egy arány
   szolgálhat, amelyre már történtek bizonyos becslések: egy húr mérete kb. a proton méretének
   10^(-20)szorosa, azaz egy proton kb. 10^(20)db. húrból tevődik össze. Amennyiben ez igaz,
   akkor lehet valami fogalmunk arról, hogy az Univerzumban lévő összes húrok számának nagyságrendje
   mekkora lehet. Olyan nagy számról van itt szó, amely már szintén a végtelen benyomását kelti.


        A fenti ábrán csak néhány húr sematikus ábráját adtam meg. A húrok két végén lévő idomok
   azt jelképezik, hogy két húr csak bizonyos feltételek megléte esetén kapcsolódhat egymáshoz.
   Az ábrán két feltétellel (azonos idomok és a színek) akartam ezt jelezni, de valószínű, hogy
   kettőnél több feltétel is van. A csatlakozási pontok száma függhet az egyes húrok típusától is.



        Az ábra a húrok egymáshoz való kapcsolódását mutatja. A szabadon maradt húrok kifeszítik
   a teret, de nem hoznak létre a világunkban észlelhető anyagot. Hosszú láncolatokat is
   alkothatnak, keresztezhetik egymást ezek a láncok és a kereszteződésben zárt hurkok is
   kialakulhatnak. Valószínű, hogy a húroknak ez a pókháló-szerű szövevénye feszíti ki a teret.
   Szerintem a szabad húrok alkotják az úgynevezett sötét anyagot és mivel még manapság sem oldódott
   fel a feszültség teljesen bennük ezért azzal, hogy még most is tágulnak ez a tér tágulását is
   jelenti egyben. Ezt a tágító hatást azonosítom én a sötét energiával. A nyitott alakzatokban
   egyes húrok már kapcsolódtak, de nem alkotnak zárt alakzatot, ezért könnyen szétszakadhatnak.
   Ezek a kapcsolódások tehát nem stabilak. A zárt alakzatok viszont stabilak maradnak, és ezek
   alkotják a kvarkokat, leptonokat ill. mezonokat. Én azt hiszem, hogy a húrok elemi tömeget is
   képviselnek melyek az összekapcsolódás után összegződnek megadva a kvark vagy lepton tömegét.
   De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a tömeg éppen a kapcsolódások számával arányos valami.
   A szabadon maradt húrok össztömege megadja a sötét anyag tömegét, amely ma az univerzum teljes
   tömegének a 23%-át teszi ki. A szabad húrok összekapcsolódásai ill. szétesései a mai napig
   folytatódnak. Meglehet, hogy ezek a véletlenszerű összekapcsolódások az alapjai a spontán
   párkeltés jelenségének. Ennél a jelenségnél a vákuumból megjelenhet egy anti- és nem anti
   részecske-pár. Ehhez energiát kell kölcsönözni, amit a vákuum energiájából nyernek. De ezt
   az energiát igen rövid idő elteltével vissza is fizetik azzal, hogy újból megsemmisítik egymást.
   Így az energia-megmaradás elve csak egy rövid időre sérül. A részecske-pár megjelenésekor sok
   kötés keletkezik, amely tömeg megjelenését adja egy rövid időre, az annihilálás után ez a tömeg
   energiává alakul, visszafizetve a keletkezéshez szükséges energiát. Szerintem az a bizonyos
   kvantumfizikai vákuum a szabad húrok által kifeszített teret jelenti és az ebből nyert energia
   a sötét energia rovására történik, az annihilálás után pedig oda is kerül vissza.

        A húroknak saját rezgésük van. Összekapcsolódva részecskévé a csatolt rezgések domináns
   felharmónikusa adja a részecskére jellemző saját frekvenciáját. A húrok pozitív vagy negatív
   töltéseket, momentumokat (sodrásirányokat) is hordozhatnak, melyek szintén összegződnek a
   kapcsolódás után. Lehet, hogy ebből a tulajdonságból származik a részecskék spinje ill. a
   világ jobb- vagy bal-sodrásra való hajlandósága. A mi világunkra a bal-sodrás a jellemző, amíg
   az antianyagból álló világra a jobbsodrás. Meglehet, hogy azért tud ez a kétféle anyag létrejönni,
   mert a húrok kétféle sodrásiránya miatt az összekapcsolódások e kétféle módon könnyebben
   jöhetnek létre. Szerintem a húrok tulajdonságaiban gyökereznek az elemi részecskék kvantum-jellemzői.

        Az Univerzum anyagának egy kis része atomok (4%), elemi részecskék és fotonok formájában
   van jelen. Ez számunkra az érzékelhető ill. látható anyag. De az Univerzum anyagának nagy
   része számunkra érzékelhetetlen, csupán hatásából lehet következtetni rá. Ez az úgynevezett
   sötét anyag és a hozzá kapcsolódó sötét energia. Szerintem a sötét anyagot a szabad húrok
   tömege teszi ki. A sötét energia pedig onnan származik, hogy a sötét anyag húrjai még mindig
   valamennyire összenyomott állapotban vannak. Ez a feszítő energia a gravitáció ellenében
   hat és a tér tágulását jelenti, ami manapság is észlelhető.


        Összefoglalásul menjünk vissza a kezdethez, azaz a Nagy Bumm-ot megelőző állapothoz. Ebben
   az állapotban a végtelenül sok elemi húr egy ponttá volt összenyomva. A tér tehát mérhetetlenül
   kicsi volt. Az elemi húrok rugó-energiája összességében hatalmas feszítő erőt képviselt,
   így ez az állapot óriási energiát tartalékolt. Vannak akik ezt a fals vákuum energiájaként
   emlegetik. Az összezsúfoltság miatt mozgásnak semmi nyoma sem volt, ezért az idő is állt,
   azaz olyan megnyúlt volt, hogy gyakorlatilag állónak volt tekinthető. Valójában azonban mégsem
   volt ez a megnyúlás abszolút végtelen. Valamilyen rendkívüli lassú változások mégis történtek.
   Egyébként csak felfogás kérdése, hogy azt a lassú idő-ütemet óriási hosszúnak vagy egy
   pillanatnak tekintjük. A változás lehetőséget adott egy véletlenszerű robbanásra, a Nagy Bumm-ra.
   A Nagy Bumm előtt az alapvető kölcsönhatások (erős, gyenge, elektromágneses, gravitáció) együtt
   voltak de a Nagy Bumm-ot követően ez a szoros együttlét megbomlott, azaz az erős kölcsönhatás
   elvált a többitől. A feszültség kis oldódását követően a húrokban a rezgések megindulhattak.
   Ettől kezdve számolhatunk a valós idővel. Valós időn én a számunkra megszokott időt értem.
   A rendkívüli feszültség a húrok gyors lazulását idézte elő, ami a tér rohamos növekedésével járt.
   A tér tágulása elérte azt a méretet, amikor a húrok már el is tudtak mozdulni és a gyors,
   kaotikus mozgások sok húr összekapcsolódását eredményezték. Egyes kapcsolatok hamar szétbomlottak
   újra, de sok kapcsolat zárt láncot hozott létre, amelyek stabilnak bizonyultak. Így alakultak
   ki a kvarkok, leptonok, mezonok, fotonok, stb.


        A táblázatban felsorolt részecskék legtöbbjének megvannak az anti- megfelelői is, de vannak
   olyanok is, amelyek anti-megfelelője önmaguk (pl. gamma foton). Felépülhetne egy antianyagból álló
   világ is, amely ugyanúgy működne mint a miénk. De a kétféle anyag együtt nem tud létezni, mert
   sugárzássá alakulva megsemmisítik egymást. A számunkra tapintható masszív világ tulajdonképpen
   csak három elemi részecskéből épül fel (u és d kvarkok, valamint az elektron lepton). Ezek
   rendkívül stabil képződmények. Az ábra képletei mutatják hogyan épül fel egy atom ezekből.
   A bozonok a stabil részek közötti kölcsönhatásokat közvetítik. Az atommagot a protonok és
   neutronok alkotják, amelyek kvarkokból épülnek fel. Ezeket az erős kölcsönhatás ragasztja össze
   (g gluon). Az elektront már az elektromágneses kölcsönhatás (gamma foton) tartja a pályáján az
   atommag körül. A gyenge kölcsönhatások (z és w bozonok) a radioaktivitásért, az atom véletlen
   átalakulásáért felelősek. A fenti részecskék közül többen az atomoktól függetlenül is mozognak
   a térben. Ilyenek a fotonok, melyek a fényt is jelentik a számunkra, de vannak olyanok is amelyeket
   szemmel nem érzékelünk mint a leptonok pl. a mű és tau részecskék, az elektronok vagy a neutrinók.


        Az ábra első része azt szemlélteti, hogy mely fontosabb elemi részecskék vesznek részt egy
   atom felépítésében. Az ábra második része pedig azt illusztrálja, hogy az elemi részecskék kettős
   természete (hullám és részecske) miatt a határok és pályák nem élesek. De a határozatlansági-elv
   szerint sem lehet egy részecske helyét és sebességét egyszerre megadni. Pl. egy elektron pályája
   annyira elkent, hogy szinte beszövi az atommag körül a pályának megfelelő gömbhéjat, bárhol lehet
   azon a gömbhéjon egy adott pillanatban. De magának az atomnak sincs éles határa.
   Ez az elmosódottság adódhat abból is, hogy a elemi részecskéket húrok sokasága alkotja,
   mintegy gombolyagot alkotva képeznek pl. egy neutront. Hasonlatos ez ahhoz, mint ahogyan
   a gének láncolatából alkotott DNS szálak feltekeredve a kromoszómákat létrehozzák. Egyébként
   van egy olyan érzésem, hogy az anyag a magasabb szervezettségi szintjeinek kialakulásakor
   a sémákat a korábbi szintek sémáiból meríti. Milyen más rendszerből is vehetné ezeket, amikor
   nincs más rendszer, amivel egyáltalán kapcsolata lehetne? Itt persze nem egy tudatos dologról
   van szó, egyszerűen alkalmazódnak azok a sémák, amelyek eleve következnek az anyag sajátosságaiból. 
   A negyedik kölcsönhatásért, a gravitációért felelős részecskét (graviton) még nem találták meg,
   valószínű, hogy nincs is ilyen részecske. De a tér görbületével is le lehet írni ezt a hatást.
   Egyébként, ha megtalálnák a gravitont az einsteini görbült téridő-elméletet át kellene értékelni.

