Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van készítve!

Evangélikus Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola, Kőszeg

2002.

Segítő tanár: Illés Péter

“Lóra ültem, hogy világot lássak

Íjjat fogtam, hogy célt találjak

Lovam a múltba réved

Íjjam repít ezer évet”

/Kassai Lajos/

Reflexíj, ha meghallom ezt a szót, a sztyeppék vad, délceg harcosa jut az eszembe, száguldó lovával, kezében a kor technikájának a csúcsát jelentő fegyverrel. Ennek a csodás harci eszköznek és harcosának története azonban évszázadokkal, sőt évezredekkel őseink előtt jelenik meg. Ha teljes képet szeretnénk kapni erről a történelmet formáló, birodalmak sorsát eldöntő íjász harcosról, akkor az íjak kialakulásától kell követnünk sorsát. Kezdjük hát e csodálatos, képzeletbeli utazást a nyilak hátán, mint akár egy kitaj sámán, aki ily módon jut a mennyek birodalmába.

A reflexíjak kialakulása

A Krisztus előtti II. évezredben járunk, helyszín az egyiptomi fáraók sírja, ahol a reflexíjak hiteles nyomaira bukkantak. Itt találták az első reflexíj ábrázolásokat és (hála a sivatagi klímának) az első íjmaradványokat is. Az összetett reflexíjat az ún. “harckocsis népek” (hettiták, hükszoszok, mitanik) fejlesztették ki. Bár a reflexíj kialakulása már a késő-kőkorban elkezdődik, mint “fegyver” azonban csak az előbb említett harckocsis népeknél érik be Nekik volt arra szükségük, hogy a száguldó lovas kocsijukról viszonylag pontos és erős lövést tudjanak leadni, ami az egyszerű fa botíjjal nem volt lehetséges. Ez a harci mód ezekkel az íjakkal és a vas fegyverekkel teljes hadi fölényt biztosított számukra. Vándorlásuk és hadjárataik során behatoltak Egyiptomba, Elő-Ázsiába, de lerohanták Mezopotámiát és Indiát, sőt még Kínába is eljutottak. Íjuk már összetett íj volt, de még elég kezdetleges. Felajzottan szinte egy háromszöget formáz, így ereje meg sem közelítette a későbbi korok visszacsapó íjának hatóerejét.

Az ezt követő évezredben a harckocsis népeken győzedelmeskedik a görögök által kentaurnak nevezet félig ló, félig emberi lény: a lovasíjász.

A reflexíjak első virágkora

A Krisztus előtti VII. században járunk, helyszín a Fekete-tenger északi részén elterülő sztyeppe. Itt találjuk az első lovasíjászokat és az első igazi összetett reflexíjat, más néven visszacsapó íjat. Ez rugalmas fából, rápréselt szarulemezből és állati (szarvas) inból készült, de még nincs a jellemző merev szarv az íjak végén. Erre az időre a lovasok kiszorítják a harci kocsis hadviselést. A száguldozó szkíta harcosok hadjárataikkal zaklatják a kimmereket, majd a médekkel szövetkezve megdöntik Asszíria hatalmát, sőt Palesztinát és Egyiptomot is pusztítják. A “szkíta” név gyűjtőnév, görögül íjászt jelent, ami minden pusztai népre vonatkozott. A szkíta íj hossza 80-100 cm, szarvai még nincsenek, a húrt az íj karjainak végén lévő rovátkákba akasztják. Ezt az eljárást nevezzük “felajzásnak”, amikor az íj karjait hajlásukkal ellentétesen húzzuk vissza (5. ábra). Ez a művelet nagy erőt, ügyességet és helyes technikát kíván, de megsokszorozza az íj erejét. Ezt a technikát csak a puszta lakói ismerték, egy-két kivételtől eltekintve (pl. Odüsszeusznak is szkíta íja lehetett, és a kérők azért nem tudták felajzani, mert nem ismerték annak technikáját). A szkíta íj aszimmetrikus volt (a felső kar hosszabb, mint az alsó, az viszont jobban hajlik), így a lovon könnyebb volt használni. A nyílvesszőket főként faágakból (fenyő, nyír, kökény) készítették, a tollakat pedig ragadozó madarak szárny vagy farok tollából. A bronz vagy csont nyílhegyek általában kétélűek és kicsik voltak, és még nem nagyon különböztettek meg vadász és harci hegyeket. A szkíták egy tartóban, az ún. górütoszban hordták az íjat és a vesszőket. Ez a tartó már a szkíták előtt is ismert volt. A górütoszt a harcos a bal oldalán viselte, ami –harctechnikai szempontból– elég rossz megoldás volt. A harcos felszerelését a közelharc fegyverei tették teljessé. A szkíták négyféle fegyvert használtak: a kardot (másnéven akinakész) (lenti ábra), a tőrt (a kard rövid változata), a fokost (a páncél átütésére) és a lándzsát.

