Mi a Kyokushin Karate?

(részletek )

A Kyokushin két szó összetételéből áll:

Kyoku (kiejtése: kjoku) - jelentése végső

Shin (kiejtése: sin) - jelentése igazság

Ezek szerint a Kyokushin Karate jelentése: a "Végső Igazság Karatéja". Használjuk még Kyokushinkai szóösszetételben, ahol a Kai szó a találkozást, szervezetet jelenti. Ilyen formában tehát: "Találkozás a Végső Igazsággal". A Kyokushin Karate, mint azt nevének jelentése is mutatja - szemben a tradicionális japán karatestílusokkal -, olyan merőben új és nyílt módszer, amely az egyén emberségessé válásához mindig és mindenkor az igazságot keresi.

Az alább látható kaligrafikus embléma található a Kyokushin karatét gyakorlók dogijének bal oldalán, a szív fölött

A Kyokushin Karate szimbóluma a Kanku. 
 

Eredetileg a Kanku Dai Kata-ban szerepelt, mint égvizsgáló pozíció. E kéztartást úgy képezzük, hogy a nyitott tenyerünket kézháttal arcunk felé fordítva mutató- és hüvelykujjunkat egymásnak támasztjuk, a közte levő rombusz alakú résen keresztül tekintünk a messzeségbe. A Kanku az ujjak találkozásánál az egységet (összetartozást, szervezeti egységet), a csukló felőli széles rész az erőt, a kör közepe a végtelent, illetve a távoli célt, az egészet összefogó kör pedig a harmoniát és a körkörös mozdulatokat jelképezi.

Megjegyzés: Egy harcost igazán legyőzhetetlenné mindig egy célért való abszolút önfeláldozási képessége tesz. Amikor megszűnnek a hit és a félelem által kialakult szellemi és fizikai korlátaink, amikor világi dolgainkhoz csak a konkrét tudásunk köt már, akkor válunk igazán szabaddá. És ez a szabadságfok késztet minket a legtisztább tudattal cselekvésre. Csupán egyetlen dolog nem mindegy: mi az a cél, amiért képesek lennénk még az önfeláldozásra is? (Az önfeláldozás nem csupán életünk feláldozását a halálon keresztül jelenti, de egy életen át tartó elkötelezettséget is takarhat, egy fontos és értelmes cél elérése iránt). A cél kitűzésénél azonban nagyon óvatosnak kell lennünk, mert például a szabadságharcost és a terroristát gyakran csak az különbözteti meg, hogy melyik nézőpontból vizsgáljuk tevékenységét. Az örök emberi értékeket kell, hogy alapul vegyük akkor, amikor életünk igazi célját igyekszünk megtalálni, kijelölni és követni. A jó és a rossz harcában mindig a jó oldalon kell, hogy álljunk!

A Kyokushin Karate technikái között megtalálhatjuk a tradicionális japán karate egyenes vonalú ütéseit, védéseit, rúgásait, azonban amiben teljesen új reformot hozott a tradicionális iskolákkal szemben, az a kínai kempo körkörös technikáinak alkalmazása. Oyama mester maga is tradicionális japán karateirányzatokat tanult kezdetben. Hatalmas ereje már fiatal korában megmutatkozott - 17 évesen már saját mesterét is könnyűszerrel le tudta győzni. Egy alkalommal Kínában járva azonban egy idős kungfu-mesterrel próbálta összemérni tudását, aki mindössze 50kg súlyú volt. Az idős mester játszi könnyedséggel hárította a fiatalember hatalmas erejű támadásait. Az ifjú Oyama elszégyellte megát sikertelensége miatt, és tisztelettel kérte a mestert, mondja meg ennek az okát. Az idős mester így válaszolt: "Fiam, a fizikai erőd olyan nagy, amilyennel még nem találkoztam, de a direkt módon végrehajtott egyenes vonalú támadásaid nem alkalmasak arra, hogy erődet maximálisan összpontosíthasd egy pontba. Próbáld meg alkalmazni a körkörös technikákban rejlő lehetőségeket."

Oyama hosszasan elgondolkodott az idős mester szavain. Szívós munkával, elmélkedéssel és gyakorlással - a hagyományos karate alapjaira építve - kialakította új elméletét, amely a kör, az egyenes és a pont egységéből áll. Ez azt jelenti, hogy minden technika körkörös csípőmozgásból indul, amely energiát egyenes vagy körkörös úton egy pontba fókuszálunk. "Minden igazi, nagyerejű és hatékony karatetechnika a csípőmozgás következménye kell, hogy legyen!". Ezen elven keresztül már lehetséges a test összes lehetséges energiaforrását mozgósítani és összpontosítani a találati pontba. Technikai és formai megjelenésében így merőben új mozgásrendszert dolgozott ki, ellentétben a tradicionális japán karateiskolák tanításaival.

