Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van
készítve!


(A Wallis
tartományi Val d'Anniviers-i
völgy)
...pusztulunk veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk"
(Tompa Mihály: A Gólyához)
ELŐSZÓ
"A magyarság" alatt mindazon
kárpát-medencei népeket értjük, amelyek mások, mint az Európát benépesítő indoeurópaiak
és a szlávok. Ebben az értelemben "magyarok" voltak
már a Krisztus előtti V. században itt élt iráni szkíták, majd az
időszámításunk kezdete körüli időben ide beköltözött ugyancsak iráni származású
szauromaták és a szarmaták, majd a Krisztus utáni V.
században behatolt hunok, az 568-ban és utána több hullámban bejött avarok, a
895/96-ban ide érkező Árpád népe - "a honfoglaló magyarok" - és végül
az 1235-ben beköltözött jászok és az 1246-ban letelepedett kunok. Mivel
a Kárpát-medence a legnyugatibb eurázsiai sztyepp, ezek az iráni és
belső-ázsiai, zömében lovas népek a Kárpát-medencében letelepedtek és otthonra
találtak. Kelet felé nem mentek "vissza", mert a Népek Országútja már
megtelt, Nyugaton pedig más környezet fogadta volna
őket és ott már letelepült népek éltek.
A Kárpát-medencei otthon azonban nem
jelentette azt, hogy a magyarság innen nem jutott volna el a Föld szinte minden
részébe. A szkíták leleteivel tele van Eurázsia. Attila hunjai - különösen a
galliai 451-ik évi catalaunumi (Chalonsur-Marne-i)
- rómaiakkal (gótokkal, frankokkal és a burgundokkal) való találkozás után
kisebb csoportokban tértek vissza a Kárpát-medencébe, sokuk menet közben
letelepedett. Az avarok Nagy Károllyal való összetűzésük után (804-ben)
szóródtak szét Európában, a honfoglaló magyarok pedig
a X. században "kalandozták" be szinte az egész Európát. A
középkorban a magyarság Távol-Keletre jutott el, majd a törökök révén a magyarábok 1516-ban határőrzőként kijutottak a mai Szudán
és Egyiptom területére. 1531-ben Provance tett szert
városonként 200-200 magyar kézművesre és a sort még folytathatnám tovább az 5
földrészre kitelepült magyarokkal, a franciaországi "Bercsényi
huszárokkal", Papp Jánossal, a Little Big Horn-i
csatában résztvett magyar katonatiszttel, a bur háborúkban résztvevő magyar honvédekkel, vagy akár az
Alma Ata-i vagy az új-zélandi magyar közösséggel.
A magyarság, ahová csak eljutott
nemcsak biologikumát, de szokásait, hitvilágát,
nyelvét, zenéjét és népművészetét is magával vitte és - szemben a kozmopolita,
mindenütt a környezetébe beolvadó népekkel - azt főbb vonásaiban meg is
tartotta. Ez a megőrzés teszi lehetővé a szétszóródott magyarság kutatását.
Ideje lenne már számot vetni nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az azon kívül
is élő népünkről, "kinnlévőségeinkről" Ez a
számvetés nekik tartást ad és a mi látóterületünket is kinyitja. Ahová a
magyarság eljutott, oda "színt", sajátos kultúrát és
"másságot" vitt. Sok értékkel gazdagítottuk - és ma is gazdagítjuk -
a népek palettáját, kultúráját és testi megjelenését. A Val
d'Anniviers völgyben a magyarság testalkata, élettani
jellemzői (mongolfoltja, mongolredője, markerjegyei
stb.), rovásírása, népművészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája
(húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is
tanulmányozható, dokumentálható. Az Anniviers völgyi
"magyarság" nem kuriózum, hanem egy csodálatos tanúságtétel
fennmaradásunkról is vitalitásunkról.
Kiszely István