        A táblázatban szereplő egyéb részecskék már nem olyan stabilak, szabadon hamar szétbomlanak.
   A fenti elemi részecskék tömegei különbözőek, én úgy gondolom, hogy ez az azokat felépítő húrok
   sokaságának különbözőségéből fakad. Az elemi részecskék kialakulásakor az anti- és nem anti
   anyagok létrejötte statisztikai jelenség volt. Úgy alakult, hogy valamivel több anyag jött létre
   mint antianyag. Ez persze nagyon leegyszerűsítése a dolognak, mert az anti- és nem anti részek
   egyenlő arányban keletkeznek és az annihilálás során is egyenlő arányban tűnnek el. A mai
   napig fejtörést okoz a szakembereknek, hogy mitől keletkezett mégis valódi anyagtöbblet.
   Az anti- és nem anti- anyagok találkozva megsemmisítik egymást, gamma fotonokat sugározva szét.
   Ezen annihilálások után a valódi anyagtöbbletből jött létre a világunk.
   Én egyébként úgy gondolom, hogy a világ valójában három típusú anyagból épül fel. Az egyik a
   valós anyag, a másik az antianyag, a harmadik pedig a sötét anyag. A sötét anyag a másik
   kettővel békésen megfér, nem okoz semmiféle katasztrófát. Az antianyag pedig ugyanolyan
   arányban van jelen mint a valós anyag, de szerencsénkre valahogyan el van zárva tőlünk.

        A robbanás utáni gyors tágulás a kezdeti hatalmas hőmérséklet csökkenését is jelentette.
   Ez egy fázisváltást idézett elő a rendszerben, hasonlóan ahhoz mint amikor a vízgőz a levegő
   hidegebb régióiban kicsapódik, felhőket hozva létre.
   A húrok szemszögéből nézve ez a folyamat azt jelenti, hogy a húrok kilazultsága nőtt
   és a rezgésük emiatti frekvencia csökkenése kedvezett az összekapcsolódások létrejöttének.
   A fázisváltás hatalmas energia felszabadulásával járt, amely a szabad húrok mozgási energiáját
   növelve a tér exponenciális tágulását idézte elő. Ezt nevezzük a tér felfúvódási szakaszának.
   Az erős kölcsönhatás elvált a többitől és ezzel megszületett a tömeg. Létrejöttek az anti-
   és nem anti kvarkok tömegei, melyek egymást annihilálva a végén nem anti kvarkok többletének
   eredményével zárult, amely már a világunk építőanyagául szolgált.
   A felfúvódási szakaszt (amely a másodperc törtrésze alatt következett be) követően a tágulás
   tovább folytatódott, de már nem olyan hevesen. Mindenesetre ez is a hőmérséklet csökkenéssel járt,
   amely egy idő után újabb fázisváltást idézett elő. Ekkor kondenzálódtak az elemi részecskék
   (protonok, neutronok, elektronok, stb.). Egy ideig az elemi részek kavalkádja töltötte ki a teret.
   Ezt a szakaszt nevezzük nukleo-szintézisnek. Az erős kölcsönhatás aktivizálódott, amely össze-
   ragasztotta a protonokat és neutronokat. Létrejöttek tehát az atommagok, de az elektronok ekkor
   még nem kötődtek az atommagokhoz, hanem szabadon mozogtak a térben. A szabad elektronok nagy tömege
   akadályozta a fotonok szabad mozgását, mert állandóan ütköztek az elektronokkal, így a fény
   nem tudott nagyobb távolságokat megtenni, ott pattogtak a fotonok kis térrészeken belül.
   Majd a gyenge és elektromágneses erők szétválása azt eredményezte, hogy az addigra már kialakult
   atommagok befogták a szabad elektronok nagy részét az elektromágneses kölcsönhatás révén.
   Kialakultak a legkönnyebb atomok, és a fény is el tudott indulni ezután hosszabb útra, hiszen
   a szabad elektronok száma nagymértékben lecsökkent. Ez az esemény a Nagy Bumm után kb. 300-400 ezer
   évvel történt. Az így elindult fény tulajdonképpen a robbanás fénye volt, ennek jelenkori maradványát
   nevezzük kozmikus háttérsugárzásnak. Hullámhossza azóta megnyúlt a tér tágulása következtében,
   de ez a hullámhossz-megnyúlás a hozzánk érkező galaxisok fényére is vonatkozik, melyet az alábbi
   ábra szemléltet.



   A fázisváltások különös dolgok létrejöttét is eredményezheti (falak, domainek, egypólusok, stb.
   kialakulása). Ezeket a mai világunkban nem lehet észlelni, úgyhogy maradtak még kérdőjelek
   a fázisváltások-elméletével kapcsolatban is.
   Az atomok tömegének megjelenésével pedig a gravitáció is egyre inkább kifejtette hatását.
   A hőmérséklet kiegyenlített volt az egész térben, eltekintve a nagyon kicsi helyi ingadozásoktól.
   A kissé hűvösebb helyeken az anyag sűrűsödni kezdett hatalmas anyagi gázködöket hozva létre.
   Ezek az anyagi gócok a gravitáció hatására sűrűsödtek, amely a további összehúzódások révén
   hatalmas méretű csillagok létrejöttéhez vezetett. A kezdetben kialakult néhány könnyű kémiai elem
   (H, D, He, Li) kialakulása a csillagok üzemanyagaként szolgált és szolgál ma is, de az első
   csillagok életében és halálakor (szupernova robbanás) létrejöttek a nehezebb kémiai elemek is.
   A hatalmas gázködök idővel galaxisokká álltak össze, amelyekben felfénylettek a másodlagos
   csillagok, a korábban létrejött nehezebb elemek pedig a bolygók anyagául szolgáltak. A bolygók
   energiaforrásaként jórészt a csillag sugárzó energiája szolgál, kisebb mértékben a bolygó
   belső hőtartaléka és a kémiai energiák. A fúziós atomenergia a csillagokban keletkezik,
   a bolygókon már főként civilizációs tevékenység hoz létre atomenergiát a nagyobb rendszámú
   atomok széthasítása révén. Megemlíthető még a természetes radioaktivitás is, amely az atomok
   véletlenszerű elbomlásakor keletkezik, de ez egy nagyon lassú így intenzitásában nem túl erős
   folyamat. Atomenergia tehát kétféleképpen jöhet létre, vagy a könnyű atomok egyesítésével,
   vagy a nehéz atomok hasításával. A kétféle átalakulás a periódusos rendszer közepe környékén
   található vasatom irányába tart.
   A mi szemszögünkből nézve a szerencsés körülményű bolygókon megindulhatott a szerves anyag
   kialakulása, és a még szerencsésebbeken pedig az élet is megjelenhetett. Az Univerzumnak nem
   célja, csupán mellékterméke az élő anyag létrejötte.


        Én úgy gondolom, hogy ez a bizonyos "melléktermék" egyáltalán létrejöhetett, valahol az
   anyag tulajdonságában szintén benne van. Bizonyos elvek (erős, gyenge antropikus elvek)
   is feszegetik ezt a kérdést, de ezek a fejtegetések filozófiai természetűek. Hogy a galaxisunkban
   hány helyen alakulhatott ki kommunikációra képes civilizáció, erre a Drake-formula ad egy becslést.
   A szelektáló feltételek miatt ez a szám nem túlságosan nagy (úgy 100 és 1000 között lehet).
   A SETI program keretében elindult egy kutatás is az esetleges idegen civilizációktól származó
   jelek felkutatására. Ez a kutatás jelenleg is tart, de eddig még nem hozott pozitív eredményt.

        Közben a tér egyre tágult és bizonyos észlelések alapján úgy tűnik, hogy még jelenleg is
   tágul. Ez csak úgy lehetséges, hogy a sötét energia tágító hatása erősebb a gravitáció összehúzó
   hatásánál. Eszerint a tér még sokáig tágulni fog (lehet hogy örökké), ez azt jelentené, hogy
   a világunk nyílt Univerzum. De ez még nem dőlt el egészen. Véleményem szerint egy állandó állapot
   akkor következik be, amikor a teljes Univerzumra nézve a szabad húrokban lévő feszültség tágító
   hatása kiegyenlítődik a gravitáció összehúzó hatásával.

        Elképzelésem szerint a húrok kibomlottsági állapota a térrel azonosítható, azaz egy
   húr kibomlottságának mértéke azonosítható egy elemi térrel. Ez a felfogás azt sugallhatja,
   hogy a tér kvantált, hiszen minden húrnak saját tere van. De szerintem a tér nem tér-kvantumok
   összességéből áll, ugyanis a húrokhoz tartozó tér egyrészt a húr kibomlásával együtt változik,
   másrészt a húrok terei "átfedik" egymást egybefolyó teret alkotva. Ezt az átfedést úgy értem,
   hogy az egymással lazább vagy szorosabb kapcsolatban levő húrok a kibomlottsági állapotukat
   átveszik egymástól, így egy környezetben idomulás történik a húrok kibomlottságát illetően.
   A szoros kötésben lévő húrok (pl. egy protonban) szintén egymáshoz hasonló kibomlottságban vannak,
   de a kibomlottság mértéke a kötések miatt jóval kisebb, mint a szabad húrok esetében. Hasonlatos
   ez ahhoz, mintha egy pók gömbszimmetrikus háromdimenziós pókhálót szőne, melynek a közép-
   pontjában sűrűen vannak a szálak, kifelé haladva pedig egyre ritkábbak. Az ilyen térszerkezet
   egy tömegpont környezetében alakul ki. Ez a háló az egész Univerzumot beszövi, még ott is
   ahol nincs tömeg (pl. a világűrben), mert anyag ott is van, amit mi látható vagy tapintható
   módon nem érzékelünk, de az ott uralkodó kibomlottsági állapot térként van jelen számunkra.
   Az egyes húrokhoz tartozó tér-kvantumok összessége által létrehozott teret ahhoz hasonlítanám,
   mint amikor az esőcseppek - mint "víz-kvantumok" - a tóban már egységes víztömeggé olvadnak össze.
   De ezen tó vize nem teljesen homogén, lehetnek benne helyi anomáliák mondjuk a viszkozitás
   tekintetében, pl. jégdarabok környezetében.
   A tér kvantumosságát inkább egy más nézőpont alapján lehetne értelmezni, ez pedig a Planck-féle
   távolság, ami egy más megközelítése a dolognak.

