Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van
készítve!
Atilla nagykirály birodalmának széthullása után
a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun és a testvér magyar népre. Némelyek
feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy volt a szomorúság a
szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében. Reményüket mégsem adták
föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten akaratából jön majd
egy uralkodó, aki ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével
visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát, ahol újra boldogan és szabadon
élhetnek. Emlegették is folyvást Isten ostorát, kinek fél világ hódolt. Az ő
kardja előtt bizony minden nép meghajolt.
Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek
nagyfejedelem uralkodása alatt a Mindenható mintha lemosolygott volna népére. A
kazár birodalom hanyatlásnak indult, és a birodalom határain belül élő
testvérnépek függősége meglazult. A testvérnépek egyesítésének ideje azonban
még nem jött el. Ami nemcsak a teljes függetlenséget, hanem a régi dicsőség és
hatalom visszaállítását jelentette volna. Igaz, az égi fény újjászületésének
napján a főtáltos már megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor
hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a jövőbe. Emese álma (Kurinszky
Kata) A jóslatot követő éjszakán Ügek felesége, a jóságos és kegyes
nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár.
Alakja mintha Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy
emberi arc vonásai rajzolódtak ki. Emese mélyen meghajolt, fejét lassan
fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttére vetette. Valami különös, fenséges
érzés és nyugalom hatotta át egész lényét. A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé
változott, és így szólt Emeséhez Isten követe: - Néped a megpróbáltatások
éveit méltóságosan viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr kegyelméből
fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata.
A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és
beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. Emese felébredt. - Felébresztem
Ügeket, - gondolta. Ujja már majdnem a férje vállát érintette, mikor keze
megállt, visszahúzta. - Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet
pajkos szüleménye!? - semmi más. - gondolta Emese. Emese óvatosan felkelt.
Vigyázott, hogy ne ébressze fel Ügeket. Magára öltötte fehér bársony köntösét
és csendben kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá.
Tekintetét bizonytalanul, elmerengve a hideg és ezernyi csillagfénytől ragyogó
égre emelte. Testét melegség sugározta át, és a szíve alatt fogamzott élet
elindult a sorstól meghatározott útjára. - Álmos!? Álmos legyen a neve,
- gondolta Emese. Arcát önfeledt mosoly ülte meg, és szeme sarkában az
örömkönny gyöngyszeme csillogott. Emese szemei a csillagos eget kémlelik (Kurinszky Kata)
Álmos nagyfejedelem népe
Az ötszázas évek elején a Fekete-tenger keleti
fele feletti térségben éltek az utrigur és kutrigur hunok, akiket
a magyar történettudomány csak "utrigurnak" és
"kutrigurnak" nevez, figyelmen kívül hagyva a hun megnevezést.
Említést se tesz a szabír hunokról, akik a Kaszpi-tenger északnyugati
partvidékén éltek, pedig nem lehetetlen, hogy Álmos-Árpád népének őseit bennük
kell keresni. A magyar történetírás szavárd magyarokat jegyez a Kaukázus
gerincétől délre eső területen a IX. században, akik északról jöttek volna erre
a vidékre. Ezzel ellentétben sokan úgy vélik, hogy ez a szabír őshaza
helye, és a szavárd magyarok a szabírok utódai voltak. E feltevés szerint nem
világos, hogy a szabír hunok azonosak-e a szavárd-szabír magyarokkal, és ha
igen, mikor szakadtak ketté. A szabír magyarok nagyobb részét a 740-es évek
táján az arabok előretörése szorította a Kaukázus feletti térségbe. A
Kaszpi-tenger nyugati partvidékén pedig a kazárok éltek, akik a kazár
birodalmat alapították, tehát erősen befolyásolták e térség hatalmi
viszonyainak alakulását. Bakay Kornél hazai régész-történész nem tartja
lehetetlennek, hogy a kazárok és Árpád népe is a szabír hunok leszármazottai.
Colin McEvedy: THE PENGUIN ATLAS OF
MEDIEVEL HISTORY A hivatalos történetírás úgy véli, hogy Árpád-ágbeli
őseink 820 táján jelentek meg a történelem színpadán, míg a nyugati források
már 737-től jegyzik őket. Bizánci feljegyzés szerint első "vajdájuk" Levédi
volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a
Don-kanyarban fekvő területet, ahol éltek. Levédi húszezer harcossal vonult ki,
szövetségese, a kazár kagán ennek felével. Ezt jó tudni, mert történetíróink
Levédit - tévesen - a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta az Álmos
nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét. A
kazároknál 830-ban lázadás tört ki, amiért a térség politikai és hatalmi
viszonyai bizonytalanná váltak. A hun maradványok, így az utrigur-kutrigur
szövetségből létrejött bolgárok és az onugor magyarok nyugatabbra húzódtak.
