Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van készítve!

 

Előzmények:

Alapvető változást okozott az európai erőviszonyokban a barbár /germán/ törzsek megerősödése. Északi irányból dél felé irányuló támadásuk újabb átrendeződést indított el.

A hunok királya Attila halála után /453/ a germánok szétrombolták a Hunok Birodalmát. A hunok visszahúzódtak a Dél-Oroszországi síkságokra, ahol kapcsolatba kerültek keresztény csoportokkal. Egymástól elkülönülve, mint kutrigur, utrigur, szavir, ogur, várkun törzsek éltek tovább. E törzsek részét képezték Dizabul által Turánban alapított, első Türk Birodalomnak (560–580 között). Közismert tény, hogy az Árpád-ház a kutrigus törzsből származik.

A Római Birodalom (395–410 között) kettészakadt. A Nyugat-Római Birodalom a barbárok támadásai alatt összeomlott, a Kelet-Római Birodalom, mint Bizánci Császárság maradt fenn.

A folyamatos európai átalakulás kapcsán jellemző volt a nagymértékű változás: 526-ban a Kárpát-medencében a Duna vonalának keleti részén a gepidák, a dunántúli részen, nyugat és Dél-Európa irányában a keleti gótok, a Duna északnyugati részén a bajorok, a Duna északi részén a longobárdok helyezkedtek el. Frankok nyugat-európai területen éltek. A 600 körüli években átrendeződött Európa. A keleti gótok területén előretörtek a frankok, a Kelet-Római Birodalom, teljes Kárpát-medencét elfoglalták az avarok, a longobárdok birtokba vették Itáliát. A népek mozgása volt jellemző a következő évszázadra is.

A Kárpát-medencében megerősödött az Avar Kaganátus. (568–796) Pipin frank király 786-ban meghalt. Az ország átmenetileg kettészakadt. Károly magához ragadta a hatalmat, és komoly befolyást gyakorolt a Kárpát-medence erőviszonyaira.

Ebben az időszakban kezdődött a Görög Császárság lassú hanyatlása, keleten az abbászok erősítették uralmukat, megkezdődött az olaszok egyesítése és törekvések indultak a germánok egyesítésére. A Kárpát-medencében kialakult avar-uralommal egy időben a finnugor törzsekből kivált magyar törzsek az avarok útvonalán megindultak a Kárpát-medence felé.

Nagy Károly és a bolgár kán 796-ban megdöntötte az avarok hatalmát. Erre az időre esik a magyar törzsek vonulásának felgyorsulása.

A normannok előnyomultak a Dnyeperig, ennek hatására a turáni népek ismét mozgásba lendültek, és változó szövetségi összetételben, megváltozott erőviszonyok jöttek létre.

A IX. században alakult ki európai viszonyok között a népek akarata az impériummal történő leszámolásra, és a nomád élettel való szakításra. Lehetővé vált kisseb államok, országok alapítása.

Ezt erősítette, hogy ebben az időszakban kezdődtek függetlenségi mozgalmak a Görög Császárság, a Frank Birodalom, a Kazár Kánság, az Arab Kalifaság egyes területein.

Honfoglalás

 I.e. 4000 tájékán felbomlik az uráli egység, majd 3000 környékén a finnugor egység is. Egyes csoportjaik átkeltek az Ural hegységen. A terület túlnépesedésével a finnugorok egyre nyugatabbra vándoroltak. I.e. 2000-ben véglegessé vált a népek elválása, a finnek elérik mai lakhelyüket. A Szibériában maradt ugorok eközben dél felé vándoroltak. Az éghajlat egyre melegebbé válásával az ugorok egy része északabbra vonult, hogy korábbi életmódjukat meg tudják tartani. Ők az obi-ugorok. Akik maradtak, fokozatosan alkalmazkodtak az új körülményekhez, és fő megélhetési forrásukká az állattartás vált. Ezek tekinthetjük a magyarság őseinek. I.e. 800-700 körül az időjárás ismét változott. Az obi-ugorok halász-vadász életmódra tértek át, és rénszarvast tenyésztettek. A délebbre élők pedig még délebbre vándoroltak. Ekkor, az obi-ugoroktól végleg elválva alakult ki a magyarság. Gazdaságukra a nomád állattartás volt jellemző, nem voltak szilárd lakhelyeik, kör alakú sátrakban, jurtákban laktak. Ezen a Tobol vidéki tájon kerültek szorosabb kapcsolatba az iráni népekkel. Őseink eről a tájról vándoroltak Európába, ahol első ismert lakhelyük a Volga és a Káma vidéke volt, a mai Baskíriában. Ezen a tájon talált 1235-36-ban Julianus domonkos rendi szerzetes magyarokat. Ezt a vidéket hívták a középkorban Magna Hungaria-nak. A törzsi szervezet Baskíriában szilárdult meg: Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. A gazdálkodást továbbra is a legeltető állattartás jellemezte, de előtérbe került a földművelés is. Őseink további vándorlásaik során kerültek a Don, Donyec és az Azovi-tenger mellé, amit később vezérükről Levediának neveztek el. Ekkor el kellett ismerniük a kazárok fennhatóságát. 820 körül felkelés tört ki a birodalomban. A magyarok nyugatra vándoroltak, és a Don (mások szerint Dnyeszter) és az Al-Duna közötti hatalmas síkságokat vették birtokukba, amit Etelköznek hívtak. Ekkor már nem tartoztak a kazár birodalomhoz. 700 és 900 a Don mentén között Kelet-Európa legfejletebb földműveskultúrája virágzott, amely hatással volt a magyarságra is. Az állattartás jellege is megváltozott, a magyarok életformája kezdett hasonlítani a megtelepült népek életéhez. Fokozatosan vagyoni különbségek alakultak ki. A gazdagabbak állatot tartottak, a szegényebben földművelést folytattak. A törzsszövetség élén két fejedelem állt. A főfejedelmet kendének hívták.

 

Az Etelközben élő magyarság haderejét igénybe vették a szomszédságban élő államok is. 862-ben a magyar csapatok megfordultak a Kárpát-medencében, mert a keleti frank uralkodó ellen fellázadt alatvalók hívták segítségül. 894-ben a bizánci császárral kötöttek szövetséget a bolgárok ellen. 895-ben Árpáddal a fősereg élén meg akarták hódítani a magyarok a Kárpát-medencét. Az otthon maradt szállásaikat azonban a besenyők lerohanták. A magyarok nyugatra menekültek, hogy a Kárpátok mögött találjanak védelmet. Erdélyben Álmost megölik, mert őt vonták felelőségre, hogy az ellenség ilyen könnyen le tudta győzni őket. A magyarság először a Kárpát-medence felét vette birtokba, majd 907-ben végleg biztosították maguknak hazájukat

 

 A magyar nép eredete, vándorlása. A honfoglalás, kalandozások, államalapítás

A magyar nép eredete és vándorlása: Népünk őstörténetéről írott emlékeink nincsenek, erről a korról a legtöbb információt a magyar nyelv történeti elemzéséből ismerhetjük meg. Ezenkívül földrajzi ismeretek, régészeti leletek, néprajzi összehasonlítások segítségével tudunk népünk legrégibb történetét felidézni.

A magyar nyelv és a magyar nép a finnugor népek családjából származik. Ennek bizonyítéka a közös szókincs (testrészek, rokoni kapcsolatok, számok nevei) , a nyelvszerkezeti sajátosságok (ragok, névutók, birtokos személyragok), és a hangsúlyozás.

 

Az őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása melletti, erdős sztyeppe volt. Elsősorban halászat és vadászat adta őseink élelmét. Ekkor még egy nagy közös nép volt, az urali. (Kr.e VI-IV. sz.)

A IV. évezredben már a finnugor népcsoportba tartoztunk, ugyanis a szamojédok kiváltak.

A Kr.e. III. évezredben már ugorokról beszélünk, a finn-permiek nyugatra húzódtak. Fejlődésnek indult a halászat-vadászat technikája, új eszközöket kezdtek el használni, csiszolt kőeszközök, nagy edények.

Kr. e. 2000 körül az előmagyarok csoportja vált ki, ők melegebb, szárazabb vidékre, délkeleti irányba húzódtak. Itt már a déli szomszédok hatására beindult a termelés (búza, köles), az állattartás. (juh, kecske, ló, tehén) Fokozatosan álltak át a termelő életre a zsákmányolóról. Fémszerszámok használata. (kapa, bronzsarló, őrlőkő) Kr. E. 1500 körül pedig beindult a nomád állattartás is, juhok, hátaslovak tartottak. Erre a korszakra nagyot fejlődött a bronzművesség, a családok apajogúvá váltak.

Kr. E. 800 környékén pedig kialakult a magyarok népcsoportja, hűvösebb, nedvesebb éghajlatú területre költöztek. Ekkor alakult ki a népi öntudat, és természetesen a név is.

Kr. E. 500-ban a magyarok már a Dél-Urálban laktak (Cseljabinszk környékén, bár ez korántsem biztos) fejlődött a kereskedelem is, az olcsóbb vas is elterjedt, “fegyveres erők” alakulnak, íj, nyíl, kard, lándzsa, pajzs és páncél használatával. Éleződtek a vagyoni különbségek is.

Kr. E. 500 és Kr. U. 550 között őseink átköltöztek Baskíriába. (Magna Hungaria) Ez alatt a Volga, Káma és az Urál által határolt területet értjük. A földművelés jelentősen fejlődött, megismerték a vaspapucsos faekét, és egyre nőttek a vagyoni különbségek. Valószínűleg ott alakult ki a hét törzs. /Nyék, Megyer, Kér, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Keszi/. A törzsszervezet már mesterséges politikai alakulat.

A VIII. század közepén Levédiába költöztek, a virágkorát élő kazár birodalom fennhatósága alá kerültek. A kaganátushoz való tartozás adófizetéssel és katonáskodással járt együtt. Sok mezőgazdasági technikákat tanultak, és a kereskedelemmel is megismerkedtek. Így már a letelepülő állattenyésztés is gyökeret ver, baromfit, marhát, sertést tartottak. A “betakarításhoz” csoroszlyás ekét is használtak. Elterjed a szablya is, meghonosodik a rovásírás is, a kazárok által. A kazár kagán egy fejedelmet bízott meg vezetésükkel /kende, kündü/, de a valóságos hatalmat a nép vezető rétegéből kiválasztott gyula tartotta a kezében. Gazdasági helyzetükre kedvezően hatott a kazár birodalom gyors fejlődése is. Az akkori Kelet-Európa legfejlettebb államának hatása átalakítólag hatott a nomád állattartó magyarokra, és az állandó megtelepedés felé szorította őket.

A IX. század elején belháború rázta meg a Kazár Birodalmat. A magyarok a központi hatalom ellen foglaltak állást, így a kazár-magyar viszony megromlott. A magyarság biztonsági okokból 840-850 körül nyugatabbra húzódott. (Ekkor csatlakozott a 8. törzs, kabar) Így került a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyó vidékére, a magyarság által Etelköznek nevezett területre. A szállásterületet egészen az Al-Dunáig és a Dél-Kárpátokig terjesztették ki. Az új szálláshelyen csökkent a földművelés és növekedett a legeltető állattartás szerepe. A törzsek a lemondott Levedi helyett új főfejedelmet választottak, Álmos személyében. A függetlenség megteremtése után a fejedelem erős hatalmat épített ki, szövetséget kötött a többi törzzsel.

862-től őseink egyre többször jártak Nyugaton, ugyanis a fejedelmi hatalom megerősödött, ezért a magyarság többször viselt különböző szövetségekben háborút. Így módjuk volt a Kárpát-medencét mind földrajzi, mind politikai szempontból alaposan megismerni. Az itt talált legelők, szántóföldek kedvezők voltak gazdalkodási szokásaiknak, stratégiai szempontból pedig jól védhető a medence.

A 890-es években a magyarok valószínűleg tudatosan készültek a Kárpát-medence megszállására. A megszállás hosszabb folyamat volt, a felderítő, portyázó seregeket csak később követte Árpád hada. A honfoglalók száma közel félmillió volt, míg az itt talált lakosság népessége csak kétszázezer lehetett.

892-ben a magyarok a keleti frankokkal szövetkezve pusztították Szvatopluk morva birodalmát. 894-ben Bizánc szövetségében megtámadták a bolgárokat. Még ugyanebben az évben Szvatopluk fejedelem hívására ismét a Kárpát-medencébe mentek a magyarok, a keleti frankok birodalmát, a Dunántúlt pusztították. A dunántúli hadjárat idején meghalt a morva fejedelem és a magyar hadak nem tértek vissza az Etelközbe, hanem a Felső-Tisza vidékén várták be az Árpád (Álmos fia) vezette fősereget. A fősereg 895 tavaszán a Vereckei-hágón vonult be a Kárpát-medencébe. Ez volt tulajdonképpen a honfoglalás első lépése. A magyarság zöme ekkor még az Etelközben maradt. A besenyők és a bolgárok megtámadták és menekülésre késztették az Etelközben védelem nélkül maradt magyarságot. a menekülök csak nagy veszteségek árán érkeztek a Kárpátok hágóin keresztül a fősereg után az új hazába. Valószínűleg maradt velük némi katonai védelem, így el tudták kerülni a teljes vereséget. Bizonyos elméletek szerint a besenyőktől és a bolgároktól elszenvedett vereség tisztségébe és életébe került a főfejedelemnek, Álmosnak. Mások szerint az akkori fejedelemnek tilos volt meglátni az új hazát.Vagy legalább 400 ezer magyar jött be a honfoglalással, vagy már éltek itt magyar anyanyelvűek. Az utóbbi László Gyula kettős honfoglalás elméletét látszik igazolni, miszerint 670 körül már bejött egy magyar törzs a Kárpát-medencébe. Ezt igazolja az avarok nagyon kis száma is, mivel azok közben elmagyarosodhattak. Ennek ellenére az itt talált lakosság zömét avarok és szlávok alkották. 895-ben a Dunától keletre eső területeket szállták meg a benyomuló magyar törzsek. 895 és 899 között rendezkedtek be az elfoglalt területeken. 899-ben került sor Pannónia megszállására. 900-ra az egész Kárpát-medence a magyarság megszállása alá került. A megtelepedést erőskezű, tudatos politikai hatalom irányította. A vezető valószínüleg Kurszán kündü volt. A hadak vezére pedig Árpád gyula volt. Később - 904-ben, Kurszán halála után - Árpád lett a nagyfejedelem. Társadalom: A törzsfők egy-egy ország rész urai voltak. A törzsi keretek már erősen bomlottak. A magyar társadalom a honfoglalás után már lényegében osztálytársadalom volt. Alapsejtje a nagycsalád, amely több családból állt. A X. századi magyar társadalmat a személyi függés tartotta össze. A csúcsán a fejedelem állott, alatta az úrnak tisztelt törzsfők és a bőnek nevezett nemzetségfők. Alul a szabad köznépi falvak lakossága és a szolganépek, az ínek voltak. A kettős fejedelemség utolsó formái is eltűntek.