A pusztákon lakók viselete és életmódja szorosan összefüggött. A “nomád” és “félnomád” helyett a sztyeppén élő törzsek szakszerű megnevezése a “nagyállattartó lovasnép”. E népek egy évben kétszer (a nagyon száraz helyeken négyszer, ötször) is vándoroltak, eközben földet műveltek, vadásztak, kézműveskedtek, élték a hétköznapjaikat. A pusztai élet, az állandó csatározások és költözések terméke ez a különleges kultúra. Jurtának nevezett, hatalmas kör alakú sátorban laktak. A közrendi szabadok ruhája bőrből és különböző szövetekből készült, a gazdagabbaké selyemből és brokátból. A harci viselet a szkítáknál könnyű bőr- vagy pikkelypáncél volt. Felfelé kunkorodó orrú puhatalpú csizmát hordtak, fejfedőjük a jellegzetes szkíta süveg, harci időszakban pedig a bőrből vagy fémből készített sisak volt. A szkíták lószerszámai sokkal fejlettebbek a környező népekénél, mivel ők alakítják ki a párna nyerget és a csikó zablát (a kengyelt még nem ismerték; lovagló technikájuk a sarok lógatása miatt messze állt a tökéletestől és a biztonságostól).

Összefoglalásként tehát elmondhatjuk, hogy megjelentek az első igazi lovas katonák, akik ebben a korban megállíthatatlanok voltak. Az igazi nyereg hiányában helytelen lovaglóüléssel, valamint a fegyverek fogyatékosságai és azok rossz elrendezése miatt azonban a szkíta lovast még nem nevezhetjük a klasszikus értelemben vett pusztai lovasíjásznak.

A reflexíjak első hanyatlása

A Krisztus előtti második évszázadban járunk, helyszín az eurázsiai sztyepp, ahol nagy változásnak lehetünk szemtanúi. Az addigi könnyűlovasokat felváltják a puszták lovagjai: a sztyeppi nehézlovasok. Ezek a páncélos vitézek, akiket szarmatáknak, szauromotáknak és alánoknak hívunk. A szarmaták és az alánok hazánk területén is letelepedtek. Ezeknél a népeknél már nem az íj játssza a fő szerepet, hanem a páncél és a lándzsás roham. Fegyverzetükhöz tartozik a hosszú, egyenes, kétélű kard, amely inkább vágásra, mint szúrásra volt alkalmasabb, továbbá hozzátartozott még a nehéz döfőlándzsa, amelyet az elsöprő lovasrohamoknál használtak. Védőfegyverzetük a pikkelypáncél vagy bőrpáncél, amellyel néha a lovat is befedték, valamint a vassisak. Hadviselésükben nem játszott fontos szerepet az íj, mert ezeket a védőfelszereléseket a szkíta típusú íjjal nem lehetett átlőni. Taktikájuk a frontális lovastámadás, és az utána lévő heves közelharc, amivel a szkítákat és a környező népeket szétverték vagy magukba olvasztották. Ezzel a harcmodorral a rómaiaknak is meggyűlt a bajuk, de ők még vissza tudták őket verni. E népeket majd a gótok bárdjai és a hunok nyilai semmisítik meg.