        Szerintem az általunk érzékelt teret a szabad húrok feszítik ki. A Nagy Bumm-ot követően
   egy idő után megszülettek az elemi részecskék. Ezeket az összekapcsolódott húrok tömege alkotja.
   Ezek valamennyire összenyomott állapotban vannak, de a szoros kapcsolat nem engedi a húrok
   további lazulását. Eszerint az elemi részecskék és ezáltal az atomok is energiát tárolnak.
   Így magreakciók esetén előfordulhat, hogy az átrendeződés során a feszültség összességében
   oldódik. A felszabadult energiát atomenergiaként emlegetjük. Természetesen a tömeg-energia
   ekvivalencia miatt is keletkezhet szabad energia az atomok átalakulása során. A részecskében lévő
   húrokban felhalmozott feszültség átterjed a környezetükben lévő szabad húrokra is.
   A környezetre kiható tér-deformáció idézi elő a testet környező görbült teret. Ezen görbület
   nagyságának a mértéke függ a test tömegétől és a test középpontjától mért távolság négyzetével
   fordított arányban csökken. Az előzőekből kitűnik, hogy a teret, mint olyant, önmagában nem tudom
   elképzelni. Nonszensznek tartom a magában lévő üres (anyag nélküli) teret. Szerintem a tér is
   az anyaggal kapcsolatos, az anyagnak egyik megnyilvánulási formája. Ha megpróbáljuk kivonni
   az anyagot úgymond a térből, akkor azzal a teret is megszüntetjük. Amikor azt mondjuk, hogy
   az ősrobbanást követően a tér tágult, akkor az a látszat keletkezhet bennünk mintha a tér
   az anyagtól független valami lenne. Én elfogadom a tágulást, de a teret is anyaginak tekintem.
   A tér tágulásán az anyag kibomlását értem. Azt a teret, amit mi üres térként gondolunk csak
   azért gondoljuk üresnek, mert nem tudjuk sem érzékelni sem detektálni azokat az anyagi formákat
   amelyek az úgymond üres teret képezik. A mi makroszkópikus világunkban létrehozott legpontosabb
   műszerek sem képesek jelezni az anyagnak azokat a parányi részeit, amelyek a tér nagy részét
   kifeszítik. A kutatók tudják, hogy az általunk vákuumnak nevezett tér nem üres, hanem tele van
   részecskékkel. Szerintük WAMP-ok (gyengén kölcsönható, tömeggel rendelkező részecskék) és
   bizonyos neutrinók töltik ki a teret, de ezek olyan parányi részecskék amik detektálása szinte
   lehetetlennek tűnik főként azért, mert nincs vagy alig van kölcsönhatásuk a többi anyagi részekkel.
   Valószínű, hogy a teret kifeszítő húrok már azért sem észlelhetők számunkra, mert ezek már csak
   a négydimenziós térben lennének észlehetők, amit mi - lévén, hogy háromdimenziós lények vagyunk - 
   képtelenek vagyunk érzékelni.
   Röviden, az én véleményen az, hogy a tér és az idő is az anyagból származtatható, ezek az anyag
   tulajdonságaként foghatók fel, ill. abból eredeztethetők.



        A tér görbületét csak tér-hálók megrajzolásával tudjuk illusztrálni. Ezek a valóságban nem
   léteznek, de segítségükkel szemléletessé tehetjük a tömeg által előidézett tér-deformációt.
   Az ábra első képe a két dimenziós tér deformációját próbálja szemléltetni, amint a tömeg egy
   kúpszerű bemélyedést hoz létre így deformálva el a sík felületet. Az ábra további részei a három
   dimenziós térben a térrács vonalait ábrázolják tömeg nélkül ill. tömeggel, attól függően, hogy
   a deformációs hatást milyen irányúnak tekintjük.



        A mai napig nem tágult még ki annyira az Univerzum tere, hogy a szabadon maradt húrokban
   teljesen feloldódjon a feszültség. Ezek még mindig valamennyire összenyomott állapotban vannak.
   Ezért még most is nagy nyomást fejtenek ki, ez pedig a tér tágulását eredményezi. Ez a nyomás
   a sötét energia, amely a sötét anyag jellemzője és a világ anyagának 73%-át adja. Hogy mennyire
   képesek ezek a húrok kilazulni, azt nem lehet tudni, lehet hogy nagymértékben. A szabad húrok
   nem akadályozzák egymás mozgását és a már stabil képződmények mozgását sem. A szabadon maradt
   húrok nagy tömege alkotja tulajdonképpen az Univerzum terét. Ezek a húrok nem vesztették el a
   rugalmasságukat, ezért bármilyen rezgést könnyen továbbítanak. Mivel együttesen egy összefüggő
   teret alkotnak, ez a tér úgy viselkedik mint egy izotróp rugalmas közeg, amelyben a hullámok
   szabadon gömb-szimmetrikusan terjedhetnek. Pl. egy foton mozgása ebben a térben felfogható úgy is,
   mint a rugalmas közeg egy fodrozódása. A szabad húrok sokasága számunkra érzékelhetetlen, csupán
   a hatásaiból tudunk következtetni rá. Az általunk érzékelhető anyag (atomok) által kifeszített
   tér a világ terének csak töredékét adja.

        Az Univerzum terének méretét alapvetően két nagy hatás befolyásolja (a gravitáció és a
   sötét energia). A gravitáció összehúzni igyekszik az Univerzumot, a sötét energia pedig tágítani.
   E két nagy hatás viszonyától függ, hogy mi lesz a sorsa az Univerzumnak. Az Univerzum anyagának
   sűrűségét tekintve három eset lehetséges.


        A sík Univerzum-modell esetén a hatások egyensúlya alakul ki. Ezt a szituációt a világ átlagos
   sűrűségének és egy kritikus sűrűségnek a viszonyával szokták megadni (omega). Ennek értelmében
   a sík Univerzumra nézve az omega=1 érték adódik. Ez egy eléggé balanszírozott állapot, ami könnyen
   kibillenhet ebből (sík-probléma) és átfordulhat a másik két állapot valamelyikébe. Sokak szerint
   természetfeletti beavatkozásra lenne szükség ahhoz, hogy az állandóan jelentkező kis perturbációk
   kiigazításával megmaradjon az egyensúly. A sík Univerzum jövője nem sok jót ígér, mert a csillagok
   üzemanyagaként szolgáló könnyű elemek egy idő után elfogynak. Újak pedig olyan tömegben nem
   termelődnek mint a Nagy Bumm-ot követően, ezért fokozatosan kihunynak a csillagok és sötét,
   jéghideg világ marad utánuk.

        A zárt Univerzum esetén (omega>1) egy idő után győz az összehúzó hatás és az Univerzum
   tágulása átfordul zsugorodásba, amelynek a vége az egy pontba való összeomlás. Ezt a pontot
   szingularitásnak nevezik. Az elmélet szerint a sűrűség végtelen nagy lesz, a térfogat pedig
   zéró és megszűnnek a fizika törvényei. Szerintem viszont nem ennyire teljes ez az összeomlás,
   a tér nem teljesen zérus és az idő sem áll le teljesen. Ez lehetőséget ad egy újabb robbanásra.
   Hasonló összeomlási folyamat zajlik le egy fekete lyuk létrejöttekor. A fekete lyuk egy
   nagytömegű csillag összeomlásakor jön létre, amikor az elégette az összes üzemanyagát.
   Ilyenkor egy szupernova robbanás kíséretében ledobja a külső rétegét, a megmaradt rész pedig
   már nem képes többé ellenállni a gravitáció összeroppantó erejének, hiszen már nincs a
   magreakciókból származó ellennyomás. Ekkor a megmaradt csillag-anyag összeomlik. A csillag
   tömegétől függ, hogy valamilyen sűrű anyagú törpe égitest, esetleg neutroncsillag vagy fekete
   lyuk lesz belőle. Fekete lyukká akkor válik, ha olyan nagy lesz a sűrűsége, hogy a fény sem
   tud elszakadni tőle, azaz a szökési sebességnek nagyobbá kellene válnia a fény sebességénél.
   Ezt túllépni pedig lehetetlen. A fekete lyuk az elmélet szerint szintén szingularitás.
   Ki lehet számolni egy a fekete lyukat körülvevő és annak tömegétől függő gömbfelület sugarát
   (Schwarzschild-sugár), amelyet kívülről átlépve visszatérni már elvileg sem lehetséges, csak
   belezuhanni a fekete lyukba. Ezt a gömbfelületet nevezik a fekete lyuk esemény-horizontjának.
   A tér és az idő koordináták ebben a tartományban felcserélődnek, áthaladva az eseményhorizonton
   ami a horizonton kívül a megtett utat jelentette, a horizontot átlépve már a jövőt jelenti.
   Ez a jövő ám nem túl bíztató az oda tévedőnek, mert az árapály-erők pillanatok alatt szétszednék.
   Forgó fekete lyuk esetén (és valószínű, hogy minden fekete lyuk forog) két egymásba ágyazott
   eseményhorizontról is lehet beszélni. A külsőt átlépve a tér és idő koordináták felcserélődnek,
   a belsőt is átlépve a csere ismét megtörténik, így elvileg vissza lehetne jutni a való világba.
   Persze nem ugyanoda és nem ugyanabba az időbe kerülne vissza a merész utazó mint az indulásnál
   volt, inkább egy másik Univerzumban találná magát (a matematikai megoldások szerint).
   Valójában sehol sem találná magát, mert pillanatok alatt meghalna és beolvadna a szingularitásba.
   A töltéssel rendelkező fekete lyuk matematikai modellje még bonyolultabb, újabb szférák is vannak.


        A fekete lyuk eseményhorizontján kivüli környezetet mutatja a következő ábra.
   Az ábrán látható fekete gömbfelület a fekete lyuk esemény-horizontját ábrázolja. Maga a fekete
   lyuk ezen gömb középpontjában van, ami egy végtelenül meggörbült téridő tartománynak felel meg.
   Az ábra nagyon vázlatos, az akkréciós korong a valóságban jóval szélesebb, eltakarja az esemény-
   horizontot. A rajzon csak azt akartam jelezni, hogy az akkréciós korong az esemény-horizonton
   kívül van ezért az egy látható keringő gáztömeg. 