A Val d'Anniviers helységei -
némelyik kiejtés szerint írva.
A svájci hegyek völgyeiben megmaradt
ősi törzsek közül az egyik legérdekesebb az anniviersi
lakosság. A róluk szóló svájci történeti források száma szinte kimeríthetetlen,
de igazi eredetüket, hovatartozásukat máig sem sikerült tisztázni. Életmódjuk,
szokásaik, testi alkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük, nyelvük egyaránt idegen
a wallisi lakókétól. És mivel a környezetükben élő
történészek csak a közelebbi, vagy csak kicsit távolabbi szomszédaiknál
keresték eredetüket - a "rejtély" megoldását -, itt nem találták,
ezért eredetüket illetően többnyire el is maradt bármiféle konklúzió levonása.
A magyar Horváth Mihály a
"Századok" című folyóirat 1881-i évfolyamában "Egy kis
hun-kérdés több nagy között" címmel a hunok utódainak nevezi őket. Ezen
nézetét egyrészt szokásaik megfigyelésére, másrészt arra alapozta, hogy e
különös emberek is a hunok utódainak tartották és tartják ma is magukat.
Horváth Mihály többek között így ír róluk:
"Azt gyanítják, hogy a régi hunok
utódai. E kis törzs Wallis kantonban lakik, mintegy
4-5000 lélekből áll, maguk is a hunok utódainak tartják magukat, s sajátságos
nyelven beszélnek, de máskülönben a szomszéd vidékek népeitől alig különbözteti
meg őket valami. Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó
szemekkel, szőke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé kinyomuló
járomcsonttal bírnak. Orruk közönséges, álluk széles, s nyakuk erős és vállaik
kiemelkedők, de átlag alacsony termetűek. Nyelvük, mely most a francia nyelv s
műveltség gyors terjedése következtében kiveszésnek indult, egyetlen európai
nyelvhez sem hasonlít, de alaposan eddig nem is ismertették, valamint
szokásaikat sem, de ami világra jutott, az saját
mondásaiknak hitelét némileg valószínűvé teszi. Különösen érdekes adat, hogy
temetkezésnél a halott mellett több óra hosszat sírnak és üvöltöznek s a
temetés után hosszú élénk tor következik, s hogy végre
a lakosoknak nagy hajlamuk van a kóborlásra. Néhány helynév egészen magyar
hangzású, mint Penszék, Kuimez,
Luk, Náva, Návaszék, Kalló,
Barma, Feja stb. Nagy kár volna, ha e nyelv előbb
elpusztulna, mielőtt azt szakértők egész részletességgel tanulmányozhatnák".
(Horváth Mihály. Megjelent A Föld és Népei című kötetben
1881-ben)
Régebben a völgyön kívüliekkel nem is
házasodtak. "Az idegenekkel szemben nyíltak, barátságosak, vendégszeretők,
sohasem megalázkodók, a büszkeségtől mentesek öntudatosak" - írja róluk Anton Karl Fischer.
Házaik építésmódja, szigetelése, fedőanyaga és zsindelyezése megegyezik a
székelyekével. A házakra ráírják az építő nevét és az építés dátumát.
"Glória Ámen" - olvashatjuk a házakon az eifischi
völgyben, akár a székelyeknél: "Béke a belépőkre, Áldás a kimenőkre".
Áldozati helyeik (köveik) neve: szervágó, mondavilágukban Gargantos
az óriás neve, Tupil a gonosz szellemé, Kurtaczavas az éjjeli szellemé, Ladonna
egy másik éjjeli szellemé és Follaton is egy
szellemé.
Az anniviersi
völgy lakói hosszú ideig elkülönülve éltek a szomszédos völgyek, de különösen a
Rhône-völgy lakóitól, amihez nem kis mértékben járult
hozzá a völgy megközelíthetetlensége. Csak a 18. században tették járhatóvá az
utat - robbantások útján - Sieders felé. Ez az
elszigeteltség évszázadokon keresztül változatlanul fennmaradt; a völgy lakói
egymásra voltak utalva és a Rhône-völgy lakóitól való
elzártságuk a 18. századig szinte teljes volt. 1834-ben a Val
d'Annivierst nagy természeti csapás érte; óriási
víztömeg és lavina zúdult a völgyekbe, hatalmas károkat okozva. A völgy
önérzetes lakói a gyűjtésből származó adományokat visszautasították, mondván:
"a sors minden csapását képesek belső erővel leküzdeni".
Mark Theodor Bourrit, a genfi székesegyház kántora 1781-ben írja, hogy
mennyi gondot jelentettek annak idején a sioni
püspökségnek az Eifisch-völgy (Val
d'Anniviers) lakói, akik sokáig pogányok voltak és
konokul ragaszkodtak régi pogány hitükhöz, még akkor is, amikor már egész Wallis régen a kereszténységnek hódolt. A térítést a
hagyomány Raron vár urához, Witschard-hoz
köti, aki ősi normann eredetű család sarja volt.
A sioni
püspökök többször küldtek misszionáriusokat a völgybe, de ők onnan soha nem
tértek vissza. Egy alkalommal - Úrnap éjszakáján - 300 páncélos vitéz indult a
patak völgyébe. A völgylakók tüzek gyújtásával jelt adtak egymásnak, majd
leeresztették a patak tartalék vizét; így a betolakodók kénytelenek voltak
meghátrálni.
Witschard gróf udvarában élt egy törpe, Zakkeo, aki már régebben megtanulta a völgylakók nyelvét. Ő
elvitt nekik egy díszes evangéliumos könyvet és felolvasott - fordított -
belőle. A völgylakók vezetője először a völgy Follaton
nevű szellemének, majd a Weisshorn gleccser
szellemének akarta feláldozni a törpe térítőt. Be is lökték a gleccserbe, de Zakkeo valahogy életben maradt és visszatért hóhéraihoz.
Csodálatukban felkiáltottak: "Jézus a Megváltónk és Zakkeo
az ő főpapja!" Az elkövetkező Pünkösdöt tartják megtérésük ünnepének.
Eddig a legenda.
Mit mond a történelem?
Minden történeti forrás megegyezik
abban, hogy az Eifisch-völgy lakói későbben vették
fel a kereszténységet, mint a Rhône-völgy más lakói. Sigmund Furrer kapucnis
provinciális történetíró írja az 1850-ben megjelent Geschichte,
Statistik und Urkundensammlung
(Sitten) című munkájában, hogy az Eifisch-völgyet
a savoyai grófok egyik őse, Ulrich,
a XI. században hűbérül adományozta unokaöccsének, II. Aimo
püspöknek, a völgy megtérítése jutalmául. Nem messze Vissoie
községtől egy kis helység és egy kápolna neve ma is Mission,
amely név Bridel és Boccord
történetírók szerint összefüggésben áll a hittérítők munkájával. Vissoie községben 1239 óta működik plébánia.
Az Eifisch-völgyben
két nagy hűbérúr élt: az egyik a völgy bejáratánál fekvő Beauregard
