A Kádár-időkben kiadott szótár meghatározása szerint:
„Fasizmus: (Politika) 1. Az imperialista burzsoáziának a vad nacionalizmus és fajgyűlölet alapján álló terrorista diktatúrája. Ennek a Mussolini-féle olasz változata, mint uralmi rendszer. 2. Ennek megvalósítására törő mozgalom.”
[Magyar Értelmező Kéziszótár, Bp. 1980.]
*
Az olasz fascio szó latin eredete: fasces. Jelképe csomóba kötött rudak középen kalapács. Jelentése: egyesült néptömeg, amely együttes akarattal engedelmeskedik az állam tekintélyének, amely a törvény és a nemzeti élet rendfenntartásának a legfelsőbb forrása.
A fasizmus lényegében az antik Róma feltámasztása. Szimbólumokban, elnevezésekben is feleleveníti az antik Róma világát, mert új világot épít, illetve a régit megújítja. Mussolini számára az antik Róma mutat csodálatos Egységet és Hatalmat, amelyre szeretné felemelni a fasiszta államot.
A fasizmus teljes ellentéte a marxista-szocializmusnak, mivel ez utóbbi istentelen és anyagias elképzelése a társadalomnak. A fasizmus lényegét a néptömegek egységességére, hősiességére, a szorgalmas honépítésre alapozza.
A fasizmus a római birodalom élő hagyománya, ennél fogva a fasizmus állama az impérium, a népeket átfogó birodalom eszméjéhez vezetett. Az impériummá való teljesedése olyan kérdések elé állította a fasizmust, mint a fajok keveredésének problémája: érdeke-e Itáliának, hogy az olasz nép afrikai fajokkal vagy egyéb idegenekkel keveredjék, vagy nem rontja-e meg erkölcsi gondolkozását a kevertfajúság? Évtizedekkel ezelőtt ezért került előtérbe a fajkérdés, ami egyben a zsidókérdést is felvetette.
Ha meggondoljuk, akkor az Európai Unióba való erőszakos tömörítés is a fasizmusból átvett elemek negatív formája, mert a mesterségesen egységesített hatalmas néptömegeknek engedelmeskedniük kell az EU hatalmi tekintélyének. S vajon Lenin és Sztálin kolhozpolitikája, vagy a gyűlölt Varsói Szerződés, majd a KGST nem a fasizmust utánozta? És a diktatórikus világkormány globalizmusa nem a fasizmustól vett át elemeket? Nézd meg az egységes Új Világrend “fasizmusát”: világvallás, fajvédelem helyett az erőszakos fajkeverítés, ENSZ-világkormány, a hágai nemzetközi törvényszék... stb.
A Hatalom természetesen jelen van a politikai életben. A reneszánsz egyik nagy politikusa az olasz Niccolo Machiavelli (1469-1527) úgy vélte, hogy jóval a kereszténység előtti időkben élt népek voltak a modern uralkodó közigazgatási erkölcsének igazi hordozói, és nem pedig a kereszténység, amelynek túlzott alázatossága, szelídsége nem szolgálja a politikus előnyeit.
A 19. századtól kezdődően, — az úgynevezett Emancipációval — óriási zsidó térnyerés figyelhető meg a gazdasági élet minden terén. A robbanásszerű térnyerés a zsidóság számarányát sokszorosan meghaladó mértékben következett be. Az „ősiség törvényének” eltörlésével, az addigi erkölcsi, társadalmi normák kezdődő fellazulásával a földtulajdon szabad vásári portékává vált, és megszűnt a feudalizmus számtalan kötöttsége is.
Az európai erkölcs alapja a Bibliában [Újszövetségben] gyökerező keresztény értékrend. Ezzel szemben a zsidó életmód – ’erkölcsiség’? — alapját a bölcsek többszáz éves Élettörvénykönyve a Talmud képezi.
Ezt vallja a maTorontóban élő rabbi is:
“A Judaizmus, ahogy azt ma ismerjük, nem Mózessel, a prófétákkal vagy a biblia-vallás más fontos egyéniségeivel kezdődött, hanem az ősrégi rabbikkal, a Farizeusokkal, és a Talmuddal. A Talmud a zsidóknak éppolyan nagy tekintélyű és fontosságú, mint az Újszövetség a keresztényeknek.” [S.E. Rosenberg, The Christian Problem. USA, 1986]
A keresztény vallás [passzív], még csak nem is védekező, hanem meghunyászkodó jellegű: ‘ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel, ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat is’. [Nem tudni kik és mikor tették meghunyászkodóvá, mert például Jézus annak idején korbáccsal verte ki a kereskedőket a templomból!] A zsidó vallás ezzel szemben határozottan kirekesztő, sőt támadó (agresszív), terjeszkedő, másokon uralkodni vágyó, s elhiteti, hogy az igazságos zsidó Isten kiválasztott egy népet arra, hogy a szent könyvben lefektetett parancsok által teljesedjenek ki, és uralkodjanak a világ népei felett. Ennek az isteni kiválasztottság tudattól hajtott népnek a világ meghódítására a Talmud valóságos eszköz, sőt fegyver. Míg a keresztény ember számára minden ember egyenlő, a Talmud már megkülönböztet, sorrendet állít fel a népek között, és ennek alapján szabályozza a zsidó és a goyim (a nemzsidó) viszonyát? Miféle vallás az, amelynek hívő népe kisajátítja egy másik nép földjét, lerombolja a házát, elrabolja országának önálló nemzetgazdaságát?