Második virágkor

Krisztus után 375-ben járunk. Helyszín a Dnyeszter folyó partja. Két sereg, két kultúra, két életmód és kétféle hadviselés áll egymással szemben. A nyugati oldalon a germán gótok, akikkel az ázsiai hun seregek néznek farkasszemet. A csata elkezdődik, a gótok sűrű tömegben állnak fel, biztonságban érzik magukat. Sánccal vették körül az egész tábort, és a seregeket a Dnyeszter választja el. Azt hiszik, hogy egy szarmata törzs támad, és az ő nehézlovas taktikájuk “fekszik” a nehézgyalogosokból és lovasokból álló germánoknak. Egyszer csak megremeg a föld, és a ködből hatalmas nyílzápor zúdul csapataikra, akik nem tudják, mihez kezdjenek a tüzes kis lovon száguldozó vad hunokkal, mert ők messziről küldik rájuk a halált. Másfél óra öldöklés után az utolsó gót is kilehelte a lelkét. Királyuk, Emmanerich, önkezével végez magával. A gótok megalázkodnak az új hódítóknak, akik eddig még soha nem látott erővel zúdulnak Európára, és ezzel elindítják a “népvándorlást”.

A hunok Ázsia belsejéből - a mai Mongólia területéről - indultak. A kínaiak ellenük emelték a még ma is látható Nagy Falat. Ők már igazi nomád taktikával harcolnak, nem mint az alánok, akiket időszámításunk előtt 36-ban vertek le. Később a hunok a szarmaták szirák és aorsz nevű törzsét törlik el a föld színéről. E harcok közben jöttek létre azok az eszközök, amelyek a hunok harcászati előnyét biztosították. Ilyenek a fakápás nyereg, a kengyel, de legfőképpen a megnyúlt, merev szarvú reflexíj. Ezek az íjak hatalmas erővel bírtak, hiszen 200 méterre is elhordtak, és még a ló koponyáját is képesek voltak átütni. A szkíták íjához hasonló módon készültek, de jóval hosszabbak voltak. Az íj reflexióját csak a behajló szarvak adták, mert a karok a markolattal egy egyenesbe estek. Ezekkel az íjakkal – Maotun, a legnagyobb ázsiai hun király idejében – meghódították a környező területeket: Észak-Kínától a mai Kazahsztánig. A íj leglényegesebb változása az volt, hogy a karok végére fából készült, néha csonttal borított szarvat szereltek, ami “erőkarként” szolgált. Egyébként Maotun nevezi a “pusztai népeket íjfeszítőknek” (24 népcsoport tarozott ide). Maotun halála után a kínaiak hatvan évig tartó háborúban legyőzik a hunokat, s ezzel elindítják a hunok nagy vándorlását. A már említett alánokon, szarmatákon és gótokon kívül csak a Kelet-Római Birodalom mer szembeszállni a Rua főkirály által vezetett hunokkal. Kr. u. 378 aug. 9-én egy forró nyári napon, a gótokkal és alánokkal kiegészített hun birodalmi seregek szabályosan lemészárolják a Valens császár által vezetett római hadakat. A csatában a Kelet-Római Birodalom szinte teljes serege ottmarad a csatatéren a császárral együtt. Az egész Balkán, s vele együtt a Kárpát-medence is a hunok kezére kerül, ahol majd a birodalmi székhelyet létesítik.