vár ura, a másik a Vissoie-i várúr. A hűbérurak
legidősebbjei, a "Herren von Eifisch",
- latinul de Annivisio - nem laktak állandóan a
völgyben. E család utolsó leszármazottjának lánya Beatrix, 1380-ban nőül ment a
hatalmas raroni várúrhoz, Peter
von Raronhoz és hozományként magával
vitte az Eifisch-völgy hűbéruraságát. Később Peter von Raron részt vett egy
felkelésben az akkori sioni püspök ellen, de
lázadását - hiába álltak mellette az Eifisch-völgyiek
- leverték. Witschard von Raron,
Peter von Raron negyedik
fia örökölte a Val d'Anniviers-i
hűbéri javakat.
Az egyházellenesség családi hagyománnyá
vált, ezért az egyházhoz hű wallisiak Beauregard várának lakóit kiéheztették
és a várat lerombolták. Witschard utódai 1460-ban
behódoltak a sioni püspöknek. A megbékélés és a
kiengesztelődés révén Witschard bekerült az Eifisch-völgyi hunok megtérítésének történetébe.
A Val d'Anniviersben lakók megtérítésének legendáját, illetve
történetét Mario (Troillet)
írta meg 1889-ben, Un vieux pays,
croquis valasians címmel.
Forrásmunkák a Val
d'Anniviers lakóiról:
A Val d'Anniviers lakóinak eredetére irányuló kutatások - nem
magyar részről - a magyar nyelv ismerete hiányában nem vezettek eredményre.
Sajátos nyelvük ma már eltűnt; a huszonnegyedik óra után vagyunk. De
családneveikben, helységneveikben még tetten érhető a múltjuk.
A XVIII. században a genfi születésű J.
J. Rousseau írt róluk: "Az anniviardok igen
egyszerűek, különlegesen szorgalmasak, a tétlenség ismeretlen náluk. Nagy
szerénységükben is igen vendégszeretőek és rendkívül
szimpatikusak. A legnagyobb jogtalanságot is képesek derűsen elviselni. Régóta
megvan ez a képességük, melyet nyilván az ősidők óta velük ellenséges
környezethez való kényszerű alkalmazkodás alakított ki".
Vendégszeretetüket külön kiemeli, mert a környező népekre ez a tulajdonság nem
nagyon jellemző.
Mark Theodor Bourrit 1781-ben írt könyvének címe: Description
des Alpes Pennines et Rhetiennes
(Genéve). Szerinte "egy hun töredék keresett
menedéket a völgyben és kezdetben igen primitív körülmények között, nagy
nehezen tornázta fel magát egy igen életrevaló néppé...
Egyedüliek talán, akik az annak idején szerteszét félelmet keltő hunok
törzséből visszamaradtak".
Johannes Müller
1786-ban írta a Die Gesichten
schweizerischer Eidgenossenschaft
(Leipzig) című művét. A
könyv 1217-ből megemlít egy einsiedelni apátot,
akinek neve Konrad, a Hun nemzetségből. "Ez a
régi nemzetség itt, Svájcban az egykori Waldstettenben
élt, elődei a történetíró szerint Attila hunjai voltak és javaik (birtokaik) a lauterbrunneni völgyben és valószínűleg más helyeken
lehettek".
Ez az 1786-ban írt történelemkönyv a
svájci szövetségi tanács egyik tagjaként említi a "Tschudi"
nevet. A szerző szerint "ez a férfi idegen, az alemannok
fogságába került "madschare" lehetett a
kalandozások korából, akikről tudjuk, hogy ezekben az időkben milyen gyakran
dúlták fel az abendlandi provinciákat Magyarhon felől... Ettől az időtől fogva szabad emberekként éltek a Tschudik... tizenhétszer adtak vezető embert hazájuknak, a
legkitűnőbb harcosok származtak nemzetségeikből és a svájci történetírásban is kitüntették magukat a család egyes tagjai".
Echesseriaux 1806-ban írt a wallisiakról
Lettres sur le Valais et leur
moeurs de ses habitants címmel (Paris).
Ph. Bridel, Pastor von Montreaux 1820-ban Zürichben kiadott könyvében, az Essai
statistique sur le Canton de Valaisban néhol ugyan
egy "fogalom" alá veszi a IX-X. századi
kalandozó magyarokat a hunokkal, majd így ír az eifisch-völgyiekről:
"Az Anniviers völgy első lakói azok a hun
katonák voltak, akik Olaszországból menekülve biztos helyet kerestek a
megtelepedésükre". (Tudjuk, hogy Attila a catalaunumi
síkon 451-ben vívott ütközet után visszavonult szekértáborába, de a nagy csata
végeredményben döntetlen maradt és Aetius nem követte
őket; Attila visszatért seregével Pannóniába. A főseregtől leszakadt hun
csapattöredékeket azonban tovább üldözték és ezek
vetődhettek a Rhône völgyébe.)
Malten 1834-ben a Bibliothek
des neuesten Weltkunde-ban a következőket írja: "Az általános nézet
szerint az Eifisch-völgy lakói ázsiai eredetűek, és
annak a 20 vagy 30 hun harcosnak a leszármazottai, akik Attila seregétől a Piemont-völgyben leszakadtak és az elkeseredett néptől
üldöztetve, az Alpok völgyeiben kerestek menedéket". Vissoie
község lelkésze szerint "elődeik", akik ott letelepedtek, a hatalmas
hun néphez tartoztak. Ez a mintegy 200 katona, a főseregtől leszakadva, Piemont térségben az Aosta-völgybe
tévedt, ott ide-oda bolyongtak, az ott élők nyelvét nem értették és a
völgylakóktól üldözve a magasabb régiókba húzódtak
vissza. Dél felől a Val d'Hérensben
sikerült egy átjárót találniok (régi római, akkor még
jó karban levő út) és ezen keresztül kerültek az akkor
még lakatlan Val d'Anniviersbe.
A legrégibb települések itt Ayer és Grimenz.
Toldy Schedel Ferenc
1834-ben a "Tudománytárban" cikket közöl: Hun maradék a helvétiai havasokban címmel. Leírja, hogy a völgylakók
ázsiai eredetűek, és hun harcosok leszármazottainak tartják magukat, akik a catalaunumi csata után a főseregtől lemaradva, az Alpoknak
ebben az eldugott völgyében kerestek menedéket.
Ugyanő egy német nyelvű útibeszámolót ismertetve így ír: "Az utazónak a sioni vásárnép közt egy különös arcvonású parasztasszony tünt fel, mely némely portékák mellett a hegységben
gyűjtött ércdarabokat is árul és sem franciául, sem németül vagy olaszul nem
szólít, hanem egy különös, félig érthetetlen dialektuson beszélt. Egy pap,
plébánosa a közel fekvő Hérémence falunak
(valószínűleg Grimentz) azt mondá
az utazónak, hogy azon asszonynak földije, mindketten az Anniviers
- németül Eifisch - völgyében születtek. A
közvélemény azt tartja, hogy ők ázsiai eredetűek. Attila hadának maradékai,