Amikor a keleti harcművészetekkel kapcsolatba kerülünk, akkor valljuk be, hogy áthat bennünket annak távoli, ismeretlen misztériuma is. Én sem voltam máshogy ezzel, ez a titokzatosság ragadott meg benne leginkább. Sok éve karatéztam már, mikor lehetőségem nyílt Sósai Oyama meghívására a tokiói Honbuban (központi edzőterem) edzenem. Azt gondoltam, hogy végre meg fogom találni a titkot, hogy mitől jobbak a japánok nálunk. De bárhogy is kerestem, figyeltem, csalódottan kellett haza jönnöm, mert semmilyen titokkal nem találkoztam. Először azt gondoltam, hogy rejtegetik az idegen szemek elől. Biztos vannak dolgok, amiket nem mutatnak meg. Itthon azonban tovább kutattam gondolataimban, s végül rájöttem, hogy mégis van titok, de az a kifinomult belső viszony- és érdekeltségrendszerben, a feltétel nélküli alázatosságban, a tekintélytiszteletben, a fegyelmezettségben, a komoly elmélyülésben, a munkához való hozzáállásban és a rengeteg gyakorlásban rejlik. S ezzel együtt arra is rájöttem, hogy a japánok valójában csak addig jobbak nálunk, amíg mi nem vagyunk képesek annyit és úgy edzeni, mint ők. Az is világossá vált, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, ők is ugyanúgy legyőzhetők, mint mások, s azt is megéreztem, hogy mi magyarok tudunk jobbak lenni még náluk is. Ezt akkor értettem meg végleg, amikor Sósai Oyama a Honbu reggeli eligazításain az Uchideshiknek rendszeresen arról tartott példabeszédet, hogy van Európában egy kis ország, ahol a karatekák szamurájabbak a szamurájoknál, s a bentlakó japán karatekák ebből kell, hogy erőt merítsenek, mert különben alulmaradnak. Ez a kis ország Magyarország volt. Ezt hallva kőkeményen edzettem a Honbun, mely irritálta is az Uchideshiket (3 évig a Honbu bentlakó tanulói). Nem értették, hogy miért edzem oly keményen, s ezt közvetítők útján meg is kérdezték tőlem. Azt válaszoltam, ha ők - akik erre tették fel életüket és nálam sokkal fiatalabbak - nem edzenek teljes odaadással, akkor én nem tehetek mást, mint seniorként megmutatom nekik, hogyan kell azt csinálni.

Ezek és ehhez hasonló dolgok lebbentették fel a fátylat számomra a keleti misztikumról.

Sokféle történet, legenda forog szerte a világban a Kyokushinról, a benne szereplő személyekről, de más harcművészekről is. Ahhoz, hogy megértsük a legendák valóságnál jóval magasabbra emelt értékszintjét, meg kell értenünk a keleti ember, tőlünk merőben eltérő gondolkodásmódját, értékítéletét, álom- és mesevilágát. A legendák - mint a mesék - sokszor hihetetlen erővel és képességekkel ruházzák fel a benne szereplőket, melyek a keleti embert ámulattal és csodálattal töltik el és meg sem fordul a fejében azok hihetetlensége. Ez persze nagymértékben emeli a benne szereplők valós értékét. A hőstettek is az idő távlatából mindig csodálatosabbnak tűnnek, mint amikor azt a szereplők maguk megélik. De ez így van rendjén.Tehát hangsúlyozni szeretném, hogy a legendákra mindig, minden korban szükség volt és van, mert egy felnövekvő generáció követendő példák és pédaképek nélkül nem lenne képes nagy teljesítményekre. Ilyen, szinte legendaszámba menő történetek a különböző vadállatokkal történő pusztakezes küzdelmek is. Ez nem azt jelenti, hogy ez nem lehetséges, de a valóság nem egészen ugyanaz, mint amit egyes krónikások ezekről megírtak. Nem kívánok legendarombolóvá válni, nimbuszokat sem akarok ledönteni, de a történelmi hűség megkívánja, hogy az igazság is papírra kerüljön egyszer.

Oyama mesterről is sok állatküzdelem legendája kering, ami azonban csak részben fedi a valóságot. 50 körüli bikaküzdelmet tulajdonítottak Sósainak, amiből dokumentáltan valójában csak néhánnyal küzdött meg, mely így is éppen elég. A részleteket a történeti leírásban fogják megtalálni. Azoknak, akik ezt Sósai emlékének bemocskolásaként élik meg, elmondom, hogy az igazság keresése a végső célunk a Kyokushin Karatében, még akkor is, ha az így utólag mindannyiunknak fájdalmas és nehezen feldolgozható. Meggyőződésem, hogy Sósai Oyama nem attól volt nagy, hogy állatokkal is megpróbálta összemérni erejét, - gyakran sikeresen, olykor meg sikertelenül -, hanem nagysága szellemi és fizikai képességeiben, egyéniségében, elkötelezettségében, emberségében, céljaiban rejlik.

Sósai Oyama emlékhely Mitsuminen

A történetírók néhány olyan személyt is kifelejtenek a Kyokushin Kaikan történetéből, akik jelentős szerepet töltöttek be annak megalakulásakor, kialakításában és a világban történő elterjesztésében. Jónéhány kiemelkedő mester elhagyta az elmúlt 30 év során a Kyokushin Kaikant, mert valamilyen okból erre rákényszerült. A legtöbben közülük természetesen továbbvitték a szellemiséget és a technikát, legfeljebb nem ugyanazon a néven. Ezért nem kell őket sem megkövezni, sem elfelejteni. Az elhallgatás politikája pedig bizonyos tetteket, érdemeket egy idő után arra érdemteleneknek tulajdonít, ezt pedig tisztességtelennek és a történelmi tények megváltoztatásának tartom.

