Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van készítve!

 

A fegyverzet, a harcmód és a taktika összefüggéseinek kérdései

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy nem vagyok sem régész, sem középkorkutató, s főként az Erdélyi Fejedelemség korának problémái foglalkoztatnak. A kora-középkori magyar hadtörténet forrásainak feldolgozottsága azonban lehetővé teszi, hogy egy kívülálló is képet tudjon alkotni magának a témakörről, s erdélyi vizsgálódásaim kapcsán magam is tapasztaltam, hogy új nézőpontból más összefüggésekre derülhet fény. Jelen tanulmány a témára vonatkozó álláspontok bizonyító anyagának néhány csoportját kívánja ismételten megvizsgálni, ugyanis eléggé meglepő eltérések mutatkoznak ezek értékelésében.

Bevezetésül következzék e nézetek alakulásának vázlatos - ámde nagyon tanulságos - historiográfiai áttekintése. A XX. század első feléig a középkorral foglalkozó magyar történészeknek kétsége sem volt afelől, hogy a honfoglalás idejétől az Anjouk koráig lényegében mit sem változott a magyar seregek felszerelése és taktikája. A "kalandozások" nyugati forrásainak, Bölcs Leó bizánci császár Taktikájának és a magyarokról beszámoló XIV. századi itáliai kútfők egybecsengő állításai kellőképpen igazolni látszottak ezt. Az egyre erősödő nyugati hatásokkal ugyan számoltak, de azokat káros tényezőknek tartották, amelyek megrontották a magyarság ősi harci hagyományait. Ezeket ugyanis eleve magasabb rendűnek tartották, mint a lovagi harcmódot, s ennek terjedését előszeretettel okolták a magyarok vereségeiért. Az 1167-es zimonyi kudarcot is a magyarok egyoldalú lovagi taktikájának tulajdonították, az 1241-es muhi csatában pedig a szekérvár alkalmazását vélték nyugati hatásnak, amely gátolta az ősi magyar lovastaktika érvényesítését.

Ezen a szépen csiszolt történeti elképzelésen az első repedést Hodinka Antal 1913-ban megjelent tanulmánya okozta. Az orosz évkönyvek magyar vonatkozású részeit lefordító szerző arra hívta fel a figyelmet, hogy a régi magyar taktika vizsgálatához módszertani szempontból elengedhetetlen a krónikák csataleírásainak felhasználása is. Az 1099. évi "peremyšli" csatát például véve az orosz leírások alapján azonban arra a következtetésre jutott, hogy a magyar sereg azért szenvedett vereséget az oroszok szövetségeseitől, a kunoktól, mert ekkorra már elfelejtette ősei egykori taktikáját. Ez a megállapítás, ha időnként feltételes módba kerül is, de mindmáig általánosan elfogadott tézise az Árpád-kori hadtörténetnek.

Igazán gyökeres fordulat 1934-ben történt a kutatásban, amikor a Hadtörténelmi Közleményekben napvilágot látott Tóth Zoltán tanulmánya a magyar huszárság eredetéről. Ebben a szerző bevezetésképpen kijelentette, hogy az ősi magyar harcmodor a 955. évi augsburgi vereség után nyomtalanul eltűnt, s a magyar hadsereg zöme ezután nehézfegyverzetű lovassá vált. Az Árpád-korban már csak a segédnépek, a besenyők, a székelyek, majd a kunok alkalmazták a sztyeppei taktikát, de a XIV. század végére így is elhalt a régi típusú magyar könnyűlovasság. Ezért kellett Magyarországon a törökök elleni harcra délszláv eredetű huszárokat szolgálatba fogadni.

Tóth Zoltán a kérdéskör vizsgálatának módszertanát is megújította: az írott források mellett régészeti leleteket is bevont a vizsgálódások körébe. Nézetei szerint ugyanis a fegyverzet átalakulásának egyik legbiztosabb jele az, hogy a honfoglalókhoz köthető szablyatípus átadta a helyét a kétélű kardoknak, a későbbi szablyaleletek pedig nem belső fejlődés eredményei.

Bár a kutatás a huszárok nevének és eredetének kérdésében máig mértékadónak tartja Tóth véleményét, az Árpád-korról tett megállapításai korántsem találtak ilyen osztatlan helyeslésre. A háborús hangulat közepette sorra születő hadtörténeti összefoglalások írói közül csak Markó Árpád értett egyet Tóth nézeteivel. Új eredményeket azonban nem a had-, hanem a társadalomtörténeti szempontú megközelítés hozott. Mályusz Elemér a magyar nemesség kialakulását vizsgáló, 1942-ben megjelent tanulmányában - főként oklevelek adatait vizsgálva - arra a következtetésre jutott, hogy csak a XIII. század második felétől, IV. Béla tudatos politikájának köszönhetően számolhatunk a nehézfegyverzet tömegesebb elterjedésével a magyar vitézi réteg körében.

Meglepő módon Tóth Zoltán tanulmánya a szakmai körökön kívül keltett műfajához képest szokatlan feltűnést. Megállapításai gyorsan a nagyközönség elé kerültek: a Magyar Történet 1935. évi kiadásába már bekerült a huszárok eredetéről vallott új elgondolás, Domanovszky Sándor Magyar művelődéstörténetében pedig az államalapítástól Mátyás koráig maga Tóth írta meg a hadtörténetre vonatkozó fejezeteket. Ám a társadalom azon rétegében, melynek énképébe szervesen beépültek a korábbi történeti állásfoglalások, nagy volt az ellenállás; Tóthot még "nemzetgyalázással" is megvádoltak, s a vitába szállók között épp úgy akadt indulatos katonatiszt, mint komoly tudós akadémikus.

Az 1950-es években azonban már más külső szempontok befolyásolták a téma megközelítését, s az új keleti politikai orientációhoz igazodó tudomány számára Tóth Zoltán azon kijelentése, miszerint "a középkori Európa haditörténetének ismerői viszont meglepődve kell, hogy konstatálják: íme a Nyugat a Száváig ért", szintén elfogadhatatlan volt. A magyar hadsereg zömét ismét könnyűfegyverzetű harcosnak vélték a történészek, mivel a "termelőerők színvonala" az Árpád-korban nem hagyott más lehetőséget számukra.

Ezzel a meglehetősen felszínes megközelítéssel szemben 1962-ben Borosy András visszatért a régi módszerekhez, s a korábbi végletes nézetekhez képest kiegyensúlyozottnak tűnő megállapításai évtizedekre elfogadottá váltak a szakirodalomban. Géza és István korától fogva ő is számol az egyre jelentősebb erőt képviselő nyugati típusú nehézlovassággal, de kétségbe vonja, hogy a magyar harcosok zöme rendelkezhetett nehézfegyverzettel. Viszont azt sem tartja elképzelhetőnek, hogy a "fegyelmezett lovasnomád harcmodor", a "nomád íjásztaktika" a XI. század után is megőrződhetett. Szerinte a várszervezethez tartozó vitézek, azaz a Magyar Királyság haderejének legnagyobb létszámú része "feltehetően valamilyen átmeneti harcmodorban harcolhatott. Lovagi fegyverzetük nem volt, de a fegyelmezett lovasnomád harcmodort sem ismerték már." A XII. századra ugyanis a honfoglalók könnyűlovassága "a letelepült életmód és a feudalizmus hatására fokozatosan elkorcsosul, és kialakul egy átmeneti típus, nyíllal és közelharci fegyverekkel egyaránt felszerelt lovasság, amely azonban nem dicsekedhetik magas harci erényekkel". Ezt az elgondolást ismételte meg az Árpád-korról írva az 1986-ban megjelent Magyarország hadtörténetében is, s nézetei fellelhetők Kristó Gyulának és Rázsó Gyulának az Anjou-kor háborúiról írott munkáiban is. Kovács László pedig már fegyvertörténetbe is átültette az "átmeneti típus" fogalmát. Ezekben a művekben a korábbi vitás kérdések kapcsán egy olyan konszenzus körvonalazódik, amit a megjelenésük óta eltelt bő évtizedben tudtommal igen kevesen kérdőjeleztek meg.

A fegyverzet és felszerelés tárgyi és írásos emlékei

A fegyverzet fennmaradt darabjai.

Bármilyen kézenfekvőnek tűnik is a tárgyi emlékek vizsgálata, a régészeti anyag sajátosságai miatt ez hosszú ideig mellékes szerepet játszott a fegyverzet és harcmód kutatásában. Legnagyobb számban ugyanis kétélű kardok, kisebb számban lándzsacsúcsok, harci bárdok, buzogányfejek kerültek elő, míg a védőfegyverzet darabjai szinte teljesen hiányoznak a leletek közül, csupán két sisak kapcsolható megnyugtató módon az Árpád-kor vitézeihez. Nem meglepő hát, hogy a kutatók a legjelentősebb tárgy együttessel, a kétélű kardok csoportjával foglalkoztak a legtöbbet.