melyek rabló szándékkal bekalandozván e tartományokat, Piemont
síkjain az anyaseregtől elvágatván kénytelenek voltak a magas hegységbe, az
akkor lakatlan völgybe elvonulni.
Még ma is egy barlang, a nevezett falu
szomszédságában, hunnok barlangjának (Hunnengrotte) neveztetik, melyet a nép babonás hite szerint
gonosz szellemek laknak".
Boccard M. St. Maurice-i kanonok, Histoire du Vallais avant
et sous l'ere
chrétienne jusqu'a nos jours címmel írt
könyvet. Szerinte "az Anniviers-völgyet tatár
hordák népesítették be, akik Attila halála után mindenfelől üldözve, a
legeldugottabb és legmegközelíthetetlenebb völgyekben kerestek menedéket.
Rude, zermatti (Wallis kanton) lelkész 1849. augusztus 29-én megmászta a Trifgratot (hegygerinc Zermatt
mellett). A hegygerinc túlsó felén meredek sziklafalra talált, amelyek mélyén a
Zinal-gleccser felé kanyarodtak, és a közlekedés
szempontjából áthidalhatónak látszottak. Létratörmelékek darabjait találta itt,
bizonyítékául annak, hogy a fal mellett valamikor egy út vezetett. "Azt
beszélik - írja -, hogy az Eifisch-völgylakók málhás
állataikkal időnként a Dent Blanche
hegycsúcstól északkeletre vonultak, élelmiszer és bor beszerzése céljából, az Aosta-völgy irányába. Útjuknak közvetlenül a Hörnli alatt, szorosan a szikla tövében kellett
elvezetni".
Az Eifisch-völgy
lakói ismerték és használták ezeket a dél felé vezető utakat. Elődeik, Attila
i.sz. 452. évi római hadjárata után, dél felől jöhettek a völgybe.
P. Sigmund Furrer, a kapucinus rend wallisi
főnöke 1850-ben a Geschichte, Statistik
und Urkundensammlung über Wallis (Sitten) című művében azt
írja, hogy "az Eifisch-völgy első lakói hun
katonák voltak, akik Attila halála után, Itáliából menekülve biztos menedéket
keresve vetődtek az anniviersi völgybe. Eleinte
elzárkózva, a többi völgylakótól elkülönülve, teljes egyszerűségben éltek. A sioni püspökök a kereszténységet jóval később kezdték
köztük terjeszteni; az új tan csak huzamos vonakodás után kezdett a völgylakók
közt népszerűvé válni".
Eduard Desor
1855-ben írt összefoglaló munkát Le Val d'Anniviers (Neuchatel) címmel.
Értesülése szerint "a völgy lakóinak származását illetően egyesek a
hunokat, mások a magyarokat említik, mint lehetséges ősöket". Ő volt az
első szerző, aki a völgy lakóinak szokásairól és öltözködéséről is írt.
Horváth Mihály 1848-as magyar emigráns
lelkész, történetíró, később püspök, 1853-ban a sioni
Rivaz gróf 40 évnyi kutatása nyomán indult el, mert
"a magyar őstörténet-kutatás szempontjából igen nagy jelentőségű annak
igazolása, hogy a hun nyelv és a magyar nyelv azonos, illetve a hun nyelv,
amelyről nyelvemlékünk nem maradt, a legősibb magyar
nyelv lehetett" (Muzsnay).
Rivaz gróf az anniviersiekről
így ír: "az anniviersi völgy lakóinak eredetéről
semmi bizonyosat nem tudni, s mindaz, mi erről mondatik, nem okmányokon, hanem
hagyományokon alapszik".
Horváth Mihály így folytatja: "Nem
folytattam könyvekben tárgyak nyomozását, hanem elhatároztam magamat a
helyszínre utazni s ott magát a népet, annak nyelvét, szokásait, hagyományait s
regéit tenni vizsgálataim tárgyává".
Horváth Mihály volt az első, aki Vissoie községben a legrégibb anyakönyvet megtalálta. A
könyv a völgy legrégibb családneveit tartalmazza; a korábbi könyvek
valószínűleg tűzvész következtében semmisültek meg. Ebben a könyvben
megkereszteltek, házasságot kötők, elhaltak és a keresztszülők, valamint az
esküvői tanuk vezetéknevei találhatók 1682-1700-ig. Ezek közül 50 olyan nevet
talált, amely hasonló a magyarokéhoz. Ilyenek: Bartha,
Bond (a Székely Krónikában férfinévként szerepel), Rua (Attila nagybátyjának a neve), Kálló
(már a Székely Krónikában is szerepel), stb.
A következőkben az idézetek Horváth
Mihály: Kisebb történelmi munkái III. kötetében (Pest, 1868; megjelent a
Történelmi Zsebkönyv-ben 1859-ben) találhatók.
"Nagy örömömre vált hallanom Ribordi úrtól, hogy gróf Rivaz, sioni kanonok, ki csak néhány év előtt halt meg, negyven
éven keresztül fáradhatatlan buzgalommal búvárkodott Wallis-kanton
őstörténelmében..." Ő az Eifisch-völgyiekről ezt
írta: "Hallom mondani, hogy az anniviersi völgy
a hunok maradványai által népesíttetett meg, kik
Galliából űzettek ki; de erre semmi bizonyítványt nem találok" ...
"Attila 451-ben intézte pusztító hadjáratát. Az egyesült rómaiak és
frankok a chalonsi síkságon népéből többet megöltek
kétszázezernél (mely szám azonban szemlátomást túlzott). Ezen ütközet után a
Rajna felé s onnan Pannoniába vonult vissza, honnan
ismét 452-ben ltáliát árasztá
el..."
Idézem Horváth Mihályt tovább: "Az
Anniviers völgy lakói a kanton többi népességétől még
mintegy száz év előtt is csaknem teljes elszigeteltségben éltek, s azoktól mind
termetre, mind nyelvre, mind szokásokra nézve most is különböznek... A völgy nyílása vagy torkolata néhány száz lábbal
magasabban fekszik a Rhône nyílt völgyénél, s ebből
tekintve, egy hegyhát által teljesen elfödöztetik... A torkolatot Navizsencz szilaj
patak görgeteges, meredek ágya képezi, melyet kissé több száz ölnyi magasságú
sziklafalak érintenek... Az út egyre emelkedik s a
völgyet tulajdonképp csak két hegyhát lejtője, s annak hogy úgymondjam,
vályúját a szilaj patak medre képezi. De mennél magasabbra megyünk a völgybe,
annál inkább szelídül e hegyhátak lejtője, szélesebbedik
a völgy; míg végre a torkolattól mintegy kétórányira, Viszój
helység mellett, egy beszögellő hegyorom által két ágra szakad, melyek
mindegyikének alján egy-egy patak tajtékzik alá... Az
egész völgyben, melynek hossza mintegy két mérföldnyire
nyúlik, s melyet Délről a magas Weisshorn teljesen
elzár, összesen nyolc helység létezik, s ezekben mintegy négy-ötezer lélek
lakik. A fő s legnagyobb helység Viszój, mintegy 1200
lelket foglal kebelében; általában földműveléssel s baromfitenyésztéssel
foglalkozik. A beljebb fekvő Ájer és Gremencz