Közelebb kerültek a Dentumagyariában élő szabír réteghez. Nem
lehetetlen, hogy ezt követően kötött szövetséget Ügek nagyfejedelem
a Nyék nemzettel. A nagy szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos
820 táján született, ami azt jelenti, hogy 840 körül nősülhetett. Egyes jelek
arra mutatnak, hogy a Nyék nemzet horkájának lányát vette feleségül. Miután
apósa meghalt, Álmos lett e nemzet horkája. Ezzel magyarázható az a különös
jelenség, hogy a későbbi "honfoglaló" nemzetszövetségnek látszólag
"két" vezérnemzete volt, a Megyer és Nyék. Elképzelhető
viszont az is, hogy a Nyék nemzet nem Álmos, hanem Árpád
házassága révén került szövetségbe a szabírokkal. Őseink által 839-ben az
Al-Duna vidékére indított hadjáratnak már Álmos volt a névleges vezetője.
Később ugyanígy állhatott a 840 körül született Árpád a 862-es pannóniai
hadjárat élén. Ügek halála után Álmos vette át a Megyer nemzet és a szabír
nemzetszövetség vezetését, Árpád pedig a Nyék nemzetét. Nem lehet tudni, hogy
mikor érett meg a Kárpát-medence elfoglalásának szándéka, de a 862-es hadjárat
után bizonyára többet foglakoztak e gondolattal. Úgy tudjuk, hogy az onugor
nemzetekkel, Kér-rel, Keszi-vel és a köktürk Kürt-tel, 888
és 891 között kötöttek szövetséget, amit Vérszerződéssel, azaz esküvel
foganasitottak. A hajdani író arról tudósít, hogy Etelközben három évet
töltöttek, ami meg is felelhet a valóságnak. A Don vidéki hazából Etelközbe
költöztek, hogy itt megpihenjenek és feltöltsék utánpótlásukat, valamint
megtegyék a külpolitikai és hadműveleti előkészületeket a Kárpát-medence
elfoglalására. Bizánci feljegyzésekből tudjuk, hogy két különböző feladatkört
teljesítő uralkodójuk volt. Az Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende,
akinek a neve a török künn (=nap) szó kapcsán nyer értelmet. A de,
di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző
szó értelme: a Nap fia, ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében
uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi jelképe. A kende tehát a
szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt.
A világi hatalom a gyula kezében összpontosult. Ő volt az ügyes-bajos dolgok
intézője, a hadak vezetője, a szerződések megkötője, a kende utasításainak
végrehajtója. A nemzetek vezetőit pedig horkának vagy karhásznak
hívták, akik a nemzetszövetség ügyeiben a gyula irányítása alatt álltak, de
függetlenek voltak saját nemzetük vezetésében. Alattuk álltak a társadalmi
ranglétrán a nemzetségfők. A nemzetségeket a nagycsaládok alkották,
melyek élén a nagycsalád legidősebb nőtagja állott. A nagycsalád rendjéről és
közvetlen szükségleteiről ő gondoskodott. A férfiak feladata volt a társadalom
védelme, a kereskedelem, a nagyállattartás, a halászat és vadászat. Az ősi hit
papjai, a táltosok (más néven mágusok) végezték népük testi-lelki
gondozását. Mint koruk legnagyobb tudósai, értettek a gyógyításhoz, a
sebészethez, a csillagászathoz és a szellemi tudományokhoz. Tanácsadói voltak a
kendének, gyulának, a horkáknak és nemzetségfőknek. Nem volt vagyonuk, csak
népük, mely szerette, tisztelte és eltartotta őket. Mivel szertartásaikban a
tüzet is használták, egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy "tűzimádók"
voltak. Igen, de a tűz a nap földi mása, míg a nap az Égi hatalom
jelképe. Erre a keresztény templomok a gyertyalángja is emlékeztet. Sajnálatos
ténynek mondható az, hogy a magyar birodalomalapító Álmos-Árpád népének se
népnevét, se nyelvét illetően nincsenek megbízható, határozott ismereteink.
Népnevünket korábban Megyer-Magyar nemzet nevéből származtatták. E
feltételezés nyelvészetileg elfogadható, de ellentmond a történelem. A vérszerződést
független nemzetek kötötték a Kárpát-medence elfoglalásának érdekében, amikor
egy közös népnév gondolata föl se vetődhetett. Továbbá az is kérdéses, hogy
vajon a szövetkező szabírok és onugorok azonos népnek tartották-e magukat
azonos népnévvel? Mások az arab forrásokban talált M.dzs.gh.r.
