A Kr.e. 2. évezredben érkeztek különböző népek: etruszkok, szabinok, latinok. Az első város Alba Longa volt, a Tiberis mentén. Rómát a Tiberis hét dombján alapították, kb. Kr.e.753-ban. A népet görög és etruszk hatások érték, utóbbiaktól vették át az ábécét is, átalakítva jött létre a latin. Ügyes épitkezők is voltak (boltozat), de a fő munka a mezőgazdaság volt. Rómának a monda szerint hét királya volt, az első Romolus, az utolsót, Tarquinius Superbust Kr.e.510-ben üldözték el. A vezető réteg ekkor a földbirtokos patríciusokból állt, ők származás alapján kaptak birtokot az állami földekből (ager publicus) Kőzülük került ki a királyok tanácsadó testülete, a senatus, ők adták a haderőt is. Elszegényedett nemzetségtagokból alakult ki a cliens, ők támogatásért szolgáltak vagyonosabbakat. Az alsó réteg volt a bevándorlók, a plebejusok, akik nem rendelkeztek jogokkal, nem voltak a római nép (popus romanus) része. Ők alkottá a kézművességet, parasztságot, kereskedőt. A királyok korában épült a Capitolium (a római Istenhármas temploma), a csatornák, a Forum Romanum (római piac): A köztársaságot a római polgárok által választott tisztségviselők, a magistratusok irányították. A rómaiak kettőzték e hi- vatalt, így egymást ellenőrizhették a tisztségviselők, és a tiszteket csak egy évig tölthették be. Az állam élén a két consul állt. Békében övék volt a főhatalom, háborúban a hadvezér szerepe. Az éveket róluk nevezték el. Az ügyeket a senatussal egyetértésben intézték, myelnek létszáma ekkor 300 fő volt. Ez volt a törvényhozó testület. Veszély esetén dictatort választottak, de ritkán, akkoris csak fél évre. A dictator saját belátása szerint dönthetett, és döntlseiért nem vonhatták felelősségre. Róma folyton harcolt, amiben nagy szerepe volt a nehézgyalogságot kitevő plebejus rétegnek, amely egyenlő jogokért harcolt. A plebejusok új város alapításával fenyegetőztek, és kivonultak a Szent-hegyre,és a senátus meghátrált, létrehozott egy plebejusi tizstséget, a néptribunusi hivatalt (Kr.e.494). 2, majd 10 néptribunus képviselte a plebejusok érdekeit: személy- ük sérthetetlen volt, és vétójoggal rendelkeztek a törvényhozásban. Kr.e.451-ben törvényre emelkedtek jogaik: XII táblás törvények. Ezek nem tettek különbséget patrícius és plebejus között, kivéve a házasságkötést a két réteg között (Kr.e.445-ben az is megvolt). A törvények szigorúan védték a magántulajdont, de az adósrabszolgaság megmaradt. Az emberek büntetésénél a vagyoni különbség számított, és az apák korlátlan joggal rendelkez- tek családjuk felett. Tulliusi alkotmány (névadójához nincs köze!): Vagyoni alapon osztották a város lakóit 5 csoportba, és a legvagyonosabb réteg több csoporttal rendelkezett, mint a másik négy, így kezükben tarthatták a törvényhozást; ez a csoprtfelosztás volt ugyanis a törvényeket tárgyaló népgyűlés (comitia centuriata) alapja. Így jött létre Kr.e.443-ban a censor-i poszt. A censorok vagyonbecsléseket hajtottak végre a csoportbeosztáshoz. ők jelölték a senatus tagjait a nemzetségfők közül Licinus-Sextius földtörvény: Kr.e.367-ben a két néptribunus 500 jugerumban határozta meg egy személy részesedését az ager publicusból, ami a patríciusok földbirtokát képezte. A törvényt nem mindig tartották be, de szép lassan mind tisztség megnyílt a plebejusok előtt. Kr.e.326-ban a sok rabszolga miatt eltörölték az adósrabszolgaságot. Kr.e.287-től a népgyűlés