Így például nem szól a fáma Kenji Kurosaki mesterről, akivel Sósai közösen nyitotta első dojoját, amiben ő elsősorban kiváló PR tevékenységet, míg Kurosaki mester az oktatást végezte. Kaicho Bluming elmondása szerint három éven keresztül - amíg a régi Oyama dójóban edzett 1959-62-ig - sajnos egyszer sem láthatta küzdeni Sósait (mert japán szokás szerint a vezető nem ereszkedhetett le oda, hogy tanítványokkal mérje össze képességeit), csak Kurosakival küzdött és tőle látott könyörtelen küzdelmeket (beceneve az "Ördög" volt), így ő küzdeni tőle tanult. Sósai (akkor még Kancho, azaz igazgató) atyai módon gondoskodott róla és tanította ottléte alatt és később is teljes szeretetével övezte őt. Kurosaki sensei (10. dan) ma ugyanolyan élő legenda japánban, mint Sósai volt. Saját szervezetét vezeti és a leghíresebb, legsikeresebb profi fightereket neveli ma is.

Nem sok szó esett az elmúlt időkben Jon Blumingról, aki az első fehérként jelent meg a Kyokushin szinpadán, aki az európai Kyokushin alapítója volt 1961-ben, aki már 1965-ben 6. dant kapott Sósaitól. Vagy ott vannak az Oyama fívérek. Az ifjú Oyama japán nevét ettől a családtól kapta, amely befogadta őt. Két fiukat, Shigerut és Yashuhikot hálából tanította a karatéra, s a legkiválóbbakká fejlődtek. Ma ők a vezetői az "Oyama Karaténak" az USA-ban. Jómagam személyesen ismertem Shigeru Oyama mestert, s bátran kijelenthetem, hogy nem sok, hozzá hasonló, karizmatikus egyéniséggel találkoztam életemben. De említhetném Ashiharat, aki szintén kiválva, saját nevén stílust alapított, ma számtalan követővel szerte a világban. Említhetném, még Tadashi Nakamurát, Yoko Ninomiyát, Takashi Azumát, Steve Arneilt, Ademir da Costat, vagy a Gordeau fivéreket.

A sor itt persze nem ér véget, de a kiválások igazi okait, ha ismerjük is, ma már nem igazán fontosak (különösen azért nem, mert igazságos ítéletet csak mindkét fél meghallgatása után hozhatnánk, de erre nincs módunk mamár). Mindenesetre tudomásul kell vennünk, hogy nincs olyan szervezet a világon, amelyben minden egyes tag mindig mindennel egyetértene, elégedett lenne. Személyi és felfogásbeli ellentétek mindig voltak és lesznek emberek között, ettől a Kyokushin Kaikan sem volt és lesz mentes. Azzal is tisztában vagyunk, hogy senki sem szent, mindenki követhet el hibákat, de egy embert nem a jó, vagy a rossz cselekedetei alapján, hanem teljességében kell vizsgálni, és róla véleményt alkotni. Akik pedig komoly szerepet vállaltak a "Legerősebb Karate" fejlesztésében, azok - majdnem mind - kivételes és kimagasló egyéniségei a világnak, s ezért köszönet jár nekik.

Ez a könyv az 1984-ben írodott könyvem reprodukciója. Ennek ellenére a mai Kyokushin helyzet már nem ugyanaz, mint akkor volt. Akkor - Sósai életében - egységes volt és erős a világon mindenhol. Ma széttöredezett és vezetői valamilyen formában felelősek ezért. Jómagam is részese voltam ezen folyamatoknak, tehát felelősség engem is terhel. Persze mindegyik oldalnak meg vannak a valós és vélt sérelmei a múltat tekintve és magyarázatai is cselekedeteikre, döntéseikre. Ebben mamár igazságot tenni nehéz, ezért nem is törekszem rá.

Ezért ebben a könyvben csak a nemzetközi Kyokushin Karate főbb eseményeit említem meg időrendi sorrendben, de csak 1994-ig, Sósai haláláig, nehogy bárki elfogultsággal vádolhasson. Az utána történteknek csak az eredményét sorolom fel, hogy a Kedves Olvasó el tudjon igazodni a mamár igen kusza szervezeti sokrétűségben.

A hazai történetet a következő : Elöljáróban csak annyit említek meg, hogy a Kyokushin Karate meghonosítása hazánkban egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül Shihan Adámy István és Shihan Furkó Kálmán nevéhez fűződik. Ma, aki Kyokushin Karatéval foglalkozik Magyarországon, az vagy az ő tanítványuk, vagy tanítványaik tanítványa. Ezért és persze egyéb eredményeikért elsősorban tisztelet és köszönet kell, hogy illesse őket.

(Sosai Masutatsu Oyama)