A kiállításhoz a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának gyűjteményéből válogattak műveket. Igazi csemegéket mutatnak be, szinte alig látott kincseket találhatak a XIX.század végi , XX.század eleji művek között.
Az alkotók között vannak ismertebb és kevésbé ismert nevek: J. D. Amor, Jane Atché, Paul Berthon, Frank Brangwyn, Gisbert Combaz, Eugéne Grasset, John Hassall, Adolfo Hohenstein, Ludwig Hohlwein, Angelo Jank, Privat Livemont, Leopoldo Metlicovitz, Heinrich Moser, Alfons Mucha, Bruno Paul, Louis John Rhead, Alejandro De Riquer, Szabó Lajos, Szalay Gyula, Antonio Utrillo, Maurice Pillard Verneuil és Vida Árpád.
Tudom, hogy volt, voltam ott... - Nagy Orsi grafikus kiállítása
Az idő mindig telik, a dolgok mindig történnek velünk és körülöttünk. Van, ami megmarad az emlékeinkben, van, amit elfelejtünk, van, amire mások emlékeztetnek és van, amit átformálunk, és úgy emlékszünk rá. Az emlékezés folyamata legalább olyan nehezen meghatározható vagy leírható, mint az időé.
Ez a kiállítás ennek a modellezésére tesz kísérletet. Nem feltétlenül akar véleményt formálni az emlékekről, vagy az emlékezésről magáról. Inkább átkonvertálja egy időbeli kiterjedéssel nem rendelkező médiumra, mint a kép. Kísérletet tesz arra, hogy szubjektíven ugyan, de ábrázoljon egyfajta emlékfolyamot, összesítve mind az asszociáció, mind a kronologikus kiterjedés adta lehetőségeket. Mindemellett pedig a nézőt is inspirálja arra, hogy maga rakja össze a darabkákat. Az eredmény pedig nem egy titok feltárása, egy magvas gondolat felfedezése lesz, hanem pont az emlékezés maga a néző számára is. Egyrészt élményeinek felidézése, másrészt pedig pont a képek által ábrázolt/kiváltott élmények egyvelege, egy játék, a szubjektív emlékképek és kollektív emlékek kombinációival.
Ezt még segíti a statikus képeken túl a képekből készült könyv, illetve a könyvből készült pixilláció egy térben való elhelyezése, ami még tovább tágíthatja ezt a játékteret a nézők számára.
És remélhetőleg a kiállítás végignézése után mindenkinek lesz majd egy saját emlékképe, ami kicsit összeolvad a többi nézőével, ám mégis másmilyen.
Taiwan Calling - The Phantom of Liberty - Tajvani kortárs képzőművészet
A párizsi Institute of Taiwanese Culture és a Taiwani Kulturális Iroda partnereként, a Műcsarnok és a Ludwig Múzeum nagyszabású, méreteivel és koncepciójával Európában is egyedülálló közös projektjének célja a kortárs tajvani művészet bemutatása, kulturális identitásának megismertetése.
A kortárs művészek környezetükről, társadalmi, kulturális közegükről mindig a legaktuálisabb olvasatot adják. Ezért kortárs műveken keresztül nyerni betekintést egy számunkra nagy valószínűséggel ismeretlen kultúrába nagyon izgalmas felfedezéseket ígér. Erre adódik most lehetőség Budapest két legnagyobb kortárs művészeti helyszínén, a Műcsarnokban, valamint a Ludwig Múzeumban, ahol a tajvani kortárs művészet legnagyobb szabású európai bemutatkozásának keretében közel 30 alkotó munkáján keresztül kaphatunk képet napjaink tajvani képzőművészetéről.
A geopolitikai környezetből adódóan a szigetország képzőművészeit jellemzően a nyelv, a pozíció, az identitás, a migráció, a globális és lokális gazdaság, valamint a tradíció jelen idejű kifejezésének lehetőségei foglalkoztatják. Mindez akarva-akaratlanul is rokonítható az utóbbi évtizedek Magyarországának európai helyzetkeresésével, s reményeink szerint hozzájárulhat a kiállítások értő befogadásához. A két nagyszabású és látványos válogatás törzsanyagát a közép- és fiatal generációs alkotók világlátását markánsan érzékeltető videók, installációk és fényképek alkotják. A kiállítások talán legfontosabb célja, hogy megmutassa, mi teszi Tajvan művészetét eltérővé a régió, elsősorban Kína és Japán művészetétől, és a néző állításokat tudjon megfogalmazni arról, milyen is a tajvani művészet.
Kiállítók: CHEN Kai-Huang, CHEN Shun-Chu, CHIU Chen-Hung, CHOU Yu-Cheng, CHUANG Che-Wie, James T. HONG, HSU Chia-Wie, JAO Chia-En, Mia LIU Wen-Hsuan, TZENG Yong-Ning, WANG Ya-Hui, WU Chi-Tsung, YAO Chung-Han, YANG Mao-Lin, YUAN Goang-Ming
Kurátor: Petrányi Zsolt
Segélykiál(lí)tás. Jótékonysági kiállítás a Devecser térségiekért
"Segélykiál(lí)tás - Vörösiszap katasztrófa 2010 címmel nyílt jótékonysági kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, amely az MTI riportfotói, a katasztrófáról készült videoanyag mellett a devecseri Gárdonyi Géza Általános és Alapfokú Művészetoktatási Iskola tanulóinak rajzait, valamint a Devecserben begyűjtött védőruhákat, védőfelszereléseket mutatta be.
