A magyar nép hitvilága, vallási rendszere a kereszténység átvétele elõtt a sámánizmus volt. Elemei a mai napig sem tûntek el: népmeséinkben, mondókáinkban, gyermekdalocskáinkban, s a legkülönbfélébb hiedelmekben élnek tovább. Például: Az égig érõ fa, vagy lajtorja, a táltosparipa, az állatok nyelvén értés, vagy az égben véghezvitt furfangos utazások képei mind azt az emlékvilágot idézik, ami honfoglaló Õseink sámánhitébõl származik.

A “sámán” szó az evenki nyelvbõl származik, amelyet a szibériai tunguz nyelvcsalád egy halászattal és rénszarvastenyésztéssel foglalkozó csoportja beszél. Kezdetben az innen származó vallási vezetõt hívták így. A sámán szó jelentése: "az ember, aki tud".

A vallás lényege a szellemlények és az emberi közösség közötti kapcsolattartás rituális technikájának kimunkálása és mûködtetése; a vallási tevékenység központi alakja ennek a sajátos 'mesterségnek' a tudója, a sámán.

Csak rendkívüli ember lehet alkalmas arra, hogy sámán lehessen: erre a szerepre születni kell. Már a születéskor megmutatkoznak olyan jegyek (révülési hajlamot mutat) a gyermeken, amelyek alapján késõbb, felcseperedvén sámánná válhat. Gyakori az is, hogy a leendõ sámán testi adottságként is magán viseli a szentség jegyeit: több foga vagy éppen 'farkasfoga' van, kezén hat vagy hét ujja, erre emlékeztet a sámán felszerelésének egyik fontos darabja, a hatujjú sámánkesztyû is.

A magyar néphit szerint a sámán és a lova egyaránt tejen él. (Ez a felsobb tudást, a beavatottságot jelképezi. A tej, mint az életben tartó anyatej, az "életvize", a halhatatlanság itala, szellemi táplálék, az égi világgal való kapcsolat záloga. Ezzel szemben a boszorkány, aki az ártó hatalmat jelképezi, elapasztja a tehén tejét.)

Amikor aztán serdülõvé cseperedik, a szellemek hívására “sámánbetegségbe” esik: egyre gyakrabban rohamok, ájulások lepik el. Egyszer csak elaludván (“elrejtezvén”) mély álomba merül, ezalatt a szellemek elõjönnek, megvizsgálják a testet, megállapítják, hogy megvannak-e a szükséges fölöscsontok. (Három napig fekszik élettelenül – akárcsak jó néhány hasonló népmesében.)

A sámánavatás = újjászületés. A sámán avatását követõen rendkívüli képességek birtokosa: vihart támaszt, földbe rejtett kincset talál meg. Fõ tevékenysége az 'istenekkel', az állatõsökkel, a holtak lelkeivel, az ártó és segítõ szellemekkel való érintkezés.

A sámánavatáskor megmászandó létra, fa a sámánfa.

A magyar népmesék, mondák csudálatos égígérõ fája, tetejetlen fája és a sámánhitû népek világfája, azzal a sámánfával azonos, amely összeköti a sámán hitvilág világait, az alsó, a középsõ és a felsõ sámán-világot és ennek a fának a törzsén egy házban él Hold anyja és a Hold, feljebb ugyancsak egy házban a Nap anyja és a Nap lakik. A magyar népi díszítõmûvészetben (faragásokban, hímzésekben) is megtalálható a hatalmas fa, ágai között a Holddal és a Nappal.

Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdõvel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, ombolyogni abból támad a szél. Olyan csudálatos nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ága között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet. Az meg tudni való, hogy tátus az ilyen. Mert ez csudálatos nagy fa olyan helyen nõtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá. Az emilyen ember csak hírét hallja, hogy van, de látni nem láthatja.

A sámánizmus szerint a világegyetem hármas tagolású, középpontjában áll a 'világfa' amely elválasztja, de össze is köti a felsõ, a középsõ és az alsó világot.
A felsõ világ az égitestek, a jó szellemek birodalma, a fõisten vagy fõistenek otthona. A sámánnak képesnek kell lennie arra, hogy megmássza a világfa égbe emelkedõ törzsét ('az égig érõ fát'), hiszen csak így tud érintkezni az égiekkel.
A középsõ világban élnek az emberek, állataikkal és a közéjük ereszkedõ vagy kapaszkodó - segítõ vagy ártó - szellemekkel együtt.
Az alsó világ a gonosz szellemek és a holtak lelkeinek birodalma: a sámánnak alkalmanként a világfa gyökerein ide is le kell ereszkednie, hogy végezni tudja a maga dolgát.