        Amennyiben a fekete lyuk a térnek egy szingularitása ahol összeomlanak a fizika törvényei is,
   akkor - kérdem én - hogyan számolhatunk mégis a horizont sugarával. De ez nemcsak egy
   számítási dolog, hanem a csillagászok észlelései is bizonyítják, hogy a fekete lyuk körül
   keringő anyagtömeg van (akkréciós vagy befogási korong), tehát a "tömegvonzása" éppen úgy létezik
   mint bármely más égitest esetében. Számomra ez azt jelenti, hogy az a matematikai szingularitás
   mégsem teljesedik egészen, hiszen akkor a megmaradási törvényének is meg kellene szűnnie.
   De ha a megmaradási törvények összeomlanak, akkor hogyan marad meg mégis a tömeg?
   Ezért is gondolom én, hogy a Nagy Reccs alkalmával sem omlana össze az anyag a matematikai
   értelembe vett szingularitássá. Ha pedig mégsem teljes az a szingularitás, akkor még lehetnek
   valamilyen fizikai törvények is ott, bár kétség nem férhet hozzá, hogy rendkívüli állapotok
   uralkodnak ekkor. Ha sikerülne megfejteni azt, hogy mi is van a fekete lyukban, akkor máris
   közelebb jutnánk az Univerzum rejtélyének megfejtéséhez is. Egyesek szerint a fekete lyuk
   maga egy újabb világot jelent, amihez nekünk már semmi közünk nem lehet. De ha ezt a gondolatot
   tovább visszük, akkor lehet, hogy a mi világunk is egy fekete lyuk, amely egy másik világban
   képződött. Mindez azt jelentené, hogy a szingularitáson túl is van egy világ, új fizikával.
   De akkor a különböző világok tereinek egymásba ágyazódásáról kellene beszélnünk. És ebben az
   esetben mi van a végtelenül összeroppant térrel? Én nem hiszem, hogy ez így lenne egyrészt
   azért mert mégiscsak van valami kapcsolatunk a fekete lyukkal, a "tömegvonzása" ebben a világban
   hat, másrészt a fekete lyuk hosszú idő alatt visszapárologhat ebbe a világba, azaz nem vész el
   örökre számunkra. Ha mégis igaz lenne az, hogy a mi világunk is egy fekete lyuk és ez is vissza-
   párologhat egy másik világba, akkor hogyan értelmezhető az ősrobbanás elmélete? Amennyiben úgy
   értelmeznénk ezt a másik világot, hogy a fekete lyuk a "túloldalon" felfúvódik és egy idő után a
   "köldökzsinór" elszakadva egy új világ születik, akkor természetesen a fekete lyuk e világba
   való visszapárolgásáról nem lehetne beszélni. De ez ellentmondana a megmaradási elveknek is,
   hiszen a fekete lyuk tömegének megfelelő energia eltűnne a világunkból. Hasonlóan sérülne az
   impulzus- és impulzusmomentum-megmaradásának elve is. Ez az elképzelés tehát a saját világunkra
   vonatkozó fizikai törvényeket is felborítaná.
   Megjegyzés:
      A fizikában nagyon fontosak a megmaradási törvények. Ezek a következők:
        1. energia-megmaradás (energia-tömeg ekvivalancia az E=mc^2 szerint)
        2. impulzus-megmaradás (egyenesvonalú egyenletes mozgás megtartása)
        3. impulzusmomentum-megmaradás (forgó mozgás nyomatékának megtartása)
        4. töltésszám-megmaradás (pozitív és negatív töltések)
        5. barionszám-megmaradás (barionok a nehéz részecskék: pl. proton, neutron, stb.)
        6. leptonszám-megmaradás (leptonok a könnyű részecskék: pl. elektron, neutrinó, stb.)
      Hasonlóan fontosak a fizikai konstansok is. Ezek a következők:
        1. fénysebesség
        2. gravitációs állandó
        3. Hubble-állandó
        4. Planck-állandó
            

        Nagyméretű fekete lyuk esetében, amennyiben már nincs anyag a fekete lyuk környezetében
   amit beszippantva tovább növelhetné a tömegét, még mindig ott van a vákuum-fluktuáció jelensége,
   amely valódi részecske-párokat generál, és ezek egyes részecskéi a horizonton átjutva még
   változtathatnak a fekete lyuk tömegén annak igen lassú csökkenését idézve elő.
        Kisméretű fekete lyuk esetében a horizont közelében az árapály (szétszakító) erők olyan nagyok
   lehetnek, hogy a virtuális részecske-párokat is képesek szétszakítani. Így ott részecskék és azok
   anti-megfelelői nagy tömegben jelennek meg. A horizonton kívül de annak közelében keletkezet részecske-pár
   anti tagja bekerül a horizonton belülre, míg a másik tag kívül marad. Ez a fekete lyuk sugárzásaként
   fogható fel. De meg lehet közelíteni ezt a dolgot termodinamikai nézőpontból is. A fekete lyuk
   horizontjához közeledve a hőmérséklet hirtelen megugrik. Eszerint a fekete lyuk úgy viselkedik,
   mint egy sugárzó fekete test. De a kisugárzott energiát valahonnan pótolni kell. Kívülről nézve
   tehát a fenti jelenségek azt eredményezik, hogy a fekete lyuk sugárzást bocsát ki. Ez a kisugárzott
   energia a fekete lyuk tömegének rovására megy, ami azt jelenti, hogy a fekete lyuk fokozatosan
   párolog és hosszú idő után el is fogy.
   Itt azért megjegyezném, hogy bár ez a jelenség matematikailag igazolható, de észlelni már csak
   azért is nehéz, mert ez egy igen lassú folyamat, nagyobb fekete lyuk esetén évmilliárdokig eltarthat.
   Kisebb fekete lyukak esetén ez a folyamat felgyorsul, a fogyás egyre erőteljesebb és a teljes
   elfogyás pillanatában nagy robbanással zárul (bár ez csak feltételezés, ilyent még nem észleltek).
   A fekete lyukak még mindig sok rejtélyt tartogatnak a számunkra.
   Példaként említem az úgynevezett információs paradoxont, amely szerint a fekete lyukba bekerülő
   információ is elvész számunkra. Ez azt jelentené, hogy a fekete lyukak állandóan nyelik az
   információt is, ami katasztrofális lenne a világ-felfogásunkra nézve, mert teljes bizonytalanságban
   lennénk a múlttal vagy a jövővel kapcsolatban. Nem tudhatnánk, hogy az az információ, amit a távcsövek
   közvetítenek nekünk, igazak-e vagy sem, hiszen az információk egy részét már elnyelték a fekete lyukak.
   Ez nem tetszik sem a fizikusoknak sem a csillagászoknak, mert nem lehetne semmi biztosat állítani.
   Cáfolták is az információ elvesztését matematikai módszerrel, de a gyakorlatban nehéz bizonyítani
   sem azt, hogy elvész sem azt, hogy megmarad.
   De szerintem van itt egy másik bizonytalanság is, azzal kapcsolatban, amit a távcsövekben látunk.
   Ezt pedig a gravitációs-lencsehatás idézheti elő. Ez a hatás hasonló ahhoz, mint amit az üveg
   lencsék okoznak a rajtuk áthaladó fénnyel, eltérítik a fényt, azaz a fénysugár útja meggörbül.
   A gravitációs-lencsehatást a nagytömegű objektumok (galaxisok, fekete lyukak) idézik elő a mögülük
   érkező fényt illetően. Ez gyakran úgy jelentkezik az észlelőnél, hogy a lencse mögötti objektum
   képe megtöbbszöröződik a lencse körül. Mi van akkor - kérdem én - ha egy igen távoli objektum fényét
   már több ilyen lencsehatás érte, mire hozzánk elért? Lehet, hogy egészen máshol van az az objektum
   mint ahol látszik. Lehetnek olyan eltérítő objektumok (pl. nagytömegű fekete lyuk), amelyek
   nem látszanak és a környezetükben sincs látható anyag, ezért nem jövünk rá, hogy a fénysugár ott is
   elgörbült. A szemléletesség kedvéért adok itt egy egyszerű rajzot a fentiekről:



   Bemutatok még egy ábrát, amely a táguló térben való fény terjedését mutatja. Az ábrán az A galaxis
   a Nagy Bummtól számított 1 Gév-nél fénylett fel, de a B galaxis akkor még csak kialakulóban volt,
   azaz nem bocsátott ki látható fényt. Az ábra-sorozatban a rácsozat növekedése szemlélteti a tér
   tágulását, a színes körlapok pedig a fény terjedését az elindulásuktól számítva. A B galaxis csak
   a 3 Gév időpontban fejlődött ki annyira, hogy már fényt kezdett kibocsátani. 9 Gév-nél az
   A galaxis által kibocsátott fény éppen eléri a B galaxist. Ha a B galaxison él egy csillagász,
   akkor látni fogja az A galaxist, ami tőle 8 Gév távolságra van. De ha az A galaxison is él egy
   csillagász, akkor ő még nem fogja látni a B galaxist, mert B fénye még nem ért el hozzá,
   ez majd csak 15 Gév körül lesz lehetséges. Tehát nem biztos, hogy bármely időpontban kölcsönösen
   láthatják egymás galaxisainak fényét, ez a galaxisok keletkezésének időpontjától is függhet.
   Az ábra-sorozat mutatja, hogy a fény terjedése függ a tér tágulásától és a saját sebességétől (c).



   Ha már a fekete lyukról volt szó, akkor megemlítem még a fehér lyukat és a féreg lyukat is.
   A fehér lyuk éppen fordítva működik mint a fekete lyuk, mindent kidob magából ami benne van.
   A féreg lyuk pedig a kettő kombinációja. Van egy bemeneti vége (fekete lyuk) és egy kimeneti vége
   (fehér lyuk), a két vég pedig valamilyen módon összeköttetésben van egymással. Azaz, ami beesik
   a bemeneti végen, az kilökődik a kimeneti végen. A féreg lyukak tehát téridő utazásra adhatnának
   lehetőséget, ha léteznének és az utazó egyáltalán kibírná az utazással járó kellemetlenségeket.
   A fehér lyuk matematikai nézőpontból létezhet, de a valóságban minden bizonnyal nem létezik,
   legalább is még ilyenre utaló nyomokat sem észleltek a csillagászok. Ha pedig a fehér lyuk
   nem létezik, akkor nyílván a féreg lyuk sem létezik.