Fenti ábra: Szarmarta kétélű kard

Elsőként Tóth Zoltán hivatkozott a nyugati típusú kardokra, mint a magyar harcosok nehézfegyverzetűvé válásának egyik döntő bizonyítékára. Később azonban kiderült, hogy e fegyverek jelentős része X-XI. századi magyar íjász könnyűlovasok sírjából kerül elő. 1965-ben Bakay Kornél egy nagy hatású, új elmélettel jelentkezett, melyben - Györffy György elgondolásaira támaszkodva - a kétélű kardok elterjedését egyértelműen a X. század utolsó harmadára datálta, s Géza fejedelem államszervezési tevékenységével kapcsolta össze. Eszerint a fejedelem a nagy hatalmú törzsfők hagyományos fegyverzetű kísérete ellenében német tanácsadók segítségével a magyar köznépből szervezte meg saját új, "korszerű" nyugati fegyverekkel - főként kétélű kardokkal - ellátott hadseregét, amely azonban felszerelését tekintve mégsem érte el a mintának tekintett nyugat-európai szintet. Kovács László - aki 1986-ban még "jobb magyarázat híján" elfogadta Bakay elgondolását - ezeket a fegyvereseket a Borosy-féle átmeneti típusú lovasság tagjaival azonosította. A leletek nyomán Bakay még a Géza uralma alá tartozó területek feltérképezését is megkísérelte, ám az előkerülő fegyverek számának növekedése és az elmélettel összeegyeztethetetlenné váló területi megoszlása miatt ezt az elgondolást Kristó Gyula és Bóna István is kétségbe vonta.

Ezekre az ellenvetésekre támaszkodva, illetve a magyarok szablya-kard fegyverváltásával egy időben zajló, de ellentétes irányú rusz kard-szablya váltás analógiája nyomán 1990-ben Kovács László már elvetette a német tanácsadók közreműködésének szükségességét is. A folyamat kezdetét közel két évtizeddel korábbra tette, s megindulásának okaként pszichológiai tényezőket, az augsburgi vereség nyomasztó súlyát, illetve a németek ellentámadásától való félelmet jelölte meg. 1994-ben Négyesi Lajos már a kétélű

Honfoglalás-kori magyar szablya

kard "korszerűbb" voltát is megkérdőjelezte, mivel szerinte a szablya és a kard eltérő körülmények között egyaránt biztosíthatott előnyöket használójának. Véleménye szerint a fegyverforgatók teljes felszerelésük átalakulása nélkül nem térhettek át az új típusú szálfegyverek használatára, így kétségbe vonta az átmeneti típusú lovasság kategóriájának létezését is. Ehelyett a honfoglalók harcosaira a könnyű és félkönnyű megnevezést tartaná helytállónak, a kétélű kardok használóit pedig - akárcsak egykor Tóth Zoltán - nehéz és félnehéz lovasoknak nevezte. Úgy tűnik tehát, hogy eddig a X. században megjelenő új, nyugat-európai eredetű fegyvereket (a kétélű kardok mellett az ún. szárnyas lándzsákat is) valamilyen formában minden kutató összekapcsolta a magyarok hagyományos fegyverzetének és harcmódjának átalakulásával, s egy új tulajdonságokkal rendelkező fegyveres réteg, a nehéznek, félnehéznek vagy átmenetinek nevezett lovasság kialakulásával.

De vajon biztosan maga után vont-e egy ilyen változást ezeknek a fegyvereknek a használata, s bizonyosan nem lehetett-e beilleszteni őket a régi harcmód és taktika kereteibe? Erre a kérdésre - többek között - a fegyverváltás okának vizsgálata adhat választ. Az ismertetett munkák szerzői ugyanis egyöntetűen a magyar történelem egyes eseményeivel - az államszervezéssel vagy a németektől elszenvedett augsburgi vereséggel - hozzák összefüggésbe a kétélű kardok elterjedését, jóllehet Bakay felhívja a figyelmet, hogy nagyon szoros kapcsolat van az ellenfelek támadó és védőfegyvereinek használata között. Sőt Bakay kiemelten foglalkozott az észak-kaukázusi alánokkal, akik a sztyepp és Irán határán élve, sokáig párhuzamosan használták a két kultúra jellemző fegyvereit: az ívelt pengéjű szablyát és az egyenes kardot, Kovács László pedig a kijevi ruszoknál lezajló ellentétes irányú folyamatot említi, ahol a besenyők révén megismert szablya szorította háttérbe a kétélű kardot. Újabb analógiaként érdemes felhívni a figyelmet a XIII. században Magyarországra települt kunok példájára is, előkelőik leletanyagában ugyanis a század végére már megjelennek a kor kétélű lovagi kardjai. A kardok elterjedését támasztja alá Matteo Villani leírása is, mely szerint a XIV. század derekától Itáliában harcoló magyarországi könnyűlovasok "személyük védelmére hosszú karddal" voltak felszerelve.

Tehát több olyan eset is ismert, amikor egy nép hadserege új viszonyok közé kerülve a szomszéd népek szokásaihoz igazodik, s részben új típusú fegyverek használatára tér át, illetve párhuzamosan alkalmazza szomszédai eltérő fegyvereit. Véleményem szerint ezekből az esetekből egy olyan egyszerű következtetés szűrhető le, ami megkérdőjelezi, hogy szükséges-e egyáltalán valamilyen konkrét történeti eseményhez kötni a magyarok fegyverváltásának folyamatát. Megfigyelhető ugyanis, hogy a sztyeppékről nyugatra

költöző magyarok és kunok a Nyugat-Európában gyakoribb védőfegyverzet ellen valószínűleg hatásosabb kétélű kardokat kezdik alkalmazni, míg az eredetileg főként gyalog harcoló ruszoknál a gyöngébb védőfegyverzettel rendelkező lovas besenyők ellenében a valószínűleg lovasharcra kifejlesztett szablya használata terjed el.

A kardok használata biztosan együtt járt a vívás s bizonyára a lovaglás technikájának változásával is, de a sírleletek tanúsága szerint emiatt - Tóth Zoltán és Négyesi Lajos vélekedésével szemben - még nem következett be a teljes fegyverzet átalakulása. Sőt arra sincs semmilyen közvetlen bizonyíték, hogy bármilyen minőségi változást okozott volna a magyar harcosok esetében a kard használata. Ha a Kovács László által rekonstruált, hagyományos reflexíjjal, karddal, valamint nehéz szárnyas lándzsával egyaránt felszerelt, viszont védőfegyverzettel nem rendelkező, átmeneti típusúnak nevezett lovast megvizsgáljuk, kiderül, hogy a két új fegyverfajta a jelenlegi ismeretek szerint bizonyíthatóan egyszer sem fordult elő együtt a sírleletek között, s hosszú lándzsákat - igaz, más formájú lándzsacsúccsal - ha nem is gyakran, de azért használtak a X. század első felében is.

De akkor miben más Géza és István korának harcosa, mint honfoglaló elődei? A fél kilogramm súlyú szablyánál ötven dekagrammal nehezebb kétélű kardja fosztja meg könnyűlovas mivoltától, s teszi egy csapásra átmeneti típusúvá? Ha figyelembe vesszük, hogy amíg a VII. században meg nem jelent a szablya, a sztyeppe harcosai is egyenes - gyakran hosszú, kétélű - kardokat használtak, akkor e fegyver használatát a Kárpát-medencében sem tarthatjuk a könnyűlovas fegyverzetet és harcmódot kizáró jelenségnek. Hiszen például a hunok saját koruk egyik leghosszabb kardtípusával rendelkeztek, de ezért még nem szokták megkérdőjelezni haderejük könnyűlovas jellegét, bár Ammianus Marcellinus leírása szerint a közelharcban is kiválóan megállták a helyüket.

Régóta kísért mind a szakirodalomban, mind a közvélekedésben az a nézet, hogy a sztyeppe lovasíjászai teljesen alkalmatlanok voltak a közelharcra, holott az írott forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a főként távolharcból álló küzdelem záró fázisát számukra is a kézitusa jelentette. Ehhez megvoltak a megfelelő támadó fegyvereik, s a tehetősebb harcosok egyáltalán nem zárkóztak el a mozgékonyságukat valamelyest csökkentő, de komoly védelmet jelentő sisak és páncél használatától sem. Míg a VI. században a Kárpát-medencébe költözött avarok temetkezési szokásainak köszönhetően viszonylag pontos képet alkothatunk az általuk használt védőfegyverzetről, addig néhány más sztyeppei nép temetőiből viszonylag ritkán kerülnek elő igen drága sisakok, páncélok. A honfoglalás kori magyarság régészeti hagyatékában ez idáig egyáltalán nem leltek ilyen tárgyakat, de azon az alapon, hogy védőfegyverek nem szerepelnek a temetkezési mellékletek között, még nem lenne szabad kizárni a lehetőséget, hogy az előkelők és kíséretük egy része akár nehézfegyverzetet is használhatott.