Felnő egy generáció és felnő egy trónörökös, akinek neve: Attila (Őt Isten ostorának, a hadak villámának nevezték). Ő egyesíti a hun törzseket, miután az akadékoskodó és a hatalomra törő bátyját egy párbajban a saját kezével megöli. Birodalma az Uraltól a Rajnáig terjedt. Ekkora birodalmat nem látott még a világ, és ezt már csak íjakkal és harcosokkal nem tarthatta fenn. Attila egy modern, centralizált birodalmat akart szervezni, aminek a központja az Alföld lett. Az onnan indított hadjáratokkal egész Európát rettegésben tartotta. 433-ban szétverik a dél-németországi burgund birodalmat, 451-ben pedig megtámadják a Nyugat-Római Birodalmat. A rómaiak legkiválóbb hadvezérüket: Aëtiust küldik a barbár seregek feltartóztatására. A két sereg Galliában a catalaunumi síkon találkozott. A csata, amiben szinte egész Európa részt vett, végül döntetlennel zárult. A következő évben Attila újra támad, ezúttal Itália ellen. Elfoglalta az addig bevehetetlennek hitt Aquileát, majd Milánó következett, de Rómát (I. Leó pápa személyes közbenjárására) megkímélte. A hadat járvány és éhínség sújtotta. Új hadjáratra már nem kerül sor, mert Attila az új feleségével, Ildikóval töltött nászéjszakán meghalt. Fiai Ellák (Aladár) és Chabak (Csaba) testvérháborút indítottak egymás ellen. Ebben az áldatlan küzdelemben Chabak győz, de annyira legyengül, hogy a fellázadt népekkel nem bír, ezért visszatér a sztyeppre. A Kárpátokban maradt 3000 hunból alakult ki a székely nép. A székelyek egészen korunkig őrzik régi hagyományaikat és nemzeti identitásukat.

A hun nyílvesszők 70-80 cm hosszúak, fából készülnek, hegyük pedig acélból. Alakjuk változatos: megkülönböztetünk vadász- és harci hegyeket. A legjellegzetesebb hun hegy háromágú volt. Ezt a hegyet a páncélok áttörésére használták. Olyan nehéz és éles volt, hogy még a rómaiak vértezetét is átütötte. Sajátos volt a hunok “zengő vesszője”. Ez az ázsiai hunok jellegzetes “tűzvezető” nyila volt. Repülés közben fütyülő hangot adott, és ahova repült, a többiek is oda lőttek. Ezt Maotun nagykirály alkalmazta először, aki béke idején még saját feleségét is céltáblának használta. A várak felgyújtására a tüzes nyilakat használták. A nyilakat és az íjakat ún. kettős tegezben tartották, és a szkítáktól eltérően – a gyorsabb töltés érdekében – a jobb oldalon hordták. Taktikájuk a jól ismert pusztai harcmodor. Az ellenség sorait elsőként nyílzápor ostromolta. Mikor annak csatarendje megbomlott, akkor az ellenség soraiba rohantak, és akit lehetett, levágtak. Túl nagy ellenállás esetén - meghátrálást színlelve - az üldözőket hátrafele lőtték, s az így keletkezett káoszba újra meg újra belerohantak. Bőrpáncél védte testüket, egy- vagy kétélű kard, buzogány és a fokos volt a fegyverük a közelharcban. Meg kell említenünk a hun sereg “elit alakulatát”, az ún. “sasíjászokat”. Létszámuk közel tízezer volt, és a megoldhatatlanak tűnő probléma esetén őket küldték az ügyet elintézni. Fegyelmezettségük és kitűnő taktikájuk miatt őket nevezhették a kortársak “hegyről lefutó és egyre gyorsabbá váló forgószél”-nek.

Krisztus után 557-ben újabb lovas nép jelent meg hazánk területén, az avarok. Legnagyobb uralkodójuk Baján kagán volt, aki egész Európát sakkban tartotta. 791-ben azonban Nagy Károlytól vereséget szenvednek. A megsemmisülést belső háború és a 801-es bolgár támadás okozta. Ezután frank és bolgár uralom alá kerültek. Az avarok harcosai főleg nehézlovasok voltak, de használták az íjat. Íjaik rövidebbek a hun íjaknál és nem szimmetrikusak. Az íjak szarvai viszont hatalmasak és nehezek, hogy erős legyen a visszacsapás, és a nehéz nyilak nagy erővel csapódjanak be. Erre a páncélok leküzdése miatt volt nagy szükség. A harcosok többnyire pikkely- és zsindelypáncélban vonultak a csatába, ahol előbb nyílzáporral, majd lovas rohammal indították a támadást. Nehéz döfőlándzsát, egyélű kardot vagy szablyát (az onogurok hozták be) használtak. A nyilakat és az íjat már külön bőrtokba (íjtegezbe) helyezték: az íjat a bal, a nyilakat a jobb oldalukon. Nyílhegyeik a legnehezebbek, amelyeket a Kárpát-medencében találtak. A csatában elesett harcos mellé nemegyszer annak lovát, íját is eltemették.