        A nyílt Univerzum esetén a világ tágulása nem áll meg (omega<1). A tér állandó tágulása
   azt eredményezné, hogy a világ anyaga szétszóródna, a csillagok kihunynának és egy sötét hideg,
   élettelen Univerzum keletkezne. A további tágulás végül még az atomokat is szétbontaná és az
   anyag elenyészne a végtelen térben. Manapság megoszlanak a vélemények arról, hogy vajon melyik
   világ-modell az igazi a három közül.

        Ezt a részt rögtön azzal kezdeném, hogy szerintem az idő mint fizikai realitás nem létezik.
   A természetben vannak folyamatok, a folyamatok pedig események láncolatából épülnek fel.
   Az események láncolatát pedig ok-okozati viszonyok alakítják ki. Mi emberek ezt a láncolatot
   az idő teléseként fogjuk fel és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az idő éppen olyan konkrét
   fizikai dolog mint pl. az anyag. Szerintem az anyagi folyamatok valóban zajlanak, az idő pedig
   csak a mi felfogásunkban létezik. Az einsteini relativitás elmélet szerint az időt tetemesen
   megnyúltnak mérhetjük a saját időnkhöz viszonyítva a hozzánk képest gyorsan mozgó rendszerben.
   Az idő megnyúlása azt a gondolatot keltheti bennünk, hogy az időnek fizikai jellemzői vannak.
   De az idő megnyúlása csak egyfajta viszonyítási dolog, az egymáshoz képest mozgó rendszerek
   sebesség-viszonyaiból adódik. Természetesen számolunk az idővel, a legtöbb fizikai képletben
   szerepel. Ez rendben is van, mert egyfajta mércét ad a folyamatok leírására. De úgy gondolom,
   hogy nem lehet azt mondani, hogy itt van az idő a maga fizikai valóságában. Hogy az időt mérni
   is lehet szintén félreértésre vezethet, mert akkor is csak fizikai folyamatokról van szó,
   amelyeknek az ismétlődő szakaszait használjuk fel a mérésre.

        Az idő fenti értelmezése szerint az időszakaszok a végtelenségig oszthatók, hiszen az idő
   csak a mi felfogásunk szerint létezik. De ha azt is figyelembe vesszük, hogy idő-fogalmunk az
   események láncolatát tükrözi, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy vajon van-e olyan szituáció
   amelynél ez a láncolat már nem értelmezhető világosan. Ez a helyzet pedig az ősrobbanást követő
   10^(-43)másodpercen belül volt, ezt nevezik a Planck-időnek. Ezen időtartamon belül a tér
   mérete 10^(-33)cm (Planck-távolság) volt. Az Univerzum ezen fázisában a Heisenberg-féle
   határozatlanság volt a mértékadó törvény, ahol a tér és az idő teljesen egymásba mosódott.
   Ebben az esetben nem lehet beszélni eseményekről, folyamatokról. Ezért a világunkban megszokott
   idővel csak a robbanást követő 10^(-43)s eltelte után számolhatunk. Ez a pont volt a valós
   idő kezdete. Egyébként jelen világunkban sem értelmezhető az idő a Planck-távolságon belüli
   tértartományban. Bár elvileg az idő a végtelenségig osztható, a valóság azonban egy pont után
   gátat szab az idő további oszthatóságának. Tekinthetjük úgy is, hogy az idő kvantuma a 10^(-43)s.

        Hogyan lehet akkor mégis leírni az időt? Önmagában sehogy sem, de ha a fizikai folyamatok
   szempontjából közelítjük meg a dolgot, akkor már mondhatunk róla valamit. A legjobb ha e célból
   a periodikus változásokat vesszük alapul. A rezgések szinte mindenütt jelen vannak. Ha csak
   arra gondolunk, hogy az elemi részecskéknek hullám természetük is van, akkor már a rezgéseknél
   vagyunk, mert hullám nincs rezgés nélkül. Miből adódik ez a hullámtermészet? Ha a húrok olyan
   szerkezetére gondolunk mintha rugók lennének, akkor ezek kilazulva rezeghetnek is, sőt át is
   adhatják egymásnak a rezgéseket, ami a hullámok kialakulását jelenti. Az elemi részecskék húrok
   sokaságából tevődnek össze. A részecskét felépítő húrok rezgései összegződnek és felharmónikusokat
   hoznak létre. Egy ilyen részecske azon túl, hogy a húrok csomóba kapcsolódása révén jött létre
   (ez képviseli a részecske-jelleget) egyfajta rezgésállapottal (saját-rezgés) is jellemezhető
   (ennek terjedéséből adódik a hullám-jelleg). Egy atomból kiinduló hullám nem áll meg az atom
   határánál, hanem azt a szabad húrok is továbbítják valameddig. Ezért van az, hogy egy atomi
   részecskét leíró hullámfüggvény túlnyúlik az atomon és nem lehet pontosan meghatározni egy
   atomnak a peremét. A szabad húrok, melyek a teret feszítik ki, már jobban kilazult rugókhoz
   hasonlóak. Saját rezgésük csekélyebb, de más részecskék által gerjesztett rezgéseket továbbítják.
   A rezgések folyamatának (a sorrendiség és együtt-történés) leírásához bevezetjük az időt.
   A mindennapi gyakorlatban inkább a mi emberi léptékünkhöz közelebb álló folyamatokat szoktuk
   használni az idő mérésére, mint a Föld keringését a Nap körül. Ezt aztán oszthatjuk kisebb
   részekre vagy képezhetünk nagyobb időtartamokat is. A pontosabb mérés atomórával történik,
   amelynél egy kitüntetett atom fentebb említett saját-rezgését használják etalonként.

        Az egymáshoz képest bizonyos sebességgel mozgó rendszerek idő-dilatációját a következőképpen
   kell érteni. Ha egy rendszer sebességét a fény sebességéhez viszonyítjuk, akkor ezt a viszonyt
   a v/c aránnyal tudjuk kifejezni, ahol v a rendszer sebessége, c pedig a fénysebesség.
   Mivel a c egy konstans érték, ezért az bármilyen sebességgel mozgó rendszerből mérve ugyanannyi.
   A fenti arány figyelembe vételével egy un. Lorentz-transzformációt alkalmazva kiszámítható,
   hogy egy kisebb v1/c arányú sebességgel mozgó rendszerből nézve egy nagyobb v2/c arányú sebességgel
   mozgó rendszer által megtett úthoz szükséges idő rövidebbnek adódik, mintha azt a v2 sebességgel
   mozgó rendszerben mérnénk. Azaz a nagyobb sebességgel mozgó rendszer ideje megnyúltabbnak látszik
   a kisebb sebességgel mozgó rendszerből nézve. Ha az egyik rendszer sebessége a másikhoz képest
   megközelíti a fény sebességét, akkor az időnek ez a relatív megnyúlása már tetemes lehet.
   A gyorsabban mozgó rendszerben lévő nem érzékeli az idő-intervallumok megnyúlását, hiszen
   a saját idője szerint minden a legnagyobb rendben megy, ő az eltelt életéveit ugyanannyinak méri,
   mint a másik rendszerben élő vele egykorú társa a saját idője szerint. De a kisebb sebességű
   rendszerben élő számára úgy tűnik, hogy a másik órája lassabban jár, azaz egy adott pillanatban
   ő kevesebbnek méri a másik életkorát, azaz a másik fiatalabbnak tűnik számára őhozzá képest.



        Az ábra első része két rendszert mutat, az egyiket állónak tekintve (v1=0) a másik ehhez
   képest v2 sebességgel mozog. Mindkét rendszerben a 6 egységnyi s út megtételéhez 6 egységnyi
   időre van szükség. A saját idője szerint mindkét rendszerben lévő így is méri a megtételhez
   szükséges időt. De a v1 sebességű rendszerből nézve (a v1 sajátidője szerint mérve) a v2
   rendszerbeli rövidebb idő alatt teszi meg az utat (5,7 időegység). Egyben a megtett út is
   rövidebbnek látszik. Azaz a v1 rendszerből nézve a v2 ideje megnyúltnak (hosszabb időegység),
   a hosszúság pedig rövidebbnek tűnik. Ha a v2 fénysebességgel(c) mozogna v1-hez képest, akkor
   az idő megnyúlása végtelen nagynak látszana, a hosszúság pedig végtelen kicsinek.
   Az ábra szerint ez az eset akkor állna elő, amikor a bezárt szög 90 fokos lenne.
   Az ábra a v1 rendszer szemszögéből mutatja a látszólagos idő-dilatációt, de a v2 rendszerből
   nézve a v1 rendszer órája késne, hiszen relatív sebességekről van szó. A valóságban ez az
   egész nem ilyen lineáris, de a dolog lényegének megértése képletek nélkül talán így is elérhető.
   Az ábra második része azt szemlélteti, hogy a gyorsítás ill. lassítás alkalmával az idő egy
   görbét ír le amíg az egyik rendszer egy másik rendszer sebesség állapotát eléri.

        Nagy tömeghez közeledve szintén lelassul az idő ill. attól távolodva újra gyorsabbá válik,
   hiszen a gravitáció és a gyorsulás a relativitás elmélete szerint megkülönböztethetetlen ebből
   a szempontból. Egy erős gravitációs térben lévő óra szintén lassabban jár mint egy gyengébb
   gravitációs térben lévő óra.