“A gójok nem emberek, testük szamártest, magvuk lómag.
Vedd a gójnak vérét, amint teheted.
A gójnak tett esküd nem kötelez semmire.
Aki a gójnak elbitangolt jószágát visszaadja, Isten ellen való bűnt követ el.
Ha gój arcul üt zsidót, az olyan bűnt követ el, mintha magát az Istent ütötte volna meg.
Ha egy zsidó és egy gój vitájában te döntesz, és a zsidótörvények szerint a zsidónak a világi törvények szerint a gójnak van igaza, inkább adj igazat a zsidónak és mondd a gójnak azt, hogy ’a zsidónak van igaza a mi törvényeink szerint’. Ha mégis a gój mellett kellett döntened, addig zaklasd őt különféle fortélyokkal, mígnem végül a zsidónak lesz igaza.”
Elméletben, — de csak elméletben! — a Talmud tekintélye egyenlő a Szentírással. A gyakorlatban azonban felülmúlja, mert utasításaik és rendeleteik iránt a rabbik vak engedelmességet követelnek, [a fasizmusban is megtalálható elem-TJ] s mert szerintük csak a Talmud segítségével lehetséges a Szentírást tökéletesen megérteni, parancsolatait a gyakorlatban alkalmazhatókká tenni. Ezért a Biblia/Talmud olvasását és tanulmányozását csak “a felszentelt rabbik” végezhetik.
A Talmud, a zsidó és nemzsidó közti ellentétet az ószövetséginél is jobban kiélesítette és a zsidóság túlzott faji öntudatát elméletileg a végletekig fejlesztette. Ezért olyan elvei és rendeletei is vannak, amelyek a zsidót a nemzsidóval szemben bizonyos esetekben felmentik az általános emberi és erkölcsi törvények alól! A jogi egyenlőtlenségek ezen elvei a mózesi rabbinátus továbbfejlesztésének legvisszataszítóbb kinövései.
Tagadhatatlan, hogy a Talmudnak más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nemzsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető össze a keresztény erkölccsel.
De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot lehetetlen összhangba hozni, mert a Talmud néhány szebben hangzó részlete ellenére, nem az evangéliumi általános felebaráti szeretetet, hanem a zsidó és nemzsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örökérvényűnek képzelt felsőbbrendűségét, kiválasztottságát, szűkkeblű, kirekesztő jellegzetességét hirdeti.
A Talmud hittana valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Istenről sok olyat is tanít, ami káromlásnak minősíthető, ha fantasztikus allegóriáknál többet akarnánk benne látni. Különösen a messiási profetizmus az, amit nemcsak elferdített, hanem valósággal elnyomorított, mert a legvilágosabb jövendöléseket is teljesen fonákul magyarázza. Amit pedig, ha szórványosan is, a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a B. Szent Szűzről mond, az egyenesen égbekiáltó blaszfémia. Tehát a kereszténység, mint olyan nem köszön a Talmudnak semmit, s mindennemű judeo-keresztény farizeusi párbeszéd az emberiség megtévesztését és judaizálását szolgálja.
A Talmud annyira belopta magát Izrael lelkébe, hogy tanulmányozását sokkal fontosabbnak és érdemszerzőbbnek tartja, mint a Biblia tanulmányozását. Ebben leli magyarázatát az is, hogy a keresztény elvek, a keresztény szellem még általánosságban sem tudott érvényesülni az ortodox zsidóságban. (A zsidóság) immár a 18. század óta elzárkózik a keresztény szellem átalakítói, művelő ereje elől, s nagy egészében más lelkülettel és ennek megfelelően más erkölcsökkel, tulajdonságokkal és jellemmel él a keresztény társadalmakban. Társadalmi vonatkozásokban nemcsak beleélni iparkodott magát a keresztény világnézetbe, hanem a különböző országokban nyert emancipációja óta annak éppen az ellenkezőjére törekszik arra, ami a Talmud végső célja és eszménye: a talmudizmus vallás-erkölcsi és Izrael korlátlan világuralma a többi népek felett.
Tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy a társadalomban a zsidóság, — főleg a vallásos réteg — a saját élettörvényeit követve előnyben van azokkal szemben, akiket ha kővel dobáltak, birka módjára türelmesen kenyeret dobnak vissza.
A háború után nemzetünk legjobbjait küldték a halálba, mert a győztesek rájuk fogták, hogy „fasiszta háborús bűnösök” voltak. A fasiszta szó pedig már több mint 50 éve éli virágkorát, de nem a „cion” jelzővel, hanem például: „a háborús bűnös fasiszta Bárdossy”… „a gyilkos-fasiszta”… „az aljas-fasiszta”… stb. összetételben.
Valaki egyszer azt mondta, hogy „a cionizmus tulajdonképpen negatív jellegű a pozitív jellegű hitlerizmussal szemben”. Míg az elmúlt évtizedben többször hallottuk/olvastuk a „fasiszta-kommunista” szóösszetétel ügyes keverékét, mindennapi szójárásunkban a „zsidó-fasiszta” kifejezés egészen új jelenség, főleg amikor Ariel Saron nemzetpusztító politikájáról van szó. Pedig ha valaki a történelemben – az olasz nép által ma is ünnepelt! — Benito Mussolini (1883-1945) fasizmusát tanulmányozza, rájön, hogy a kifejezés Ariel Saronra semmiképpen nem illik. Még véletlenül se mondják Saronra, hogy “az emberiség több tízmillióit elpusztító modern Sztálin” vagy “KGB-típusú gyilkos, aki a nemzetközi bolsevizmus nemzetpusztító politikáját alkalmazza”.
S ha sokan némi hasonlatosságot fedeznek fel a Mussolini fasizmusa és Saron “fasizmusa” (ez utóbbinál valóban tapasztalható a vad nacionalizmus és a fajgyűlölet!) között, az azért van, mert a háború után a cionisták és kommunisták szépen átvették a nemzeti-szocializmus, illetve a fasizmus alapelveit, és a saját hatalmuk megalapozására használták fel.
*
Manapság a közvéleményben a fasiszta szót olyan értelemben használják, hogy „aljas” vagy „gazember”, a szó elvesztette eredeti jelentését (fascio), s azonosult minden létező rosszal. Helyes-e az, hogy amikor valami/valaki rossz, akkor eleve fasiszta?
Hasonló szó: a náci. Ma, ha valaki valakit le akar járatni, rögvest rámondja: náci-fasiszta. Kérdés: kik a „cion-fasiszták”, vagy pontosabban „zsidó-fasiszták”? Mennyire helyes ez a szóösszetétel használata?
A modern sajtó – faji szolidaritásból – a kozmopolita világnézet és a zsidó nemzetgazdasági elvek szolgálatában arra szoktatta a társadalmat, hogy fasiszta-ellenes, nemzetiszocialista-ellenes világításban szemlélje az európai népek és nemzetek történetében a két világháború közti politikai, gazdasági és társadalmi eseményeket.
Németország politikai ellenfelei, Franciaország és a hozzá csatlakozott Anglia miatt szenvedte el a Versailles-i gyalázatot, amikor ellenségei a végtelenségig megalázták, és gúzsba kötötték. Olaszország a Párizs környéki békeszerződések által rászedettnek érezte magát. Sok mindent nem kapott meg, amit 1915-ben a világháborúba való belépés fejében az Antant megígért neki. A két ország mostohatestvér volt a nagyhatalmak gyülekezetében és ezt a világháború után a legdurvábban tudatták velük. Ebből a porig alázott mostohasorsból szerveződő kommunista posványból emelte fel országa népét Olaszországban a fasizmus, Németországban pedig a nemzeti-szocializmus. Ezért a trianoni békediktátum elleni revízió akarta Róma és Berlin felé irányítani a magyar külpolitikát. A világ első bolsevista-ellenes nemzeteként, csak ettől a két kisemmizett néptől volt várható a segítség a magunk trianoni bilincséből való szabaduláshoz.
„A fasizmus – mondja Benito Mussolini – erkölcsi felháborodás és tiltakozás a marxista-szocializmus és a kommunizmus bomlasztó tevékenysége ellen.”
Mussolini a fasizmussal, Hitler pedig a nemzeti-szocializmussal írta zászlajára a kommunizmus elleni harcot. Nemzeti mozgalom volt mindkettő, és ellensége a nemzetközi szellemnek. Ezért minden olyan összehasonlítás, tudatos címkézés, amely a fasizmust vagy a nemzeti-szocializmust azonosítja a kommunizmussal, céltudatos félrevezetés, történelemhamisítás az agymosott népek számára, a zsidó-cionista törekvések szolgálatában.