határozatai senatusi megerősítés nélkül érvényesek a népre (=ség). Az összeolvdaásból született az új réteg, a nemesség (nobilitas) Közép-Itália megszerzése: Campania megszerzéséért a szamniszokkal vívtak hosszú harcokat (Kr.e.343-290), végül nyertek. Elfoglalták a városokat, és utakat építettek. A városokkal külön-külön kötöttek szerződést, mely több vagy kevesebb jogokat adott nekik, így nem tudtak egy csoportba tömörülni (egység híján). Ez az elv az Oszd meg és uralkodj! A területek az ager publicus részei lettek, a földekből részesedő plebejusok pedig településeket (colonia) hoztak létre a fennhatóság biztosítására. Dél-Itália: Róma beavatkozott az itáliai görög városok ellentétébe. Tarentum harcot indított Róma ellen, de Pürrhosz zsoldosserege hiába győzött, volt római utánpótlás A tarentumi háborúk (Kr.282-272) Róma győzelmével értek véget, Divide et impera maradt. I.pun háború (Kr.e.264-241): Róma Itália uraként a punok, Karthago ellenfelévé lépett elő. A várost arisztokrácia irányította, de szemben állt a földbir- tokos és a kereskedő réteg egymással, ami gyengítő volt. Rabszolgaság miatt zsoldoskatonákat alkalmaztak, ez is weak point. A harc Szicíliáért robbant ki: a szárazföldön a rómaiak, míg a tengeren a punok votlak erősebbek, amíg fel nem találták a csapóhidat, mely a tengeri küzdelmeket is szárazföldivé változtatta, így a rómaiak nyertek. A büntetés: hadisarc + Szicília. Szicíliából provincia lett, ami annyit tett, hogy évi adót fizetett, és hivatalnokait Róma jelölte ki. II.pun háború (Kr.e.218-201): Egy tehetséges hadvezér, hannibál került a sereg élére, aki az új területeken keresztül, szárazföldön akarta megtámadni Rómát. Megkerülték a tengert, majd az Alpokon keresztül (gall utánpótlással) jöttek. Róma nem tudta egyesíteni seregét, így Hannibál külön-külön verte meg őket, a legnagyobbat Kr.e.216-ban Cannae-nál. Utánpótlástól elvágva azonban végük volt. Rómában Scipio került hatalomra, aki átkelt Afrikába, hogy maga után csalja Hannibált. A terv bejött, hazahívták, miközben serege jó része Itáliában maradt. Kr.e.202-ben Scipio Zamánál legyőzte a vezért. Karthago ezután elvesztette nagyhatalmi állását, fennhatósága csak a városra terjedt. 10 hajót tarthatott meg, és óriási hadisarcot kapott. A város csak Róma enge- délyéel viselhetett háborút, még védekezés esetén is. Így Róma a Földközi tenger ura lett. A hódítások után megjelent a lovagrend: kereskedők alkották, akik bérbe vették a provinciákat, és az évi jutalék után ők fölözték le a hasznot; ők nem léphettek politikai pályára. A nagybirtokos arisztokrácia alkotta a senatusi rendet. A kisbirtokosok folyamatason szegényedtek el, mivel nem bortak versenyt tartani. A lecsúszott parasztok új réteget alkottak: a plebset. A földjeiket vesztett parasztok ugyanis Rómába mentek megélhetésért. Műhelyekben dolgoztak, alkalmi munából éltek. Tiberius Gracchus: A plebs növekedése, a birodalmi rang, a rabszolgamunka problémákat hozott. A kortársak a parasztság visszaállításában látták a megoldást. Kr.e.133-ban Tiberisu Gracchus, Scipio unokája meg akarta újítani a földtörvényt: A latifundiumok (nagybirtokos- ok földje) egy részét állami tulajdonba akrta venni, amit aztán kiosztott volna kisbirtokok formájában. Ez heves ellenállást váltott ki, még a kártérítés ellenére is. A törvény nem érvényesült, és amikor megint néptribunus akart lenni, megölték őt. Caius Gracchus: Tiberius öccse Kr.e.123-ban lett néptribunus, a reformokat akarta folytatni. Bátyja hibájából tanulva igyekezett támogatókat szerzni, ez a lovagrend volt, amely számára több jövedelmet és saját bíróságot biztosított. A tömeget a gabona árának leszál- lításával próbálta megnyerni, a szövetségeseknek pedig polgárjogot akart adni, ám ezzel szembekerült a plebsszel. Ürüggyel perbe fogták, híveit lemészárolták, ő pedig öngyilkosságba menekült. Polgárháborús helyzet közeledett: a senatusi rend és a lovagrend került szembe egymással, és mindegyik hatalmat akart. Két párt jött létre: optimaták (konzervatívok) és a néppárt (széles réteg). Mindkettő a köznép támogatását akrta elnyerni. A tulajdonukat vesztett parasztok nem voltak köteles katonáskodni, így folyamatosan csökkent a hadrafoghatók száma. Afrikában a seregvezetőit megvesztegették, így lezüllöttek.Kr.e.105-ben Mariustbízták meg a csapatok vezetésével, aki rendet rakott: A vaygontalan polgárokból zsoldossereget hozott létre, 16 év szolgálat után pedigföldet ígért a coloniákon. Bevezette a rendszeres kiképzést, egységesítette a fegyvereket. Hogy reformajait megvalósíthassa, többször megválasztották consullá. Kr.e.84-be Sulla keletre ment harcolni, de Róma elhagyása után a néppártiak Mariust tették meg a sereg élére. Sulla nem hagy- ta annyiba, és seregeivel tért vissza. Volt vérfürdő, Marius meg elmenekült. Sulla visszament Kis-Ázsiába, miközben Marius Rómában senatoriakat gyilkolt. Sulla békét kötött VI. Miltridatésszal, visszatért, és diktátorrá választatta magát. Korlátoz- ta a néptribunus hatalmát, átalakította a senatust, hogy védje a köztársaságot, majd mikor úgy vélte, elérte célját, Kr.e.79-ben lemondott. Ez azonban eredménytelen volt. Rabszolgafelkelések törtek eközben ki, mivel őket használták a harcok- ban, és ők ki akarták hazsnálni ezt. A leghíresebb Kr.e.73-71-ben Spartacusé volt. A felkelést leverő hadvezerék, Crassus és Pompeius megerősödtek. Az első triumvirátus (Kr.e.60): A két vezér vetélkedésében Pompeius volt a jobb, mivel megfékezte a keletiek és a rabszolgák támadását is. A senatusiak azon- ban félték hatalmát, így ő kapcsolatot keresett a néppártiakkal. A patrícius családból származó, ám néppárti Julius Caesar szélesítette táborát, és kihazsnálta a két vezér ellentétét. Kr.e.60-ban szövetséget kötött velük a senatus elln. Ez volt ~. Caesar consul lett, és teljesítette Pompeius kérelmét (veterán+föld). Ezután hatalomfelosztás jött: Crassus keletre ment, Caesar Galliába, Pompeius oedig Hispániába. Crassus elestekor megszűnt a triumvirátus. Pompeius a senatus oldalára állt, és területeket hódított. Caesar ezalatt megerősítette seregét, létrehozta Gallia provinciát. Serege hozzá volt hű. Kr.e.49-ben Caesart hazarendelték, hogy elszakítsák seregétől, mire ő azokkal együtt jött (A kocka el van vetve! - Alea iacta est!). Átlépve a Rubicont jött a polgárháború: Pompeiusnak nem volt egybefüggőm serege, Caesar meg mindenkit megvert. Julius Caesar (Kr.e.47-44) Caesar örökös dictatorrá választatta magát. Földet osztott, letelepítette veteránjait, értékálló aranypénzt veretett, a pro- vinciabelieknek polgárjogot adott, a senatus tagjainak számát 900-ra emelte. Korrigálta a naptárt, ez a Julianus-naptár. A köztársasági hagyományok azonban tovább éltek az emberekben, ezért összeesküvés volt, Kr.e.44 március idusán Brutus és Cassius vezetésével megölték őtet. A