      A speciális relativitás elmélete   
   Az egésznek a lényege az, hogy a fény sebessége vákuumban egy konstans érték (~300000 km/s)
   függetlenül attól, hogy milyen rendszerben (álló vagy mozgó) terjed. Minden más sebesség ettől
   csak kisebb lehet, és az egyes mozgó rendszerek (itt inercia-rendszerekről van szó) sebességét
   a fény sebességéhez viszonyítjuk, akkor alkalmaznunk kell a Lorentz-transzformációt az idő,
   a távolság és a tömeg esetében. Ha egy rendszer v sebességgel mozog (egyenes vonalú egyenletes
   mozgást végez), akkor a rendszerhez tartozó idő megnyúlik, a mozgás irányába eső hosszúságok
   megrövidülnek, a tehetetlen tömeg pedig megnő a v/c függvényében egy állónak tekintett rendszer
   hasonló fizikai mennyiségeihez mérten, és a különböző sebességgel mozgó rendszerek sebességét
   sem lehet algebrai módon összegezni. Mindez azt jelenti, hogy nem lehet egy "világ-órát"
   használni, vagy nem lehet ugyanazon méter rúd szerint értelmezni a távolságokat a világ bármely
   pontján. Az egyik rendszerben egyidejűnek számító események egy másik rendszerből nézve
   különböző időpontokban történhetnek, ill. az egyik rendszerben egy adott helyen történő
   események a másik rendszerből különböző helyeken látszhatnak. A tér és idő tehát szorosan
   kapcsolódik egymáshoz.
      Az általános relativitás elmélete
   Ez már tágabb értelemben szemléli a fenti jelenségeket, hiszen szigorúan véve egyenes vonalú
   egyenletesen mozgó rendszerek (vagy nyugalomban lévő rendszerek) - azaz inercia-rendszerek -
   nem is fordulnak elő az univerzumban. Minden kering vagy forog vagy valamilyen pályát ír le,
   ami eltér az egyenestől. Mindezért a gravitáció a felelős. Azaz ebben az elméletben már a tér
   és idő mellé az anyagot is figyelembe kell venni. Az elmélet kimondja, hogy a világ bármely
   pontjában lévő anyagra a világ összes anyagának gravitációja hat, azaz a térben pontról-pontra
   változik a gravitációs hatás. Ráadásul a gravitációs hatás is másképp számolandó az egymáshoz
   képest mozgó rendszerekből, hiszen a tömegre is érvényes a Lorentz-transzformáció. Mindez azt
   jelenti, hogy a tér bármely pontjához más és más idő-intervallumok és hosszmértékek tartoznak.
   A pontról-pontra változás miatt pedig nem lehet euklídészi térben számolni, hanem görbült teret
   kell alkalmazni. Ennek az elméletnek a matematikai leírása már nyílván bonyolultabb mint a
   speciális relativitás elméleté, amely csak a tér-idő kapcsolatát vizsgálja, elvonatkoztatva
   a gravitációtól, addig az általános relativitás elmélet az anyag-tér-idő összefüggésben vizsgálja
   a jelenségeket, éppen a gravitáció egy a korábbitól eltérő értelmezését vezetve be (erő helyett
   térgörbület).

        A newtoni ill. az einsteini garavitációs elmélet tehát alapelveiben különbözik egymástól.
   Newton a gravitációt erőtérként kezelte, amíg Einstein a tér görbületeként azonosította.
   A newtoni elmélet csak bizonyos korlátok között igaz, hiszen könnyen belátható, hogy a
   nevezőben szereplő távolság-négyzet miatt a zérushoz közelítő távolságok esetén a gravitációs
   erő a végtelenhez tart, ami nyílvánvalóan lehetetlen hiszen a gravitációs erő olyan nagy
   gyorsulást jelentene, ami miatt egy test túllépné a fénysebességet. Tehát csak nagyobb távolságok
   esetén használható a képlet. Egyéb hibái is vannak pl. nem tartalmazza az időt és a túl nagy
   gravitáció esetén sem használható. De bizonyos határok között jól működik. Még ma is számolnak
   vele a csillagászok.
   Az einsteini elmélet már kiküszöböli a fenti problémákat, viszont ez sem teljes, mert csak
   a makroszkópikus világra érvényes, nem veszi figyelembe a kvantumfizika törvényeit. Einstein
   ugyan már ismerte ezeket a törvényeket, de ezek annyira újak és meghökkentőek voltak még,
   hogy nem tudta elfogadni a kvantumfizika furcsaságait ("Isten nem kockázik"). A szingularitást
   az ő elmélete sem tudja leírni.



        Megjegyzés: A tudományos világ Einstein neve alatt jegyzi a fenti elméleteket, de azt meg
   kell említeni, hogy a fenti elméleteknek előzményei voltak: Maxwell mondta ki a fénysebesség
   konstans voltát, Lorentz és mások már levezették a transzformációs egyenleteket és még mások
   - főként matematikusok - működtek közre a görbült tér (Riemann-féle) fizikai alkalmazásának
   adaptálásában, sőt még a híres tömeg-energia összefüggést is megfogalmazták már korábban.
   Einstein felesége (Mileva) is tevékenyen részt vett az elmélet megalkotásában.

        Newton az időt egy nyílvesszőhöz hasonlította, egyenes, egy irányba mutat, ütemét nem
   változtatja. Ez volt az abszolút idő fogalma. De már Einstein előtt is rájöttek, hogy ez nem
   így van, az idő nem egy állandó valami mert az egymáshoz képest mozgó rendszerek esetében nem
   mindegy, hogy melyik rendszerből mérjük az időt. Ezért Einstein az időt inkább egy folyóhoz
   hasonlította, amelynek folyása le is lassulhat egy széles mederben, de fel is gyorsulhat
   amennyiben a medre leszűkül. Sőt görbült is lehet akárcsak a folyó kanyarulata. A mai felfogás
   szerint ezt a hasonlatot annyiban módosították, hogy az idő folyama akár teljes hurkot is leírhat,
   sőt el is ágazhat. Leírhat egy olyan kanyart, amelynél az idő egy múltbeli állapotához ér vissza.
   Ez felveti az időutazás lehetőségét. Az elágazáson azt kell érteni, hogy az idő két különböző
   kvantumtérben folyik tovább, azaz egy másik Univerzum is keletkezik az elágazáskor. Az időnek
   ezzel az elágaztatásával lehet feloldani az időutazásból eredő paradoxonokat, pl. olyanokat mint
   amelynél valaki visszamenve a múltba találkozik saját ifjúkori énjével, akit megöl. De akkor hogyan
   érhette meg a jelenkori korát? Az ilyen logikai bukfenc úgy oldható fel, hogy az idő kettéhasad,
   két kvantumtér keletkezik, az egyik amelyik a jelenlegi életnek megfelelő, a másik a halott énnel
   együtt már egy újabb világot jelent. Mindez azt is jelenti, hogy nem lehet csakúgy eltűnni
   az egyik világból és átlépni egy másikba, vagyis nem lehet megkettőzni magunkat egy időutazással
   és két időpontban is létezni, miközben mi ugyanazok maradunk.
   Halálunk bekövetkeztével sem tűnünk el a világból, testünk egy darabig még egyben marad, majd
   fokozatosan szétoszlik, de a testünket felépítő atomok - szétszóródva ugyan - még nagyon sokáig
   megmaradnak, és testünk atomjainak jelentős része új életek felépítésében vesz részt.
   A lélekkel kapcsolatos kérdések boncolgatása pedig nem a fizika feladatköre mert a fizika csak
   az anyagi világ törvényeinek megismerését tűzte ki célként.
   Felvetődhet a negatív idő gondolata is annak kapcsán amikor az esetleg zárt Univerzum a tágulás
   után visszafordul összehúzódásba. Ilyenkor a dolgok gyakorlatilag fordítva történnének mint
   a táguláskor, hasonlóan ahhoz mint amikor egy filmet hátrafele játszanak le. Ez azt a gondolatot
   szülheti, hogy az idő negatívvá válva visszafele pörög. Az Univerzumot kívülről nézve valóban
   ez lenne a látszat. Valójában mégsem így van. Az események láncolata nem fordulna meg, vagy más
   megközelítésben az ok-okozati viszonyok továbbra is fennmaradnának. Az idő tehát ugyanúgy előre
   pörögne, miközben a galaxisok egyre közelednének egymáshoz egészen az egy pontba való összeomlásig.
   De addig amíg még egyáltalán lehetséges lenne az élet a csillagászok még mindig a vöröseltolódást
   mérnék a kékeltolódás helyett, mert még mindig az összezuhanás előtti korszak felől érkező fényt
   látnák. Ha történetesen éppen már meg is történt volna a visszafordulás zsugorodássá, észre
   sem vennénk, az élet ugyanúgy zajlana tovább. Több milliárd év után az élet nyílván megszűnne
   a megemelkedett hőmérséklet, az erős sugárzások és az ütközésekből eredő kataklizmák miatt.

        A fentiek értelmében mondhatjuk, hogy az idő sem abszolút. Ez azt jelenti, hogy az időt
   is tekinthetjük görbültnek akárcsak a teret. És ezzel el is érkeztünk az egységes téridő
   szemlélethez.

        A relativitás elmélete szerint a teret és az időt egy egységként kell kezelnünk, ha
   meg akarjuk érteni a világban zajló folyamatokat. A folyamatok elemei az események, amelyek
   térben és időben adhatók meg. Minkowski vezetett be egy koordináta-rendszert, amelyben
   ábrázolhatók az események. Ez egy négy dimenziós rendszer, amelyből három dimenzió a tér
   három dimenziójának felel meg, a negyedik dimenzió pedig az idő. Mivel négy dimenziót a
   síkban nem tudunk ábrázolni, ezért a tér három dimenzióját egy dimenzióval helyettesítjük.



        A fenti ábrákon a tér három dimenzióját kék színnel ábrázoltam, az idő dimenzióját pedig
   pirossal. A három ábra a tér és idő viszonyát mutatja a különböző világ-modellek esetén,
   ahol T egy vonatkoztatási idő-tengely, amely valamennyi ábrán szerepel. Mindhárom ábrán
   berajzoltam egy F folyamatot, amelynek két eseményét is (E1, E2) feltüntettem. Az események
   természetesen térben és időben adhatók meg, ezért az ábrákon a megfelelő tér és idő koordináták
   metszéspontjában találhatók.

        Az a.ábrán a Minkowski-féle téridő ábrázolás van feltüntetve. Látható, hogy az eseményekhez
   tartozó idő-koordináták (T1, T2) párhuzamosak a T vonatkoztatási idő egyenesével.

        A b.ábrán a tér koordinátát egy körrel helyettesítette Einstein, mondván hogy ez jobban
   szemlélteti azt, hogy a tér véges de mégis határtalan. Ez egy állandó állapotú világot ábrázol,
   ahol a tér változatlan, ezért az idő múlásával a tér görbéje is változatlan. Einstein ezt egy
   kozmológiai konstanssal fejezte ki. A téridő itt egy mindkét irányban végtelen hengerfelülettel
   adható meg. Ennél az elgondolásnál az időnek nem volt kezdete és nem lesz vége sem.
   Az E1 és E2 eseményeken átmenő T1 és T2 idő-egyenesek itt is párhuzamosak a T idő egyenesével
   és alkotói a henger-felületnek.