Véleményem szerint egy nép esetében nem az egyes fegyvertípusok ismeretéből, hanem inkább alkalmazásuk gyakoriságából és együttes használatuk módja alapján következtethetünk arra, hogy a vizsgált nép csapatai milyen harcmódot és taktikát követtek. Hiszen voltak nehézfegyverzetű harcosok, sőt akár nehézfegyverzetű egységek is a korai avarok vagy a kunok és mongolok között, seregük arculatát és taktikáját mégis nagyszámú íjász könnyűlovasuk határozta meg. Felmerül tehát a kérdés, milyennek látták a kortársak a XI-XIV. századi magyar seregeket.

Magyar harcosok a kortársak szemével

Anonymus és a Képes Krónika bizonytalan datálású és hitelességű szövegrészletei kivételével a kalandozások korától a XIII. századig nem rendelkezünk olyan forrásokkal, amelyek pontos adatokat tartalmaznának a magyar harcosok tömegeinek fegyverzetéről, felszereléséről. Bár ezek a művek számos helyen említenek páncélviselő harcosokat, lovagi módon, lándzsával vívott lovasharcokat, ezeknek a leírásoknak a hitelességét - legalábbis a XI. századra vonatkozóan - megkérdőjelezte a kutatás, s inkább íróik korának ismérveit véli felismerni bennük. Ugyanakkor e jelenetek szereplői túlnyomórészt előkelő főemberek, akikről feltételezhetjük, hogy akár rendelkezhettek is nehézfegyverzettel, s a királyok környezetében annak használatát is elsajátíthatták. (Az ilyen részletek mellett a XI. századi eseményeknél több ízben utalnak az íjra, mint a magyar közvitézek fegyverére.)

A III. Béla uralkodása alatt Magyarországon átutazó Freisingi Ottó püspök leírásából úgy tűnik, hogy a XII. század második feléig tömegesen nem terjedt el a nyugati fegyverzet. A német főpap - lehet, hogy némileg rosszindulatúan túlzó - állítása szerint csak a király kíséretéhez tartozó külföldiek és a hozzájuk csatlakozott előkelő magyarok rendelkeztek lovagi fegyverzettel és ennek használatához szükséges jártassággal. A sereg többi részét sommásan "hitványnak" nevezi, s ez a jelző a jelenleg általánosan elfogadott értelmezés szerint a könnyűfegyverzetű harcosokra utal, akik közül a püspök szerint 600 válogatott lovasíjász részt vett Barbarossa Frigyes oldalán a milánóiak elleni harcban is.

A XIII. századtól kezdve a források egy része - a betelepülő kunok kivételével - már többnyire nehézfegyverzetű, esetleg kifejezetten lovagi módon harcoló vitézekről számol be. Igaz, ezek a királyi oklevelek, amelyek IV. Béla és utódai alatt még a XIV. században is legfeljebb a lovagi harcmodor lassú térhódítását vagy épp az erre irányuló uralkodói szándékot jelezhetik. A XIII-XIV. század fordulóján keletkezett, német és cseh írók tollából származó beszámolók azonban szinte egyöntetűen könnyű lovasíjászoknak írják le a magyar harcosokat.

Eszerint a XIII. század végén a magyar király vitézei hosszú szakállt s befont, zsírral bekent hosszú hajat viseltek. Fegyverzetük csupán egy íjból és egy kardból állt, védőfelszerelés gyanánt pedig csupán bőrvértet, esetenként sisakot hordtak. Kiválóan nyilaztak előre és hátra is, egy helyben állva azonban nem szerettek harcolni, vagy űzték az ellenséget, vagy hátráltak előle. S ez a kép a XIV. században is töretlenül tovább él, mint azt a Nagy Lajos itáliai háborúinak itáliai kútfői is tükrözik, sőt francia részről még az 1396. évi nikápolyi vereség után is azt vetették a magyarok szemére, hogy "nem tudnak a harcban helyt állani, ők csak ahhoz értenek, hogy hátra futva, lóhátról nyilazzanak".

Van tehát némi ellentmondás a királyi oklevelek és a krónikások leírásai között. Vonjuk hát be a vizsgálatok körébe a csataleírásokat is, hiszen ezek révén vázolható fel, hogy miként küzdöttek a magyar seregek vitézei a harctéren.

A csataleírások

A magyar taktika rekonstrukciójának lehetőségei

A bevezetőben felsorolt történeti fejtegetések legtöbbet idézett forráscsoportja a hazai és külföldi krónikák csataleírásaiból áll. Ezek felhasználása jól láthatóan azon az előzetes feltevésen alapul, hogy mivel a taktika a harcosok fegyverzetéhez alkalmazkodik, a különböző korok hadseregei pedig csupán egyetlen begyakorolt taktikát ismerhettek, ezért minden összecsapásban ezt alkalmazták, így az egyes csatákban követett harcmodorból (taktikából) következtetni lehet a harcban részt vevő harcosok fegyverzetére, fegyvereik használatára, azaz harcmódjukra is. A csaták kronológiája pedig egyszerűen kirajzolja a taktika változásának irányát.

A magyar hadtörténetben a X. század eleje és XIV. század vége közötti időszak csatái közül tizennégy olyan akad, amely lefolyásának hozzávetőleges rekonstruálása a korabeli források alapján egyáltalán lehetséges, illetve amit eddig megkíséreltek. A X. században ilyen a 910. és 955. évi első és második augsburgi, a 933. évi merseburgi csata, és a bizánciak ellen azonosíthatatlan helyen vívott küzdelem 934-ben. A XI. században az 1044-es ménfői és 1099-ben a przemysli vereség, a XII. századból az 1116-os Olsava-menti, az 1146-os Lajta-melléki és az 1167-es zimonyi csata, a XIII. századból az 1241-es muhi és 1260-as kroisennbrunni vereség, illetve az 1278-as morvamezei győzelem s végül a XIV. századból az 1349. évi Nápoly melletti győzelem, valamint az 1396. évi nikápolyi kudarc leírásai ismertek.

E tanulmány esetében az első négy X. századi eseményt ki lehet zárni a vizsgálódások köréből, mert ezeknél mostanáig kétség sem merült fel aziránt, hogy a magyar seregek a hagyományos könnyűfegyverzetben küzdöttek, és a Bölcs Leó által is megörökített szokásos taktikát alkalmazták. Feltűnően nagy azonban a hiány, amely ezek után a X-XI. században mutatkozik. Az 1044. évi ménfői összecsapás néhány momentuma kivételével hiányzik minden támpont e fontos korszak vizsgálatához, a krónikák által leírt egyéb események ugyanis anakronisztikusak, irodalmi toposznak tűnnek.

A felsoroltak közül azonban az 1044-es, az 1099-es, az 1116-os, 1349-es, és az 1396-os események leírásai is annyira töredékesek, illetve ellentmondásosak, hogy igazán pontos rekonstrukciójuk nem lehetséges. Tartalmaznak viszont olyan elemeket, amelyek párhuzamba állíthatók más leírásokkal, így hozzáilleszthetők az összképhez. Végül 1241-ben Muhinál, 1260-ban pedig Kroisennbrunn-nál a rendkívüli körülmények miatt a magyar seregek tulajdonképpen nem álltak csatarendbe, s így nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy szabályos ütközetben milyen taktikát alkalmaztak volna.

Milyen következtetések levonására nyújtottak lehetőséget ezek a leírások? Szembeszökő és közismert: a Magyar Királyság seregei rendszerint tagolt csatarendben, három harcrendben álltak fel. A csatát a könnyűfegyverzetű íjászcsapatok kezdték, akik azonban - esetleg cselből - rendre megfutamodtak a támadó ellenség elől. A küzdelem kimenetelét a második és harmadik harcrend ellentámadása döntötte el. A magyar hadvezérek ide osztották be, vagy ide kívánták beosztani a seregük legjobban felszerelt csapatait: 1146-ban a királyi dandárt, 1278-ban Csák Máté és István gróf nehézlovasait, 1396-ban a nyugat-európai lovagokat.

Nem csekély fejtörést okozott viszont az 1167. évi csatáról fennmaradt két bizánci tudósítás, amely mindennek szöges ellentétéről számol be: a magyarok Zimonynál ugyanis egy tömbben nehézlovasaikat állították csatarendjük élére. Tekintettel arra, hogy ezt az eseményt alig húsz év választja el a magyar és német részről egyaránt jól leírt Lajta menti csatától, aligha tartható az a nézet, miszerint az ekkorra döntő mértékben nehéz fegyverzetűvé váló magyar hadsereg véglegesen és teljes mértékben áttért volna a nyugat-európai lovagi taktikára. Hiszen ha ez a változás pusztán a nehézlovasság arányának igen rövid idő alatt bekövetkezett növekedéséből adódott volna, mi a magyarázat arra, hogy később - amikor pedig e gondolatmenet szerint valószínűleg még több nehézlovassal kellett rendelkeznie a magyar seregnek - az 1146-ban alkalmazott taktika mégis több alkalommal felbukkan a forrásokban. De azt is nehéz elképzelni, hogy a magyar sereg vezére, Dénes ispán valami nyugati ideát követve a korabeli gyakorlattól gyökeresen eltérő módon hajszolta volna bele a vereségbe sokkal jobb taktika alkalmazására is képes seregét.