 

Vallás: A magyarság vallása a sámánizmus, a világ gonosz szellemek, a láthatóvilág és az égi világ hármasából áll össze. A három szintet a csodálatos életfa fogja össze. Ez átmenet az egyistenhit felé. A művészet egységes, fejlett volt, számos mohamedán, perzsa, bizánci elemet vettek át. Ezekből a motívumokból és vallási képzeteik ábrázolásából alakították ki páratlan művészeti stílusukat.

 

Életmód: A honfoglalás után a lakosság mind nagyobb része foglalkozott földműveléssel, állattenyésztéssel. A marhatenyésztés került túlsúlyba, de a juhtenyésztés, valamint a ridegen tartott lovak száma is nagy volt. Az ipar is kiterjedt, voltak már vasverő- és fazekasműhelyek, szövőházak. Kóbor fémművesek is járták az országot. Kialakult a vaskohászat és a fémművesség. Őseink kiterjedt kereskedelmet folytattak. Nem szakadtak meg a régi szálak /Kijev/, észak felé új utak alakultak ki /Prága/.

 

Kalandozások: A Kárpát-medencébe érkező magyarságot félelmetes harcmodor jellemezte, a X. század első felét jellemző kalandozások során őseink elsősorban zsákmányszerző célzatta több hadjáratot is vezettek Ny-Európába, Bizáncba. A hadjáratokat egyedül a Keleti Frank Királyság tudta megtörni 933-ban Merseburgnál, és 955-ben Augsburgnál. Ezzel le is csillapodott a magyar kalandozási kedv. Az ittmaradás és a függetlenség érdekében új életformát kellett felvenni. Ebben óriási szerepet játszott Géza fejedelem és fia Szt. István.

 

Géza fejedelem (972-997): Amikor Géza 972-ben fejedelem lett, az ország eléggé súlyos helyzetben volt. Megnőttek a belső ellentétek, de igazán veszélyessé a külpolitikai körülmények váltak. A magyar törzsszövetség két nagyhatalom szorításába került: a Bizánci Császárságéba és I.Ottó császári jogara alatt létrejött Német-római Birodalmába. Az utóbbi volt a veszélyesebb, nehézfegyverzetű lovassága miatt, ezért Géza először a németekkel való békére törekedett. 973-ban követeket küldött a császárhoz, lemondott ausztriai és morvaországi területeiről. Megállapodtak a keresztény hittérítők tevékenységeiről is. A kereszténység elvételével Géza leszerelte a németek magyarországi terjeszkedési szándékának ürügyét, idehaza pedig saját fejedelmi hatalmának megerősítéséhez használta fel az idegen papokat. Fiának Vajknak is bajor hercegnőt kért feleségül: Gizellát. Erdélyt pedig már előzőleg megszerezte házasságával, az erdélyi gyula lányát, Saroltát vette feleségül. Lányait is keresztény hatalmak vezetői családjaiba házasította, egyiket a lengyel herceghez, a másikat a velencei dózséhoz. A dunántúlon morgolódó nemzetségfőket is leverte, katonai erőket helyezett ki a legfontosabb pontokra.

 

Fiának, Istvánnak (997-1038) először Koppány felkelését (997), majd az erdélyi gyulát (1003), végül a Temes-vidék urát, Ajtonyt kellett legyőznie. 1000-ben királlyá koronáztátta magát. A fejedelemség helyett feudális királyság lett. Ekkor már a nemzetiségi szállásterületek jelentős hányadát uralta.

 

Első királyunk kezdett hozzá az államszervezet kiépítéséhez. A hatalom alapja tehát a földbirtok volt. Az egykori nemzetségfők székhelyén álló, immár királyi városokba saját emberét, az ispánt helyezte. Az ő szolgálatára rendelte a várnépet. Munkájuk és szolgáltatásaik tették lehetővé az ispán számára, hogy a rábízott vármegye védelmét az ottani várkatonasággal biztosítsa. A várkatonaság a várjobbágyoknak nevezett elöljárók irányítása alatt állt. Az ispánnak a közigazgatás mellett igazságszolgáltatási jogköre is volt a vármegyében. Az ott élő lakosság másik nagy hányadát a területén lévő királyi, királynői, illetve hercegi udvarházak ellátása és az azokhoz tartozó udvari birtokok megművelésére rendelték. Őket nevezték udvarnokoknak. Munkájukat az udvarnokispán vagy nádorispán és az udvarnagyok szervezték meg. Ez utóbbiakra egy-egy megye udvarházainak igazgatását bízták. Tevékenységüket a királyi főhivatalnokok ellenőrizték. Ezzel lényegében kialakult a királyi vármegye szervezete, a királyi udvarból mint központból irányított közigazgatás hierarchiája.

István az új rendet és szervezetet törvényekkel is igyekezett megerősíteni. Két törvénykönyvét ismerjük.

 

Egyházszervezet kialakítása: A hittérítést külföldi papok végezték. Ez István uralkodása alatt be is fejeződött. A II. törvénykönyv elrendelte, hogy 10-10 falunként építsenek egy templomot. A királyi magánbirtokon püspökséget szerveztek, a XI. században tíz ilyen volt. Esztergom érsekség rangjára emelkedett, aminek azért volt nagy jelentősége, mert biztosította a magyarországi egyház függetlenségének a német érsekségtől. Megindult a hazai papképzés is, a szerzetesség is meghonosodott, bencés apátságok alakultak Pannonhalmán, Veszprémvölgyben, Pécsváradon, Zalaváron és Bakonybélben.

 

Első királyunk a magyarországi egyház gazdasági hátterét hatalmas birtokadományokkal és a lakosságra rótt egyházi tizedszolgáltatási kötelezettség elrendelésével teremtette meg. Halála után 45 évvel, 1083-ban avatták szentté. Apja politikáját folytatva, sikerült Magyarországot beillesztenie a keresztény hitű Európába, ezzel biztosítva a fennmaradást.

 

A magyar nép története az őskortól a kalandozások lezárásáig

 

A magyar nép ősei az Ural-vidéken és Kelet-Európában éltek. A magyarság ősei i.e. 4000 korul együtt éltek az uráli népekkel az un. uráli őshazában, az Urál-hegység és az Ob folyó közti területen. Halászattal és vadászattal foglalkoztak. I.e. IV. évezred második harmadában a túlnépesedés az uráli népek szétrajzásához vezetett. A finnugorok az Urál-hegység környéken terjeszkedtek.

A Kama folyó alsó szakasza és az Ob- Irtis folyók közötti területen helyezkedett el a finnugor őshaza. 1500 korul a finnugor települési terület három részre szakadt. A Kama folyó völgyében élő permiekre, a Volgától egészen a Baltikumig terjeszkedő közfinnekre és volgaiakra, valamint az Ural Ázsia oldalán, Nyugat-Szibériában lakó ugorokra, a mai vogulok, osztjákok és magyarok elődeire.

Miközben az ural európai oldalán élő finnugorok nyugati irányban terjeszkedtek, az ázsiai oldalon levők deli és dél-keleti irányba húzódtak, és eljutottak az Irtis, Tobol és Ob középső folyásának sztyeppe területeire, az un. ugor őshazába. Az ugor közösség az i.e. I. évezred első felében felbomlott. A fölmelegedés hatására a vogulok és az osztjákok északra húzódtak. A magyarok ősei délre, az ott levő sztyeppevidékre vonult.I.e.500 korul a dél fele vándorló előmagyarok kapcsolatba kerültek iráni nyelvű torzsekkel. Az i.e. 500-at követő első évezredben az európai sztyeppvidéken hullámzó szkíta népek közt sodródtak ide-oda.

Egyes feltételezések szerint az ősmagyarság az 550-700-as évek között átköltözött a mai Baskíria területére. A VIII. század közepe táján a magyar törzsek nagy része újból fölkerekedett, majd nyugat fele vándorolva átkelt a Volgán, és a Don, a Donyec, az Azovi-tenger menten a Levédiának nevezett területen ütötte fel sátrát.

A terület a Kazár Birodalom fennhatósága alá tartozott. A Kazár Birodalom hatása az állandó megtelepedés fele szorította őket. A földművelés és az állattartás válik a fő foglalkozassa. A IX. század elején, 830 korul belháború rázta meg a Kazár Birodalmat. A magyarok a központi hatalom ellen foglaltak állást, sőt befogadták, és kabar néven törzsbe szervezték a menekülésre késztetett lázadókat. (Nyék, Megyer, Kurtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Kabar, Varsány, Tarkány, Székely).

Biztonsági okokból a magyarság 840-850 korul nyugatabbra húzódott. így került a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyó vidékére, a nevezetes Etelközbe. Itt csökkent a földművelés és növekedett az állattartás szerepe.

A törzsek új főfejedelmet választották Álmos személyében. Álmos függetlenítette magát a Kazár hatalomtól, és önállósította népet. Belső hatalmát is megszilárdította a többi törzzsel kötött szövetség.

A Kárpát-medencébe történő kalandozások során észreveszik annak előnyeit Etelközzel szemben.

 

 

A magyarok a nagy mozgékonyságot, gyakorlottságot és vasfegyelmet követelő könnyűlovas harcmodor mesterei voltak. Hadjárat sorozatuk 7 évtizedig szinte állandó hadiállapotban tartotta Európát.

 

 

Keresztény térítés a magyarok között a honfoglalás előtt

kb. Kr. u. 500–895

 

Az apostoloknak és más hittérítőknek köszönhetően, a kereszténység már a Krisztus utáni első évszázadokban eljutott a világ számos tájára. A magyarok sem Európában találkoztak először az Evangéliummal, de ez lassan feledésbe merül, és hovatovább csak az ősmagyarok pogány szokásait emlegetik a médiák.

 

A kereszténység terjedéséről a magyarok között a honfoglalás előtt, álljon itt egy részlet Révész Imre írásából, amely az 1938-ban Debrecenben kiadott Magyar Református Egyháztörténet I. Kötetében található (14–15. oldal).

Révész Imre

Magyar Református Egyháztörténet

 

Első érintkezések a keresztyénséggel

“A magyar nép első önálló történeti megjelenésével a IX. század közepén találkozunk. Ekkor a kazár birodalomban él, ahol már századok óta van keresztyén, mohamedán és zsidó propaganda, a nélkül, hogy egyik a másikat kiszorítani, vagy az ősi pogányságot akármelyikük is teljesen felszívni bírná. Lehet, ezeknek az egyistenhívő vallásoknak a hatása is már az, hogy a magyarok pogány vallásáról szóló legrégibb följegyzések szerint egyéb isteni lények között kiemelkedően kezdték tisztelni a föld s az ég urát és teremtőjét, akit egyedül neveztek “istennek”. Annyi kétségtelen, hogy őseink már az új hazában megtelepedés előtt századokkal hallották a Krisztusról szóló bizonyságtételt: az onogur “előmagyarok” között már a VI. század első felében térítenek a Maeotis [Azovi-tenger] partján örmény püspökök s azóta is állandóan fel-felbukkan közöttük a keresztyén misszió, az egész népet áthatni nem bírva ugyan, de egyes fejedelmi személyiségeket meghódítva. Még nyugati kalandozásaik alatt sem zárkóztak el a fegyvertelen missziós törekvések elől s fogékonyságukra s a fanatikusan vad és sötét pogány szellem hiányára jellemző, hogy nemcsak a közöttük is megfordult Cyrillusnak és Methodiusnak nem esett tőlük bántódása, de később sincs példa rá, 'hogy a X. századi pogány magyarok közt keresztyén térítő életét vesztette volna, ami a IX–X. századi szlávoknál mindennapos eset volt'.

 

Mindamellett az egész nép lelki alapformája még az új haza határainak átlépésekor is határozottan pogány volt, amit legdöbbenetesebben az mutat, hogy a honfoglalás nagy művének megkezdése előtt az öreg Álmos vezért teljes szertartásossággal kivégezték, hogy szelleme — az animisztikus-totemisztikus felfogásnak s a nemzetség- és törzsfok evvel összefüggő sacralis ( = mágikus, vagy egy nem szerencsés újabb műszóval “charismatikus”) méltóságának megfelelően — az utódokba, elsősorban Árpád vezérbe szálljon s őket a honszerzés küzdelmeiben erősítse...

 

Az akkori összes finn-ugor és török rokonainál, valamint a környező szláv népeknél jóval magasabb műveltségi fokon álló magyarság az új hazában részben már a nyugati egyházba tartozó keresztyén lakosságot (pannóniai, nyitrai szlovének, fertővidéki avarok) talált. Ezekkel és keresztyén hadifoglyaival, rabszolgáival való érintkezése még jobban megismertette vele a krisztusi tanítást. Bizánc felől szintén indult ki keresztyén hatás az új haza magyarjaira: ennek részletei homályosak, de megvolta kétségbe nem vonható."

1. FEJEZET.

A magyarok őshazája.

 

A magyar nyelv a finn-ugor népcsalád vogul és osztják ágával van legszorosabb rokonságban. E népek a történelmi emlékeket jóval meghaladó idő óta az Ural-hegység keleti lejtőin s az Irtis folyam mellékein laktak, melyet ők saját nyelvükön Tangat-nak neveznek. E név változata előfordul a régi magyar krónikákban is Togota vagy elferdítve Togora alakban, mint az őshaza egyik folyójának neve. Azt is tudják ezek a krónikák, hogy Scythia országa, honnan szerintök a magyarok kijöttenek, határos kelet felől a Joria-beli népek országával. A Joria országnév pedig azonos az egykori Jogria vagy Jugoria névvel, mely az orosz krónikák adatai szerint az ugor (vogul és osztják) népek hazáját jelölte. Ez elmosódott nyomok szerint tehát a magyarság bölcsője az ős hajdankorban e rokon népek közelében rengett.

A vogulok és osztjákok magukat a Man folyóról, mely hazájuk területét öntözi, mansi névvel nevezik s e szerint e név annyit jelent, mint Man melléki ember. Nem lehetetlen, hogy az egykori magyeri-nek hangzott magyar név, melylyel az ősmagyarság egyik népes törzse magát megkülönböztette, a mansi és eri (nép, sokaság) összetételéből alakult (mint a hogy lett a magy. agyar a vogul anzser szóból). Más vélemény szerint a mager annyit jelentene, mint föld embere.

Annyit a nyelvhasonlítás kétségtelenné tesz, hogy a magyarság jóval délibb területen tömörült néppé, mint az északon lakó ugorok. E területnek tengertől távol eső vidéknek kellett lennie, mert a kölcsönvett tenger fogalomra nincs őseredeti magyar elnevezés. Sőt a magyar fémnevek vizsgálata még a területi és nyelvi közösség időszakára is következtetést enged; Munkácsi Bernát beható fejtegetései szerint a magyar és a hozzá legközelebb álló rokon népek (vogulok, osztjákok, zűrjének és votjákok) a Kr. előtti VI. századtól a Kr. u. III. századig még szoros egységet alkottak s elszakadásuk még ekkor nem történt meg.