helységekben néhány év óta kóbalt-, horgany- és czinkbányák is műveltetnek". (Lásd 7. oldalon
a térképet)
"A házak falait féllábnyi vastag,
a szegleteknél egymásba eresztett, s hogy jól egymásba illjenek, gyalult
gerendák képezik; a hézagok, mint a hajónál, mohával tömetnek be; a falak
belseje pedig, szintúgy, mint a felső és alsó padolat, deszkával van kibélelve... A szobák, minthogy falaik nem meszeltetnek, a kor által
megbarnult deszkázattal komor tekintetet nyernek". (Lásd 1., 2., 3. kép)
"Most már számos család tagja
hétszámra leszáll magas völgyéből s távozik a kanton
termékenyebb részeire munkát keresni... Az anyakönyvekből látom - úgymond a
gazdám, a lelkész -, hogy 4-5 nemzedék előtt hallatlan dolog volt egy völgybeli
lakosnak házasulása a kanton más részeiből; mit egyebek közt a nyelv
különbözése is gátolt".
"...Az anniviersi völgy nyelve annyira különbözik a szomszéd
völgyek nyelvétől, hogy e külön völgyek lakosai őket saját nyelvökön
egyáltalán nem értik meg... Helységeik nevei, úgy, miként a nép nyelvén
hangzanak, de magyar hangjegyekkel írva... Penszék, Viszój, Ajer, Grimencz, Prász, Major, Külmez, Luk...
"Penszék,
mint mondák a legrégibb helység, amelyet egyébiránt útjában legelébb, a völgy
torkától mintegy másfél órányira ér az utas, egy igen emelkedett, az útnál
sokkal magasabb hegyfokon fekszik úgy, hogy e magyar elnevezés: fenszék, sőt az is: benszék
teljesen kifejezi a helység fekvésének jellemét. Tudjuk, hogy a székelyek máiglan szék-nek nevezik számos
lakhelyeiket.
Viszój, a főhelység a Navezsencz
patak jobbpartján, míg Penszék a balon fekszik, egyik
a másiktól mintegy félórányira.
Grimencz vagy Gremencz,
a völgy legtávolabbi, szintén nagyobb helysége, közel azon két hegygerinchez,
melyek hegyes szögbe összefutva, érintkezési pontjukon, a Weisshornná
emelkednek.
Külmez, csak néhány házból álló kis tanya,
melynek lakosai a meredek hegyháton földjeiket nem igen művelhetvén,
baromtenyésztésből élnek, mert legelőjük, mezejök
elég van. Ha valaki e szóban külmezőt, vagy kü-, kő-mezőt látna, ám én nem ellenzem.
Luk, egy igen elrejtett, nehéz bejáratú
völgyágyban fekvő helyecske, melyre neve, magyar értelemben teljesen ráillik.
A völgyet környező hegyhátak nevei: Ponset; Sándolin; Tinyózsa; Ruaz; Tónó; Barnózsa; barna vagy fekete
hegy, melynek tövében egykoron számos kenyérsütő kemencze
állott, melynek most már csak némi romjai láthatók. Továbbá Náva;
s ennek alján néhány házból álló tanya, melynek neve: Návaszék.
További hegyhátak: Irek,
Vujbe, Bendéle, Cziruk, Czászele stb.
Patakok nevei: Navezsencz,
Gugra.
Legelők nevei: Tarampon,
Labarma, Leszeitisz stb.
További szavak: borra = boru, feja = fejős, vujku = kuvik, dorbade =
dorbézolás stb.
Családnevek: Savián,
Kálló, Visszó stb.
Mitológiai nevek: Gargantoa,
Tupil, Ladonna, Kurtaczavas (a magyar csorvás), Follaton stb.
Regéik, mondáik jobbára az embernek a
természeti erőkkel folytatott harcára vonatkoznak. Szokás volt a halotti tor,
amely Wallisban egyébként nem szokás".
I. von Tschudi,
a Turista Svájcban című könyvében írja: "A vendégszerető, jóságos és
józan, sokszor a nomád életmód felé hajló lakók... a Wallis vidék
legszorgalmasabbjainak, legmódosabbjainak számítanak és egészen különleges
szokásokkal, valamint erkölcsökkel rendelkeznek".
Hermann Alexander Berlepsch,
svájci útikönyvében, az 1865-ben 3. kiadását megért Reisehandbuch-ban
így ír az anniviardokról: "nem könnyű az anniviardoknál szorgalmasabb, körültekintőbb hegyi népet
találni, akikről azt mondják, hogy a hunoktól származnak".
Dr. Hermann
Adalbert Daniel hallei
professzor, 1868-ban adta ki a Handbuch der Geographie című munkáját. A wallisi St. Maurice-i
kolostorról írja: "A közelben fekszik teljesen elszigetelten az Eifisch-tal, amelynek lakói az itt letelepedett hunok
leszármazottainak tekintendők".
Wolf, F. O. sioni
professzor ismeretlen évjáratú, Die Thäler von Turtmann und Eifisch című munkája részletes leírást
tartalmaz az Eifisch-völgy lakóinak szokásairól.
György Aladár, 1881-ben megjelent A Föld és népei című munkája III. kötetében így ír:
"Kár lenne, ha a nyelvtörténet-számba menő adatok, Horváth Mihály után
abbamaradt kutatása felderítetlenül maradna".
A témáról említést tett még Picaud, M. 1898-ban a Le chargat valasian souvenir de l'invasion des Huns című kötetében, de Lavallaz Léon 1899-ben Essai sur le patois
d'Hérens című munkájában, Brunhes
et Girardin 1906-ban a Les groupes d'habitations du Val d'Anniviers
come types d'établissement humain című
cikkében. Eugene Pittard
antropológus 1909-ben, Les cranes valaisans
de la Vallée du Rhône című cikkében tesz említést a völgylakókról.
A Val d'Anniviers - németül: Eifischtal
- első "igazi" kutatója Anton Karl Fischer, erdélyi szász
tudós-mérnök volt, aki 1896-ban Zürichben adta ki
terjedelmes monográfiáját: Die Hunnen
im schweizerischcen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige
Zeit címmel. Munkája az eifisch-völgyiek kutatóinak
"Szent-írása" lett, és tulajdonképpen azóta
mindenki abból él; ahhoz igyekszik valamit hozzá tenni, azt megpróbálja megcáfolni;
de annál jobbat még senki nem írt.
Fischer leírja, hogy az eifisch-völgyiek
nem ismerik az orrhangokat és a szavakat a magyar fülnek megfelelően, tisztán
ejtik ki. Nyelvük "egy sajátos nyelv, amely a magyartól csak kevéssé különbözö nyelvjárás volt". Nyelvük az olasz, a régi
hun, valamint a latin elemekkel vegyített nyelv, amely a francia nyelvből nem
vezethető le. Az első szótagon van a hangsúly. Jellemző a székely-magyar
nyelvre éppúgy, mint az eifisch-völgyire a kettős
hangzó előszeretettel való használata, és a mássalhangzó helyettesítése
magánhangzó által (pl. luo vagy lou
ló helyett, idüo vagy ideő
idő helyett, és bauta balta helyett, eüme, elme helyett). Előfordul a mássalhangzók kihagyása