Hitler mozgalma forradalom volt az első világháború végén jelentkezett nemzetközi-bolsevizmus ellen. Ellenforradalom volt a kényszerbéke és a züllött demokrácia ellen. Semmit sem gyűlölt mozgalmával annyira, mint a pénzgazdaságra, a haszonra épített társadalmi rendet, amelyet a versaillesi békeparancs szerzőjének tartott. Elveti a marxizmust mind kommunista, mind szociáldemokrata formájában. Elveti annak internacionalizmusát, osztályelméletét, de elveti a polgári demokratizmust is éppen úgy, mint a gazdasági liberalizmust.
Hitler nem volt barátja az egyes államokból alakult államszövetségeknek, amilyen Bismarck Németországa volt. Hitler egységes államot követelt, tudatában volt annak, hogy csak ezen az alapon valósítható meg a legteljesebb német egység.
Halasy-Nagy József a „Mai politikai rendszerek” című tanulmányában így ír Hitler munkásságával kapcsolatban:
„Ha semmi egyebet nem tett volna, nevét akkor is ragyogó betűkkel írta volna bele a világtörténelembe, de hogy ezen felül még Versaillest is megdöntötte és visszaszerezte a német függetlenséget, azzal a német népet örök hálára kötelezte maga iránt.”
A fasiszta Olaszország nem jelentett teljes szakítást a kapitalista gazdálkodással, de nem járta a bolsevizmus tervgazdálkodás útját sem. Mussolini tisztában volt azzal, hogy egyedül van és két szélsőség – a bolsevizmus és a liberális kapitalizmus – között csak akkor maradhat fenn, ha a nyugati gazdasági rendszerrel nem szakít teljesen. A fasiszta pénz és gazdaságpolitika a klasszikus tanításokkal szemben új utakat vágott. Az egyetlen amerikai kölcsön után, amelyre ugyan szükség volt, külföldi segítség nélkül hozták rendbe az első világháború pusztításaitól megrongált Olaszországot.
A bankárok birodalmában azt hitték, hogy a forradalommal hatalomra jutott Mussolinit hamarosan térdrekényszerítik, ha nem folyósítanak neki pénzt. Ez a régi bankári hurok azonban nem szorult a fasizmus nyakára. A háború utáni inflációs veszélyt államkölcsönökkel küszöbölték ki. A fasiszta kormány iránti bizalom megnyilvánulásaként a kölcsönt túljegyezték s így a kormánynak sikerült kivonnia a fölös vásárlóerőt, és a fasizmus szilárd valutával indult neki az újjáépítés nagy munkájának. Mindez pedig a nemzetközi bankárok segítsége nélkül, pusztán belső erőkből jött létre!
Olaszországban a pénzügyi rendetlenséget a rend és a fegyelem váltotta fel. A három jegykibocsátó bankot összevonták és csak egyetlen központi jegybank maradt meg, a Banca d’Italia, amely 1924-ben visszatért az aranyalapra, bár ez csak formai kérdés volt, mert az aranykifizetést – a vert aranypénz kiszolgáltatást bankjegyek helyett - nem mondták ki. Azonban a jegybankreform szerint részvényes csak olasz közület lehetett. A részvénytársasági jelleget megtartották, de a jegybank részvényei nem lehettek többé bemutatóra szóló spekulációs papírok. A fasizmus pénzpolitikája végleg kikapcsolta annak lehetőségét, hogy részvényesi joga alapján beleszólhasson a bank ügyeibe. Az 1930. áprilisában törvényhozás elé terjesztett Munka Alkotmány (a Carta di Lavoro) végleg szakított az osztályharc elvével. Az emberek együttélését nem a munkaadó és a munkás szembenállásában, hanem az alkotó munkára (!) való szövetségükben látta.
Fasiszta mozgalmakat mindig az elkeseredett nemzeti érzések lobbantják fel, a diktatúra elnyomása vagy történelmi igazságtalanságok ellen. Az olasz nép a pusztító nagy világháború után olyan erős államférfit talált Mussolini személyében, aki felébresztette a néptömegeket, a haza honvédő katonáit, s az egyszerű állampolgárokat a bolsevizmus elleni harcban.
A két háború között Magyarországon is ez a nemzeti érzés – a trianoni gyászbéke igazságtalanságai – egyesítette a nemzetet. Hasonló, egyre erősebb felsorakozásnak vagyunk a tanúi a mai Magyarországon a magyar föld védelme és a nemzet megmaradása érdekében. Ezt a “fasiszta” jelenséget az EU-ba való belépésünk egyik fő akadályaként említik azok, akik az eredeti fasizmusból átvett és átdolgozott alapelveket negatív formában alkalmazzák az emberiség rabszolgásításához.