Ebben az együttlakásban érte a magyarságot és rokonait az iráni műveltség hatása. Az ugor területeken előkerült régészeti leletek is általában keleti, többnyire perzsa jellegűek s mint a velök talált sassanida pénzek mutatják, részben még a Kr. u. V. század elejéről valók. A fémkészítmények, szerszámok és ékszerek kétségkívül kereskedelmi úton kerültek észak e népeihez, kik ezeket vadbőrök, mammutcsontok és a föld egyéb termékei árán vásárolták.

Az iráni-perzsa műveltségen kívül, melynek számos nyoma mutatható ki nyelvünkben, legnagyobb hatással a török nyelv volt az ősmagyarságra. Ez a hatás is délibb vidékre utal s kétségkívül az őshazában ment végbe. Mint minden kezdetleges nomád nép, a magyarságban is eleinte csak vadászatból és halászatból tartotta fenn magát. Mind a kettőben félreismerhetetlenek ma is az ősi nyomok s Herman Ottó elévülhetetlen érdeme marad, hogy a halászat és pásztorélet, ősmíveltségünk e két kincsbányája emlékeit felkutatta és nagy szakértelemmel le is írta.

E tüzetes vizsgálatok alapján Munkácsi Bernát kiderítette, hogy a halászat és vízi élet műszavainak alaprésze a magyarság legrégibb korszakában, még az ugor népek közösségéből való kiválás előtt keletkezett s első gyarapodása a történeti fejlődés azon szintén igen régi korszakába esik, midőn a magyarság már mint önálló nép valamely török népfajjal jutott közeli érintkezésbe. [* Maga a hal szó tisztán ugor hagyomány; de azok az egyes halfajok közűl a következők is: keszeg, kecsege, dőrgicse, őn, sőreg, sűgér, küsz, ponty, viza, meny, harcsa, süllő, csik stb. A halászati szerszámok közül ősi nevük van a háló, póné, csuhé és mét-háló nevű eszközöknek, ellenben török szó a gyalom és talán a kecze nevezet. A rekesztő halászat eszközei közűl ősrégi eredetűek: a vejsze, őrháló és a varsa; töröknek látszik a czége. De már a horog, szigony és szaka tisztán török szók.]

Kétségtelen tehát, hogy a rekesztő és hálóhalászat kezdetleges alakjai ismeretesek voltak a magyarok előtt az őshazában is, továbbá hogy a török culturhatás ismertette meg velük a tökéletesebb hálószerkezetet, a gyalomot s különösen a czélszerűbb horog- és szigonyeszközöket.

A pásztorélet tárgyai közt is számos őstörténeti vonatkozást fedezett föl Herman Ottó. A magyar pásztor bocskora szakasztott olyan, a minőt északon Lindenschmidt talált egy praehistorikus leletben. (Képét l. a 20. lapon 2. sz. a.) De kétségkívül legjellemzőbb ősi maradvány a pásztoréletben a cserény, mely nemcsak a gulyát fogadja be, hanem a pásztorok lakásául is szolgál (a benne levő sátor). Mint alább látni fogjuk, ebben a pásztor alkotmányban az ősi áldozóhelyek alakja és beosztása maradt fenn.

A legerősebb culturhatás, mint már fentebb érintettük, a török népek részéről érte a magyarságot. A földmívelés és baromtenyésztés legprimitivebb műszavai török kölcsönvételek, mint pl. búza, árpa, tarló, őrleni, aratni; ökör, borjú, tinó, disznó, ürü stb. Minthogy pedig a magyar nyelv török elemeinek nagyobb részét olyan hangsajátságok jellemzik, melyek a törökség összes nyelvjárásai közűl együttesen csak a csuvasok nyelvében találhatók, nagy valószínűsége van annak a föltevésnek, hogy a csuvasok őse, a bolgár nyelv volt az a törökség, melylyel a magyarság őshazája egyik oldalon közvetetlenül érintkezett. Másfelől pedig van olyan hangsajátság is, mely bessenyő szomszédságra utal (a szóvégi k elenyészése ilyen szókban borak - borsó, ink - ünő, peeeg - bessenyő stb.).

Manapság már az ethnographusok megegyeznek abban, hogy az eredetileg ugor magyarságot, történetét megelőző időben, valamely török néptörzs igázta le s lett úrrá fölötte. Erre mutat az, hogy a magyarság mint kitünő lovas nép lép föl a történet színpadára, holott az ugor eredetű népek egyike sem termett lóra. A hódító törzs azután fölvette a leigázott nép nyelvét s vele teljesen egygyé forrt. Úgy lehet, hogy a török hatás is innen ered. E szerint az összeolvadás előtt az uralkodó osztály ereiben török vér folyt, a nép nagy tömege ellenben az ugor fajhoz tartozott.

A történeti adatok is bizonyítják, hogy a magyarok ősi szállásai nyugat felől a bolgárokkal, kelet felől a bessenyőkkel érintkeztek. A Káspi- és Fekete-tenger partjain terült el a kazarok birodalma, kik a bolgárokkal élénk kereskedelmi összeköttetésben állottak. A bolgár népről az arab írók kiemelik, hogy kiválóan földmívelő nép s így nem csodálkozhatunk azon, ha e részben a bolgárok a magyarságnak tanítómesterei voltak.

A bessenyők eleinte a kazaroktól észak-keletre tanyáztak. Szintén egy egészen nomád nép, mely a török-tatár népcsaládhoz tartozott s rabló becsapásokból élt. A bolgárok és kazarok közt békés viszony állott fenn, de a bessenyőkkel örökös harczban állottak a kazarok. Ez utóbbiak hatalma messze terjedt észak-nyugat felé, mert a kievi szlávok is adófizetőik voltak. Nevezetes, hogy a kazaroknál a zsidó, a bolgároknál pedig a mohammedán vallás volt az uralkodó, de úgy látszik, e népek vallás dolgában nagyon türelmesek voltak, mert a keresztyén, sőt a pogány hit is széltire divatozott országukban. E birodalmak népei is különben félig még nomádok voltak, félig szántóvetők; csakhogy a bolgároknál jobban virágzott a földmívelés és a kereskedés, mi rendezettebb társadalmi viszonyokra enged következtetést.

A magyarság a IX. század elején lépi át a történet küszöbét. Egyik ágával levándorol egészen a Fekete-tenger mellékeire, míg más része a bolgárok szomszédságában tanyázik. A portyázó magyarok megremegtetik a kazarok birodalmát is, kik többször megérzik kegyetlen becsapásaikat; hogy őket féken tartsák, hosszú sánczokkal és árkokkal rekesztették el magukat. A szomszédos szlávokat rövid idő alatt teljesen meghódítják s korlátlan hatalommal uralkodnak felettök; nehéz adókat vetnek rájok s tömérdek rabszolgát fűznek közülök szíjra, kiket azután a Fekete-tengeren kereskedő görögöknek adnak el. Nincsen róla említés, hogy a bolgárokkal milyen viszonyban éltek; de úgy látszik, ez a hatalmas ország, fegyelmezett lovasságával, távol tudta őket magától tartani. Annál elkeseredettebb ellenségre találtak a magyarok a bessenyőkben, kik ekkor már a Volga és Ural folyók mellékein tanyáztak s a magyarság északi törzseivel érintkeztek. Ezek többször rájok ütöttek, kegyetlenül megverték őket, s a kiket elfoghattak, rabszolgákúl eladták.

A bessenyőknek senki sem tudott ellenállani s az egyes törzseket már nevök hallatára is félelem fogta el. Ez volt az ok, mely a kazarokkal szomszédos népeket szövetségre bírta. Az alánok, kik a Kaspi-tenger déli vidékein laktak, a ghuzok, kik hihetőleg a kunok elei voltak, a bolgárok, kiknek legfőbb kicsök kereskedésök biztossága volt s végre a magyarok oly értelmű frigyre léptek a kazarokkal, hogy a bessenyők ellen közös védelmet fejtenek ki. Meddig tartott ez a szövetség, nem tudjuk; minden esetre három évnél hosszabb ideig, mint a mennyire teszik tartamát a görög császári kútfők.

A magyarságra ez a szövetség kétségtelenül jó hatással volt. A kazarok hozzájok képest mívelt nemzet voltak, kik épen 860. táján tanítókat kértek III. Mihály görög császártól; és noha a keresztyénség nem tudott köztük erősebb gyökeret verni s a zsidó lett az uralkodó vallás, mindazáltal iskoláikból jótékony világosság áradt szét, mely nem lehetett hatás nélkül a szomszéd barbárokra sem. Ennek a szövetségnek köszönhették a magyarok, hogy a kazar népnek egy vitéz töredéke, mely az uralkodó viszonyokkal nem tudott kibékülni, kivált nemzete kötelékéből s a magyarokhoz csatlakozott. Ez volt a kabar törzs, mely külön főnök alatt három nemzetségből állott s vitézségre annyira kitűnt, hogy a csatákban mindig elől harczolt. De nemcsak szaporította a magyar haderőt e népelem, hanem egyszersmind megtanította ezeket a magyarokat a kazar nyelvre is, mely sokáig életben maradt közöttük; ezenfelül megtanulták a magyarok nyelvét s ekként lassan egészen bele olvadtak a magyarságba.

2. FEJEZET.

Lebedia és Atelköz.

 

A magyar nemzet első viszontagságainak leghitelesebb kútfője a Birborbanszületett Constantinus császár irata, melyet 950. körül írt s mely czíme szerint A birodalom kormányzásáról szól. E munkát a császár fia, Romanos számára okatásúl írta s tárgyalta benne a görög birodalommal szomszéd nemzeteknek egymáshoz s a birodalomhoz való viszonyait, mind e népek közt különösen a bessenyőket emelvén ki mint leghatalmasabb s a többiek közt legfélelmesebb nemzetet. De részletesen ismerteti a magyarok állapotát is, kiket ő turkoknak, azaz törököknek nevez. Ez elnevezésen nem kell fennakadnunk; a régi görög írók ez általános megjelölést épen úgy használták, mint pl. a mai törökök a frends (franczia) elnevezést, melylyel minden idegen nemzetet illetnek.

Constantinus császár írja:

«A turkok nemzete régen Khazariához közel szerzett magának lakást azon helyen, mely Lebediának neveztetett első vajdájok nevéről, mely vajdát tulajdon nevén Lebediasnak neveztek, méltósága szerint pedig, miként az utána való többieket is, vajdának hívták. Ezen a helyen, tehát az említett Lebediában, folyik a Khidmas folyó, melyet Khingülosnak is neveznek.»

Lebedia tehát az első név szerint nevezett ország, hol a magyarok régi szállásai voltak. Hogy ezt az országot Lebedias nevéről nevezték volna el, az csupán a biborban született császár okoskodása s mindössze annyi alapja van, hogy a magyaroknak akkoriban csakugyan volt egy Előd nevű vajdájok, kiről nemzeti hagyományaink is emlékeznek. A régiesen Elevednek írt névből könnyen lehetett Lebediast csinálni, s ha egyszer ez a név megvolt, mi sem természetesebb, mint hogy a Lebedia nevet kapcsolatba hozták vele. Ez egészen megfelelt azon kor észjárásának.

Lebedia alatt a Don és Deneper folyamok közt elterülő azon vidéket kell értenünk, melyet dél felől az Azovi- és Fekete-tenger hullámai csapkodnak. Északabbra semmi esetre sem fekhetett, mert ott akkor rengeteg erdőségek terültek el, melyeken a nomád magyarok meg nem élhettek volna. Itt tudja őket, mint alább látni fogjuk, Ibn Roszteh is. Maga a Lebedia név a szláv lebeda szóból ered, mely laboda alakban megvan a magyar nyelvben is s dudva, paraj, gaz, vagyis azon magas fű értelmében van véve, mely a trágyás szántóföldeken szokott felburjánzani. Ekként Lebedián magas burjánnal benőtt vidéket vagyis pusztát, mezőséget kell érteni. A Deneperen innen folyik az Ingulecz és Ingul folyó, amaz a Deneper, emez a Bug mellékfolyója. Ezek közül valamelyikre czéloz Constantinus s e szerint a magyarok áteveztek a Deneperen is, mi épen nem került nagy fáradságukba. Egyszerűen hólyag gyanánt felfújt ökör- vagy lóbőrt használtak e czélra, a mint még ma is így szoktak a tengeren menekülni az uráli kozákok, mikor a jég, melyen halásznak, szétmegy alattuk s az őket tartó jégdarab olvadni kezd; ilyenkor leölnek egy lovat, tömlővé fújják fel a bőrét s bele kapaszkodnak.

Ebből a korból való Ibn Roszteh tudósítása is a magyarokról. Ez a nemzetiségére perzsa, de az akkori szokás szerint arab nyelven író szerző 913. előtt írta meg A nemes drágaságok könyve czímű munkáját, melyben a lebediai magyarokról is szó van. Szerinte a magyarok török fajbeliek; hihetőleg azért mondja törököknek, mert a nomád törökök módjára éltek. Fejedelmök 20,000 lovassal indul ki hadjáratra s kendeh-nek nevezi magát. E név különben csak királyukat illeti, mert tulajdonképeni uralkodójuk neve dsila (vagy dsula, a magyar kiejtés szerint gyula), kinek parancsait minden magyar követi, s ki egyedül határoz támadás, védelem s effélék felett. Sátrakban élnek s a legelőkön és takarmányföldeken ide s tova kóborolnak. Földjük terjedelmes. Egyik oldala a Római- (Fekete-) tengerhez ér, melybe két folyójuk ömlik s ezeknek egyike a Dsaihun (vagyis a Don); lakóhelyeik e két folyó közt terülnek el. A téli idő beálltával a közelebb lakók e folyók egyikéhez vonulnak s ott halászgatnak, míg a tél tart. A magyarok területe erdőknek és vizeknek bőviben van, talaja vizenyős, de van sok gabonatermő földje is. A magyarok valamennyi szomszéd szlávokon is uralkodnak, nehéz adót vetnek rájuk s úgy bánnak velük, mint hadi foglyokkal. Vallásukra nézve tűzimádók. Meg-megrohanják a szlávokat s a rabságba jutott foglyokat a rómaiak országához tartozó Kerch nevű tengerparti városba hurczolják. Azt mondják, hogy a kazarok hajdan a magyaroktól s más velök szomszéd népektől való félelmökben sánczokkal kerítették el magukat. Midőn a magyarok Kerchbe érkeznek, a rómaiak (vagyis görögök) eléjök mennek, alkuba bocsátkoznak velök s foglyaikért cserébe görög szöveteket, szőnyegeket s egyéb görög árúkat kapnak. Ezt a rajzot kiegészíti egy későbbi perzsa író, Gurdézi, ki ugyan szintén abból a forrásból merít, a melyből Ibn Roszteh, de valamivel részletesebb. Adatai gr. Kuun Géza orientalistánk fordításában a következők:

«A bolgárok és eszegelek tartománya közt, a kik szintén bolgárok, van a magyarok határa. A magyaroknak lapályaik vannak, szénatermő s termékeny helyekben bővelkedők. Tartományuk kiterjedése hosszában és szélességében száz parasangát (körülbelől 550 kilométert) teszen. Ez a tartomány a Fekete-tengerrel határos, a honnan a Dsaihun-folyó (a Don) ezen tengerbe folyik és ők e folyam átmentében laknak. Tél idején, ki a Dsaihuntól távolabb lakik, közelébe huzódik és az egész telet ott tölti, halászattal foglalkozva s élelmöket ilyeténképen szerzik meg. És ez a folyam az, mely tőlük balkézre esik; a szlávok közelében van egy nép, mely a görögök közül való és keresztyén, ezeket menderek-nek nevezik (vendek). Ezek a magyaroknál számosabban vannak ugyan, de gyengébbek. - A mi ezt a két folyót illeti, az egyiket Itil-nek (talán a Deneper), a másikat Dubá-nak (talán a Duna) nevezik. A mikor a magyarok a folyam partján tartózkodnak, szemtől-szemben látják a nendezeket (igy). A nendezek lakta földnél lejebb, a folyam partján, egy magas hegy emelkedik s víz ered ezen hegy oldalán és ezen hegy mögött egy keresztyén nép lakik, melyet mordat-nak neveznek s ezek és a nendezek közt tíz napi járó föld terjed. Ez egy nagyszámú nép s ruházatuk az arabokéhoz hasonlít, úgy a turbánszerű föveg, mint az ing és a mellvértre nézve. Kereskedéssel és földmíveléssel foglalkoznak, szőlőik is vannak. Földjükön viz folyik s csatornáik nincsenek. Mondják, hogy számuk a rómaiaknál nagyobb. Külön nemzetiségűek. Leginkább az arabokkal kereskednek. Az a folyó, a mely a magyaroktól jobbra esik, a szláv területtel határos s onnan a kazarok tartományába folyik s az ezen két folyamnál nagyobb. A magyarok tartománya fás és tavakban bővelkedő. Földjük vizenyős. A szlávok felett fenhatóságot gyakorolnak, reájok szünetlenül terményadókat rónak ki s őket rabszolgáiknak tartják. A magyarok tűzimádók. A ghuzokat, szlávokat és oroszokat meg-meg rohanják s azoktól rabszolgákat hoznak, kiket azután a római birodalom területére hurczolnak és ott eladják. A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk szines selyem szövetből készűlt; fegyverzetük ezüsttel bevont. Gyakran rontanak a szlávokra. A magyaroktól a szlávokig tíz napi járóföld van. Szláv földön van egy város, melyet Dánitet-nek neveznek. A magyaroknak egy olyan házassági szokásuk van, mely szerint, midőn házasodnak, nászajándékot hoznak. A nő minősége s marhákban álló vagyona szerint, a nászajándék majd több, majd kevesebb lehet. Az ajándékot elhozván, letelepednek. A leány atyja a vőlegény atyját házába vezeti s a mije van menyétbőrökben, nyestprémekben, evetbőrökben, czobolyprémekben, rókabőrökben, kamuka-selyemszövetben neki megmutatja, körülbelül tíz prémes ruhát, a melyeket egy szőnyegbe göngyöl s a vőlegény atyjának lovára köt, s őt imigyen házába kiséri. Ezután minden, a nászajándékhoz tartozó tárgyat számba kell venni, a mely ajándékmarhából, pénzből és butorokból áll. Mind ezt neki küldi a vőlegény. Ezek befejeztével a leányt a házba hozzák.»

Ez időbeli hadszervezetökről is van értesülésünk. Bölcs Leo császár, Biborbanszületett Constantinus atyja (uralkodott 886–911) leírja a magyarok hadakozási módját s megjegyezvén, hogy a scytha népek közt csak a bolgárok és turkok (magyarok) ügyelnek erősebb hadi szerkezetre, úgy hogy e két nép hadakozási módja keveset vagy semmit sem különbözik egymástól, ezeket mondja: «A turkok népes és szabad nemzet; legfőbb iparkodásuk a vitézkedés. Hideget, meleget, fáradságot, inséget egyaránt elbirnak. Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket; inkább is félelem, mint szeretet a fékentartójok. A turkok óvatosak, titoktartók, de pénzvágyók s nem sokat törődnek a szerződéssel. A kedvező alkalmat ügyesen kilesik s meglepik az ellenséget. Karddal, vérttel, íjjal és kopjával fegyverkeznek; az előkelők lovai is elejökön vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra. Nemzetségek vagy törzsek szerint el vannak széledve. Lovaikat télen-nyáron folytonosan legeltetik. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz véve s béklyóba téve, turk sátraik közelében őrzik a had rendezéseig. Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve, kiméletlenül nyomulnak utánok mindaddig, míg teljesen szét nem verik.»

E történelmi források a magyarokat már úgy említik, mint a kik egy fejedelem uralkodása alatt állanak. Miként történt, hogy a törzsekre szakadt magyarság központi hatalmat állított a maga élére?

Ennek még Lebediában kellett végbemenni, a kazarok közvetetlen szomszédságában. A kazar kagán nagyrabecsülte a magyarokat vitézségökért, s midőn első vajdájok, Lebedias, ki már ekkor félig-meddig a magyarok feje volt, házasodni készült, megkérte a kagánt, ajánlana neki nőt feleségül. A kagán szívesen hajlott a vajda kérelmére, kinek fényes nemzetségénél fogva kiváló tekintélye s nagy híre volt a magyarok közt; kiválaszott egy nemes születésű kazar nőt s ezt nagy ünnepélyességekkel elküldötte Lebediába. És bár a vajda házassága gyermektelen maradt, a jó viszony továbbra is fennállott a magyarok és Kazarország közt.

A kagán jól tudta azt, hogy a magyarok annyi ellenséges nép közt nem tarthatják fenn magukat, ha továbbra is több vajda parancsnoksága alatt, törzsekre oszolva maradnak. Egyszer csak azt üzente a magyaroknak, hogy küldjék hozzá hajón első vajdájokat. Lebedias tehát elment Kazaria kagánjához s így szólott:

«Ime itt vagyok, mi ügyben hivattál?»

«Azért hivattunk, felelé a kagán, hogy miután nemes származású, értelmes, vitéz és a magyarok közt első ember vagy, téged nemzetednek fejedelmévé emeljünk, s hogy a mi szavunknak és rendeletünknek engedelmeskedjél.»

«Irántam való jóindulatodat és megkülönböztetésedet, válaszolá a vajda, nagyra veszem és illő köszönetemet nyilvánítom előtted; de miután tehetetlen vagyok ily fejedelemségre, nem állhatok rá. De van kivülem egy más vajda, Álmos nevezetű, kinek Árpád nevű fia is van; inkább ezek közűl akár Álmos, akár fia, Árpád legyen hát a fejedelem s függjön a ti szavatoktól.»

A kagánnak tetszett ez a beszéd, embereket adott mellé s vele együtt a magyarokhoz küldé, kik is a magyarokkal ez iránt értekezvén, a magyarok jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mint atyja Álmos, mert tekintélyesebb mind észre, mind tanácsra, mind vitézségre nézve s igen jeles és ily fejedelemségre alkalmas férfiú. A kagán szívesen adta beleegyezését, hogy Árpád legyen a fejedelem s ekkor a magyarok «a kazarok szokása és törvénye szerint» a kazar küldöttség jelenlétében fölemelték őt pajzsra és fejedelmökké kiáltották ki.

Úgy látszik, kazar mintára, ekkor nyerte első szervezetét a magyarság. A fejedelem mellé mintegy helyettesül a gyulát rendelték, kit Ibn Roszteh is említ dsila néven. Ez lehetett a hadak fővezére s mikor később a keresztyénség eltörölte a pogány intézményeket, ebből a hivatalból lett a nádorispánság. A birói hatalmat ellenben a karkhász gyakorolta s mind a két méltóság tán firól-fira szállott. Azonban úgy a hadak intézésében, mint a biráskodásban is a legfőbb hatalom a fejedelmet illette s a fejedelmi méltóság is örökös lett az Árpád családjában.

A kazarokkal való szövetség azonban nem lehetett valami benső. Ha az lett volna, bizonyára nem engedték volna, hogy a magyarokat Lebediából kiverjék. Pedig ez lett a dolog vége.

A bessenyők, ez a féktelen és nyughatatlan nép, megtámadta a kazar birodalmat s tűzzel, vassal kezdte pusztítani. A kagán hatalmas sereget küldött ellenök, meghagyva vezérének, hogy dúlja fel szállásaikat s őket, ha lehet, szorítsa vissza keletre. A kazar hadsereg meg is felelt feladatának; megrohanta a rakonczátlan bessenyőket s annyira szétverte őket, hogy ezek csakugyan kénytelenek voltak fölkerekedni s nyájaikkal együtt tovább vonulni. De a helyett, hogy kelet felé hátráltak volna, nyugat felé vették utjokat s rá törtek a Lebediában élő magyarokra, kik nem tudtak a vad hordáknak ellenállani. A csapás, melyet a bessenyők a magyarokra mértek, oly heves volt, hogy két részre szakította őket. Egy részök kelet felé menekült s Persia határain állapodott meg; ezeket Biborbanszületett Constantinus szerint sokáig nevezték a ma már megfejthetetlen szabartoiaszfaloi névvel.

A magyarok másik részét, s ez volt a nép zöme, a bessenyők nyugat felé szorították az Atelkuzu nevű helyekre. Ez a név, a most leírtakon kívül, Etel és Kuzu néven is előfordul s a történetírók megállapodása szerint annyit jelent, mint Vízköz. Constantinustól tudjuk azt is, hogy e tartományt mily folyók öntözik: az első folyó a Barukh, a régi Borysthenes vagyis a Deneper, melyet a magyarok Nagy Lajos korában is Etelnek neveztek. Nem lehetetlen, hogy az Etelköz név eredete ezzel a folyónévvel függ össze. A második folyó a Kubu, mely név hangcserével a Bug folyót jelenti. A harmadik folyó a Trullos vagyis a Deneszter, régi nevén Tyras, melyet a törökök ősi nevén ma is Turlunak neveznek. Végre a Brutos és Seretos nem más, mint a mai Prút és Szeret. Nem szenved tehát kétséget, hogy Atelkuzu azon a nagy térségen terült el, mely az erdélyi határhegyek és a Deneper folyó között fekszik.

Az atelkuzui magyarságról azt írja a görög császár könyve, hogy az nyolcz nemzetségre oszlott. E nemzetségek szerinte a következők voltak:

Első a kazaroktól elszakadt kabarok nemzetsége,

a második: Neké,

a harmadik: Megeré,

a negyedik: Kurtügermatosz,

az ötödik: Tarianosz,

a hatodik: Genach,

a hetedik: Karé,

a nyolczadik: Kaszé.

E görögösen írt neveket talán így restituálhatnók: Nyéki, Megyeri, Kurti-Gyermat, Tarján, Gyenáh (Jenő?), Kari, Kazi. Ezek a nemzetségek pedig nem alattvalói saját fejedelmeiknek, hanem szerződésben vannak, hogy a folyók szerint, a melyik részen háború talál kiütni, egymást egész készséggel és buzgósággal segítik. Constantinus e szavai világosan elárulják, hogy a nemzetségek külön főnökei nem gyakoroltak nemzetségök tagjai fölött fejedelmi hatalmat. Hihetőleg ők nemzetségök kormányát nem saját teszésök szerint vezethették, saját nemzetségök elébe törvényeket nem szabhattak, az egész nemzetet illető közügyekben önállóan nem intézkedhettek; tehát egyik nemzetség fejedelme vagy inkább vajdája sem indíthatott háborút, nem köthetett békét s nem szerződhetett a külső nemzetekkel. Lenni kellett valamelyes nemzeti tanácsnak vagy közgyűlésnek, mely nemcsak a belügyekben intézkedett, hanem egyszersmind a külfölddel való viszonyok felett határozott.

Miben állott hát az egyes nemzetségek függetlensége? Ha háborút hirdettek, minden főnök tartozott síkra szállani hadi népével; béke idején azután nemzetsége és okvetetlenűl személye is alá volt vetve az országos birák itéletének. E két dolgot kivéve volt meg a nemzetségek teljes függetlensége a központi hatalomtól. E két fontos mozzanat később a királyok egész fenhatóságát magában foglalja birtokos alattvalóik felett. A magyar nagybirtokos a későbbi századokban is azzal tartozott a királynak, hogy hadi kötelezettségeit pontosan teljesítse, s ha pere van szomszédjával, ne maga intézze el, hanem vigye az országos biróság elé. Ennélfogva a gyulának és karkhásznak már ekkor nagyobb rangja volt a törzsfőkénél, mert ezek ügyében s ezek felett is itéltek. Nem alap nélkül való tehát az a felfogás, hogy későbbi országos biráink a nádor és országbiró (vagy talán a tárnokmester) nem egyebek, mint a gyula és karkhász.

Atelkuzuban a magyarok már számos vérfürdőn átment híres nemzet voltak. A szlávokra kivetett súlyos adók és nyájaik jövedelme elégséges élelmet szolgáltattak nekik, de harczhoz szokott karjaik nem tudtak tétlenségben zsibbadozni. Kalandokat kerestek s könnyen találtak is. Szomszédjaik a Duna tulsó partján, a folyam azon szögében, mely keleti és déli határukat jelölte, a bolgárok voltak. Ezek, mint fentebb láttuk, oly nagy hatalomra tettek szert, hogy Konstantinápolyt is majdnem bevették s a görög császárokat örökös háborúkkal nyugtalanították. Királyaik bízva kitűnő haczosaikban, többször haszontalan okoból bele kötöttek a császárba s pusztították a birodalom területét. Igy történt az Simeon király idejében is. Simeon 893-ban lépett uralkodásra s már a következő évben talált okot, hogy betörjön a birodalomba. A háború bolgár kereskedőkre és árúkra kivetett vámok miatt tört ki; Simeon a bolgár kalmárok sérelmeinek orvoslását sürgette, de ezt Bölcs Leo császár folyvást halogatta. A bolgár uralkodó erre haragra lobbant, Macedoniára rontott s azt rabolni kezdte. Leo fel akarta tartóztatni, de seregét megverték; görögjei szétfutottak s kazar segédhadait csaknem mind leölték vagy elfogták. Simeon valódi barbár módra mindazoknak, kik élve keze közé kerültek, levágatta orrukat s ily állapotban küldte vissza őket a császárhoz.

Leo méltán felingerülve, egyik vezérét, Nikétasz Szkleroszt a Dunához küldé a magyarokhoz segítségért, ki Árpád és Kurszan magyar vezérekkel tanácskozván, rá bírta őket a szövetségre, tőlök kezeseket vett s haza tért. Erre azután a byzanczi hajóhad tengerre szállt, a szárazföldi sereg pedig Bulgária ellen indult; de a császár egyúttal megkisérlette Simeont békére bírni. Követet küldött hozzá. Simeon dühében hallani sem akart alkuról s fogságra vetette a követet. Most a bolgár király minden erejével a görögök szárazföldi serege ellen fordult, melynek Nikephoros Phokas volt a vezére. Egyszersmind egy derék sereget küldött a Dunához, mely a magyarok átkelését megakadályozza. Mikor a görög hajóhad a Dunán fölevezett s hozzá kezdett a magyarok átszállításához, a bolgárok erős köteleket húztak a part mentében, hogy a hajók ki ne köthessenek. A magyarok eleinte nem is tudtak partra szállani. Ekkor a görög hajóhad egyik kormányosa, valami Barkalász nevű, két másik hajós legénynyel pajzst és kardot ragadván, vitéz és hősi rohammal kiugrott a csónakból, elvágta a kötelet s útat nyitott a magyaroknak.