        A c.ábra már a Hubble-féle világ-modellt ábrázolja. Eszerint a tér az idő előre haladtával
   tágult. Ezért a tér koordináta körének sugara növekszik. Ha itt megfigyeljük az F folyamat két
   eseményéhez tartozó idők egyeneseit, akkor azok éppen a kúp alkotói, azaz szöget zárnak be
   a T egyenessel. Ez azt jelenti, hogy a valós idő már megnyúltabb a T viszonyítási időhöz képest,
   de nem változik az üteme a tér növekedése közben.

        A kozmológia tudományában az elmúlt évszázadban több jelentősebb világ-modell született.
   Korábban azt gondolták, hogy a világ nagyjából változatlan. Örök időktől létezett a szintén
   változatlan térben. Igaz, hogy a világot a galaxisunkkal azonosították, mert azt gondolták, hogy
   minden amit látnak a Tejút része. Einstein is ebben a hitben volt amikor megalkotta a téridő
   egyenleteit és hogy az egyenletek kifejezzék a tér állandóságát bevezetett egy szorzó állandót,
   melyet kozmológiai konstansnak (lambda) nevezett el. Az így leírt világot állandó állapotú
   világ-modellnek nevezzük.

       Nem sokkal ezután Hubble, aki a változó csillagokat figyelve rájött, hogy egyrészt a világ
   nagyságrendekkel nagyobb a Tejútnál, mert galaxisok sokaságát észlelte, amelyek messze túl
   voltak a galaxisunkon. Másrészt arra is rájött, hogy ezek a galaxisok valamennyien távolodnak
   egymástól. Ez azt jelentette, hogyha az időben visszafele megyünk, akkor ezek egyre közelebb
   voltak egymáshoz, azaz valamikor egy pontból repültek szét. A világnak tehát volt kezdete,
   egy robbanásban született és ezt a robbanást Nagy Bumm-ként emlegetjük.
   Amikor Einsteint is meggyőzte erről, Einstein legnagyobb tévedésének nevezte ezt az állandót.
   Az így módosult világ-modellt ősrobbanás-elméletként szokták nevezni. Azt a fizikai törvényekkel
   leírhatatlan pontot, amiből a világ származott, szingularitásnak nevezik a matematikában.
   Eszerint az elmélet szerint nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mi volt az ősrobbanás előtt,
   mert nem volt sem anyag sem tér sem idő. Ezek mind az ősrobbanás pillanatában születtek meg.

      A galaxisok egymástól való távolodásának igazolására a vörös-eltolódás mérése ad bizonyítékot.
   Ez az optikai doppler-effektussal magyarázható. Mint ahogy egy közeledő vagy távolodó hangforrás
   hangmagassága megváltozik, ez hasonló módon történik a közeledő vagy távolodó fényforrásból
   induló fény hullámhosszának megváltozásával. Távolodás esetén a hullámhossz megnő, melyet az alábbi
   ábra szemléltet. A távolodás kétféle módon is történhet: vagy a változatlan térben az objektumok
   saját mozgása révén, vagy a tér megnyúlása esetén a térben álló objektumok is távolodnak egymástól.
   Általában a kétféle eset együtt fordul elő, de nagyléptékben a relatív vörös-eltolódás a mérvadó.



        Ez az elmélet még kiegészült azzal a felismeréssel, hogy a tér nem egyenletesen tágult az
   időben, hanem rögtön a kezdet után volt a térnek egy igen intenzív felfúvódása, ami később átment
   egy egyenletesebb tágulásba. Ezzel jó néhány olyan problémát meg lehetett magyarázni, amit az addigi
   elméletek alapján nem. Ilyenek voltak a tér kisimulása, a horizont-probléma megmagyarázása, stb.
   A tér kisimulása eredményezte azt, hogy a világot ma nagyléptékben mérve homogénnek és izotrópnak
   látjuk. A horizont-problémát az jelentette, hogy a kozmikus sugárzást ellentétes irányokból
   mérve annak hőmérséklete gyakorlatilag azonosnak adódik. De ez felveti azt a kérdést, hogy
   az Univerzum egymástól olyan távol lévő régiói között hogyan alakulhatott ki a kozmikus sugárzás
   hőmérsékletének kiegyenlítődése, amikor ahhoz már a fénysebességnél nagyobb sebességre lenne szükség.
   A felfúvódás-elmélet megoldja ezt a problémát, mert a felfúvódás előtt a tér még kicsi volt és a
   hőmérséklet kiegyenlítődés megtörténhetett. A tér gyors (exponenciális) felfúvódása viszont
   ezt a kiegyenlített állapotot már nem befolyásolta.

        A negyedik világ-modell már egy újabb finomítása volt az előbbieknek. Hawking az idő
   problémájának elemzése során annyiban módosította az előző elméletet, hogy a kezdet nem egy
   pont volt, hanem egy pici (Planck-távolságnyi átmérőjű) félgömb ahol nem lehet pontosan
   megmondani, hogy melyik is a kezdőpont. Ez a szemlélet azt jelenti, hogy az idő nem egy pillanat
   alatt született meg, hanem fokozatosan előmerült. A négy világ-modellt szemlélteti az alábbi ábra.


        Az ábra sok hasonlóságot mutat a korábbi ábrán látottakkal. Itt is egy F folyamat eseményei
   (E1, E2, E3) szerepelnek. Az ábra három részén a valós idők részidőinek (b, c, d)összehasonlítása
   látható a T vonatkoztatási idő egy részidejével (a). Az egyes eseményekhez tartozó valós idők
   egyenesei a felület azon pontjához húzott érintők, amely pontot az esemény jelöli ki a téridő
   felületen.

        Az 1.ábra az állandó állapotú világ-modellt szemlélteti. Itt a téridő egy hengerfelületet
   ír le. Látható, hogy az `a` szakasz kivetítései a megfelelő érintőkre azonos nagyságúak és az
   `a` szakasszal is megegyeznek. Az idő tehát egyenletesen telik és üteme a vonatkoztatási idő
   ütemével is megegyezik. Ha a különböző téridő pontokba órákat helyeznénk és azokat egyszerre
   tudnánk leolvasni akkor az órák nem sietnének vagy késnének egymáshoz képest.

        A 2.ábra az ősrobbanás-elméletnek felel meg. A robbanás előtt tér és idő nélküli
   szingularitás volt. A robbanást követően a téridő egy kúpfelületet képez. A T vonatkoztatási
   idő kivetítései a megfelelő érintőkre ebben az esetben is azonosak, de már hosszabbak mint az
   `a` szakasz. Az idő és a tér a robbanás pillanatában születik meg és az idő egyenletesen telik,
   a tér pedig az időben előre haladva egyenletes mértékben tágul. Ennél az elméletnél a
   szingularitásból történő robbanás kiváltó oka megmagyarázhatatlan, ezért ez kedvez a teremtés-
   elméletnek, amely szerint egy transzcendens beavatkozás (isteni akarat) kellett az induláshoz.

        A 3.ábra szerint az ősrobbanás-elmélet van bővítve úgy, hogy közvetlenül a Bumm után
   a térnek egy exponenciális tágulása következett be. Ennek a tágulásnak a sebessége messze
   meghaladta a fénysebességet. Ezt a tágulást megelőzte egy fázisváltás, ahol a vákuum energiája
   hirtelen lecsökkent. A két energiaszint közötti energia különbség fedezte az exponenciális
   táguláshoz szükséges energiát. A térnek ez az inflációja néhány olyan problémát megold, amely
   az ősrobbanás-elmélettel nem volt megmagyarázható. Ezek a problémák a következők voltak:
   a.) Horizontprobléma: ennek a lényege az, hogy a kozmikus háttérsugárzás hőmérséklete
       minden irányból nézve gyakorlatilag megegyezik. De az ellentétes irányokat tekintve
       a távolság már kb. 26-27 Gév, de ahhoz hogy a hőmérséklet kiegyenlítődése megtörténhessen
       közöttük, már a fénysebességnél nagyobb sebességre lenne szükség, ami lehetetlen.
       Az infláció megoldja ezt a problémát, mert a felfúvódás előtt még kicsi volt a tér mérete,
       így a hőmérsékleti kiegyenlítődés megtörténhetett, és az infláció ezt a kiegyenlített
       állapotot nem befolyásolta, mert azonos mértékben hűlt le a tér minden irányban.
   b.) Síkprobléma: ez a probléma abban áll, hogy a világ sűrűsége igen közel áll
       a kritikus sűrűséghez, ami egy finoman kiegyensúlyozott állapotot jelent, de egyben azt is
       jelenti, hogy a világunk közel van a sík Univerzumhoz. Ha valóban ilyen lenne a világunk,
       akkor a tér az euklídészi térnek felel meg. De hogyan lehet ilyen finom hangolású a világ?
       A számítások azt mutatják, hogy ez a finomhangoltság a Nagy Bumm közelében - a Planck-méretű
       világ környékén - jóval szorosabb volt. Az infláció alatt pedig a sűrűség még inkább
       a kritikus érték felé közeledett.
   c.) Szimmetriasértés probléma: ez abból adódik, hogy világban létező fotonok száma sok
       nagyságrenddel nagyobbnak tűnik, mint az várható lenne a massziv anyagi részecskék számának
       alapján. A fotonok az anyag ill. az antianyag annihilálása során jöttek létre a Nagy
       Bummot követően. Úgy tűnik, hogy a kezdetben egyenlő arányban keletkezett kvarkok és
       antikvarkok az annihilálások után kvarktöbbletet eredményezett. Kérdés, miért?
       Ugyanis a kvarkok és antikvarkok párban keletkeztek és annihiláláskor párban tűntek el.
       Az inflációs modell önmagában még nem oldja meg a többletanyag keletkezését az antianyaggal
       szemben, de ha ez már így alakult ki az infláció előtt, akkor az infláció csak fokozta
       a szimmetriának ezt a sérülését. Van esély rá, hogy a többletanyag keletkezésének
       problémája a nagy egyesített elméletben (GUT) megoldható lesz.
   d.) Galaxis-keletkezés problémája: a kezdeti piciny homogenitásbeli különbségek nem voltak
       elegendők ahhoz, hogy a gázködök csomósodását beindíthatták volna. Az infláció viszont
       felnagyította ezeket a különbségeket, amelyek már elegendően nagyokká váltak a
       csomósodások beindulásához.