is: ement = elment; fement
= felment. A vizet viez-nek ejtik, szinte göcseji
kiejtéssel. Sok ősi eredetű szavunk - például csap, csapni - szerepel az eifischi nyelvjárásban.
Fischer az alacsony istállóajtók ajtófélfáján
- szemöldökfáján - belerótt jegyekre figyelt fel. A rovásjelek, mint a lakók
neveinek kezdőbetűi, összefüggésbe hozhatók az ősmagyar rovásírás jeleivel. Fischer hun-magyar ABC-jeleket
közöl könyvében, majd felsorolja azokat a jeleket, amelyeket a Val d'Anniviersben talált és amelyek azonosak (hasonlóak) a közöltekkel. Ezen jelek megfelelnek azon családnevek kezdőbetűinek,
amelyek magyar családnevekkel hozhatók kapcsolatba és amelyeket a családok
nevük jelzéseként használtak ott.
Kiemeli a völgylakók arcprofilját:
"Homlokuk és hajuk legjobban a cserkesz-típust közelíti meg és azon
keresztül közel áll a magyarokéhoz, illetve a hun típushoz". Kiemeli a nők
szépségét, a lakók egészségi állapotát; "a kretenizmus az Eifisch-völgy lakóinál ismeretlen".
Végül a következő következtetést vonja
le: "Ha magyar hangzású nyelvemlékek gyűjthetők ebben a völgyben, mindezek
csak azt bizonyítják, hogy a hun és a magyar nép és nyelv azonos gyökerű".
Fischer zárszava könyvében: "Hatásos
támogatással nem volt számomra túl nehéz mindazt összehozni, amit sikerült
összegyűjteni és feldolgozni; legyen elégséges azonban
az, hogy egy nép történelmének és hagyományainak több hitelt adjunk, mint egy
elfogult könyvmoly szofizmusának és
okoskodásainak".
A századforduló óta Makoldy
Sándor foglalta össze 1913-ban az addigi ismereteket, Die
Anniviarden, die Vergangenheit und Gegenwart der sogenannten Schweizerhunnen címmel. Meyer Leo 1914-ben Untersuchungen über die Sprache
von Eifisch im 13. Jahrhundert nach dem Urjundenregister der Sittner Kanzlei
címmel írt nyelvészeti tanulmányt a völgy lakóiról.
Jelentős forrást adtak ki 1942-ben; Wilhelm Gyr foglalta össze az
addigi összegyűlt adatokat, a zürichi egyetemre benyújtott
La vie rurale et alpestre du
Val D'Anniviers című
doktori értekezésében; ebből 51 oldalnyit kinyomtattak. A szerző művében a
völgylakók beszédhangjainak és leírt betűinek kiejtését részletezi. Nyelvükben
megtalálhatók az új, letelepült életmódra vonatkozó fogalmak szavai, melyeket a
latin, a korai francia és a korai alemann nyelvből
vettek át, majd saját nyelvi szellemük szerint alakították oly módon, hogy a magán-
és a mássalhangzók váltakoznak, ezért beszédjük igen dallamos. A c-hangot nem ismerik - miként az ősi magyar nyelv sem
ismerte -, és csak később, idegenből átvett szavakkal került be nyelvünkbe.
Egy-egy kisebb cikk mellett (pl. Balázs
Péter: Die hunnische Erinnerungen im Val d'Anniviers, 1962, stb.) Muzsnay Jenő hívta fel újra a kutatók figyelmét a Val d'Anniviers lakóira az
1978-ban német nyelven kiadott Das Phantom vom Val
d'Anniviers, majd ugyanebben az évben magyar nyelven
is megjelent Val d'Anniviers
fantomja (München) című köteteivel. Két évvel később Im Dröhnen der
Navizence című munkájában összefoglalta az addigi
ismereteket, felhívta a figyelmet elsősorban Horváth Mihály és Anton Karl Fischer megállapításaira.
Jó nyelvészeti tanulmányt írt a témában
Vittay Győző 1987-ben. A következőkben tőle idézünk.
"Az első időben megélhetésükhöz terelő juhokat kellett - ősi katonai
szokvány szerint - zsákmányolni, majd a hiányzó asszonyokat is az ott élő
családoktól ragadták el. Ezért az ott már letelepült lakosság ellenségesen
lépett fel velük szemben, űzőbe vették őket. Így kerültek az Alpok déli
oldalára, ahol hosszabb időt kellett eltölteniük, mert a nyelvészek
megállapítása szerint nyelvükben provanszál nyelvi tájszólás is felismerhető.
Jelentős számú latin szót vették át, ami a letelepedett életmódra vonatkozott,
hiszen ők addig lovagoltak. Az átvett latin szavakban nem a mai újlatinban
általánosan használt "sz" hangértékben
vették át az "s" hangokat, hanem "s" hangértékben. Ugyanezt
a kiejtést találjuk a magyar nyelvben is, a latin nyelvből átvett korai
szavainknál.
A régi francia nyelvből is sok új
fogalomra vonatkozó szót vettek át, természetesen nyelvi szellemük szerint
leegyszerűsítve. A további üldözések miatt a svájci átjárón - a St. Bernát-hágón átvergődtek és a Rhône-folyó
völgyében, a Sion-település vonalában induló Hérens-völgy déli vízválasztóján át jutottak be az addig
lakatlan anniviersi völgybe. Ennek a völgynek a Rhône-síkságára nem volt megfelelő kijárat, ezért az
üldözötteknek ez volt a legjobb búvóhelye. Csak 1613-ban készült egy híd és út,
melyen öszvérekkel lehetett lejutni a nagy völgybe. 1840-ben kocsiközlekedésre, 1924-ben autóbuszközlekedésre
tették alkalmassá az utat. Ezzel megindult a kapcsolatfelvétel a nagy völgyi
emberekkel, aminek következtében bizonyos mérvű népkeveredés is bekövetkezett.
Régen, amikor ruhaanyagaikat maguk
állították elő, ruhájuk fekete színű volt, ezért csak fekete juhokat tartottak.
Ebben is különböztek szomszédaiktól, mert azok fekete
állatot nem tartanak.
Sírkeresztjeiken ott van a hatágú
csillag, ősi jellegzetes napjelvény, a régi napimádat maradványa. Ugyanezt a
csillagot találjuk meg a székely és a magyar, sőt az avar nép házain, kapuin, a
bölcsőkön, régi ruhásládáikon, mángorlóikon vagy akár a balatonarácsi
temető sírkövein is. (Lásd 4., 5., 6. kép)
Nevük felsorolásánál elöl
van a vezetéknév, utána a keresztnév, ahogy az a székelyeknél, a magyaroknál, a
kínaiaknál és a japánoknál szokásos".
1985-ben jelent meg Bernard
Savioz, Val d'Anniviers-i származású kutató munkája, Valasians descendents d'Attila címmel. A szerző, aki jelenleg a sioni Gravelone kórház gazdasági
vezetője, gyermekkorában - a negyvenes évek elején - nomád pásztoréletet
folytató nagybátyjától hallott először családja hun eredetéről. Nem kis részben
ezért iratkozott be a Zürichi Egyetem Történettudományi Karára, hogy választ