A kutatók e látszólagos ellentmondások feloldására tudtommal az ellenfelek vizsgálatát eddig még nem vonták be gondolatmenetükbe. A magyar sereg hadrendjéről és taktikájáról az előzőekben vázolt megállapítások zöme azonban olyan hadieseményekre vonatkozik, ahol a német, cseh vagy itáliai nehézlovassággal kellett megmérkőzni. Ilyen esetekben jól követhető, hogy miért állították a könnyűfegyverzetű íjászokat az élre és az ellenfelekénél létszámában jóval gyengébb nehézlovasságot pedig a hátsó sorokba.

Ha a szembenálló fél nehézlovassága támad, a könnyűlovasok szembetámadnak, ám nem várják be az ügetésből vágtába váltó nehézlovasságot, így az elpazarolja rohamának energiáját, s a hátráló könnyűlovasok üldözése közben valószínűleg felbomlanak sorai. A futók nyilazása ritkítja a támadókat, s üldözés közben vágtázva nehéz fenntartani a nehézlovasok zárt rendjét, így lazább alakzatban, fáradtabban kénytelenek összecsapni a magyar sereg fő erőivel. Amennyiben a könnyűlovasoknak nem sikerül időben sarkon fordulni, az ellenfél nehézlovassága minden bizonnyal átgázol rajtuk (1146), ha azonban a manőver sikeres, akkor kitérnek a támadás fő irányából, s két oldalról zaklatják az ellenséget. Ez akár a támadók sikeres bekerítéshez is elvezethet (1349).

Ennek ellenére a támadóknak esetleg sikerülhet áttörni a második harcrenden is, ám akkor jócskán megfogyatkozva és kifáradva szembetalálják magukat a hozzájuk hasonló felszerelésű, ám még pihent magyar nehézlovassággal. Ha viszont az ellenfél támadása már a csatarend közepén elakad, akkor a magyarok harmadik harcrendje ellentámadást indíthat szemből (1146), de akár átkarolhatja és hátba is támadhatja az ellenfelet (1349).

Abban az esetben, ha az ellenfél nem vállalkozik a támadásra, a könnyűlovasok veszik át a kezdeményezést: körülrajzzák az ellenséges csapatokat, s nyilaikkal nagyon érzékeny veszteséget okozhatnak nekik. Kellő idő elteltével az ily módon meggyengített és demoralizálódott hadra támad rá azután a magyarok második és harmadik harcrendje (1278). E rekonstrukciós hipotézis szerint ez a felállás meglehetősen rugalmas, szerencsésen ötvözi a magyar hadsereg különböző részeinek adottságait, s lehetőséget teremt az ellenséges nehézlovasság fölényének semlegesítésére.

Alapelveit azonban ne tekintsük pusztán magyar sajátosságnak: mint azt I. Rudolf egész seregének csatarendje példázza az 1278-as morvamezei csatában, Nyugat-Európában sem volt szokatlan jelenség, hogy a szemben álló felek három harcrendre tagolt csatrendben álltak fel, s hogy a legjobban felszerelt harcosok kis létszámú csapata a legutolsó harcrendbe került. Igaz, Nyugat-Európában az íjász könnyűlovasság közreműködését többnyire kénytelenek nélkülözni, de Rudolf csapatainak és Ottokár második harcrendjének dürnkruti összecsapása azt is jelzi, hogy nélkülük is elég rugalmas tud lenni az ilyen csatarend.

Vajon elképzelhető-e, hogy a magyar sereg ezzel a taktikával éppúgy sikerrel szembeszállhatott a több évszázados hagyományokon nyugvó harcászati elveket követő bizánci hadakkal vagy a kelet-európai sztyeppe nomád népeivel, mint a lovagi taktikát alkalmazó német vagy cseh seregekkel? Hiszen a bizánci hadsereg éppoly heterogén összetételű volt, mint a magyar. Nemcsak nehézlovasok, hanem íjász könnyűlovasok, sőt nehéz- és könnyűgyalogosok is harcoltak benne, s aligha lehetett a harcmezőn egyöntetű lovagi taktikát várni tőle. Sőt, jó néhány jel arra utal, hogy a bizánci sereg számára is épp a nyugat-európai jellegű nehézlovasság hiánya okozott gondokat.

A sok évszázados múltra visszatekintő, hagyományos bizánci nehézlovasság 1071-ben Manzikertnél szinte teljesen elpusztult. A hadsereget újjászervező Alexiosz Komnenosznak pedig már a következő évtizedben szinte megoldhatatlan problémákat jelentettek a harctéren a birodalomra támadó itáliai normann nehézlovasok addig elképzelhetetlen erejű, mindent elsöprő lovasrohamai. Bár utóda, Mánuel császár jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a bizánci lovasság is elsajátítsa a lovagi harcmodort, a nehézlovasként harcoló nyugat-európai zsoldosok száma és szerepe mégis jelentősen megnőtt a Komnenoszok hadseregében.

Mindezt figyelembe véve talán nem tarthatjuk teljesen véletlennek, hogy az Árpád-kori források épp a bizánciak elleni harcok kapcsán említik többször a magyar király seregében szolgáló nehézfegyverzetű - gyakran nyugati eredetű - segédcsapatokat. Összességében Magyarország nyugati típusú nehézlovassága a szomszédos Német-római Birodaloméhoz képest természetesen jóval gyöngébb volt, de feltétlenül gyengébb volt-e a Bizánci Birodalom hasonló seregrészénél is, különösen akkor, ha - a császár távolmaradásának okán - nem kellett számolni a központi hadsereg minden mozgósítható elitegységével?

Talán túlzásnak tűnhet az a feltételezés, hogy a magyar hadvezérek a déli hadszíntéren épp a bizánci hadsereg gyöngeségeire építve támaszkodtak inkább a nehézlovasságra, mint másutt. Ne feledjük azonban, hogy a XII. század elején két magyar király (Kálmán és fia, II. István) felesége is itáliai normann hercegnő volt, s velük nemcsak udvarhölgyek érkeztek Magyarországra, hanem olyan harcosok is, akiknek épp elég tapasztalatuk lehetett a bizánciak gyöngeségeiről. Az mindenesetre tény, hogy a bizánci forrásokban nem csupán a magyar sereg megjelenésének és harcmodorának leírása utal erre, hanem a magyarok ellen Zimonynál kialakított bizánci csatarend is, mely jelentős hasonlóságokat mutat a magyarok fentebb vázolt seregelrendezésével.

A bizánci had vezérei 1167-ben állítólag magának a császárnak az utasításai szerint rendezték el seregüket. Az első harcrendben különböző ellenálló erejű csapatokat állítottak egymás mellé. Míg a szárnyakon a bizánci lovasság megkísérelte feltartani a magyarokat, a centrumban álló könnyűlovasság viszont a tervek szerint szántszándékkal meghátrált volna előttük, s már ezzel is bomlasztották volna a horizontálisan tagolatlan magyar harcrendet. A bizánciak második harcrendjének centrumát - amire a magyar nehézlovasság rohamának súlypontja nehezedett volna - passzívan védekező, nehézfegyverzetű gyalogosok és szeldzsuk íjászok alkották. Az ehhez a seregtesthez csatlakozó szárnyakon állt a nehézlovasság, amelyet harc közben a hagyományos elvek szerint alkalmaztak: míg a balszárny védekezett, a jobbszárny átkaroló hadmozdulatot hajtott végre. A harmadik harcrendet a fővezér körül csoportosuló nehézlovasság képezte. Bár végszükség esetén nyilván ennek a csapatnak kellett volna feltartóztatni a gyalogság "falanxán" áttörő magyarokat, tulajdonképpen ez jelentette a tartalékot, melynek egységeit bárhol bevethették. A horizontális tagozódástól (centrum, jobbszárny, balszárny) eltekintve mintha csak az 1146. évi magyar hadrend tükörképét látnánk.

Zimonynál ez a tagolt csatarend diadalmaskodott, ám ez a tény önmagában aligha elegendő, hogy a magyarok által ott alkalmazott s a bizáncitól eltérő csatarend és taktika eredményességét általánosan meg-, sőt elítéljük. Hiszen a magyar hadak nyílt csatában addig már nemegyszer értek el sikereket a bizánci seregekkel szemben (1129, 1154, 1166). Ha pedig a bizánci történetíró kijelentése helytálló, amikor hagyományos magyar csatarendnek nevezi a látottakat, akkor nagyon valószínű, hogy a győzelmek alkalmával is - például Dénes ispán vitézei az előző évben - az erre épülő taktikát követték.