mássalhangzók különböző változataiban látják a megoldást, de megjegyzik, nem
lehetetlen, hogy a baskírok madzsghir népneve rejtőzik mögötte. Valóban,
a madzsghir szó írásához többlet nélkül megvan minden mássalhangzó. Ezzel
szemben vagy a dzs vagy a gh fölösleges a magyar szó írásához. Ez
azonban nem zárja ki, hogy madzsghir is lehetett Álmos-Árpád népének a neve,
legalábbis a szabír rétegnek. Amennyiben ez így volt, mivel a madzsghir szó
alakilag és hangtanilag oly közel áll a magyar szóhoz, nyomtalanul
beolvadhatott az őstelepesek magyar népnevébe. Álmos népének nyelvét illetően
is nagy a bizonytalanság. A hivatalos történetírás nekik tulajdonítja a magyar
nyelv meghonosodását a Kárpát-medencében. A turkológusok szerint viszont a
személy- és nemzetnevek a török nyelvek segítségével értelmezhetőek. Ők török
nyelvűnek vélik Álmos népét, akik viselete, műveltsége, társadalmi és hadi
szervezete különben is jellegzetesen török. Ha figyelembe vesszük a
nemzetszövetség szabír-onugor összetételét, nem lehetetlen a kétnyelvűség sem.
Elképzelhető, hogy a szabír rétegnek (Megyer, Tarján, Jenő és Gyarmat) magyar
volt a nyelve, míg az onugoroké (Nyék (?), Kér, Keszi és a köktürk Kürt) török.
Nagyban hozzásegítene e kérdés tisztázásához a kijevi vár feletti sziklafal
rovásírásának elolvasása, melyről úgy tudjuk, hogy Álmos népének hagyatéka. Ha
az elmondottakat figyelmesen kiértékeljük, akkor nehéz azt állítani, hogy
Álmos-Árpád népe volt a Kárpát-medence népességének nyelvadója. Sokkal
valószínűbb, hogy bármily nyelvet beszéltek, az beolvadt az őstelepes földműves
népnek magyar nyelvébe.
A visszacsapó íj
“A magyarok nyilaitól ments meg, Uram,
minket!" - foglalták imáikba
Nyugat-Európa népei több mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai
hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-ágbeli őseinkkel. Félelmetes és
elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X. században
őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész
bármely vidékén. Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj
volt. Lőtávolsága meghaladta a nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette,
hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak voltak, ahol a
nyugatiaké ártalmatlanul földre hullott. Azt mesélik, hogy egyszer egy török
janicsár fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus
tengerszoroson, melynek szélessége 800 méter. Szittya, hun, avar őseink
találták fel ezen íjakat, de nem csak ők használták, hanem más lovas műveltségű
népek is Eurázsia belsejében. A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas
eljárással készült. Az első, legfontosabb feladat a megfelelő faág kiválasztása
volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait
választották, melyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet, hogy C
hajlású merevítők segítségével ilyen ágakat mesterségesen is növesztettek. E
hajlított ágakat kiszárították, majd a szálakkal párhuzamosan laposra faragták.
Erre halenyvvel ragasztottak több rétegben finomra csiszolt, vékony
szarulemezeket, és szintén több rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget
gondosan kiszárítottak, így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra
csiszolt csontlemezeket ragasztottak, a karok végére szarvasagancsot
erősítettek, amire az ideget kötötték.
Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa
eredeti hajlásának állapotában tárolták, hogy a kívánt rugalmasságát megtartsa.
Csak röviddel használat előtt ajzották föl. Ez abban állott, hogy a karokat a
természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B), és az ideg
rákötésével tartották használatra készen. E művelet nemcsak nagy erőt, hanem
hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a harcosoknak az íjak
használatára való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy
kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és
ügyességet. Az íjak a harcosok legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek
arra, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére, bár megfelelő izomzat és
hozzáértés nélkül korántse voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak
háborúkban, hanem vadászatra is használták.
A harcmodor
Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt
az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem kizárólag ezzel magyarázhatók. A
könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége, és
főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás
vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és
háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és
azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen erényeket
még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe. A lovas
műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető
titka a rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet
viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását lelassította és lomhává tette a
nehéz páncélruházat. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, míg
őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánon lovagoltak.
A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé
tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor és ahol
nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki,
majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy
milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek
ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták, megbontották az ellenség
hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben
álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre
kényszeríttette azokat. Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az
ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak, mintegy ezer harcos
egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az
ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is.
Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges
csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham
valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült
ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben
maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek
volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé
nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel használata tett lehetővé. Ha e
csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a "menekülőkből"
pedig győztesek. A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, azok
csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok
minden irányból rájuk törtek, és a “menekülők” is velük szembefordultak.
Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "haj",
"haj" harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű
szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak.
Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas
műveltségű népek találmánya volt. Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is,
késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött tegezben 25-30
nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb
alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot
vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott.
Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben
feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban
három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte,
vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított.
Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség
megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.
Egyes fotókat és grafikákat a MAGYART www.magy-art.hu honlapjáról kölcsönöztük az utólagos
engedélyükkel. A MAGYART grafikáit Szolgai István készítette.