A magyarok így szerencsésen átkelvén a Dunán, elárasztották Bulgáriát. Betörtek az ország szívébe egész Várnáig s feldúlták fővárosát, Preszlavát. Árpád fia Liuntis (Levente?) maga vezette őket és nem kegyelmeztek senkinek. Simeon értesülve a borzasztó pusztításról, ott hagyta Phokást s az új ellenség ellen fordult. De három ízben is csúf vereséget szenvedett s maga is csak futva menekült. Városról városra üldözték; hogy életét megmenthesse, kénytelen volt Mundraga várában elbújni. Hirtelen megbékült a császárral s most minden gondolata az volt, miként álljon bosszút a magyarokon.

Ez 894-ben történt. Még ugyanez évben, alig hogy befejezték a bolgár háborút a magyar hadak, Arnulf német császár felszólítására Pannoniára ütöttek s elpusztították Szvatopluk morva fejedelem birtokait. Ekkor látta Pannonia először a magyarokat s ők vérbe-lángba borították a földet, mely a sorstól hazájokul volt rendelve.

A magyar hadseregnek e távollétét használta fel Simeon szörnyű bosszúja végrehajtására. A görög császár felől most már biztonságban érezvén magát, a bessenyőkhöz folyamodott, hogy tervének kivitelében segítségére legyenek. Pénzzel és igéretekkel rá vette ezeket, hogy a magyarok szállásait hátban támadják meg., míg ő a Duna felől intéz ellenök támadást. A szállások védelmére otthon maradt magyar sereg s az egyesült ellenség közt rövid, de rettentő véres lehetett. Simeon nem kegyelmezett élőnek s a bessenyők vérszomja olthatatlan volt. A bolgár király azzal a tudattal térhetett vissza hazájába, hogy ellenségeit teljesen tönkre tette. A borzasztó katastrophából kevesen menekültek meg, s mikor a kalandozó magyar sereg visszatért, iszonyú pusztulást és romokat talált.

A kiket megkímélt a borzasztó csapás, azokat Árpád fejedelem összegyűjtötte és elhatározta, hogy a bessenyők szomszédságából népével együtt elköltözik. Keresve sem találhatott volna biztosabb területet, mint a gyér népességű Pannoniát, melyet csak az imént száguldoztak be hadai. A magyarság tehát fölszedte sátrait s 895-ben barmaival és háznépével együtt áthatolt a Kárpátokon.

A mint Atelkuzut kiürítette, a bessenyők rögtön birtokukba vették. Ettőlfogva a Dunától a Donig elterülő síkság a Bessenyő-ország (Patzinakia) nevét vette föl.

 

3. FEJEZET.

Ősműveltség.

 

A magyarságnak nemcsak közéletét, hanem magánviszonyait is a harcz határozta meg. Valóságos katonaság volt az egész nemzet s még azok is, kik tényleg nem vettek részt a hadakozásban, nők, rabszolgák, gyermekek, többé-kevésbbé a hadi életnek szolgáltak. A férfiak élete örökös fegyverforgatás volt; a nők látták el őket a hadi foglalkozásnak megfelelő ruházattal, a rabszolgák voltak a podgyász őrei és gondozói és az ifjúság már zsenge korától kezdve harczra edzette izmait. Ha nem mondaná is Leo császár, hogy «a magyarok nem kitartók gyalog megállani helyöket, mint a kik gyermekségök óta lovagláshoz szoktak», mint nomád népről eleve föltehetjük, hogy csupa merő lovasság voltak. A nomádot el sem lehet képzelni ló nélkül. Annálfogva még kevésbbé lehet szó nomádoknál gyalogságról.

A pogánykori magyar is össze volt forrva lovával, úgy hogy a nyugati népek közt szinte meggyökerezett az a hit, hogy a magyarok gyalog megállni sem tudnak.

Az ősmagyar fegyverzetre nézve legmegbízhatóbb adatokat szolgáltatnak azok a sírleletek, melyekben honfoglaláskori emlékek kerültek napfényre. Egy csomó ilyen sírleletben egykorú pénzeket is találtak, a mi a kormeghatározásra nézve fontos dolog. E sírok közt sorrendben első egy pilini sír, melyben Jámbor Lajos (840) érmét találták; a szeged-királyhalmi sírban Ismael ben Ahmednek Balkhban vert dirhemje (906) került elő. Közelkorú ehhez a galgóczi sírlelet, a hol Naszr ben Ahmed emirnek Szamarkandban készült dirhemje (918–919) fordult elő. A bene-pusztai és neszmélyi sírokban többek közt Berengár pénzeit (924) lelték. Egy csornai sírban I. Henrik német király (936), a verebi sírban Provencei Hugó (945) s végre a gödöllői sírleletben Athelstan angolszász király (948) pénzére akadtak. Azonkívül számos olyan honfoglaláskori sírt tártak föl, melyben érmek nem fordultak elő, de a leletek typusa határozottan a magyarság itt-lakásának első századára utal. E sírok közül nevezetesebbek: az anarcsi, battai, csongrádi, csornai, gombási, hugyaji, kecskeméti, monaji, nagy-kürűi, nagyváradi, nagy-teremiai, nemes-ócsai, selypi, szeged-bojárhalmi, székesfejérvári, szolyvai, tarczali, tinnyei, tolna-szántói, törteli stb. sírok.

Halottaikat a pogány magyarok a puszta földbe temették; az elhamvasztásra eddig nem került elő példa. A holttestet legtöbbször úgy helyezték el, hogy feje nyugatnak, lába keletnek feküdt. A gazdagabbakat lovastul együtt földelték el s ilyen lovas sír eddig mintegy harmincz helyen került elő. Hogy az előkelő nőket is lovastul temették el, azt eddig csak Pilinben észlelték s e megfigyelés is inkább csak azon alapszik, hogy női ékszerek hevertek a kengyelvas mellett; de női csontvázat itt nem találtak. Néha a vadászkutyát is leölték s gazdája mellé tették; máskor meg edényeket helyeztek a halott mellé.

A sírmellékletek legbecsesebb darabjai a fegyverek és ékszerek, melyek őseink kovács- és ötvösmesterségéről nyújtanak világos képet.

A támadó fegyverek közül mindenekelőtt a kard vonja magára a figyelmet. Ez aránylag ritkán fordul elő; valószínűleg azért, mert nagy becsben tartották s mint családi kincs szállott firól-fira. Nem csoda ennélfogva, ha mindössze csak hat példány áll eddig rendelkezésünkre, melyek közül kettő minden bizonynyal előkelő vitéznek volt a fegyvere. Ezek közül a szolyvai kard csak töredék s a többi kardok idomától eltér, úgy hogy alighanem valamely kiváló ellenféltől vette el a gazdája. Pengéje egyélű s aranylemezzel borított ellenzője tojásdad idomban végződik; épen ebben különbözik egykorú társaitól. A tarczali kard, bár csonka és töredezett, a legszebb fegyver, mely a honfoglalás korából ránk maradt. Nemcsak ellenzőjét és markolatát, hanem hüvelyét is domború díszítéses aranylemezek borították. Régiségtudósaink azzal a karddal állítják párhuzamba, melyet állítólag Harun-al-Rasid küldött ajándékul Nagy Károlynak. (L. a 492. l.) Általában a kardok részint egyenes, részint gyöngén görbülő pengéjűek s ez a kardtypus, mint az összehasonlításokból kitűnik, nemcsak őseinknél volt divatban, hanem hazánktól északra, a régi németországi szláv területeken, Oroszország déli tájain, sőt még Pezsiában is. Úgy látszik tehát, hogy ez egyélű kardok egy gyárból, talán Derbendből vagy valamely más középázsiai műhelyből terjedtek el; mindenesetre ezek szúrásra és vágásra sokkal alkalmasabbak voltak, mint a nyugati, inkább gyalogosok kezébe való kétélű, szélesebb és nehezebben kezelhető súlyos kardok.

Nagyon becses fegyver lehetett a lándzsa is, mert ezt sem igen tették sírba a halott mellé. Bölcs Leo szerint is a magyarok támadó fegyverei közt ott volt a lándzsa s legépebb példánya eddig a törteli, mely erős póznára lehetett erősítve. Néhány sírból csatabárdok is kerültek elő, s hogy lovas vitézek éltek is velök, mutatják a gombási és kárászi lovas sírok. A távolról való csatázásban a nyílnak jutott a főszerep s ha a régi adatok nem szólanának is arról, hogy a magyarok főfegyvere a nyíl volt, a sírleletek, melyekben sűrűn fordulnak elő nyílvasak, ezt kétségtelenné tennék. Bölcs Leo különösen kiemeli, hogy a magyarok rendkívüli ügyességgel kezelték az íjat s vágtatásközben is oly erővel röpítették el a nyílvesszőt, hogy az az ellenség vértjén és pajzsán könnyű szerrel hatolt át. A sírokban a nyílvasak leginkább hatosával fordulnak elő a tetem dereka táján s nagyságuk hat és tíz cm. közt váltakozik. A nyílvasak legtöbbször csúcsos szárúak s favesszőre voltak erősítve; a pilini és szolyvai sírokban még a vesszők darabjai is megmaradtak, sőt megvannak még a fonalak is, melyeket a vesszőre csavargattak, hogy a vashegy erősen álljon. Nyíltartó tegez nem került még elő; de nem lehetetlen, hogy azok a sajátszerű pántrészek, melyek a székesfejérvári és verebi sírokban találtattak, a tegez alkatrészei voltak. Hasonlókép íjtartót sem ismerünk, ha csak a tarczali és galgóczi ezüst lemezek nem erről valók.

A védelmi fegyverekre nézve nem igazítanak útba a sírleletek. Nem tudjuk, milyen lehetett a pajzs és a vért; a szolyvai sírban mindössze csak egy ezüstpléhes díszítmény kerűlt elő, mely a nemezből készült süvegre volt erősítve, hogy a fejet a vágás ellen biztosítsa. A vállak védelmére szolgált a széles gallér, mely kerekalakú volt s némi védelmet nyújtott a vágó fegyverek ellen. Általában a magyarok a mai köpönyeghez hasonló felső öltözetet viseltek, mely alá eső alkalmával az íjat és nyíltokot elrejthették, s mely a fegyverek csillogását is eltakarta. Bő ujjai voltak, mely a két kar szabad használatát nem akadályozták, s minthogy térden alul ért, betakarta a czombot és térdet is. E köpeny alatt testhez álló kabátot vagy dolmányt viseltek, melyet övvel szorítottak össze; az előkelőbbek használtak pánczélt is, sőt mint Leo császár iratából tudjuk, lovaik elejét is vaspánczél vagy nemeztakaró födte. Lábaikon csizma volt s erre sarkantyú erősítve. Fontos szerepe volt a kengyelnek, mely a lovon való csatázást rendkívül elősegítette. Övükön lógott a kard, valamint az ívet magában foglaló tarsoly és a 30-40 nyílvesszőt tartalmazó tegez. Mint e fegyverzetből is látható, a magyarság inkább könnyű lovasság volt, mely az ütközetet nyilazással nyitotta meg s kopjával és karddal döntötte el. A területi nehézségeket rendszerint előnyükre tudták fordítani s nagyon jól értettek ahhoz, hogy az ellenséget cselvetésekkel zavarba hozzák. Kémek és előörsök nélkül sohasem csatáztak s hiányos fölszerelésük mellett is képesek voltak várak megostromlására. Rendesen vagy kiéheztették az őrséget, vagy nyilaikkal, melyeknek végére gyújtó eszközt alkalmaztak, vívták meg a várat.

Természetes, hogy olyan hadakozó népeknél, mint a milyenek a régi magyarok voltak, korán kifejlődött a kézművesség. A sírleletekben előforduló szíjvégek, csatok, boglárok, lemezek, lószerszámok, gyűrűk, függők, karpereczek stb. mind arra mutatnak, hogy a magyarok közt is akadtak ügyes ötvösök, a kik a byzanczi, sassanida és az ennek nyomdokain haladó szaraczén művészet fogásait és díszítéseit eltanulták. Az ornamentika főjellemvonása, mely a honfoglaláskori ékszereken és szerszámokon jelentkezik, a korong, a szívidom s az indás és palmettes motivumok használata. Hogy őseink nyílaikat maguk készítették, több mint bizonyos; Liutprand olasz krónikás följegyezte, hogy mielőtt a magyarok a 899. évi hadjáratra indultak volna, egész télen szorgalmasan dolgoztak fegyverek és nyilak készítésében. A nyíl- és íjjgyártáson kívül a kovácsmesterség is általános lehetett; hiszen a vas nemcsak nyíl- és lándzsahegyül, hanem kardélül is szolgált, sőt a kengyel, lópatkó és szegek használata is tetemes mennyiségű vasat emésztett föl. Nagyon kiterjedt iparág lehetett a nemezgyártás is. Mint a közép-ázsiai török népek ma is, olyan formán készíthették juh- és teveszőrből a nomád magyarok is a nemezt, s mint a görög írókból tudjuk, még fényesített nemez gyártásához is értettek. A nemezzel kapcsolatos volt a szűcsmesterség, mely a czérna-fonás megvoltát teszi föl; a kendert és gyapjút bizonyosan szövetek készítésére is felhasználták. A csizmadia és szíjgyártó szintén talált náluk bő keresetet, nemkülönben a timár is. A süveggyártó mesterség pedig több oldalú volt akkor, mint ma.

A régi magyarok házasságot adás-vevés útján kötöttek. Mikor a nő elérte a férjhez menetel korát, «eladó leány» lett, vagyis vevő legényre (vőlegény) várt, kinek a szüléktől megszabott díjat le kellett fizetnie s csak így juthatott a leány birtokába. S úgy látszik, nagy ára lehetett a jó nőnek, mert a magyarok közt a többnejűség nem tudott soha lábra kapni. Fentebb közöltük azt a házassági szokást, melyet Gurdézi jegyzett föl a magyarokról. A házas nőnek «feleség» volt a neve, a mi azt mutatja, hogy a férj nem egyszerűen csak szolgálójának tekintette nejét. A családéletre vonatkozó elnevezések a rokonnyelvekben mind egyezők levén, bizonyos, hogy a magyaroknál is már korán nagyon kifejlett családi állapotok uralkodtak. A család neve hihetőleg «nem» volt az őskorban; innen a kinek családja volt, azt nemesnek mondták. E szónak később sokkal tágabb értelme lett s mint tudjuk, a nemzet egész jobbik felének megkülönböztetésére szolgált. Az idegen kifejezésére minden valószínűség szerint a szlávoktól kölcsönzött német szót használták s a germán embert eleinte szásznak nevezték. A falu és város fogalma ősrégi s ismeretes volt már a honfoglalást megelőző időben is. A latin «templom» szónak nyelvünkben az egyház felel meg; ebben az egy szó annyit tesz mint szent (ez utóbbi szláv kölcsönszó), e szerint egyház voltaképen szentházat jelentett.