A Segélykiál(lí)tás december 16-ától Veszprémben is látható, kibővítve új tartalmi egységekkel, a munkatársaink által Devecserben és Kolontáron gyűjtött tárgyi anyaggal és a helyszínen készített fotókkal. A veszprémi tárlat létrehozásában több, a katasztrófa idején ott dolgozó, a helyreállítási munkákban és újjáépítésben szerepet vállaló szervezet is együttműködött, mindenek előtt képi dokumentációjuk rendelkezésre bocsátásával.
A múzeum társadalmi szerepvállalásához hozzá tartozik, hogy reagáljon erre az országos szintű, a megyénkben élő több ezer embert közvetlenül érintő katasztrófára. Célunk, hogy ne engedjük lankadni a figyelmet, érzékeltessük a veszteséget, és rámutassunk annak fontosságára. Le kell vonni a megfelelő következtetéseket annak érdekében, hogy a jövőben ne történhessenek ilyen, vagy ehhez hasonló tragédiák.
A Laczkó Dezső Múzeum a begyűjtött tárgyakat mementóként az utókor számára is meg kívánja őrizni. Restaurátor munkatársaink kísérletet tesznek a szennyezett tárgyak konzerválására - a kiállításon többek között ezek is láthatók."
A Múzeum a támogatások teljes összegét a devecseri Római Katolikus Plébánián keresztül a rászorultak megsegítésére továbbítja.
WILL OPEN SOON:
Szabad tér - Barabás Márton képzőművész kiállítása
Ha valaki a közelmúlt három és fél évtizedének művészetét egyáltalán nem ismeri, s csupán Barabás Márton festőművész szakmai életrajzának, pályaképének adat- és tételsorát olvassa el, pontosan megállapíthatja, hogy e művész munkáságában a zenének, és kifejezetten a zongorának központi jelentősége van. E feltételezés megalapozottságát a művek hosszú sora tanúsítja, s emellett maga a művész is megerősítette egy 2001-ben rögzített beszélgetésben: "Tanultam zongorázni, beleakadtam ebbe a hangszerbe többször is. ... A zongora roppant absztrakt tárgy, fantasztikus erejű kifejező eszköz: ugyanis két-három billentyű képes megidézni az egész hangszert, ami egyben az emberi eszközkészítés egyik csúcsát is megtestesíti.
Úgy érzem, a kortárs zene is ugyanolyan erősen hatott rám, mint a hiperrealizmus vagy a koncept. Elsősorban a repetitív zene, Steve Reich, Meredith Monk zenéje izgatott, valami hasonlót szerettem volna csinálni a képzőművészetben." De nem arról a félreértett 1979-es, a budapesti Kertészeti Egyetem szabadtéri kiállításán lezajlott "zongoraégetési akcióról", amelyet később kulturális-művészeti életünk botrányos, felháborító epizódjaként bélyegzett meg a hivatalos művészetpolitika, holott a művész az akciója során a zongorában elhelyezett avar lángra lobbantásával "csupán" Ady Endre szellemét idézte meg: " ... égtek lelkemben kis rőzse dalok...")
Barabás Márton noha első kiállításain táblaképekkel jelentkezett, s egy-egy alkotói periódusában ma is fontos képegyüttesek születnek műtermében, de három és fél évtizedes munkássága során mindvégig vonzotta a tér, illetve a síkból kilépő kompozíciók megalkotásának lehetősége. Talán ezzel magyarázható, hogy Barabás Márton táblaképeinek különös rendjében is pontosan nyomon követhető a képépítés megszokottól eltérő szisztémája, a tér-illúzió-teremtés konvencióktól elrugaszkodó metódusa. "Élmény számomra a képépítés önkénye."
A festészet és a szobrászat ágazatában, a festészet és szobrászat határmezsgyéjén alkotott művek, a plasztikai illuzionizmussal áthatott táblaképek, a festői domborművek és plasztikák is azt tanúsítják, hogy Barabás Márton művészi munkásságának egyik központi kérdésfelvetése a térkutatás, a sík és a tér dilemmáinak interpretációja. Ennek a kutató szellemnek az igézetében, a plasztikai szabályszerűségek, a szobrászati konvenciók elvetésének iskolapéldáiként születtek meg a fából, rétegelt lemezből alakított, festett, térelemek, valamint a zongoraalkatrész-konstrukciók - a "talált és kitalált zongorák" -, amelyek a kezdetektől napjainkig kísérik alkotómunkáját.
A zongora-térkonstrukciók és domborművek, a dobozművek a hangszer alkotóelemeit: a lábakra szerelt görgőktől a pedálokon és a billentyűzeten, a kottatartón, a fedélen át a húrokig és a hangkeltő kalapácsokig, a kis hangfogó filcekig minden elemet felhasználva rendkívül szellemes, a plasztikát és a zeneiséget, illetve a zeneiség-képzetet különleges érzékenységgel szintetizáló alkotásokat konstruál a művész.
Barabás Márton a klasszikus szobrászat tömegalakítási, tömegteremtési szabályait tudatosan elvető kompozíciói a térszemlélet terén kapcsolódnak vissza a hagyományokhoz, de úgy, hogy gyökeresen megújítják azokat: a tér dimenzióinak a lehető legintenzívebb birtokbavételére, a tér intenzív áthatására, a mű és tere azonosságának és eltérő minőségű, de mégis feszült egységének megteremtésére törnek ezek a munkák. A Barabás Márton-alkotta térvonal öntörvényű, új valóság, csakis önmaga, behelyettesíthetetlen és bárhonnan megközelíthető, akármelyik nézőpontból szemlélhető - minden nézete főnézet -, a tér dinamikus erőit indukáló és virtuálisan hangsúlyozó műalkotás. (Wehner Tibor, (ÁTVITT ÉRTELEMBEN) SZABAD TÉR)