Honfoglaló magyar őseink eredetét tekintve még napjainkban is sok a vita és a bizonytalanság. A magyarság heterogén nép. A letelepedő csoportok a hazát a kalandozások során szerzett jövedelemből, gyepűrendszerrel védve próbálták meg fenntartani. A kalandozó hadjáratok fő fegyvere az íj volt. A magyarok íja már nem olyan, mint a hunoké vagy az avaroké, kisebb és könnyebb. Az íj karjai befelé hajolva “c” betűt formáznak. Ezzel gyorsabban, messzebbre lehet lőni, mint a korábbi reflexíjakkal. Az ideget a középső három ujjal feszítették ki. Egy-egy íj elkészítése –beleszámítva a faanyag szárítását, pácolását- néha esztendőkbe is beletelt. Külsejét bőrrel vonták be, s néha aranyozással díszítették. A drága fegyverek legnagyobb ellensége az eső, a nedvesség volt, ezért amikor nem használták, a tegezbe rejtették. A vadászok-harcosok bal karjukat áttekerték, hogy az ideg meg ne csapja. Az íjak hatótávolsága már 250-300 m körüli, ami ebben a korban felülmúlhatatlan volt. A magyarok taktikájáról a kortárs Bölcs Leo, bizánci császár így írt: “…Jobbára a távolból való harcban és a cselvetésben lelik kedvüket, továbbá az ellenség bekerítésében, a színleg való meghátrálásban, visszafordulásban, s a taxisok (katonai alakzatok) megszaggatásában….Ha egyszer ellenfelüket megszalasztani sikerült, a többit másodrendűnek tartják, kíméletlenül szorítják, s az üldözésen kívül egyébre sincs gondjuk.”

Ezzel a taktikával a magyarság biztosította magát a Kárpát-medencében, és ez a harcmodor –a közhiedelemmel ellentétben – egészen Mátyás koráig megmarad.

Az 1240. évben mongol támadás (tatárjárás) érte hazánkat. A Batu kán által vezetett mongol sereg tönkreverte IV. Béla hadát. A király alig tudott elmenekülni a Muhi pusztáról. A vereség egyébként a király hadvezéri hibáján múlott, mert a mongolok nem voltak számottevően többen, és a magyaroknak is remek lovasíjászaik voltak. Ráadásul még nehézfegyverzetű lovagok is szép számmal megjelentek, de Béla király nyugati módra szekértáborba zárkózott, ami a mongoloknak igencsak kedvezett. A csata kimenetelét sajnos ismerjük. A mongol íjak abban különböztek a magyartól, hogy a szarvak vége csontból volt, ezért ezeket az íjakat tömör-csontvéges íjaknak nevezzük. A másik újítás a húrzsámoly volt, ami a szarv és a kar bandázsolása felett, a szarvon helyezkedett el. Az volt a szerepe, hogy a visszacsapásnál az ideget biztosítsa, ezáltal a lövés erősebb és pontosabb lesz. A tatárok sem voltak egyébként legyőzhetetlenek. Amikor 1262-ben újra támadtak, a magyar seregek már Erdélyben megverték őket, és a székely határőrök több véres csatában egészen a Fekete-tengerig üldözték őket, csak sajnos ezzel a hatalmas fegyverténnyel az iskolákban nem foglalkoznak, és még a magyar csaták közül is a két vereséget: Augsburgot és Merseburgot tanítják, pedig a feljegyzett 47 csata közül az elődeink csak 7-et veszítettek el, ami elég meggyőző arány.