Feltételezhetjük-e más események kapcsán is, hogy a magyar seregek vezérei tudatosan igyekeztek kihasználni az ellenfél gyöngeségeit saját taktikájuk kialakításánál? Sajnos, a tatárjárás kivételével a sztyeppe népei (besenyők, úzok, kunok) ellen viselt háborúk részleteit krónikáink szinte egyáltalán nem tartották szükségesnek megörökíteni. Ám a tatárjárásról szóló tudósítások magukban is nagyon figyelemre méltó információkat tartalmaznak.

A muhi csata tanulságai

Batu kán hadának Sajó menti győzelme 1241-ben mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomban a magyarok részéről elhibázott előkészítés után rosszul megvívott csata iskolapéldájának számít. Bár a vereség okait vizsgálva a kutatók véleménye megoszlik, abban nagy egyetértés mutatkozik mind a régibb, mind az újabb munkákban, hogy a fő felelős a hibás hadvezetés volt, amely nem tudott elszakadni a lovagi hadviselés normáitól, így nem is volt képes alkalmazkodni a tatárok taktikájához.

De vajon meg sem kísérelték ezt a magyar vezérek? Csorba Csaba 1981-ben megjelent tanulmánya már tisztázta, hogy IV. Béla és környezete idejekorán érzékelte a mongol fenyegetés jelentőségét, s egyáltalán nem várt tétlenül 1241 tavaszáig. Politikai és stratégiai téren igen nagyszabású kezdeményezések történtek, s bár ezek jelentős része nem érte el célját, az országot mégsem érte teljesen váratlanul a mongol betörés. Az is bizonyosra vehető, hogy a magyar vezéreknek elég alapos ismereteik lehettek a sztyeppei népek harcmodoráról; igaz, nem tudhatjuk, miként vélekedtek felőle. Ezen felismerések ellenére Csorba Csaba elődeihez hasonlóan mégis úgy vélekedett, hogy a magyarok a Sajó menti csatában nem próbálták felhasználni ezeket az ismereteket. A forrásokban azonban mégis akad néhány részlet, amely ellentmond az általa is képviselt hagyományos álláspontnak.

Mindenekelőtt igen figyelemreméltó a magyarok következetes óvatossága, amelyre Veszprémy László hívta fel a figyelmet. Miközben a mongolok Pest alatt portyáztak, IV. Béla megtiltotta a kitöréseket. A parancs értelmét Ugrin kalocsai érsek csapatának sorsa példázza: a mongolok üldözésébe belefeledkező harcias főpapot kísérőivel együtt kelepcébe csalták, és embereit lenyilazták. A király tehát tudhatta, hogy a lovasnomádok taktikájának megfelelően a város alatt feltűnő gyönge ellenséges lovascsapatok gyakran csupán a csalétek szerepét játsszák.

Később a Sajó partján az állítólag igen magabiztos és támadó szellemű magyar hadsereg napokig farkasszemet nézett a mongolokkal, s ahelyett, hogy - mint azt a csata több kutatója feltételezi - megkísérelte volna megtámadni az ellenséget, inkább a tábora köré emelt szekérvár védelmében várakozott. A szekérvár alkalmazásának korabeli magyarázata szerint a király nem hagyta, hogy katonái sátraikat védtelenül, laza csoportokban állítsák fel. Ez szintén arra utalhat, hogy IV. Béla számolt egy váratlan rajtaütés lehetőségével, dacára annak, hogy Rogerius nyomán a kutatók szinte egyöntetűen úgy vélik: a magyarok nem hitték, hogy a Sajó hídja kivételével bárhol máshol át lehetne kelni a folyón. Az elmondottakat az is alátámasztja, hogy az állítólag gyanútlan magyar hadvezetés éjszakánként ezer emberrel őriztette a tábor nyugalmát.

A mongolok harcmodorának ismeretében ezek az óvintézkedések nagyon indokoltnak tűnnek, s azt bizonyítják, hogy a király és tanácsadói igenis számoltak az ellenfél taktikájának egyes sajátosságaival. De mi lehetett az oka a magyar sereg napokig tartó tétlen várakozásának? Véleményem szerint a várakozó magatartás jól illeszkedik a szekérvár alkalmazásához, s e két támpont alapján már megpróbálkozhatunk a magyar vezérek szándékainak utólagos végiggondolásával is.

Jóllehet Spalatói Tamás leírja, hogy a mongol támadás előestéjén tartott magas szintű haditanácson a magyar előkelők többféleképpen vélekedtek az ellenállás módjáról, s a forrás szerint a tanácskozáson végül sem az erősségekben való passzív védekezésben, sem a demonstratív erőfitogtatásban nem tudtak megegyezni, az kétségtelen, hogy IV. Béla megkísérelte összevonni az ország csapatait Pestnél, s a rendelkezésre álló erőkkel a visszahúzódó mongol csapatok nyomába szegődött. Vagyis minden jel arra mutat, hogy a gyakorlatban mégis a második elgondoláshoz hasonló cselekvés történt. A király szándékosan kereste a találkozást az ellenség főerőivel, valószínűleg volt tehát valamilyen elgondolása arra az esetre is, hogy ha szembekerül Batu kán harcosaival, miként mérkőzzön meg velük.

S itt merül fel ismét a kutatók vissza-vissza térő kérdése, hogy - a szemben álló felek feltételezett hasonló létszáma mellett - vajon a könnyűlovasság megfogyatkozása és a rá épülő harcmodor elhanyagolása vagy a nehézlovasság gyöngesége vezetett-e végül a magyarok kudarcához. Az egyik álláspont szerint az egyre inkább európai szokásokhoz idomuló taktika és fegyverzet tulajdonképpen alkalmatlan volt a mongolok elleni harcra, s a kunok távozása az egyetlen olyan erőtől is megfosztotta IV. Béla hadát, amely képes lett volna a saját módszereivel szembeszállni az ellenséggel. A másik nézet szerint viszont épp a haderő átalakulásának befejezetlensége, azaz a nehézfegyverzetű lovasok alacsony száma miatt maradt alul a küzdelemben a magyar sereg.

A kunok segédcsapata ugyan kétségtelenül javított volna a létszámarányokon, de az korántsem biztos, hogy a magyar had többi könnyűlovasával együtt saját harcmodorukkal épp Magyarországon lettek volna képesek sikeresen szembeszállni Batu kán hadaival. Azok a kutatók ugyanis, akik a könnyűlovasságon alapuló manőverező taktika alkalmazását hiányolják, mintha megfeledkeznének arról, hogy IV. Béla csapatai a muhi pusztán egész Eurázsia akkori legkiválóbb hadseregével kerültek szembe. A mongolok kiválóan ismerték és alkalmazták a könnyűlovasság összes szokásos hadmozdulatát és cselfogását - fegyelem dolgában alighanem felül is múlták ellenfeleiket -, s aligha véletlen, hogy 1241-re már a sztyeppe összes népe meghódolt előttük. Ha tehát a magyarok nyílt csatát kívántak vívni, főként - a mongolokénál valószínűleg kisebb létszámú és minden bizonnyal alacsonyabb harcértékű - könnyűlovasságukra támaszkodva aligha tehették ezt a biztos siker reményében.

A könnyűlovasságon alapuló mongol taktika ugyanakkor gátat szabott a nyugati típusú nehézlovasság alkalmazásának is. Noha a mongoloknak is voltak nehézfegyverzetű egységeik, ezek, feltehetően kisebb létszámuk és eltérő harcmódjuk miatt, kézitusában aligha voltak képesek kiegyensúlyozni a nehézfegyverzetű európai harcosok fölényét. De hogyan tudta volna egy európai sereg közelharcra kényszeríteni a rendkívül mozgékony és kiválóan vezetett mongolokat, ha azok nem kívántak vele számukra kedvezőtlen körülmények között harcba bocsátkozni? Gyöngébb seregek a várak sűrű hálózatára támaszkodva Európa nyugati felén is rendre el tudták kerülni a nyílt összecsapásokat, ám a mozgékony lovas íjászok okozta gondokkal legfeljebb a Szentföldön harcoló európai hadaknak kellett szembenézniük. A magyaroknak tehát, ha a siker reményében akartak megütközni az ellenséggel, olyan hadállást kellett elfoglalniuk, amit a mongolok nagy valószínűséggel megtámadnak - ahogyan Oroszlánszívű Richárd is tette Szaladin szultán mozgékony seregével szemben 1191-ben Arszufnál.