Az ősvallás kérdései még nincsenek kellőkép tisztázva irodalmunkban. Annyi bizonyos, hogy a legrégibb korban a természeti elemek voltak őseinknél az imádat tárgyai s csak később személyesítették meg azokat. Mint általában az egyes ugor népeknek, őseinknek is saját nemzeti istenök volt; «a magyarok istenét» ma is emlegetjük még. De miben állott tisztelete, azt ma már hagyományainkban hiába nyomozzuk.

Hihetőleg, mint fajrokonaink, tiszteltek a pogány magyarok női istenséget is s e tisztelet nyomaira rá lehet akadnunk a népszokásokban is. Ugyancsak a népszokások utalnak arra, hogy a tűz, víz és a föld szintén különös tisztelet tárgyai voltak. E főistenségeken kívül voltak kisebb isteni lények is, az ú. n. tündérek.

Az áldozatot, melyet őseink isteneiknek bemutattak, áldomásnak nevezték s e czélra voltak külön áldozati helyeik, melyek sövénynyel elkerített négyszögű tisztások voltak erdőkben, ligetekben, de mindig források vagy folyók mellett. Ez áldozati helyek ősi szerkezetökben a mordvinoknál maradtak fenn, kiknél keremet a nevök s szakasztott az a berendezésük, a mi a magyar pásztoroknál a cserényé.

Egyébiránt a keresztyénség az őshitnek majd minden emlékét kiirtotta s a népköltészet és népszokások vékony szálaiból aligha fog valamikor sikerülni a magyar mythologiáról világos képet összeállítani.

4. FEJEZET.

A honfoglalás mondája.

 

Krónikásaink közül Anonymus az egyetlen, ki a honfoglalás lefolyásáról részletes képet igyekszik adni. Előadása során élesen kikel ugyan a parasztok hiú meséi és a hegedősök csacska énekei ellen, de azért ő maga is szívesen kohol meséket. Történeti könyvében, mely a XII. század végénél semmi esetre sem régebbi keletű, össze van keverve a nemzeti hagyomány a tőle szerkesztett mesékkel, minélfogva elbeszélésében ma már nehéz, vagy épen lehetetlen a népies mondai tartalmat a subjectiv költeményektől elválasztani. A mit Anonymus Álmosról, a Duna-vízről s alpári fűről, a székelyek szerepléséről vagy Botond konstantinápolyi kalandjáról regél, az, ha közbe nem hivatkoznék is «a hegedősök csacska énekeire és a parasztság csalfa meséire, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledségnek», minden történetiró szemében a nemzeti monda követelésével lép föl. De játékos helynévmagyarázatai, mint pl. Munkács nevének a munkától, Szerencs nevének a szerelmu szótól, Szer nevének az ország dolgainak szerbe vevésétől való származtatása, első tekintetre láthatólag nem egyéb, mint tudákosságának fitogtatása. Sokkal nagyobb baj, hogy Anonymus helynevekből historiai személyeket költ s ezek köré csoportosítja azután a honfoglalás eseményeit. A Szalánkemen helynévből, melyet ő Zoloncaman alakban ismer, költi Szalán fejedelmet; a biharmegyei Marótfalva helynévből Mén-Marót vezért állítja szemünk elé s melléknevét soknejűségéből magyarázza, nyilván Ajtonyra pillantva, kinek Szent Gellért legendája szerint hét felesége volt. Egyébiránt maga a Marót név valószínűleg az ógermán Marhold vagy Marolt alaknak egyszerű variánsa. Loborczy ispán is a Laborcza folyó nevének köszöni szereplését, mint Zobor nyitrai vezér is a Zobor hegyének. Glád bolgár vezér kétségkívül a temesmegyei Gladmonostor nevű helynévvel áll kapcsolatban. Legnagyobb jelentőségű azonban Gelou oláh fejedelem életbe-hívása; ezt a kolozsmegyei Gyalu helynévből, mely a XIII. századi oklevelekben Gelou alakban fordúl elő, csinálja meg Anonymus s vele az oláhok kezébe, kik a XIII. század jövevényei, bizonyítékot látszik adni arra nézve, hogy ők régebbi lakosai Magyarországnak, mint a magyarok. Mindezekről az állítólagos fejedelmekről sem a byzanczi, sem a német, sem a szláv egykorú történeti források nem tudnak absolute semmit. Arról a szláv fejedelemről pedig (Szvatoplukról), ki az összes egykorú kútfők tanúsága szerint Magyarország északi részét bírta, Anonymus nem tud semmit.

Noha Anonymus munkáját más történeti képtelenségek is, mint az 1061-ben legelőször feltűnő kunoknak szerepeltetése a honfoglalásban, nagyon megbízhatatlanná teszik, mindazáltal kötelességünk legalább fő vonásokban megismertetni azt a képet, melyet ő, a XIII. századi magyar, a honfoglalásról alkotott magának s egyszersmind elősorolni azokat a foglalásokat, melyeket az ország egyes vidékein az Árpáddal beköltözött főemberek tettek.

Mint a többi krónikás szerint, Anonymus szerint is a magyarok Scythiából jöttek ki; ez igen nagy föld s Dentumogernek is nevezik; határa kelet felé az északi résztől a Fekete-tengerig terjed, mögötte pedig a Don nevezetű folyó van nagy ingoványokkal. Bőven találkozik benne a nyuszt, úgy hogy nemcsak nemes és nem nemes abból ruházkodik, hanem a gulyás, kanász és juhász is azzal ékesíti öltözetét. Lakosai nem mesterséggel készített házakban, hanem csak nemezből készült sátrakban laknak, húst, halat, tejet és mézet esznek, sok barmot tartanak s vadak bőrével ruházkodnak. Scythia első királya a bibliai Jáfet fia, Mágog volt; ennek nemzetségéből származott Attila, ki 451-ben hatalmas erővel jöve Pannonia földére s «királyi lakot alkota magának a Duna mellett, a hévvizek fölött, és minden régi műveket, melyeket ott talált, megújíttata és igen erős kőfallal megépíte, melyet magyar nyelven most Budavárnak, a németek pedig Eczilburgnak neveznek.» Mágog nemzetségéből származott Ugek, Álmos vezér apja is. Scythia idővel szűk levén a megszaporodott nemzetek táplálására és befogadására, a hét fejedelmi személy, kiket hetumogernek neveztek, elhatározták, hogy kivándorolnak s új lakóhelyet keresnek maguknak. Belátván pedig, hogy e nagy feladatot csak úgy hajthatják végre, ha vezér és parancsoló leend fölöttük, fejedelmökké megválasztották Álmos vezért s véröket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátva, megerősítették az esküvést, hogy fejedelmöket követni fogják, a hova szerencséje vezetendi.

Az eskü pontjai ezek voltak: 1. Míg éltük tart, mind maguknak, mind maradékaiknak is, vezérök mindig Álmos nemzetségéből legyen. 2. Ha valami jót munkájokkal szerezhetnek, senki közülök ki ne legyen zárva belőle. 3. Azon fejedelmi személyek, kik Álmost szabad akaratjukból választották urokká, se maguk, se fiaik soha a vezér tanácsából s az ország tisztjéből egyáltalában ki ne rekesztessenek. 4. Ha valaki utódaik közül hűtelenné lenne a vezér személye ellen és meghasonlást mívelne a vezér rokonaik között, a vétkesnek vére ontassék, miként az ő vérök omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettenek. 5. Ha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódaiból esküjöket meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mind örökre.

A hét férfiú nevei ezek valának: Álmos, Eleud (Előd), Kundu, Ound, Tosu (Tas), Huba és Tuhutum.

A 884-ik esztendőben, «miként az esztendők szerénti krónikákban megvagyon», megindúltak nyugat felé. Az Etil (Volga) vizén pogány szokás szerint tulboura (tömlőkre) ülve úsztattak át s ellenmondás nélkül megérkeztek Kiev városáig. A ruthének a kunokkal szövetkezve, megtámadták a magyarokat, de ezek erősen megverték őket; «a kunok tar fejeit Álmos vezér vitézei mint a nyers tököt úgy aprítják vala». Ekkor a ruthének és kunok vezére Kiev város falai mögé menekültek, melyeket a magyarok víni kezdtek; a magyarok «hágcsókat kezdvén a kőfalhoz rakni», a ruthénok és kunok megfélemedének és békét ajánlottak. Fiaikat túszokúl adták Álmos vezérnek s küldének velök tízezer márkát, ezer lovat, ruthén szokás szerint ékesített nyereggel és fékkel, száz kun gyermeket, negyven teherhordó tevét, menyét- és nyestbőrt száma nélkül. Egyszersmind kérték a magyarokat, hogy Galicia földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé Pannonia földjére szálljanak. Meghódoltak a kunok is s hét vezérök: Ed, Edumen, Etu, Bunger, Ousad, Boyta és Ketel, látván Álmos vezér kegyességét, lábaihoz borultak s megesküdtek, hogy urokká ismerik s oda követik, a hova szerencséje vezetendi. «A ruthének közül is sokan Álmos vezérhez csatlakozva, vele Pannoniába jövének, kiknek maradéka mai napig különböző helyeken Magyarországban lakik.» Lodomér és Halics vezérei ellenállás nélkül meghódolván s gazdag ajándékokat adván, Álmos a Havas-erdőn keresztül megindult Pannoniába.

Az akkori Magyarországot így írja le Anonymus: «A földet pedig, mely a Duna és Tisza között fekszik, Keán, Bolgárország nagy vezére, Szalán vezér ősapja foglalta el a ruthének és lengyelek határszéléig s oda szlávokat és bolgárokat telepített lakni. A földet pedig, mely a Tisza és Igfon erdeje között van, mely erdő Erdeuelu (Erdély) felé fekszik, a Maros folyótól a Szamos folyóig, Morout vezér foglalta el magának, kinek unokáját a magyarok Menumoroutnak nevezték, mivel több ágyast tart vala, s azon földön úgynevezett kozár népek lakozának. Azon földet pedig, mely a Maros vizétől Orsova váráig vagyon, bizonyos Glad nevű vezér foglalta el, ki Widdin várából a kunok segélyével kijött, s kinek nemzetségéből származott Ohtum.» A magyarok a hungi (ungi) részekre megérkezvén, azon helyet, melyet legelsőbben elfoglaltak, Munkácsnak nevezték el s negyven napi pihenőt tartottak. A szlávok pedig, kik e földön laktak, önként meghódoltak. Egyúttal beszélték, miként foglalta el Attila király halála után a Bolgárországból kijött nagy Keán vezér, Szalán ősapja a görög császár segélyével és tanácsával azon földet, miként hozták magukat a szlávokat Bolgárország földjéről a ruthének határszélére s miként bírja most vezérök, Szalán őket. Hungvár parancsnoka Loborczy ispán volt, ki a magyarok elől menekülni akarván, a várból megszökött s a magyarok kezébe esett. Ezt a Laborcza folyó mellett felakasztották. Álmos Hung várába bevonúlván, fiát, Árpádot tette fejedelemmé; «és Árpádot hungvári vitéznek, és Hungtól minden vitézeit hungváriaknak nevezték az idegenek nyelvén.»

Árpád mindenekelőtt a Tisza és Bodrog között levő földet foglalta el Ugocsáig. Ekkor Szalán követeket küldött Árpádhoz, azzal az üzenettel, hogy a Bodrog folyón át ne merjen lépni, mert a görögök és bolgárok segítségével meg fogja őt fenyíteni. Árpád a maga barmai részére a Sajó vizéig terjedő földet kérte s egyúttal két kulacs Duna-vizet és nyaláb füvet Alpár homokjáról, hogy lássa, ha édesebbek-e Alpár homokjának fűvei a scythai fűveknél, s ha a Duna vize jobb-e a Don vizénél? Elbocsátva Szalán követeit, Árpád külön követséggel tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún gyermeket, a fejedelemnek tizenkét igen okos ruthén leányt, tizenkét hölgymenyét- s tizenkét nyuszt-bőrt és tizenkét aranyos köntöst küldött Szalán udvarába. Egyszersmind megbízta embereit, hogy a földet kémleljék ki. Szalán kénytelen-kelletlen teljesíté Árpád kivánságát; nemcsak a Duna-vizet és alpári füvet küldé meg neki, hanem átengedte a Sajóig való földet is lakosaival együtt. Árpád ekkor a földet birtokába veendő, Szerencsig haladt.

Azután a Bihar várában székelő Mén-Maróthoz küldött Árpád követeket, kérvén tőle, hogy engedje át neki a földet a Szamos vizétől a nyíri határszélig és a meszesi kapuig. De Mén-Marót hallani sem akarván a követelt földterület átengedéséről, Árpád Tas, Szabolcs és Tuhutum vezérlete alatt sereget küldött ki, hogy a földet meghódítsa. Mén-Marótot ekkor oly félelem szállotta meg, hogy kezét sem merte fölemelni; népei meghódoltak s a magyarok elfoglalták a Szamos vizéig való térséget. Szabolcs és Tas bevették Szatmár várát is, az őrséget bilincsekbe verték s a lakosok fiait kezesekül vették.

Tuhutum Árpád engedélyét kikérve, a Meszes kapun át behatolt Erdélybe, hol akkor bizonyos Gelou nevű blach uralkodott. Az Almás folyó vizénél találkoztak egymással s Gelou csatát veszítvén, midőn a Szamos mellett épült vára felé sietett, Tuhutum vitézei utólérték s a Kapos folyó mellett megölték. A föld lakói urok halálát látván, azon helyen, melyet Esküllőnek neveznek, esküvel fogadtak hűséget Tuhutumnak.

Árpád és nemesei azután tanácsot tartván, követeket küldöttek Szalánhoz, kik ez újabb győzelmeket neki hírül vigyék s kérjék tőle a Zagyva vizéig való földet. Szalán ijedtében teljesíté Árpád kivánságát s a kért földet átengedé. Árpád Szerencsről megindulva s híveinek földbirtokokat osztogatva, lejött a Zagyva vizéig s meghódoltatá a föld minden lakosait a Köröstől a Szepes erdőig. Majd Zuardot, Kadusát és Hubát az ország észak-nyugati részének meghódításával bízta meg; ezek a Nyitráig elterülő földet birtokukba kerítvén, Zobor nyitrai vezér hadait verték meg s őt magát a Zobor hegyen felakasztották. Egymásután bevették azután Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz és Bán várakat, elszáguldoztak a Morva vizéig s «Magyarország határait torlaszokkal megerősítvén, Boronáig (Brünnig) és Saruvárig tűzték ki.»