Az eget és a földet a "rügyes égi", azaz a lombos fa kapcsolja össze, amely az "Élet anyó" lakásánál nõ. Ez a fa nyírfa. Ágain balra a Nap, jobbra a Hold van. Felsõ ágain a születés nõi pártfogói, a kakukkok ülnek, amelyek szent madarak. (A kakukk a megtestesülés elõtti és utáni állapotban lévõ emberi lelket szimbolizálja, mert a lélek számára a test ugyanúgy "idegen fészek", mint a kakukk számára más madár fészke, melybe a tojásait csempészi.)

"Élet anyó" igazgatja a szülést. Reggel, amikor a nap felkel és elsõ sugarait a földre veti, akkor minden egyes napsugár hegyén emberi lelkeket küld a földre, akiknek aznap meg kell születnie. A sugár hozza a lelket a mi "középsõ" földünkre. A lélek oda hull, ahol a napsugár a földet megérinti. Ez az emberek igazi születése.

Ezután következik az embereknek az anyától (asszonyanyától) való materiális születése. A Naphoz kapcsolódik a termékenység, a szülés, ami a világfa bal oldalán található. A testszimbolikában a nõiesség, az anyaság szimboluma ugyancsak a bal oldal.

Meséinkben sokszor találkozhatunk azzal a motívummal, hogy a mesehõsnek a cél érdekében meg kell másznia egy hatalmas hegyet vagy fel kell kapaszkodnia egy óriási méretû fa tetejére, ahol megküzd az ott lakozó gonosz sárkánnyal vagy kígyóval. Így hozhatja le aztán onnan a csodás almát netán az élet vizét stb., s végül is elnyerheti a csodaszép királylány kezét. E mesemotívum fennmaradása a sámánhittel kapcsolatos: a sámánnak is – még mielõtt elnyerné mesterségét – egy tetejetlen fára, a világfára kell felmásznia, mely hitük szerint összeköti az alsó, a középsõ és a felsõ világot.

Sámánfa mérete: a mesékben akár egész országok is elférnek egy-egy levelén. Gyökerénél található az alvilág, mely a sámánhitû népeknél nem más, mint a hüllõk birodalma, kígyók, békák lakhelye (innen ered a kígyót-békát kiabálunk valakire).

A sámánszertartás rituális rendje aprólékosan kidolgozott. A szellemeknek állat-, termény- vagy ételáldozatot mutatnak be, az esemény csúcspontja azonban a 'sámántánc' alkalma. Zene és közös éneklés közben a sámán transzba esik: lelke eltávozik a testébõl, hogy elinduljon a világfa törzsén az ég vagy az alvilág felé. Az eseményhez ima és ráolvasó formulák kántálása is hozzátartozik, máskor meg a sámán ajkán a szellemi világ lényei elegyednek párbeszédbe az emberi közösséggel. Nem ismeretlen az a mód sem, amikor a sámán jövendöl vagy visszatérve az égiektõl erõt ad át - kézrátétellel, leheléssel, 'égi tárgyak' segítségével - az embereknek.
A sámán a dobszó, a csörgõ, az ének, a tánc közvetítésével kapcsolatba kerül szellemi segítõivel, ez egyben az eksztázis állapotának elérését is jelenti. A transzállapotot a régi magyar nyelv rejtezésnek, révületnek nevezi.

A rejtez, elrejtez szóval kapcsolatosan felidézhetjük Arany János Toldiját is:

"Mondd meg ezt, jó Bence, az édes anyámnak,
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla,
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.
De azért nem hal meg, csak olyaténképpen,
Mint midõn az ember elrejtezik mélyen,
És midõn fölébred bizonyos idõre,
Csodálatos dolgot hallani felõle."

A "lélekutazás" iránya nem véletlen.
Az alsó világba történo utazások alkalmával - ahová pl. alagúton, földi lejáratokon, vízmosáson juthattak el - találkoztak állati segítõikkel. A késõbbiekben ezek a szellemi segítõk, szimbolikus erõforrásokként erõvel, energiával"látták el" a sámánokat.
A felsõ világban, - ahová a sámánok az égígérõ fán, füstcsatornán, létrán, hegyen, szivárványon jutottak el - a sámánok szellemi mesterekkel, tanítókkal találkoztak, akik tanácsokkal, útmutatásokkal segítik õket.

A sámánok “feladatköre” meglehetõsen szerteágazó. A sámán minden népnek a mindent jelenti. A sámán gyógyított, jósolt, jövendölt, a közösség összetartója, szellemi vezére volt. A nemzetségi hagyományok, imák, legendák, énekek õrzõje, áldozati rítusok irányítója. Segítenek az embereken betegség idején, megjósolják, hogy a szellemek hogyan viselkednek majd, hiszen ez a sámánhitû népek életének egyik leginkább befolyásoló tényezõje. Gyakori feladata az orvoslás, mint 'halottlátó' pedig a szellemvilág üzeneteit tolmácsolja az emberek, az emberek kívánságát a szellemek felé.
A sámán szerepe a szertartási feladatok közötti idõben is jelentõs: õ az a bölcs tanácsadó, akihez kisebb-nagyobb dolgokban bárki, a vezér, a törzsfõ, de az egyszerû harcosok is fordulhatnak.