A források szerint a magyarok úgy helyzeték el táborukat a Sajó közelében, hogy onnan a folyó egyetlen közeli hídját ellenőrzésük alatt tudják tartani. Semmi jele sincs azonban annak, hogy az ellenség átkelését mindenáron meg kívánták akadályozni. A tavaszi esőzések miatt a Sajó éppen áradhatott, vagy csak nemrégiben vonult le a folyón az árhullám, így alsó szakszán segédeszközök nélkül még könnyűlovasok sem tudtak átúsztatni, a felső szakaszon azonban még ilyen időszakban is akadtak használható gázlók. Nem valószínű, hogy ezekről csupán a helyismerettel nem rendelkező mongolok szereztek volna tudomást, bár az lehetséges, hogy a hídtól egy-két napi járóföldre fekvő átkelőhely használatával nem számoltak a magyarok. A hidat sem próbálta meg egyik fél sem lerombolni, ám véleményem szerint ezt nem tekinthetjük feltétlenül a kölcsönös támadó szándék jelének. Épp ellenkezőleg, mivel mindkét fél előnyére szolgált volna, ha a másik támad, ily módon is megkísérelhették elősegíteni a másik fél átkelését.

A magyarok számára a mongolok támadása lehetővé tehette, hogy már az átkelés közben közelharcra kényszerítsék az ellenfelet, ha pedig az végül mégis megvetette a lábát a folyó jobb partján, akkor a magyar tábor körüli térségen vívják meg vele a csatát. Megfelelő tér hiányában a folyóval a hátuk mögött a mongolok ugyanis nem alkalmazhatták kedvelt módszerüket, a színlelt megfutamodásból indított ellentámadást, s lesvetést sem készíthettek elő a magyarok ellenőrzése alatt álló területen.

Ám a jól megválasztott harctér önmagában még nem segített a magyar vezérek összes gondján, mivel a mongolokkal szemben sem a németek és csehek, sem a bizánciak ellen alkalmazott taktika nem bizonyulhatott hatásosnak. A mozgékony és rugalmas ellenfél veszélyes átkaroló hadmozdulatai miatt elsősorban olyan szilárd hátvédre volt szükség, amely a harcoló csapatoknak bekerítés esetén is biztosítja a megfelelő védelmet. Ezt a feladatot láthatta el - többek között - a magyar tábor köré állított szekérvár. Az összeláncolt szekerek nem csupán váratlan éjszakai támadások ellen nyújthattak oltalmat, hanem a csatában is biztos támpontot jelenthettek, ha a körülöttük harcoló csapatok nem távolodtak el tőlük túlságosan. Emellett alkalmasak voltak arra is, hogy a küzdelemben megfáradt csapatok mögöttük harc közben is nyugodtan feltöltsék és rendezzék soraikat egy újabb kitörés előtt. Vereség esetén pedig akár mentsvárként is szolgálhattak, hiszen 1223-ban, a Kalka folyónál vívott csatában a kijevi fejedelem hada egy ilyen módon megerősített táborban három napig sikeresen védekezett a mongolok ellen.

Ezek a taktikai megfontolások azonban csak a megfelelő hadászati helyzetben érvényesülhettek. Úgy tűnik, a Sajó partján IV. Béla még nem értesült az ellenfél stratégiai átkaroló hadmozdulatairól, így nem tartott időhiánytól, s kedvezőnek vélte a körülményeket a védekező harcmodor alkalmazására. Hiszen az ellenség főseregének közelében tartózkodva, a mongolok feltartóztatásához neki nem kellett szükségszerűen döntő harcba bocsátkoznia, míg az ország meghódítására törő Batunak mindenképpen meg kellett ütköznie vele, ha el akarta érni célját.

Ám a mongolokból sem hiányozhatott a kellő rugalmasság, s Batu tapasztalt parancsnokai a rendelkezésükre álló néhány nap alatt találtak rá módot, hogy hogyan előzzék meg a magyar sereg kibontakozását. Sajnos, a forrásokból korántsem rekonstruálható teljes bizonyossággal minden részlet, ám az kiderül, hogy a mongolok meglepetésszerű átkaroló hadmozdulatokkal kívánták bekeríteni a megerősített táborban éjszakázó magyar hadsereget. A magyarok éberségének elaltatására már éjszaka közepén elindították első csapataikat a hídon át, ezeket azonban néhány jól felszerelt magyar egység könnyedén visszaszorította. A meglepetésszerű támadásokra leginkább alkalmas időben, kora hajnalban azután a hídon és a Sajó alsó és felső szakaszán egyszerre indultak meg a főerők. A számításokba azonban komoly hiba csúszott, mert a folyó alsó szakaszán való átkelés nehézségei miatt épp a haditervet kiötlő Szubotáj parancsnoksága alá tartozó jobbszárny késve érkezett a harctérre.

Batu többi csapata közben igen nehéz helyzetbe került. A magyar hídőrség és a tábor éjszakai védelmére riadókészültségben tartott nehézfegyverzetű csapat ugyan nem tudta meggátolni a mongolok átkelését a hídon, de lelassította a támadásukat, s ezzel időt nyertek a sereg többi részének felkészítéséhez és harcbavetéséhez. Hiába vette körül már reggel hét órára a magyar tábort a mongolok gyűrűje, nem tudta megakadályozni a magyarok kitöréseit, akik viszont egyre nagyobb erőket tudtak harcba vetni. IV. Béla vitézei nagyon keményen harcoltak, s úgy tűnik, sikerült kézitusára kényszeríteniük ellenfeleiket. A mongolok szokatlanul súlyos veszteségeket szenvedtek, s Batu már az általános visszavonulást fontolgatta, Szubotáj azonban makacsul kitartott eredeti tervének végrehajtása mellett. Ha késve is, de a balszárny végül a délelőtt folyamán megérkezett, s akár azért mert támadása váratlan és meglepő volt, akár pusztán azért, mert a mongolok oldalán pihent egységek avatkoztak be a harcba, déltájban megtört a magyarok ellenállása. IV. Béla vitézei közül egyre többen hagyták el a harcteret, míg végül a király és a vezérek is elmenekültek.

Véleményem szerint tehát a kudarc oka nem a magyarok taktikai merevségében keresendő, sőt a források eddigiektől eltérő értelmezése ez esetben is lehetővé teszi, hogy a csataleírásokban felleljük a körülményekhez alkalmazkodni igyekvő harcászat nyomait. A szemben álló felek által alkalmazott taktikák végrehajtását azonban döntő módon befolyásolta a harci morálban és a vezetés minőségében mutatkozó jelentős eltérés. A fegyelmezett mongol harcosokat a súlyos veszteségeket okozó magyar rohamok után is rá tudták bírni parancsnokaik a küzdelem folytatására, s vezéreik a harc kései fázisában is rendelkeztek pihent csapatokkal, míg a magyar vitézek a harci helyzet súlyosbodását követően már nem törődtek a parancsokkal, inkább kivonták magukat a küzdelemből, így a magyar sereg harcra fogható része egyre csökkent. Elsősorban tehát a mongolok fegyelme, tapasztalata és kiválóan működő parancsnoki rendszere múlta fölül a magyar hadvezetést, amely nem volt kellőképpen egységes, s nem tudta szilárdan kézben tartani embereit sem, ami a válságosra forduló helyzetben lehetetlenné tette az egységes cselekvést.

Az orosz évkönyvek adatainak értelmezése

A csataleírások kapcsán végezetül az orosz évkönyvek többször idézett részletére kell kitérni. A magyarok 1099. évi halicsi vereségéről író Hodinka Antal következtetései ugyanis mára felülvizsgálatra szorulnak. A korábbi kutatóktól eltérően ő a kunok által alkalmazott színlelt megfutamodás sikerére hivatkozva azt igyekezett bebizonyítani, hogy a magyarok ekkorra már bizonyosan elfeledték a kunokéhoz hasonló ősi harcmodorukat. De vajon fenntartható-e ez az állítás, azaz színlelt megfutamodással csak olyan csapatokat lehet megtéveszteni és lesre csalni, amelyek nem ismerik ezt a cselfogást?

Ha pusztán logikai úton közelítjük meg a kérdést, könnyen belátható, hogy ez nem lehet helytálló összefüggés. A sztyeppei lovas népek harcmodora nyilvánvalóan elsősorban az egymás elleni küzdelemben alakult ki, így elsőként az általuk olyannyira kedvelt színlelt megfutamodást és lesvetést is egymás ellen kellett alkalmazniuk. Ha a módszert ismerő ellenfél minden alkalommal meg tudta volna különböztetni a valódi és a megtévesztő futást, s ellen tudott volna állni a kísértésnek, hogy a megvertnek tűnő menekülőket üldözőbe vegye, a színlelt megfutamodás alighanem hamar kikopott volna a sztyeppei hadviselés kelléktárából.