E közben Szalán, midőn a magyarok hatalmát és tetteit megértette, hogy őt is országából ki ne űzzék, követeket küldött a görögök császárjához és a bolgárok fejedelméhez, hogy adjanak neki segítséget a magyarok vezére, Árpád ellen való harczra. A görög császár és a bolgár fejedelem nagy sereget küldöttek Szalánnak, ki Titelből elbizakodva üzente meg Árpádnak, hogy hagyja el a földet s térjen vissza szülőföldére. Árpád azt felelte Szalánnak, hogy a földet, mely a Duna és Tisza közt fekszik, úgy szintén a Duna vizét a tizenkét fehér lovon megvette, maga Szalán földje jóságát dicsérve küldött egy nyaláb füvet Alpár homokjáról s két kulacscsal a Duna vizéből. Hagyja el tehát ő a földet s takarodjék gyors futással a bolgárok országába, honnan ősapja kiszállott. Alpárnál találkozott egymásssal a két ellenfél; a két sereg egymáshoz közel éjtszakázott, egyik sem mert egész éjjel aludni, hanem nyergelt lovaikat kézen tartva, virrasztának. Reggel Árpád vitézeihez buzdító beszédet intézve, Lél, a Tas fia kürtjébe fútt, Bulcsu pedig zászlót emelve, rá rohantak Szalán táborára, melyet csakhamar szétszórtak. Szalán futásban keresett menekülést s Bolgár-Fejérvárig (Belgrádig) meg sem állott. A menekülő görögök és bolgárok a Tiszát kis folyónak gondolva, át akarták úszni, de nagy részök a habokba veszett. «Honnan azon helyet, hol a görögök elvesztek volt, az naptól fogva maig görög révnek nevezik.»

Árpád ekkor a Körtvélytó mocsár mellett táborozott s ott maradt vitézeivel a Gyümölcsény erdő mellett harmincz napig. «És azon helyen a vezér és nemesei megállapíták az ország minden szokásos törvényeit és minden igazait, miként szolgáljanak a vezérnek és előkelőinek, vagy miként tegyenek törvényt minden elkövetett vétek felett. És azon helyet, hol mind ezeket elrendelték vala, a magyarok tulajdon nyelvökön Scerijnek nevezték, mivelhogy ott vették volt szerbe az ország minden dolgát.» Majd a Duna-Tisza közét bejárván Árpád, meghódoltatá s Bolgár-Fejérvár ellen is sereget küldött, mely a bolgárok fejedelmét hódolásra kényszerítette s elfoglalta egész Rácz- és Horvátországot. Ugyanez a sereg visszatérőben bevette Zágráb, Pozsega és Valkó várát.

Bodrog vára mellől Árpád a Csepel-szigetre vonult, hol fejedelmi lakokat csináltata s lovászainak mesteréül egy Sepel nevű, igen értelmes kún embert rendelt, kiről a sziget is nevét nyerte.» Árpád vezér és nemesei itt időztek «április havától október haváig.» Innen küldött Árpád egy sereget Glád vezér ellen, ki a Maros folyótól Horom váráig uralkodott. A Temes vizénél várakozott Glád kún, bolgár és blach hadaival. A magyarok vezérei Zuard, Kadusa és Boyta voltak, kik nagy győzelmet arattak; az ellenség úgy dőlt előttük, mint a kévék az aratók után. Glád Keve várába menekült, melyet azután önként átadott a magyaroknak. Zuard és Kadusa arra is engedelmet nyertek, hogy Görögországban tegyenek hódításokat.

Csepel-szigetről Árpád, átkelvén a Dunán, Attila városába, Eczilburgba ment, hol a királyi palotákban nagyszerű lakomákat és ünnepélyeket tartott. Innen két sereg indíttatott útnak; az egyiket Ete és Boyta vezetése alatt Baranya vidéke ellen, a másikat Usubu és Euse vezérlete alatt Veszprém városa ellen. Ezek az egész vidéket meghódították s ekkor Árpád is megindult a sereg harmadik részével; Szent Márton hegye mellett ütött tábort s elfoglalta a földet a Mura-melléki karantánok határszéléig.

Visszatérve a Csepel-szigetre, Mén-Marót bihari vezér ellen küldött Árpád sereget Usubu és Velek vezérlete alatt. Ezek a Kórógy vize mellett szállottak táborba. «És a székelyek, kik elébb Attila király népei voltak, meghallván Usubu hirét, mindnyájan békeségesen elébe menének s fiaikat különféle ajándékokkal önként túszokúl adák s Usubu serege előtt az első sorban kezdének Mén-Marót ellen harczolni.» Mén-Marót megijedt a magyarok közeledtének hirére, vitézeit Bihar várában hagyván, az Igfon erdőbe menekült. Usubu és Velek pedig tizenkét napi küzdelem után bevették Bihar várát; Mén-Marót békéért könyörgött, lemondott birtokáról s tulajdon leányát is felajánlotta Árpád fiának, Zultának. A leányt nagy tisztességgel és örömmel vitték a magyar fejedelmi székhelyre, Mén-Marótot pedig meghagyták Bihar várában. Ekkor Árpád vezér fiát, Zultát, az ország előkelőinek és vitézeinek esküjét vevén, nagy tisztességgel vezérré emeltette. Mén-Marót ezután a második esztendőben fiú nélkül halván el, országát vejének, Zultának hagyta. A 907. évben Árpád vezér is elköltözött e világból, «ki tisztességesen lőn eltemetve egy kis patak forrása fölött, mely egy kőmederben folyik alá Attila király városába; holott is a magyarok megtérése után egyház épült, melyet Fejéregyháznak neveznek, boldog szűz Mária tiszteletére.»

Ime, rövidre összefoglalva, ilyennek képzeli Anonymus a honfoglalás lefolyását. Mi a valóság és mi a monda ebben az elbeszélésben, azt ma már nehéz megállapítani. Annyi kétségtelen, hogy főbb adatai megbizhatatlanok; de a részletekben, úgy látszik, az élő hagyományt használta forrásul.

5. FEJEZET.

A letelepedés.

 

A magyarság 895-ben azon az úton, melyet hadai egy esztendővel előbb tettek meg, házanépével, szolgáival és barmaival megérkezett a Dunához. Útját hihetőleg akadálytalanul tette meg, mert ha egyik-másik zsupán a felvidéken ellen akart volna is állani, nem volt hozzá elég ereje. Az egy számbavehető hatalom, mely a magyarokat útjokban feltartóztathatta volna, a morva fejedelemség volt; de a harczias Szvatopluk már nem élt, fiai pedig egymással viszálykodva, tétlenül nézték, hogyan foszlik szét apjuk birodalma. Épen a magyarok beköltözésének évében szakadtak el Morvaországtól a csehek és esküdtek hűséget a német birodalomnak (895. julius havában Regensburgban). A magyarok tehát egyszerre csak Pannoniában termettek s Székes-Fejérvár környékén ütve tábort, lassanként a Balaton partvidékein levő legelőkön oszlottak széllyel. Lehettek vagy százezren, többen semmi esetre sem.

Pannonia szláv és germán lakosai meglepetve vették észre az új vendégeket. Ez a pannoniai lakosság nem lehetett valami nagy, de mégis falvakban letelepedve, földjeit művelgette s itt-ott, különösen a balatoni hegyek lejtőin, szőlőt is termelt. Pannonia parancsnoka ekkor Arnulf rokona, Luitbold volt, ki a karinthiai és bajor részeken is kormányzott, Ostmark élén pedig a vitéz Aribo állott; de ezek egyike sem támadta meg a jövevény magyarokat. Valószinűleg, mert a német birodalmi politika a morva fejedelemség gyengítését czélozta, melyet hathatósan elősegíthetett az újonnan érkezett nép közelsége. A magyarok nem bántották a teljesen elszegényedett lakosságot, mely bizonyára, ha nem is készséggel, de kénytelen-kelletlen meghódolt nekik. Nem zavarták ki lakóhelyeikről, ők maguk sátorokban élvén, megelégedtek azzal, ha a benszülöttek némi adófizetésre kötelezték magukat. A magyarok egyáltalában nem telepedtek le falvakba vagy városokba; készen voltak arra, hogy ha a szükség parancsolja, fölszedik sátraikat s tovább vándorolnak.

Nagyon téves felfogás az, mintha Árpád és a magyar nemzet azzal az eltökélt szándékkal lépte volna át Pannonia határait, hogy itt állandó hazát biztosít magának. Ez aligha fordult meg a honfoglaláskori magyarok eszében. Nekik barmaik számára legelők kellettek s alkalmas vizek, a hol halászhattak. Pannonia távol esett a bessenyőktől is, meg a bolgároktól is, kik a magyarok legádázabb ellenségei voltak. Itt csak a morvák okozhattak volna nekik bajt, ha nem lettek volna annyira gyengék, mint épen ez időben. A német uralkodó meg nem bánta, ha a magyarok a morva fejedelemséget elnyomják s azért tűrte, hogy Pannoniában foglaltak szállásokat.

Pannonia mezőin, hol akkor tájban meglehetős gyéren emelkedtek a kalibákból álló szláv falvak és germán telepítvények, gazdag legelők kinálkoztak a nomád nép ménesei és gulyái számára. A magyar lovak, melyeket nem sokkal későbben szívesen vásároltak oroszországi kereskedők is, külön fajt mutattak, melynek a gyors izmokon kívül különösen a szívós kitartás szerzett becsületet. S minthogy a beköltöző magyarságnak legfőbb élelme húsból és tejből állott, nagyszámú tehén és ökörcsordának is kellett követnie a vándor nemzetet. Mondják, hogy a nagytermetű, fehér, czímeres szarvú ökrök, melyeket őseink kiválólag teherhordásra használtak, szintén speciális magyar faj, mely másutt sehol nem található fel. Fontos szerepe volt a juhtartásnak is; a juhok gyapjából kallották a nemezt, beléből készítették az íjjhoz szükséges húrokat s bőrét felhasználták ruházatnak. Nem is szólva arról, hogy húsa és teje szinte nélkülözhetetlen élelmi szer volt.

De az új föld, melyen sátort ütöttek, halakban gazdag vizeinél fogva nagyban kedvezett a magyarok ősi foglalkozásának, a halászatnak is. Sohasem volt a magyar halászat annyira virágzó, mint a honfoglalást közvetetlenül követő századokban. Kétszáz esztendő múlva a honfoglalás után II. Béla király megerősíti, illetőleg bővíti a dömösi monostor jogait és kiváltságait; elrendeli, hogy a helembai halászok minden szerdán, pénteken és szombaton 30-30, tehát egy héten át összesen 90, a nagy böjt idején pedig minden nap 30, tehát összesen 1200 halat tartozzanak a monostornak beszolgáltatni. Ez évenként ötezer halnál többet tett ki. S a mi szintén érdekes, a halaknak négy arasznyi nagyságuaknak kellett lenni; úgy, hogy ha egy darabot csak két fontjával számítunk is, a monostor konyhájára a helembai halászok több mint száz mázsa halat tartoztak egy esztendőben szállítani. Ez csak egy példa; de bizonyítja nemcsak a haltenyésztés roppant mértékét, hanem a nagy fogyasztást is.

Az egyes nemzetségek külön szakadva ugyan, de egymással folytonos érintkezésben legeltették nyájaikat. A mint valamely vidékeken elfogyott a legelő, fölszedték sátraikat s odább vonúltak, a hol gazdagabb fűtermésre találtak. Valószinűleg a melegebb évszakban a hegyek és erdők csendjét verték fel, a hideg beálltával pedig inkább a völgyekben vonták meg magukat. Természetesen lenni kellett már ekkor közöttük előkelő osztálynak is, mely nem volt rászorulva arra, hogy legeltetéssel és halászattal keresse élelmét; de annál is bizonyosabb, hogy a nemzet főbbjei, kiknek vállain nyugodtak a hadakozás terhei és az igazgatás gondjai, tömérdek pásztorembert és halászt foglalkoztattak. Ezeket, a mint szét voltak oszolva nagy területen, netaláni veszedelem esetén védelmezni kellett s erre szolgált az a kifejlett kémrendszer, melyről a görög császári kútfők is megemlékeznek. «Őrseiket - úgymond Leo császár - távolban, de egymáshoz közel állítják ki, hogy könnyen meg ne lepethessenek.» Ezek segélyével értesült egyik nemzetség a másiknak veszedelméről, s ha szükség volt rá, rögtön mellette termett. Különösen éber lehetett az őrködés azokon a pontokon, a hol a magyar nemzetségek tanyái a német és morva határokkal érintkeztek. Árpád, ki Székes-Fejérvár vidékén sátorozott, rögtön tudósítást kapott minden oldalról s egyszersmind a lehető legrövidebb idő alatt fegyverre szólíthatta az egész nemzetet.

Eleinte szó sem lehetett arról, hogy a nemzetségek maguknak külön területeket foglaljanak le s ott állandóan tanyázzanak. A nomád élet természete ezt mintegy kizárta. Magát azt a térséget, melyre a magyarság leereszkedett, nem lehetett végleg elfoglalt területnek tekinteni; bele telt legalább száz esztendő, míg az egyes nemzetségek külön-külön vidékeken megülepedtek. Minthogy a legnagyobb könnyűséggel keltek át a legnagyobb folyamokon, a Duna és a Tisza épen nem volt akadály a terjeszkedésre. Úgy látszik, az átkelés nemcsak ökörbőrből készült tömlőkön történt, hanem tutajokon (talpakon) is. A tutajokhoz szükséges fát rendesen a helyszinén vették s gúzszsal foglalták egybe. Pannoniában már hajókat is találtak s az itt lakott mesterembereket csakhamar rászorították, hogy számukra ilyeneket készítsenek.

Mikor a Dunán túli rész szűk lett a nemzetnek, a ez a nagy kiterjedésű földeket követelő legelők miatt egy-két év alatt bekövetkezett, a terjeszkedés innen északi és keleti irányt vett. Északon Morvaországot kellett előbb megtörni; ez mint láttuk legkésőbb 905-ben vagy 906-ban ment végbe. A Duna balpartja s itteni mellékfolyóinak vidéke egészen addig, a hol a rengetegek kezdődtek, szintén alkalmas legelőül kinálkozott s az állandó letelepedésnek is nagyon korán feltünnek itten a nyomai. Kelet felé a Duna-Tisza köz homokbuczkái nem voltak ugyan arravaló legelőterületek s a sivány homokvidék kezdetben teljesen lakatlan része volt az országnak, de a Tisza partjain és mellékfolyói közelében már a honfoglalás első éveiben megjelentek a magyarság sátortelepei. Ez kitűnik Regino prűmi apát krónikájából is, mely szerint a magyarok eleinte a pannonok és az avarok pusztaságait barangolták be; az avarok pusztái alatt pedig mint tudjuk, az alföldet kell értenünk. A Tisza is halakban gazdag folyó levén, a magyar halászok korán birtokukba vették.