A sámán dobja sem csak az elrévüléshez szükséges: gyógyítani tud vele. Ennek a hagyománya maradt fenn egy népszerû kis gyermekdalocskánkban:

Gólya, gólya, gilice,
Mitõl véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
MAGyar gyerek gyógyítja,
Síppal, dobbal, nádihegeduvel.

Vagy ebben a kiszámolósban is a sámánok nyomaival találkozhatunk:

Adjon isten lassu esõt,
Mossa össze mind a kettõt,
Szita, szita, péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda.

A szita és a dob együtt fordul elõ, ez ráolvasásból ered, ahol fordított sorrendben sorolják fel a hét napjait, a varázslás hatékonysága érdekében. Dobolással még szerelmet is lehet varázsolni: “kötnek” és “oldanak” általa, de jövendõt is mondhat vele: a dob vagy a szita hátán gabonaszemekbõl (többnyire kukoricából) jósolnak, ha meg akarják tudni a jövendõt.

A sámán hangszere a sámándob, némely esetben a csörgõ. A magyar népmesei táltosló azonos a sámándobbal. A sámán megidézi vele a szellemeket, vagy õ megy el a szellemek birodalmába.

Meséinkben a leendõ táltosló sovány gebe. Általában a gazdának kell a hátán cipelnie, eközben elpusztul, de újraéled. A rozoga állatot a hõsnek meg kell mosdatni, esetleg tejjel kell etetni. Parazsat is kell adni a hitvány gebének, hogy táltoslóvá változzon. Egy - egy út elõtt is meg kell etetnie a gazdának eleven szénnel a táltoslovát. A táltosló gazdájával a hátán elhagyja a földet és felemelkedik a levegõbe és oda megy, ahová a gazdája akarja.

A sámánnak mielõtt a dobját használni kezdené, a dob "felélesztéséhez" fontos szertartást kell végeznie, melynek egy lehetséges módja a következõ:

A dob abroncsát a sámán meghintette áldozati sörrel. Az abroncs feléledt és a sámán szájával elmesélte a jelenlévõknek, hogy miként élt az erdõben, hogy lett fává. Az abroncs elbeszélése azzal fejezõdött be, hogy jól fogja szolgálni a sámánt. Ezután a dob bõrére hintett az áldozati sörbõl, akkor feléledt a jávorszarvas vagy rénszarvas, attól függõen, hogy milyen bõrrel vonták be a dobot.

A dob „meglelkesítésének” utolsó fázisa a dobnak a tulajdonosa általi avatása, ami mindenképpen szakrális alkalommal és környezetben történik, hiszen ez határozza meg a dobhoz és a doboláshoz való viszonyunkat. A dob testreszabásához tartozhat még a dob díszítése személyes szimbólumok felfestésével vagy akár mágikus jelentésû szalagok, függõk ráhelyezése.

A sámándobot használat elõtt életre kell kelteni, vagyis a sámánkodás megkezdése elõtt a dobnak a tûz fölé való tartása elengedhetetlen, ez szükséges ahhoz, hogy a bõr jól megfeszüljön rajta. Ez a táltosló parázzsal való etetése:

„Mikor a legkisebb legény feladata teljesítésére az égi világba indul, az istállóból bölcsen a legrozzantabb gebét választja lovául, hiszen tudja, hogyha azt parázzsal megeteti, abból égjáró táltos paripa kerekedik, ami a szélvész, vagy a gondolat sebességével repítheti...”

Amennyiben dobunkat tûznél szárítjuk, ügyeljünk arra, hogy a bõr nehogy megégjen, fontos, hogy forgatva szárítsuk. Ritkán elõfordul, hogy a dob bõre túl feszes, a doboláshoz nem ad elég zengõ, mély hangot. Ilyenkor a dobot nem „etetjük”, hanem „itatjuk”, vagyis vizes ronggyal, szivaccsal a külsõ felületét átnedvesítjük.

Ebbõl is látható, hogy a sámándob él; hol megfeszül, hol elernyed, a hangja széles skálán változik. Hosszú távon a dob ápolását idõszakos vékony szarvasfaggyús átdörzsöléssel végezhetjük, más kezelést nem igényel.

A dob szerepét átveheti a csörgõ is, ekkor a csörgõ nyele a világfát szimbolizálja, a csörgõt képzõ üres dob pedig magát a Világegyetemet. A benne lévõ kavicsok a szellemek és az Õsök lelkei. Amikor rázzák a csörgõt, ezek a szellemek tevékenykedni kezdenek, és segítik a sámánt.