második triumvirátus (Kr.e.43): Antonius, Lepidus (volt parancsnok) és Octavianus (Caesar unokaöccse) emelkedtek ki. Az új vezetők versengtek, de a senatus és a gyilkosok ellen szövetségre léptek. Következő évben leverték Caesar gyilkosait, majd felosztották a birodalmat: Antonius kelet és Alexandria, Octavianus nyugat, Lepidus Afrikát kapta. Az első kettő egyeduralomra tört, de elkerülték a nyílt harcot Octavianus propagandába kezdett,majd Kr.e.31-ben Actiumnál megütköztek. Octavianus nyert, Egyiptom provincia lett, de az ő ellenörzése alatt, így kezében maradt a gabonaellátás. Augustus: Látszólag lemondott hatalmáról, hogy a köztársaság látszatát óvja. A hatalom a seregre támaszkodva azonban nála maradt. Fontos tisztségeket tartott: consul volt (végrehajtó hatalom), néptribunus (sérthetetlen, vétójog), censor. Támogatta a régi erkölcsöket és szokásokat, így erősítve hatalmát. ugyanakkor megjelent a testőrgárda (prateroianusok), aki a hadvezér hatalmát korlátozt. Élete hátralévő részében béke volt. A Julius-Claudius dinasztia (Kr.u.14-68): A császárok már életükben kijelölték utódjukat, akik nem voltak vérszerinti rokonok. Így került uralomra Tiberius, aki már nem tartotta fenn a köztársaság látszatát, és megöletett mindenki, aki útjában állt (felségárulási perek). Megundorodva kör- nyezetétől egy szigetre menekült, és rendeletekkel kormányzott. Utódja, Caligula(37-41)rémuralmának a testőrség vetett véget. A testi hibás Claudius 54-ig uralkodott, és lerakta a császári közögazgatás alapjait: fizetett hivatalnokokat alkalmazott, létrehozta a császári kincstárat, a fiscust. Újabb területeket is szerzett birodalmának. Fogadott fia, Nero 68-ig volt hatal- mon. Az elmebeteg költő-vezér helyett kezdetben anyja és nevelője, Seneca kormányzott, majd Néró átvette azt, és mindenkit megöletett mag körül, verekedett, költői versenyekre járt. A római tűzvészt is neki tulajdonítják. Ennek ellenére a perek csak a vezető réteget érték, a többség nyugalomban élt és gyarapodott, a provinciák romanizálódtak (nyelv+műveltség). A Flavius dinasztia (69-96) kis visszalépést jelentett: Vespasianus és utódai együttműködtek a senatussal. A dinasztia utolsó tagja, Domitianus egyeduralomra tört, amelyet megakadályoztak, és megszüntették ezt a dinsztiát. Antoniusok (96-192): Az új uralkodók szelíd politikát folytattak, burkolt egyeduralmat. A birodalom ekkor érte el legnagyobb kiterjedtségét. Traianus császár (98-117) keleten visszaverte a Parthus birodalmat, megszerezte Mezopotámiát, majd északon a dákok lakta Duna vidékét. Hadrianus, az új császár (117-138) belátta, hogy a katonai erő nem elég ekkora birodalomhoz, ezért feladta Mezopo- támiát a békéért, majd hozzálátott a védvonal, a limes kiépítéséhez, a határok megerősítéséhez. Legnagyobb műve, hogy mindent a császárság alá rendelt, eltörölte a köztársasági hivatalokat. A senatus hatalma már csak Róma városára terjedt ki. Marcus Aurelius (161-181) uralma védekezéssel telt el: északról a germánok törték át a limest, keletről pedig a parthusok fenyegettek. A legnagyobb baj azonban a pestis behozatala volt. A gondokat ekkor még áthidalták. Az utolsó Antonius halála után polgárháború tört ki, melyből a dunai provincia jelöltje, Severus került ki győztesen. Növelte az adókat, terhelve ezzel a gazdaságot, és kiváltságokhoz jutatta a katonákat (közmunka alóli felmentés, adómentesség). Fia, Caracalla (211-217) római polgárjogot adott minden szabad lakónak, mivel a provinciák megerősödtek, és romanizálódtak. Ezzel a befolyó pénzeket és a katonai támadást akarta növelni. A katonacsászárok korában (235-284) nehéz idők jártak a rómaiakra. Airelianus császár (270-275) kemény fellépésével megmen- tette a birodalmat: visszaverte a támadásokat, majd feladta Daciat a biztonság érdekében, és megerősítette Róma falait. Ekkor érte el csúcspontját a Néró korában kezdődött keresztényüldözés. A szabad vallást csak Constantinus biztosította számukra 313-ban. 325-ben tartották az első zsinatot, amelyet a szentháromság körüli vita indított el. 391-ben a birodalom utolsó császára, Theodosius a kereszténységet államvallássá tette. A gazdaság is hanyatlott: csökkent a gabonatermelés, egyre kevesebb lett a rabszolga, így áruk nagyobb volt. Pótlásukra kialakultak a colonusok, akik azonban sokkal többet fogyasztottak a rabszolgáknál, így az árú mégjobban csökkenet. A keleti kereskedelmi útvonalakról selyem és tömjén került be, amelyet nem tudtak hasonló értékkel kompenzálni, így az arany folyama- tosan folyt ki az országból. A harcok miatt gyengült az összetartás, a városok hanyatlottak a magas adók miatt. Dominatus: Airelianus uralma rávetített, hogy csak az erős hadsereg tartja össze a birodalmat. Ehhez növelni kellett a pénzeket, amit már csak erős központi hatalommal lehetett létrehozni. Diocletianus (284-305) vezette be a nyilt egyeduralmat, a dominatus rendszerét: társcsászárokat választott maga mellé, így a 4 uralkodó (tetrarchia) mindenhol ott lehetett. A plusz pénzt fej- és földadó kivetésével oldotta meg. Ezek a gazdaság hanyatlását gyorsították. Kelet és nyugat hatalma egyre inkább eltért, utóbbi kárára, ezért Constantinus új fővárost építetett magának Büzantion helyén, melyet Constantinapolisnak nevezett el. A nyugati részek rohamosan hanyatlottak: a lakók menekültek a városokból, majd helyhez kötötték a colonusokat, ami ismét pusztította a gazdaságot. 375 körül a hunoktól szenvedett vereség miatt előretörtek a gótok, és megtámadták Rómát. A birodalom nem tudta legyőzni őket, ezért Theodosius elismerte szövetségesnek. Letelepedhettek, és államot alkottak az államban, ami a központi hatalom gyengü- lését mutatta.Theodosius a hatékonyabb védekezés érdekében 395-ben ketté osztotta a birodalmat. A keleti részek nem estek a népvándorlások irányába, a nyugat azonban folyamatosan a népek megszállása alá esett. A birodalom 410-re, amikor a gótok feldúlták Rómát, már csak névleg létezett, területeit folyton germénok uralták. Aetius hadvezér (390-454) megkísérelte védeni a védhetőt. Jó viszonyra törekedett a germánkkal, bízva abban, hogy azok szövetségesek lesznek a hunok elleni harcban. A hunok először Konstantinápolyra törtek, és keményen megadóztatták azt, majd nyugatra mentek 451-ben Galliánál ütköztek meg a rómaiakkal, ám a csata döntetlennel végződött. A következő évben a hunok Rómáig törtek, ám ott megálltak. Attila meghalt, a hunok pedig menekültek a leigázott, és most lázadó nép elől. 454-ben meggyilkolták Aetiust, így vezér nélkül maradt az állam. 455-ben a vandálok két hétig portyáztak Rómában, megölve szinte összes lakosát. A császári hatalom fenn maradt egy ideig, de 476-ban Odoaker germán vezér egyszerűen letette a trónról az utolsó (gyermek)császárt, Romolus Augustulust, s a birodalom megszűnt. Kezdődhetett a középkor.