Csakhogy ilyen esetekben a csábítás rendkívül nagy lehetett, hiszen az ellenfél soha nem olyan védtelen, mint menekülés közben, a sztyeppei népek pedig épp a megvert ellenség üldözésében voltak nagyon szívósak. Még a XVIII-XIX. század reguláris lovasságát is nehéz volt ilyen helyzetben kézben tartani, a rendkívül mozgékony könnyűlovasok pedig általában igen nehezen megzabolázható tömeget alkottak.

Az elméleti megfontolások mellett több történeti példa is cáfolja Hodinka gondolatmenetét. A legjobb ellenérveket azok a X. századi esetek szolgáltatják, amikor a színlelt megfutamodást épp a könnyűlovas sztyeppei népek ellen alkalmazták sikerrel. A magyarok ily módon bekövetkező 933. évi merseburgi vagy a besenyők hasonló 970. évi arkadiopoliszi vereségéből még senki sem jutott arra a következtetésre, hogy ezek azért következtek volna be, mert a vesztesek ekkorra már elfeledték saját ősi harcmodorukat.

Az átmeneti típusú lovasságról

A fenntebbiek alapján megállapítható, hogy az egyes egységek harcmódjáról nagyon kevés adatot tartalmaznak ezek a leírások s ezek többsége is közvetett utalás. A székely, besenyő, kun könnyűlovasok fő fegyveréről, az íjról időnként megemlékeznek ugyan, de harcmódjukról már inkább analógiák révén alkothatunk képet. A nehézlovasság és jellegzetes harcmódja a zimonyi és a morvamezei csata leírásaiban kap kiemelt szerepet, s a király vagy egyes előkelők közvetlen kíséretében való jelenlétére rendszerint más esetekben is következtetni lehet. Az évszázadokon keresztül a magyar sereg zömét alkotó vármegyei csapatok fegyverzetéről, harcmódjáról azonban nincsenek még utalások sem a forrásokban. Hogyan születhetett tehát meg az átmeneti típusú lovasság fogalma, amilyennek a vármegyei csapatokat vélik a szakirodalomban, ha sem a tárgyi emlékekből nem vezethető le egyértelműen létezése, sem az írott forrásokban nem találni nyomát?

Úgy vélem, kizárásos alapon. Hodinka csalhatatlannak vélt megállapítása alapján a XII. századtól kezdve el kellett vetni, hogy a magyar sereg zöme az ősi könnyűlovas taktikát gyakorolta volna, ugyanakkor a források alapján az sem tűnt elképzelhetőnek, hogy teljes egészében átvették a nyugati lovagi fegyverzetet és taktikát. A honfoglalás kori szablyák eltűnését és az egyenes, kétélű kardok elterjedését figyelembe véve feltételezhető volt, hogy új típusú fegyverek kerülhettek a régiek mellé, igaz, ennek a folyamatnak a kezdete már az államalapítást is megelőzte. Kovács László kivételével azonban sem az átmeneti típusú lovasság fogalmát megalkotó Borosy, sem a fogalmat azóta használó szerzők nem kísérelték meg tisztázni azt, hogy milyen fegyverzettel rendelkezhetett, s ennek megfelelően mi volt az a kevéssé hatékony taktika, amely szerint ez a fajta lovasság a XII-XIV. század között harcolhatott. Elegendőnek tűnt kiemelni azt, hogy XII. századra vonatkozó források többnyire csak a besenyőket és a székelyeket említik egyértelműen íjász könnyűlovasként, ami jól alátámasztotta Hodinka állítását. A régi taktika eltűnésének magyarázataként pedig kézenfekvő volt a letelepült életmódra való áttérésre hivatkozni.

Ha azonban a magyarság tradicionális fegyverforgató rétege elhagyta "terhes steppei örökségét", honnan kerültek elő a XIII. század végén a külföldi forrásokból ismert könnyűlovas tömegek? Borosy ezt a változást a tatárjárás után betelepült kunoknak tulajdonítja, feltételezve, hogy a határon túli akciókban főként az ő harcosaik vettek részt, s még az általa átmeneti típusúnak feltételezett köznemesi lovasságot sem tartja azonosíthatónak az itáliai kútfők által leírt magyar vitézekkel. Kristó Gyula árnyaltabban kísérelte meg feloldani a forrásokban rejlő látszólagos ellentmondást. Egyfelől - bár véleménye szerint az ország nehézfegyverzetű hadereje folyamatosan nőtt - az Aranybulla kiadása után a nehézfegyverzettel rendelkező királyi szerviensek csak önként vagy fizetésért hadakoztak az ország határain túl, míg a betelepülő kunok révén a királyi haderőben megerősödött a könnyű íjászlovasság, így a külföldi akciókban főként ezek vettek részt. Másfelől a magyar király külföldön megforduló harcosai esetében az ottani szemtanúk elsősorban a helyitől eltérő, egzotikus vonásokra figyeltek fel.

De ha ez az állítás helytálló, s a XIII. század elejéig átmenetinek nevezett lovasként harcoló várjobbágyok, hadakozó várnépek, királyi szerviensek utódait kategorikusan kizárjuk a XIII. század végi XIV. századi lovasíjászok közül, akkor honnan voltak a forrásokban felbukkanó lovasíjászai a Kőszegieknek vagy Csák Máténak? Borosy András e benne is felmerülő kérdésre azt a választ adja, hogy a dunántúli Kőszegiek seregében nyilván az Árpád-kori határőrök utódai, illetve kunok harcoltak az osztrák lovagok ellen. Azonban tanulmánya megjelenése óta Pálóczi Horváth András következtetései nyomán a 15 000 betelepülő kun harcos helyett 1246 után már maximálisan is csak e létszám felével, kétharmadával számolhatunk, s ezen belül csupán 3 000 főre tehető a professzionális harcosokból álló fegyveres kíséret. Ekkora haderő aligha fedezte a XIII-XIV. század fordulóján az összes határon túli vállalkozás és belháború teljes könnyűlovas igényét. Az is továbbgondolásra érdemes részlet, hogy a király kunjai miért szolgáltak volna az oligarchák seregében. De ha voltak is az egykori lövők utódai mellett zsoldosként harcoló kunok, hogyan lehetséges, hogy a külső szemlélők szerint ezek a könnyűlovasok tették ki - talán az 1311. évi rozgonyi csata kivételével - a tartományurak seregének zömét?

A XIII. század végén számos tartományúr, amikor saját magánhadseregének kiépítéséről volt szó, aligha vette figyelembe IV. Béla feltételezett célkitűzéseit - hiszen főként hasonlóan ingadozó minőségű hazai csapatokkal rendelkező ellenlábasaival kellett szembeszállnia. Ebben az időszakban a királyi szervienssé váló egykori fegyverforgató rétegek hadrafoghatóságát korlátozó rendelkezések - mint az 1222-es Aranybulla vagy IV. Béla 1267. évi törvénye - az oligarchák önkényével szemben aligha bizonyultak áthághatatlan akadálynak. (Később még az Anjou uralkodók is elég rugalmasan értelmezték az ingyenes katonáskodás lehetőségeit az ország határain "belül".)

Ám még ha feltételezzük is - mint ahogy Kristó Gyula teszi -, hogy a külföldi hadivállalkozásokon a királyi szerviensek és főúri familiárisok közül csak önkéntesek vagy fizetségért szolgáló harcosok vettek részt, akkor sem érthető, miért maradt volna ki emiatt a magyarországi tradicionális fegyverforgatók rétege a határon túli vállalkozásokból, hiszen tagjai rangjuk növekedését, vagyonuk gyarapodását főként a király jelenlétében végrehajtott sikeres katonai akcióktól remélhették.

E réteg tagjainak túlnyomó része - megfelelő vagyon híján - nem rendelkezett a lovagi harcmódhoz szükséges teljes felszereléssel, Borosy András feltételezése szerint legfeljebb annak némelyik darabjával, íja azonban valószínűleg volt, hiszen a források szerint egyes esetekben még a magyar lovagok is használták ezt a fegyvert. Ezek a harcosok minden bizonnyal lóháton harcoltak, mert gyalogságról nem nagyon tudunk a magyar seregben. De ha így van, s a forrásokban egyetlen utalást sem találni ezeknek a csapatoknak külsejéről, sajátos harcmódjáról, mi okunk van feltételezni, hogy ezek a harcosok nem olyan lovasíjászok voltak, mint amilyeneket a külföldi krónikások leírtak? Hiszen nem feltétlenül a hadsereg összetétele változott meg a XIII. században, a szembetűnő könnyűlovas túlsúly akár korábban is jellemző lehetett, csak épp a korábbi korszakból nincsenek olyan típusú forrásaink, amelyek ezt megörökítették volna. Különben akár azt is feltételezhetnénk, ami elég kevéssé valószínű, hogy IV. Béla uralkodása alatt - míg a király a lovagi harcmód elterjedését szorgalmazta - a kunok divatba hozták az országban a lovasíjászatot, s a magyarok "visszatértek" eredeti könnyűlovas harcmódjukhoz.