A Tiszán túli hatalmas árterek, melyek a mellékfolyók vidékén a régi korban bizonyára jóval nagyobbak voltak, mint napjainkban, legeltetésre szintén kitünő talajjal szolgáltak. A mint ezekről a tavaszi árvizek eltakarodtak, itt a legbujább fű nőtt s a későbbi, letelepült időben a szántóvető ember is gazdag termésre számíthatott. A mint a talaj keletnek a tenger színe felett mind inkább emelkedik, azon arányban nőtt itt az emberek-lakta telepeknek a száma. Tudjuk, hogy a szlávok e térségeken a mocsarak és nádasok közepében elrejtett fölváraikban vonták meg magukat, ellenben a gepida maradékok valószínűleg rendes falvakban laktak. A köztük elszórtan élő avarok pedig alighanem már erősen el voltak szlávosodva s bizonyára baromtenyésztésből éltek. Leginkább lakott terület volt a Körös folyók melléke, hol a magyarság letelepedése után is a legtöbb falu keletkezett. De voltak itt óriási kiterjedésű földek is, melyeken csak nagy elvétve lehetett embert találni; a magyar nemzetségek azután lassanként benépesítették a kevésbbé lakott részeket is s idővel az egyes nemzetségfők rengeteg területű földeken terjesztették ki hatalmukat. Úgyszólván egész tartományoknak voltak az urai s szinte függetlenül uralkodtak. Ilyen nemzetségfő volt István korában Ajtony is, ki székhelyét Maros városában (in urbe Morisena), vagyis a későbbi Csanádon tartotta. Istvánnak egész hadsereget kellett ellene kiállítania, hogy hatalmát megtörje.

A legeltető magyarság sátorozásának az alföldet kelet felől környező erdő jelölte a határát, melyen túl már az erdő-elvi föld feküdött. A birtokviszonyt kifejező erdő elve vagy a helyet határozó erdő-elv, erdő-el alakok az eredeti idomai Erdély nevünknek, mely e szerint teljesen megfelel az okleveleinkben előbb ultra silvam, később trans silvam kifejezéseknek, melyből lett a Transsilvania tartománynév. Jó sok időnek, talán több évtizednek kellett abba eltelni, míg a Maros folyó völgyén az erdélyi fensíkra behatoltak. Hihetőleg visszatartotta őket az a körülmény, hogy Erdély kelet felől legmegátalkodottabb ellenségüknek, a bessenyőknek földével közvetlenül érintkezik. Mikor a bessenyők hatalma gyengülni kezdett (különösen 1036. óta, a mikor az orosz Jaroszláv megsemmisítette őket), Erdély is népesedett magyarsággal. A magyarság első csapatai kétségtelenül a Maros mentén jutottak be Erdélybe. E folyó mentén feküdt egy római omladékok helyén emelkedő szláv tanya, Belgrád; Apulum köveiből ütötték össze a szlávok e grádjukat, melynek régi szláv nevét az oláhok tartották fenn s a magyarok egyszerűen a maguk nyelvére fordították: Fejérvár. Hogy pedig megkülönböztessék a Dunántúl eső Fejérvártól, melynek később Székes előneve támadt, elnevezték Gyula-Fejérvárnak, talán azért, mert Erdély legrégibb kormányzói a gyulák itt székeltek. Ez lett később Sz. László idejétől kezdve az erdélyi püspökségnek is székhelye. A Maros vidékétől északra az Aranyos folyó partjain jelentkeznek legelébb magyar telepek; maga e folyónév egy 1075-iki oklevélben fordul elő: «qui dicitur hungarice Aranyas, latine autem aureus». E vidéken, különösen a tordai sóaknák, melyek már a rómaiak idejében nagy virágzásnak örvendettek, voltak közgazdasági tekintetben nagy fontosságúak s ezek, úgy látszik, már Szent István korában is művelés alatt állottak, mert Ajtony a Maroson leszállított királyi só után vámot is szedetett. Még jobban keletnek a magyarság a két Küküllő partjait érte el s maguknak e folyóknak is magyar nevet adott. A Maros és Küküllő forrásai az Olt folyó forrásaihoz juttatták a vándorló magyarokat.

Második főútja az erdélyi bevándorlásnak a Szamos partján vezetett a Sajó és Besztercze patakok völgyeibe. És miként a tordai sóbányák terményeit a Maroson, azonképen szállították az Erdély északi hegyeiben található sót a Szamoson és Tiszán az alföldre. Alighanem a sószállítással volt kapcsolatos a hajdani Szolnok vármegye alakulása is; ennek a roppant vármegyének székhelye a középső Tisza mellett fekvő Szolnok város volt, részei pedig hosszan nyúltak a Tiszától Erdély északi sarkáiglan. Maga a Szolnok név is azt jelenti, ki a sóval bánik; szl. solnik, sótiszt. Ép úgy mint korotnok, teknőcsináló, pesznök (III. Endre 1293-iki oklevelében) kutyákat tartó. Szolnok vármegye azután később három részre szakadt: Belső-, Közép- és Külső-Szolnok vármegyére; az első bent feküdt az erdélyi hegyek közt, a második Erdély északnyugati csúcsán, a harmadik pedig kint az alföldön. Az erdélyi vajdák rendesen szolnoki ispánok is voltak s ők tették meg ezt a felosztást. Az ő tisztük lehetett a sószállításra való felügyelet s a sólerakodók a tiszaparti Szolnokon voltak, honnan kocsikkal szállították tovább a Dunántúlra és a felvidékre.

Az a körülmény, hogy Tordán 1075-ben már sóbányászat folyt s vidékén az Aranyos folyónév tünik elő, kétségtelenné teszi, hogy a magyarság már Szent István kora előtt betette lábát Erdélybe.

Általában 950 körül, mikor a Biborbanszületett Constantinus császár munkáját írta, őseink már mai hazánknak teljesen birtokában voltak. Sőt elmondhatjuk, hogy Magyarország akkor jóval nagyobb területű volt, mint napjainkban. Nyugat felé egészen az Enns folyóig terjedt s a Duna és Száva közti részt is magába foglalta. A görög császár szerint Turkia (vagyis Magyarország) kezdődött Trajanus császár hídjánál, más szóval a mai Orsovánál, s a Temes, Bega (nála elferdítve Tutész), Maros, Körös és Tisza mellékein terült el. De legfőbb része Nagy-Morávia volt, melynek népét a magyarok «teljességgel kiirtották (?) és elfoglalták országukat, melyben ma is lakoznak.»

A magyarság száz esztendő alatt, melyet a műveltebb nyugati államokkal örökös harczban tölt el, két hatalmas vérkeresztségen megy át; 933-ban Merseburgnál s 955-ben Augsburgnál. Lassanként megérlelődik benne a tudat, hogy lételét csak úgy biztosíthatja, ha maga is belép az európai államok közösségébe. A sok hadi fogoly, kiket a rabló kalandozások a magyarok kezébe juttatnak, a keresztyénség magvait hintegetni kezdi a sátorok alatt tanyázó nép körében s az előkelők és a fejedelmek is lassanként útat engednek az országba a hittérítőknek. A X. század közepén két magyar főúr, Bulcsu és Gyula Konstantinápolyban megkeresztelkednek; ez utóbbi egy Hierotheus nevű szerzetest hozott magával, kit a patriarcha Magyarország püspökévé szentelt föl. De ez a hittérítés terén nem igen ért el eredményeket. Sokkal sikeresebb volt azon hittérítők működése, kik nyugat felől érkeztek a magyarok közé; így 972-ben Wolfgang szerzetes, a későbbi regensburgi püspök, s egy évvel később Piligrin passaui püspök s végül a legtevékenyebb, Vojtech prágai püspök, kit évkönyveink Adalbert néven emlegetnek. Ő keresztelte meg Gejza fejedelem fiát, Vajkot is, ki azután István néven vált a magyar nemzet apostolává.

Szent István a modern magyar állam megalapítója s a keresztyénség elterjesztője Magyarországon. Trónralépte a nemzet történetének új korszakát nyitja meg.

 

Prológus:

László Gyula elmélete: A kettős honfoglalásról

 

O a kettős honfoglalás mellett foglal állást, miszerint a magyarság két lépcsőben szállja meg a Kárpát medencét. Az első fázis 670. körül volt, a második fázis pedig a jól ismert IX. század végi bejövetel.

 

Ezt az állítást a különböző krónikák és gesták leírásaival igazolja. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írja le, hogy először a hunok, jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utána a magyarok. Az orosz őskrónikában (Nestor krónika) is kettős magyar honfoglalásról írnak. Eszerint előbb a fekete, majd a fehér magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. Az itt leírt fekete magyarok valószínűleg az onugorok lehettek, akik a bolgár népcsoporthoz tartozhattak. Ám nem biztos, hogy ok a magyarok rokonai, mindenesetre valószínű, hogy a Hungária elnevezés az onugor szóból ered.

 

A kettős honfoglalást régészeti bizonyítékokkal is alá lehet támasztani. A VII. század második felében változás következik be az avar díszítőművészetben. Megjelenik a griffes-indás díszítés, amely jellemző volt a honfoglaló magyarok díszítőművészetére is (ezt alátámasztja a Nagyszentmiklós-on talált aranylelet, amely avar kori). Emellett a Szarvason talált avar tutokon látható rovásírásnak van magyar olvasata is. Eszerint a magyarok és az avarok rokon népek voltak.

 

Továbbá, a honfoglalás idei korokból feltárt leletek nem mutatnak pusztulásra utaló jeleket, és a magyar települések az avar települések mellé és nem rá települtek, amely megint csak azt igazolja, hogy az avarok Árpádék rokonai voltak.

 

Ezt az elméletet a legtöbb történész nem fogadja el, hiszen a griffes-indás díszítés, ekkoriban a legtöbb nomád, fél-nomád népre jellemző volt. A viszonylag békés bevonulást pedig azzal indokolják, hogy ekkoriban a Kárpát-medence nagyon ritkán lakott terület volt, hiszen Nagy Károly a VIII. században kiirtotta az avarok nagy részét. A terület jelentős része bolgár gyepü volt, tehát lakatlan terület, a Dunántúli rész a keleti-frank állam, keleti része pedig a Morva fejedelemség peremterületéhez tartozott. A Kárpát-medence tehát nem volt túlságosan védett terület, így a magyaroknak nem kellett véres küzdelmeket vívni az itt élő gyér lakossággal.

A hivatalos álláspont:

 

Ezt az álláspontot fogadja el a mai történészek 80-90%-a. Eszerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét, amely részben tudatos, részben pedig véletlenszerű események láncolata volt. Tudatos volt, hiszen a magyarok már korábban feltérképezték a területet, ugyanis már a honfoglalás előtt is indítottak kalandozó hadjáratot erre. Elsőként a 830as években bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak. 862-ben a morvákkal szövetségben a keleti-frankok ellen támadtak. Ezen hadjáratok során átkeltek a Kárpát medencén, tehát megismerték a területet. Ezen kívül a honfoglalást megelőző évtizedben négyszer jártak a későbbi Magyarország területén. Ezeknek a látogatásoknak a célja egyértelműen a terület feltérképezése volt.

 

A honfoglalás közvetlen előzményei a 894es kalandozások voltak. Ekkor a magyarok, akik soha nem egységesen háborúztak, két felkérésnek is eleget tettek. Az egyik sereg a bizánciak felkérésére Bulgária ellen fordult és az Al-Duna és a tőle délre fekvő részeken fosztogatott, a másik had, valószínűleg Árpád vezetésével, a morva fejedelmet, Szvatoplukot segítette az Arnulf vezette keleti-frankok leverésében. Miközben a két sereg idegen földön kalandozik, addig az Etelközben maradott magyarokat besenyő támadás éri.

Ennek okai:

 

Az Aral-tó vidékén felemelkedő arab állam a Szaszanida Birodalom kimozdítja az úzokat, melynek hatására beindul a dominóelv. Az úzok nyugat felé vándorolnak és rázúdulnak a besenyőkre, akik tovább vándorolnak nyugat felé és rátámadnak az etelközi magyarokra.

 

 

A besenyők 895-ben támadják meg a magyarokat, ugyanis Simeon bolgár cár – aki átmenetileg békét kér a bizánciaktól –, megüzeni a besenyőknek, hogy az Etelközben maradt magyarok védtelenek, ezzel bosszút állva a rájuk támadó magyarokon.

 

Mindezek hatására a magyaroknak menekülniük kell Etelközből.

 

895: Ez a honfoglalás kezdő időpontja. A magyarok három helyszínről érkeznek.

 

Az egyik részük az Etelközből elűzött magyarok, akik rendezetlen formában menekülnek Erdélybe, ahol hét földvárat hoznak létre. Itt a magyarok megölték Álmos vezért. Arra, hogy ezt miért tették, három elmélet is létezik. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. A harmadik feltevés szerint Álmos rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba.

 

A magyarok másik része a Felső-Tisza vidékéről érkezett. Ez a csapat harcolt korábban Bulgária ellen.

 

A harmadik részük az Al-Duna felől érkezett. Ok a keleti-frankok elleni kalandozásból tértek vissza.

 

A honfoglalás azonban nem egy év alatt zajlott le, hanem szakaszosan folyt. Először az ország keleti felét, majd később a X. század elején a nyugati felét biztosították. 904-ben meghalt Kurszán. Árpád megszünteti a kettős fejedelemséget, így ő lesz a magyarok egyetlen vezére. Később 907-ben a magyarok visszaverik a keleti-frankokat, s így végleg biztosítják a Kárpát-medencét.

 

Gazdasági jellemzők:

 

Ekkorra a magyarok áttérnek a félnomád életmódra, ám az állattartás még mindig dominál. Korábban, a letelepedés előtt lovat és juhokat tenyésztettek, mert ezekkel könnyebben lehet mozogni, ám a letelepedés után meghonosodott a sertés és szarvasmarha tenyésztés is. Mivel az ősmagyarok ekkor már félnomád életet éltek, tehát az állattenyésztés mellett földműveléssel is foglalkoztak, ezért ez utóbbi ág látványos fejlődésen ment keresztül. Az itt élő szláv népektől a magyarok átvettek számos mezőgazdasági eszközt és technológiát. Ekkor számos földműveléssel kapcsolatos szó került át a magyar nyelvbe.

 

Ekkoriban az ipar még szűk körű volt. A termelés nagyobbrészt a szolga népek végzik. Ezeket a törzsfői, nemzetségfői település köré telepítik, úgy, hogy egy helyre kerüljenek az azonos foglalkozásúak. Az iparhoz hasonlóan a kereskedelem se jelentős.

 

Társadalmi jellemzők:

 

A honfoglalók számát, kb. 200-400 ezerre becsülik. A betelepült magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját törzsi településeiket. A központi település Megyer volt (mai Csepel-sziget térsége) A társadalom erőteljesen differenciálódott, melynek alapja a vagyon volt. Eszerint három (négy) réteg alakult ki. A legfelső réteget az urak alkotják. Ok a törzsfok, akik rendelkeznek saját szállásterülettel melynek neve: uruszág (ebből keletkezett az ország szó). A következő társadalmi csoport a bők csoportja (mai bőség szó). Ide tartoznak a nemzetségfok. A harmadik réteget pedig az ínek alkotják (mai ínség szó). Ide tartoznak a szabad közrendűek. Ezenkívül voltak rabszolgák is, de számuk minimális.