DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Az igazság visszatartása
A hazugságok két alapvető fajtára oszthatók föl: kegyes hazugságokra
és kegyetlen hazugságokra. A kegyetlen hazugság az,
amelyről tudjuk, hogy hazugság. A kegyes hazugság önmagában
nem valótlan, de elhallgatja az igazság lényeges részét. Ami persze
nem teszi igazabbá vagy megbocsáthatóbbá, éppoly káros,
mint a másik fajta. Az a kormány, amely cenzúrája révén visszatart
lényeges tudnivalókat, nem demokratikusabb, mint az a kormány,
amely egyszerűen csak hazudik. Az a beteg, aki elhallgatta,
hogy bankszámlájáról több pénzt vett ki, mint amennyi volt
rajta, s így adósságba verte magát, nem kevésbé gátolta saját lelki
fejlődését, mint ha hazudott volna. Sőt, éppen azért, mert kevésbé
látszik elítélhetőnek, a kegyes hazugság a hazudozás leggyakoribb
formája, s gyakran a károsabb is, mert nehezebb rájönni
és szembesülni vele.
A kegyes hazugságot a társadalom elfogadhatónak véli, azzal
a felkiáltással, hogy "senki sem akarja sérteni mások érzékenységét".
Ugyanakkor az emberek panaszkodnak, hogy társas kapcsolataik
felszínesek. Ha a szülők kegyes hazugságokkal etetik gyermeküket,
ezt többnyire nem csupán elfogadhatónak, de hasznosnak
és szeretetük jelének ítélik. Még az olyan házastársak is nehezen
viselkednek őszintén gyerekükkel, akik pedig őszinték
egymáshoz. Nem közlik vele, hogy marihuánát szívnak, hogy
előző este veszekedtek, hogy utálják a nagyszülőket, hogy az orvos
szerint egyiküknek vagy mindkettőjüknek pszichoszomati
47
kus rendellenességei vannak, hogy kockázatos pénzügyi vállalkozásba
kezdtek; még azt sem közlik, mennyi pénzük van a
bankban. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy a gyereket óvni
szeretnék a felesleges aggodalmaktól. Ez a fajta "óvás" azonban
rendszerint felesleges. A gyerekek amúgy is tudják, hogy apuka
és anyuka marihuánát szív, hogy veszekedtek az elmúlt éjjel, hogy
nem szeretik a nagyszülőket, és hogy apuka üzleti vállalkozása
veszteséges. Az efféle titkolózás eredménye nem óvás, hanem
megvonás. A gyerekektől megvonják az ilyetén módon egyébként
megszerezhető tudást a pénzről, betegségről, kábítószerről, nemi
életről, házasságról, szülőkről, nagyszülőkről és általában az emberekről.
Ugyancsak megvonják tőlük azt a biztonságérzetet, amelyet
e témák nyílt megbeszélése adhatna. Végül pedig a szülők így
megvonják gyerekeiktől önmagukat mint az őszinteség és a nyíltság
példaképeit, s ehelyett a részleges őszinteség, a tökéletlen
nyíltság és a korlátolt bátorság példáiként állnak előttük. Vannak
aztán szülők, akik téves, de valós módon akarják óvni gyermekeiket.
Másoknál a szó csak frázis, valójában nem akarják, hogy
a gyerek beleszóljon az életükbe, hogy megkérdőjelezze felette
gyakorolt feltétlen hatalmukat. Gyakorlatilag ezt közlik gyermekeikkel:
"Nézzétek, ti maradjatok gyerekek, és a felnőttek gondjait
hagyjátok meg nekünk. Lássatok úgy minket, mint erős és
szerető gondoskodókat. Ez a felállás mindkettőnknek jó, ezért ne
kezdjétek ki. így mi erősnek érezhetjük magunkat, ti pedig biztonságban,
s mindenkinek könnyebb így, mint ha túlságosan mélyen
vizsgálgatnánk ezeket a dolgokat."
Mindazonáltal valódi konfliktushelyzet is előállhat, ha az óvás
vágya összeütközésbe kerül az őszinteség vágyával. Jó házasságban
élő szülők is foglalkozhatnak olykor a válás gondolatával, de
úgy érzik, felesleges terhet rónának a gyerekekre, ha ezt a gondolatot
eldöntetlen formájában megosztanák velük. A gyerek biztonságérzete
szempontjából a válás gondolata roppant fenyegető
- legtöbbjük nem is igen lát emögött semmiféle perspektívát. A
gondolat még puszta lehetőségként is fenyegető. Ha azonban a
szülők házassága nyilvánvalóan összeomlóban van, a gyerek fog101
lalkozni fog válásuk gondolatával, akár beszélnek róla, akár nem.