Az újabb történeti kutatások eredményei azonban óvatosságra intenek még IV. Béla sokat emlegetett katonai reformjai kapcsán is. Míg a királyi adományok oklevelei valóban a lovagi módon küzdő adományozottakat állítják előtérbe, más források, melyekben egy-egy birtok katonaköteles népessége létszámának és fegyverzetének szabályozásáról van szó, arról tanúskodnak, hogy a kard, lándzsa, pajzs és sisak mellett még mindig ott szerepel az íj és gyakori a bőrpáncélok említése is. Az ilyen összetételű fegyverzet sokkal inkább emlékeztet a Karoling Birodalom közel öt évszázaddal korábbi rendelkezéseiben megkövetelt lovassági felszerelésre, mint a XIII. századi nyugat-európai lovagokéra. Ebből pedig kétféle dologra következtethetünk. Vagy tradicionálisnak tekinthető ez a felszerelés a XIII. században, de vagyoni okok miatt a katonáskodásra kötelezettek még sem tudják előteremteni teljes egészében, ezért a minőség megőrzése érdekében csökkentik a létszámukat. Vagy egy olyan katonáskodó réteg újrafegyverzéséről van szó, amely korábban még a védő- és támadófegyverek - a lovagokéhoz képest - olcsó együttesével sem rendelkezett, viszont ért a nyilazáshoz, azaz korábban talán íjász könnyűlovas volt. Ez utóbbi esetben épp IV. Béla lett volna az, aki megkísérelt létrehozni valamiféle átmeneti típusú lovasságot - sajnos azonban e két feltevés egyikét sem tudjuk minden kétséget kizáró bizonyítékokkal alátámasztani.

Itt érdemes felhívni a figyelmet egy látszólag mellékes témakörre. Néhány külföldi író beszámolója szerint a XIV-XV. században a Magyarországon tenyésztett lovak kis termetűek, de gyorsak és kitartóak voltak, s igen jelentősen különböztek a magyar előkelők által is használt nagy, nyugati fajtájú lovaktól, s ezt az adatot a régészeti leletek is alátámasztják. A magyarok lófelszerelése is eltért a nyugaton szokásostól, hiszen alacsony, "szíjakkal összefűzött, vért formájú" nyerget használtak. Ezek a sajátosságok még a hazai lovagi kultúrára is rányomták bélyegüket: 1433-ban Budán Bertrand de la Brocquier ilyen lovakon, ilyen nyeregben s a nyugaton szokásosnál rövidebb lándzsával vívott lovagi játékot látott. Bár az írott források adatai későbbiek a XIII. századnál, a lóállomány és a lófelszerelés egyedi vonásait mégsem lehet egyöntetűen a kunok beköltözésével magyarázni, s talán megengedhetjük azt a feltételezést, hogy ezekben a vonatkozásokban az egykori sztyeppei létforma nyomai éltek tovább.

A fentiek alapján leszögezhető, hogy a XI-XIII. századi Magyarországon jelen volt a Kelet-Európára és az ázsiai sztyeppére jellemző lóállomány, a nyugat-európaitól elütő lószerszám, s emellett az íj továbbra is széles körben használatos maradt. Biztosra vehető, hogy a fegyverforgatók túlnyomó többségének vagyona nem volt elegendő arra, hogy lovagi fegyverzettel szálljanak hadba - mégsem tekintik őket könnyűlovasnak. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a hazai történetírók hajlamosak a könnyűlovasság alkalmazását kizárólag a sztyeppe "klasszikus" lovasnomád népeinek harcmodorához kapcsolni. E szemlélet egyes buktatói már a fegyverzet vizsgálata, illetve az orosz évkönyvek adatainak értelmezése kapcsán felmerültek, érdemes azonban további aspektusaival is foglalkozni.

E felfogás szerint a könnyűlovasság a sztyeppei lovasnomád népek hadviselésének olyan sajátossága, amely nagyon szorosan kapcsolódik a nomádok életmódjához és társadalmi berendezkedéséhez. Mivel e társadalmakban minden férfi egyben harcos is, a nomád népek fiai már kora gyermekkorukban elsajátítják a lovaglás és az íjászat tudományát, felnőve pedig nagy sztyeppei vadászatokon gyakorolják a csoportos manőverezést. A letelepült életmód azonban mindezt kizárja.

Ha mindez igaz, jogosan merülhet fel a kérdés: amennyiben csak a klasszikus lovasnomád életmódot folytató népek ismerhetik elég jól az íjász könnyűlovasság hatékony alkalmazásának módszereit, akkor vajon a Kárpát-medencében élő, s klasszikus lovasnomádnak éppen nem mondható székelyek vagy besenyők miként tudták volna majd egy évszázaddal tovább gyakorolni ezt a harcmodort, mint a magyarok, akiknek honfoglalás kori életformájáról is igen élénk vita folyik a történettudományban.

Kétségtelen, a székelyek vagy a besenyők társadalma sokáig megőrizte archaikus szerkezetét, ami kapcsolatban állt hadköteles harcosaik létszámával. Csakhogy az újabb kutatások szerint a XIII. századig a királyi vármegyék haderejének jelentős része is közszabadokból állt. Igaz, a vagyoni különbségek növekedése csökkentette a hadviselésre alkalmas személyek számát ezen a rétegen belül, de a kisközösségek kollektív katonaállítási kötelezettsége révén a szegényebbek is jelen lehettek a hadban. Azaz a vármegyei területeken élők esetében éppúgy számolhatunk egyfajta folytonossággal, mint a székelyek vagy besenyők esetén. E réteg társadalmi státusza a XIII. században ugyan átalakult, de ez nem járt együtt jelentős vagyoni vagy életmódbeli változásokkal.

Az életmódot illető fontos ellenvetés szerint a magyar társadalom hadköteles részének többsége mindenekelőtt földbirtokos volt, s életformája nem tette lehetővé a könnyűlovas harcmodor alkalmazását. A földbirtokos, gazdálkodó életmód és mentalitás valóban árthat a harckészségnek, de önmagában aligha zárja ki bármilyen harcmodor elsajátítását. Az ókori Róma parasztkatonái éppúgy be tudták gyakorolni az igen bonyolult manipulus taktikát, mint a bizánci themák sztratiótái az íjász nehézlovasság manővereit. S talán arról sem kellene megfeledkezni, hogy a középkori Magyarország legrettegettebb könnyűlovas ellenségei, az akindzsik is letelepedett életmódot folytattak a Balkánon.

Azok a jellegzetességek pedig, amiket a nomád könnyűlovassághoz szokás kapcsolni, például a lesvetéssel kombinált színlelt visszavonulás, a portyázás vagy a lóról történő nyilazás, másutt, más körülmények között is megtalálhatók. Egyes kutatók szerint még a nyugati nehézlovas harcmodort tökélyre fejlesztő normannok is éltek a színlelt visszavonulás hadicselével, s a XVI-XVII. századi magyarországi végvári harcok is igazolják, hogy a könnyűlovasság alkalmazása, a hadicselek, lesvetések nem köthetők kizárólag a nomád népek életmódjához. A könnyűlovas megnevezés mindenképpen tágabb fogalom, mint a nomád íjász könnyűlovas, s olyan hajítólándzsával vagy akár csak egy szál karddal felszerelt csapatokat is magába foglalhat, amelyek ugyanúgy megállták a helyüket a felderítésben, a menetbiztosításban, a csata utáni üldözésben, az ellenséges területek feldúlásában, mint a sztyeppei harcosok.

Ami a lóhátról történő nyilazást illeti, annak nyilvánvalóan komoly tradíciói voltak Magyarországon, de az elmúlt évtizedek kísérletei jelzik, hogy kellő idő és energia ráfordításával még hagyományok nélkül, akár napjainkban is elsajátítható készségről van szó.

Mindazonáltal lehetséges, hogy a korábbi időkhöz képest, amikor a népesség egésze vagy jelentős része még nomád életmódot folytatott, a XII-XIII. században a fegyverfogásra alkalmas férfiak közül kevesebben sajátították el a hadviseléshez szükséges készségeket, a nyilazást, a vívást, a dárdahajítást. De amint azt a nyugat-európai lovagság példája is jelzi, azokban a társadalmakban ahol a hadakozás hivatása öröklődik, a fegyverforgató réteg tagjai - legyenek azok bármilyen kevesen is az össznépességhez képest - éppúgy gyermekkorukban kezdték a felkészülést, a szükséges készségek megszerzését, mint a nomád népek harcosai. Márpedig a lándzsaharc tökéletes elsajátítása sem feltétlenül könnyebb, mint a lóhátról történő nyilazásé.

 

Következtetések:

Egyes fotókat és grafikákat a MAGYART www.magy-art.hu honlapjáról kölcsönöztük az utólagos engedélyükkel. A MAGYART grafikáit Szolgai István készítette.