találjon ősi származásának kérdésére. Több évtizedes munkával, ismervén a szűk
helyi ösvényeket, a temetőkertek sírkeresztjeit, az elhagyott tanyák
mestergerendáinak faragásait és személyesen ismerve majdnem minden völgylakót,
olyan adatokhoz jutott hozzá, amelyeket kívülálló aligha ismerhet meg. Könyve
elején közli az e területről és népről szóló szinte teljes bibliográfiát, majd
a franciák számára idegen szavakat gyűjti össze és próbálja elemezni.
Egyedülálló értéke e kötetnek a Val d'Anniviers-i családjegyek ékjeleinek a magyar székely
rovásírással való egybevetése. (Lásd 7. kép)
A völgyben valamennyi családnak külön
jele volt; ezt rajzolták a sírkeresztekre, az erdők fáira, az állatok nyakára. Bernard Savioz lerajzolta,
lefényképezte, rendszerezte ezeket az ősi családjeleket: közülük többnek a
hangértéke azonos a hun-székely rovásírásból ismert jelekével.
A kötetben sok érdekes, addig közöletlen
adat szerepel a néprajz tárgyköréből is; az ostorról, a szőlőtermesztésről, az
építkezésekről, a tulipános motívumokról, az életfáról, a sírkeresztekről és a
mondavilágról. (Lásd 8., 9., 10., 11., 12., 13.
kép)
Véletlenek nincsenek, csak nem ismert
szükségszerűségek. Bernard Savioz
zürichi kollégája, a Zürichi Városi Kórház gazdasági vezetője Dr. Csihák György. Ő hozott össze mindkét Saviozzal,
első útjainkat együtt tettük meg a völgyben. A "fordulatot" a Val d'Anniviers kutatásában az a
vizsgálat jelentette, aminek során Dr. Jean-Marc Caloz Vissoie-i körzeti orvos a
völgy legősibb lakóitól vérmintákat vett és azokat
elküldtük Osakába, Hideo Matsumoto professzorhoz. A vérminták tanúsága szerint az
őslakók egy része "belső-ázsiai" markerű,
azaz vérsavójuk olyan speciális immunanyag-megosztást mutat, amely Európa
népeire nem jellemző, viszont megtalálható azon területeken, ahonnan a hunok
jöttek, ugyanakkor kimutatható az avar lakosság és a honfoglaló magyarság ősi
szállásterületein is. Ebből arra a következtetésre kellett jutni, hogy az anniviardok valóban nem ősi európaiak, hanem vagy a hunok,
vagy az avarok vagy a honfoglaló magyarok Svájcban élő maradványai.
A Val d'Anniviers kutatásában nem kis szerepe volt a
magyarországi Salamin családnak. Salamin
Márton a völgy aljában fekvő Chippis községben
született, ahol 1829-1835-ig tanácselnök volt 1831-ben vette feleségül Rossier Magdolnát. 1834-ben a Val
d'Anniviers-t súlyos természeti csapás érte; óriási
mennyiségű víz és lavina zúdult a völgybe. Chippis
községben a házak 90%-a összedőlt. Ennek hatására Salamin Márton -, akinek eredeti származási helye Grimentz vagy St. Luc volt -, családjával együtt Magyarországra költözött. A Salamin (régi ejtése szerint ugyanaz, mint ma magyarul, a
völgyben ma már Szalamen-nek ejtik) név különösen Grimentzben és St. Luc-ban igen gyakori.
Érdekes, hogy a Salamin
név a XII. században már szerepelt Magyarországon. 1138. szeptember 3-án II.
Béla király összeírta a dömösi prépostság birtokait
és az ott élő szolganépeket és az utóbbiak között Salaminok
is szerepelnek; azok "a szolga-háznépek, akiket Almos herceg adományozott
az ő nagyon kedvelt dömösi egyházának, hogy benne
éjjel és nappal (Istennek) szolgáló kanonokoknak a mindennapi élelmet
biztosítsák". Három Tolna és Somogy megyei akkori faluban; Döröcskén, Szanácson és Huston is szerepel a Salamin név.
A Salamin család sok kiváló nyelvészt és mérnököt
adott az országnak, jelenleg 48 leszármazottjuk él és 23-an viselik a Salamin nevet. (A Salaminok
tanították báró Eötvös Lórándot és Madách Imrét francia nyelvre
és ők kísérletezték ki az első magyar telefont is).
Ilyen előzmények után indult a magyar
forgatócsoport a Val d'Anniviers-be,
ahol Bernard Savioz
kalauzolt. A völgy lakóinak eredetkutatását illetően a 24. óra után vagyunk,
már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes
kapcsolatokat mutató emberekről. A mai napig egyetlen néprajzkutató,
családkutató, antropológus, nyelvész, történész vagy bármilyen
"hivatásos" kutató nem dolgozott köztük. A legújabb szerológiai és
fizikai antropológiai vizsgálatok (az ősi lakóknál erőteljes "mongolid" jellegek figyelhetők; meg; a gyermekek egy
része mongolfolttal születik, jelentős részüknek ma is van mongolredője, mások
a "klasszikus" vércsoporttulajdonságaik,
mint környezetüké stb.) azt mutatják, hogy az ősi hagyományoknak és a homályba
vesző forrásoknak - ahogy a modern történettudomány egyre inkább megállapítja -
az eddigieknél nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét
svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért
nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és
esetleges rokonát.
Ma Vissoie, Pinsec, St. Luc,
St. Jean és Grimentz lakóinak egy része vallja magát a hunok
leszármazottainak, számuk már csak mintegy kétezer. E században ők is jelentős
mértékben keveredtek környékbeliekkel és az ide költözött idegenekkel, hiszen Grimentz ismert síparadicsom lett, így egyre több a betelepülők
száma.
Illyés Gyula gondolatai idéződnek fel
bennem. Hasonló helyzetben - amikor ellátogatott egy provencei
"magyar" faluba - ő is megkérdezte: és mi van, ha mégis legenda az
egész? (Megállapította, hogy az ottaniak ősei a török által megszállt,
Magyarországról elhurcolt foglyok lehettek). "A nemzeti érzés
hajszálgyökerei" című tanulmányában így ír: "De hisz a kérdésnek épp
a legendabeli része foglalkoztat a való tényeknél jobban. A léleknek az
a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a
szomj, ez érdekel...
Azért jöttünk ide, mert hitünk szerint
valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni. Ők pedig azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik,
létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan
eredünk, kik vagyunk."
Az anyag
eredetije az alábbi cimen volt elérhető:
http://mek.oszk.hu/01500/01522/html/
KÉPEK