Alapjában jó házasság esetén viszont valóban felesleges lenne
így szólni a gyerekhez: "Apád és én tegnap arról beszéltünk, hogy
talán elválunk, de nem gondoljuk igazán komolyan." Ugyanígy a
pszichiáterek is gyakran visszatartják egyes gondolataikat, és nem
osztják meg betegükkel, főleg a pszichoterápia első szakaszában,
mert ügy érzik, hogy a beteg még nem tudná feldolgozni őket.
Pszichiátriai képzésem első évében egy beteg a negyedik foglalkozáson
elmesélte egyik álmát, amely nyilvánvalóan utalt arra,
hogy homoszexualitással kapcsolatos félelmeket táplál. Mivel remek
terapeutának akartam mutatkozni, így szóltam hozzá: "Az ön
álma világosan mutatja, hogy attól fél, esetleg homoszexuális." A
beteg láthatóan megrémült, és a következő három foglalkozáson
nem jelent meg. Sok munkámba került - és nem kevés szerencse
is kellett hozzá -, hogy rávegyem a terápia folytatására. Újabb
húsz foglalkozás után elköltözött a környékről, üzleti okoknál
fogva. A foglalkozások nagymértékben javára voltak, bár a homoszexualitás
témája többet nem vetődött föl. Az, hogy tudat alatt
foglalkoztatta a kérdés, még egyáltalán nem jelentette azt, hogy
tudatosan is kész foglalkozni vele. Azáltal, hogy hebehurgya
módon kikottyantottam megfigyelésemet, erősen kárára volt, és
csaknem elveszett - nemcsak az én betegemként - a pszichoterápia
számára.
A kimondandó és visszatartandó vélemények megkülönböztetése
az üzleti és a politikai életben is fontos. Ha valaki mindig és
mindennel kapcsolatban közli véleményét, főnöke engedetlennek
fogja tartani, az igazgatóság pedig veszélyesnek az intézményre
nézve. Híre kelne, hogy összeférhetetlen, s aligha remélhetne
komolyabb előmenetelt. Ha valaki hatékony részévé akar
válni egy szervezetnek, akkor nem kerülheti el, hogy "szervezeti
emberré" váljon véleményében, óvatossá, egyéniségét időnként
fel kell oldania a közösség identitásában. Ugyanakkor, ha valaki
hatékonysága mértékét csak abban látja, hogy mennyire tud a
szervezet részévé válni, mennyire csak olyan véleményének ad
hangot, amely semmiképpen sem zavarja meg a szervezet életét,
49
az teljesen elveszíti személyes integritását, és kizárólag "szervezeti
emberré" válik. Aki egy nagyvállalat vezetői állására tör, kötéltáncot
jár, a két véglet közötti keskeny, ingó úton egyensúlyozik,
ami csak keveseknek sikerül.
Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket,
érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének
vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az,
aki ragaszkodik az igazsághoz? Először is: sohasem szabad valótlant
állítani. Másfelől: észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása
lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly
erkölcsi megfontolást igényel. Harmadszor: fontos, hogy ha az
ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből,
hatalomvágyból tegye, ne azért, hogy elkerülje térképe átrajzolását.
Negyedszer: az igazság visszatartásának döntését mindig
arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van
szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot. Ötödször: más szükségleteinek
a felmérése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat,
amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet
él bennünk az érintett fél iránt. Hatodszor: más ember szükségleteinek
a felmérésében elsőrendű annak a megítélése, hogy az
érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni
saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az
emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik.
Mindez óriási feladatnak látszik, amelyet talán még senki sem
tudott tökéletesen megoldani; soha nem szűnő kolonc ez. S valóban,
az önfegyelem véget nem érő folyamat, ezért van az, hogy
a legtöbb ember tökéletlen nyíltsággal és őszinteséggel éli életét,
magát és térképét elrejtve a világ elől. Az őszintén és nyíltan leélt
élet előnyei azonban fölérnek a megpróbáltatásokkal. A nyílt
ember fejlődik. A nyílt ember sokkal mélyebb kapcsolatok megteremtésére
és fenntartására képes, mint az, aki bezárkózik. Mivel
sohasem állítanak valótlant, biztonságot találnak abban az érzésben,
hogy a maguk részéről nem járultak hozzá a világ zavartságához,
ellenkezőleg, szerepük a megvilágítás és a tisztázás volt.
101
Teljes szabadságukban áll a létezés. Nem kell rejtőzködniük. Nem
kell a kertek alatt elosonva létezniük. Nem kell régi hazugságaik
leplezésére új hazugságokat kieszelniük. Nem kell erejüket pózaik
fenntartására vagy nyomaik eltüntetésére vesztegetniük. Végül
rájönnek, hogy az őszinteség még mindig kisebb erőfeszítést
kíván, mint a titkolódzás. Minél őszintébb valaki, annál könynyebb
továbbra is őszintének maradnia, mint ahogyan minél több
hazugságot mond valaki, annál több hazugságra van szüksége.
Aki nyílt, az természetesen élhet nyíltan, s mert ezzel bátorságát
állandóan próbára teszi, megszabadul a félelemtől.