A reflexíjak hanyatlása

A Mohács (1526) utáni korban a magyar seregben újra a (huszárokból álló) könnyűlovasság lett a fő “ütőerő”, gyorsan mozgó, nagy lendületű lovas seregekkel. Akkor újra megnőtt az íj szerepe, mert puskákkal még 50 méterre sem lehetett pontosan lőni, nekik viszont gyorsan tölthető nagy hatékonyságú lőfegyver kellett és ez csak az íj volt, aminek vagy a magyar vagy a török típusát használták. A török íj a reflexíjak legfejlettebb alakja. Ennek olyan hatalmas volt a hatótávolsága, hogy egy janicsár állítólag még a Boszporuszt is átlőtte, ami 800 m-nek felel meg! Ez az íj leajzottan már szinte egy “o” betűt formáz , ami visszahajtva hatalmas erőt tárol. Ezek az íjak már igen kicsinyek, alig 120 cm az ideghosszuk, és a szarvak is kicsik, mert különben lövéskor kifordult és tönkre ment volna. Ezzel párosult a hüvelykujjal való feszítési mód, mert ennél az íj kifordulásának a veszélye nem áll fenn. Az íjászat és az íjak a huszároknál a 30 éves háborúig maradtak használatban. Ezután a tűzfegyverek kiszorították őket a harcterekről.

Ahogy a sámán révülete, úgy a képzeletbeli utazásunk is a nyilak hátán véget ért. Az íjak szerencsére nem merültek el végképp a feledés homályában, mert Magyarországon a 1980-as években néhány lelkes, hagyományt tisztelő ember újra elkezdte űzni ezt az ősi harcmódot, és megpróbálják őseink kultúráját, íjait és harcmodorát életben tartani , amit úgy látszik, siker koronáz.

Egyes fotókat és grafikákat a MAGYART www.magy-art.hu honlapjáról kölcsönöztük az utólagos engedélyükkel. A MAGYART grafikáit Szolgai István készítette.

Felhasznált irodalom

Ballagó L. és tsai (1980):Vadászat Magyarországon, Móra F. Könyvkiadó, Bp.

Bakay K.: Népünk eredete és Kárpát-medencei állama ( www.keesz.hu )

Csillag F. (1971): Kardok történelmünkben, Zrínyi Kiadó, Bp.

Dobolán G. és Szöllőssy G.: Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás?( www.extra.hu )

Grózer Cs.:Az íjkészítő honlapja ( www.kronos.hu )

Harenberg, B. (1984): Az emberiség krónikája, Officina Nova, Budapest

Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, Bp.

Kassai L. (2000 ): Lovasíjászat, Dee-Sign Kiadó

Kellner M. G. (1997): Die Ungareinfalle im Bild der Quellen bis 1150. von der “Gens destenda” zur “Gens ad fidem conversa”. Studia Hungarica 46. Schriften des Ungarischen Instituts München. München, 1997.

225.o.(Zimonyi I. fordításában)

Kőhalmi K.: Sztyeppék nomádjai lóháton, fegyverben

László Gy. (1982): 50 rajz a honfoglalókról, Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp.

László Gy. (1988): Árpád népe, Helikon Kiadó, Bp.

László Gy.(1990): Őseinkről, Gondolat Kiadó, Bp.

Szöllőssy G. (1997): A kéziíj (www.rubicon.hu)

Tokaji Zs. (1997): A régi Kína fegyverei, Zrínyi Kiadó, Bp.

Unger M. és Szabolcs O.(1976): Magyarország története, Gondolat Kiadó, Bp.

Varga D. (1973): Ős napkelet, Képes Történelem,

Készítette

Tompa Balázs

Evangélikus Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola

9730. Kőszeg, Árpád tér 1.

Segítő tanár: Illés Péter