1.kép

2.kép

3. kép

4. kép
Sajátos temetői keresztek Vissoie-ből
(hasonlóak vannak Luc-ban is)
(A. K. Fischer nyomán)

5. kép
Sajátos temetői keresztek Vissoie-ből
(hasonlóak vannak Luc-ban is)
(A. K. Fischer nyomán)

6. kép
Sajátos temetői keresztek Vissoie-ből
(hasonlóak vannak Luc-ban is)
(A. K. Fischer nyomán)

7. kép
Ősi Val d' Anniviers-i
családok rovásjegyei.

8. kép
Tulipánmintás útmenti kápolna Mission-ból.
Lent: Ugyanennek a kápolnának a virágmintái és (jobboldalt)
Mayeaux-i ugyanilyen kápolna hasonló virágmintái.
Az edény kárminpiros, a virág szára zöld, a tulipánok tűzpirosak,
a kis csillag alakú virágok közepe sárga, a szirmai kékek.
(A. K. Fischer nyomán)

9. kép
Fent: szimmetrikus kapudíszítés Csekefalváról
(Székelyudvarhely mellett); középen: ugyancsak csekefalvai oromdísz;
lent: virágdíszítések a Mayeaux-i kápolna oltár
mögötti boltívről.
(A. K. Fischer nyomán)

10. kép
Fent: tulipános virágmotívum a Mayeaux-i
kápolna mögötti falról;
lent: a templom mögötti városháza homlokfalán levő tulipánminta
Grementz-ben
(A. K. Fischer nyomán)

11. kép
Sajátos szív alakú fából készült gyertyaminta-nyomó lapocskák
1891-ből Val d' Annivierből.
(A. K. Fischer nyomán)

12. kép
Sargatának nevezett ostor a Val d' Anniviers-ből,
amelyet Guigoz professzor nagyapjától szerzett
1880-ban.
(Bernard Savioz nyomán)

13. kép
Pinceablak nyílászárók (fent: a Val d' Anniviersből; lent: Székelyföldről).
(A. K. Fischer nyomán)

14. kép
Grimentz (Grimencz)
- Az imaház és a falu - 1910.

15. kép
Zinal (Szinál) - A
régi kápolna a falu elején - 1910.

16. kép
Chandolin (Sandolin)
- A kápolna - 1900.

17. kép
Vissoie (Viszój) -
Visszatérés a piacról - 1929.

18. kép
Pinsec (Penszék) -
Pásztorkunyhó - 1915.

19. kép
Cuimey (Külmez) - A
kápolna - 1929.
![]()