        A 4.ábra, amely az előmerülő időt tételezi fel, és a robbanás kezdeténél a legérdekesebb.
   Eszerint a kezdet egy Planck-méretnyi átmérőjű félgömb volt, azaz a robbanás nem egy pontból
   indult. Ez azt is jelenti, hogy a tér és az idő - melyek a félgömb mentén még elválaszthatatlanok
   voltak egymástól - fokozatosan merültek elő és a félgömb után váltak külön.
   Az ábráról leolvasható, hogy az időket megadó érintőknek a T egyenessel bezárt szöge a
   gömbfelület mentén folyamatosan változik. Emiatt a kivetített szakaszok hossza is a végtelen
   időszakaszból egy véges időszakaszba folyamatosan megy át. Ez azt jelenti, hogy a kezdetnél
   az óra csiga-lassúsággal járt majd folyamatosan gyorsulva vette fel a későbbi ütemét. De ez azt
   is jelenti, hogy a mai óra ütemével mérve a kezdet időbeli lezajlása abban a téridőben igen
   nagynak tekinthető. Így nézve a robbanás szinte csiga-lassúságúnak is tűnhet. Az ábráról az is
   leolvasható, hogy a gömbfelületen a szingularitás irányába haladva a valós idő egyenese
   fokozatosan belesimul a szingularitáshoz tartozó idő-egyenesbe (vízszintes érintő). Azaz nincs
   éles szakadék a szingularitás és a valóság között. Ez azt is jelenti, hogy a szingularitásból
   önmagától is lehetséges az átbillenés a Nagy Bumm irányába, nem szükséges hozzá transzcendens
   beavatkozás. Szerintem, mivel nincs éles határ a szingularitás és a valóság között,
   a szingularitásnak nevezett fizikai állapot is a valóság része, azaz fizikai értelemben
   nem is beszélhetünk szingularitásról csupán a valóság rendkívül extrém esetéről lehet szó.
   Ezért is van az, hogy a fekete lyuknak sem tűnik el minden kapcsolata a világunkkal, sőt
   nagyon is részt vesz a világunk alakításában.

        Az eddig bemutatott Univerzum-modellek után adok még egy ábrát, amely manapság
   a legelfogadottabb világ-modell (Stephen Hawking).


   Eszerint az Univerzum véges úgy térben mint időben, de nincsen határa, akár egy gömbfelületnek.
   Ez a világ-modell kétféle idővel számol. Az egyik a képzetes idő, amely a kvantum-fizikában
   elfogadott dolog. Az Univerzum a képzetes időben tágul, majd idővel összeomlik. A valós idő
   csak az Univerzum élete alatt van jelen és mindig egyirányú. Az A pont szingularitás a valós
   időt tekintve, de nem szingularitás a képzetes időben, azaz nem omlanak össze a fizika törvényei.
   Amennyiben ismeretesek lennének az ekkori állapotok, akkor azokból ki lehetne számolni a kifejlődő
   Univerzum törvényeit is. Ez azt is jelenti, hogy az Univerzum az önnön törvényei szerint is
   létrejöhet, nem szükséges az indításához külső transzcendens beavatkozás.
   Eszerint a tér tágulása az időben a fenti ábra szerint zajlott. Az téridő fokozatosan előmerült,
   majd csaknem ezután a inflációs (felfúvódási) szakasz alatt a tér exponenciális mértékben tágult.
   Ezt egy lassúbb tágulás követte, amely a mai napig tart és sok milliárd év múlva fokozatos
   összeomlás következik be. A zsugorodáskor a valós idő sem vált irányt és a Nagy Reccs-kor eltűnik.

        Végül kibővítem a fenti világ-modellt a saját elképzelésemmel. Szerintem az Univerzum
   tágulását alapvetően a sötét anyagtól származó erő és a gravitáció együttesen határozza meg.
   A sötét energia hasonlóképpen működik, mint egy összenyomott, majd a nyomás alól felszabadult rugó
   teszi. A kirugózáskor tágul még a feszültségmentes állapotán is túl, majd visszarugózik és egy
   lecsengési szakasz után beáll az egyensúlyi, azaz feszültségmentes állapotába. A tágító szakaszban
   tehát ez az energia ellene hat a gravitációnak, de túlhaladva az egyensúlyi állapoton megfordul
   a hatás és a gravitációval azonos irányba mutat. Az egyensúlyi állapoton ismét áthaladva, újra
   fordul a hatás iránya, de ezen oszcilláció amplitúdója egyre csökken. Végül beáll egy egyensúlyi
   helyzet amit a sötét energia és a gravitáció együttes hatása határoz meg. 


   Az Univerzum tágulását tehát a következőképpen képzelem el:


   Én a felfúvódási szakaszt követően egy enyhe exponenciális tágulást képzelek el, melynek az első
   6-7 milliárd éves szakasza szinte egyenletes tágulásnak tűnik. Az azt követő szakaszban a tágulás
   felgyorsul. Nem omlik tehát össze az Univerzum, hanem egy idő után - hogy mennyi idő után, ezt
   nehéz lenne megmondani, valószínű, hogy sok milliárd év - az Univerzum állandó állapotúvá válik,
   azaz nem tágul és nem zsugorodik. Ekkor fog érvényessé válni Einstein kozmológiai állandója.
   Ez a végső dinamikus egyensúlyi állapot sem megnyugtató az élet számára, mert a tüzelőanyagok (H, He)
   elfogyása után a csillagok kihunynak és beáll egy élettelen, fagyos világ, ahol hideg és sötét
   égitestekből álló galaxisok még létezni fognak. Csak az ütközések gyújtanak rövid időre fényeket
   és ebben a csaknem abszolút zérus körüli hőmérsékletű világban életnek nyoma sem lesz.
   Az ütközések egyrészt az égitestek felaprózódását jelentik, másrészt a fekete lyukakban való
   elnyelődésüket. Hogy ez az állapot a végtelenségig tart-e majd vagy valami drasztikus változás
   mégis bekövetkezik egyszer, nem tudom. Drasztikus változásnak lehetne tekinteni egy vagy több
   fekete lyuk elpárolgásakor keletkező robbanást, amely alkalmával esetleg újratermelődnének a könnyű
   elemek. Ez újabb csillag-populációk létrejöttét jelenthetné, amely az Univerzum egy megújulása lenne. 
   Mivel ennél az elképzelésnél egy dinamikus egyensúly áll be, ezért nem lesz se szakadatlan tágulás
   se Nagy Reccs, azaz az Univerzum lemerevedik egy stabil állapotba. Ez felveti a termodinamika
   II. főtételének kérdését, amely szerint egy zárt rendszerben (márpedig az Univerzum zárt, mert
   nincs kapcsolata az Univerzumon kívül semmivel) az idő előrehaladtával a rendszer rendezetlensége
   állandóan nő. Ennél a modellnél ez azt jelenti, hogy sok-sok idő elteltével a rendezetlenség
   mértéke olyan nagy lesz, hogy az anyag teljesen egyenletesen oszlik el a térben, ami gyakorlatilag
   minden folyamatnak a végét jelenti. A modell szerint tehát volt kezdet, a vég pedig egy halott állapot.
   Az Univerzum rengeteg rejtélyt tartogat, aminek manapság talán még a felét sem ismerjük.
   Megismerni már azért is nehéz, mert részei vagyunk az Univerzumnak, az objektivitás pedig megkívánná,
   hogy kívülről is tanulmányozni lehessen, ami persze eleve lehetetlen.

        Hogy egy hasonlattal zárjam ezt a gondolatsort, úgy viszonyulnak egymáshoz az Univerzum
   különböző időszakai mint a tengervíz az édesvízhez. A tengervíz szinte valamennyi paramétere
   - a felületes hasonlóságtól eltekintve - annyira eltér az édesvíz paramétereitől, hogy már nem
   is illene mindkettőt víznek nevezni. De mégis van kapcsolatuk, az édesvíz a tengervíz elpárolgása
   révén jön létre. Igaz, közben annyi változáson megy át, hogy valami más - édesvíz - lesz belőle.
   Az Univerzum korai szakaszában is annyira más körülmények uralkodtak a mostanihoz képest, hogy
   még az a fizika sem illik rá egészen ami jelen világunkra vonatkozik. Nem véletlen, hogy a mai
   makroszkópikus világot jól le lehet írni az téridő elmélettel, de ha elmegyünk a parányok világa
   felé vagy a Nagy Bumm-ot követő állapotokat nézzük, akkor már inkább a kvantumfizika törvényei
   az uralkodóak. Hogy egyesíteni lehessen a fizika eddig megismert két nagy területét valami
   teljesen újat kell kitalálni. A húr-elmélet egyik próbálkozás lenne a két nagy terület egyesítésére,
   de ez a munka még a kezdeteknél tart. Igaz, hogy a húr-elméletnek már születtek matematikai
   szempontból korrekt modelljei 10 vagy akár 20 dimenziót is feltételezve. De akkor melyik vonatkozik
   ezek közül a mi Univerzumunkra? Lehet, hogy a húr-elmélet hozza el a megoldást az egységes
   térelmélet megalkotásához, de az is lehet, hogy a húr-elmélet csak egy sikertelen próbálkozás
   marad az egységesítés irányába folytatott törekvéseknek. Ha pedig még tovább merészkedünk, és a
   Nagy Bumm előtti állapotot is le szeretnénk írni, akkor ismét újabb fizikát kell alkalmazni,
   vagy ha ez már végképp meghaladja a tudásunkat, akkor csak a filozófia marad konkrétumok nélkül.

        A mesének vége. Az olvasó annyit fogad el belőle amennyit érdemesnek tart, de ha csak
   elgondolkozott ezekről a dolgokról, önmagára nézve már haszna is volt. Egyébként is, hogy
   Heisenberg határozatlansági-elvére gondolva mentsem magamat, mondhatom, hogy 'semmi sem
   olyan biztos, mint a bizonytalanság'.