Önismeret, szabadság.

DR. M. SCOTT PECK

A járatlan út

A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája

Függőség

A szeretettel kapcsolatos téveszmék második leggyakoribb fajtája az a hit, hogy a függőség azonos a szeretettel. Ezzel a téveszmével naponta találkoznak a pszichiáterek. Legélesebben azok esetében tapasztalható, akik öngyilkossággal fenyegetőznek, 101
vagy teljes depresszióba süllyednek, mert élettársuk elhagyta őket. A beteg ilyenkor így fejezi ki magát: "Nem akarok élni, nem élhetek férjem (feleségem, barátom, barátnőm) nélkül, annyira szeretem." S ha így válaszolok, mint ahogyan gyakorta teszem: "Téved, nem szereti férjét (feleségét, barátját, barátnőjét)." A beteg dühösen mondja: "Hogy érti ezt? Hiszen most mondtam, hogy nem tudok nélküle élni." Ilyenkor megpróbálom megmagyarázni a dolgot: "Ön nem szeret, hanem parazita. Akinek az életben maradáshoz elengedhetetlen egy másik lény, az parazitaként élősködik a másikon. A kapcsolatból hiányzik a szabad elhatározás, hiányzik a szabadság. Az együttlét szükségszerűség és nem szeretet eredménye. A szeretet elhatározás kérdése, nem. mint érzelem, hanem abban az értelemben, hogy két ember akkor szereti egymást, ha képesek az önálló életre, de saját elhatározásukból együtt élnek." Meghatározásom szerint a függőség állapota az, amikor valaki képtelen egészségesen létezni anélkül, hogy másvalaki iránta táplált érzelmeinek állandó biztonságát érezné. Fizikailag egészséges felnőtt ember esetében a függőség mindig patologikus jelenség, mindig valamilyen elmebeli betegség vagy fogyatékosság megnyilvánulása. Ezt az állapotot azonban meg kell különböztetnünk a közönséges függőségi vágyaktól, amelyek mindannyiunkban jelen vannak. Bármilyen érett, erős és felnőtt is az ember, mindenkiben ott lappang az a vágy, hogy időnként gondját viseljék, ajnározzák, babusgassák. Egészséges emberben azonban nem uralkodóak ezek az érzések. A függőség állapota ott kezdődik, ahol a függőség vágya nem egy vágy a sok közül, hanem életünk kizárólagos irányítójává válik. Ezt nevezik szaknyelven passzív függőségi személyiségzavarnak, s talán ez a leggyakoribb pszichés rendellenesség. Az ebben a betegségben szenvedő emberek olyan mániákusan igénylik a szeretetet, hogy nekik maguknak már nincs is erejük szeretni. Mint az éhező, aki minden adódó alkalommal ételt szerez, de ő maga nem tud adni senkinek. Mintha feneketlen mélység tátongana bennük, amelyet sohasem lehet feltölteni. Mindig 78
hiányérzetük van. A magányt nagyon rosszul viselik. Nincsen független én-képük, s magukat csak viszonyulásaikban tudják meghatározni. Egy rendkívül deprimált, harmincéves nyomdász keresett fel három nappal azután, hogy felesége elhagyta, s magával vitte két gyermeküket is. Az asszony előzőleg már háromszor fenyegette meg azzal, hogy elhagyja, mert semmi figyelmet sem szentel neki. A férfi azonban minden egyes alkalommal kiengesztelte, s megígérte, hogy változtatni fog viselkedésén. A változás azonban sohasem tartott tovább egy napnál, s most az aszszony valóban beváltotta fenyegetését. A férfi két éjjel nem aludt, remegett az izgalomtól, arcán csorogtak a könnyek, és komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Sírva mondta: "Nem élhetek a családom nélkül! Annyira szeretem őket." "Nem értem a dolgot" - mondtam. "Ön az előbb elmondta, hogy felesége panaszai lényegében helytállóak voltak, hogy ön sohasem tett semmit az asszonyért, akkor járt haza, amikor kedve tartotta, az asszony nem érdekelte, sem érzelmileg, sem érzékileg, a gyerekekkel hószámra nem beszélt, neln játszott velük, soha sehová nem vitte el őket. Családja egyetlen tagjával sem állt semmiféle kapcsolatban, ezért nem értem, miért deprimálja enynyire soha nem létező kapcsolatok elvesztése." "Hát nem érti?" - kérdezte. "Semmi sem vagyok így. Semmi. Nincs feleségem. Nincsenek gyerekeim. Nem tudom, ki vagyok. Lehet, hogy nem törődtem velük, de biztosan szeretem őket. Nélkülük semmi vagyok." Súlyos depressziót eredményezett, hogy elvesztette azt a sze mélyiséget, melyet a család biztosított számára. Két nappal ké sőbbre újabb foglalkozást beszéltünk meg. Sok javulást nem re méltem. De két nappal később vidáman és felszabadultan lépett be a rendelőmbe, és kijelentette, hogy minden a legnagyobb rend ben van. "Visszajött a családja?" - kérdeztem. "Nem - mondta boldogan -, nem is hallottam felőlük, amióta tegnapelőtt itt voltam. De találkoztam egy lánnyal a bárban. Azt mondta, hogy nagyon tetszem neki. Ő is külön él, akárcsak én. 81 101 Ma este újra találkozunk. Végre ismét embernek érzem magam. Azt hiszem, nem kell többet foglalkozásra jönnöm." Ez a gyors váltás jellemző a passzívan függő személyiségekre. Mindegy, kitől függnek, a lfnyeg csak az, hogy legyen valaki, akitől függhetnek. Mindegy, milyen én-képet kapnak a másiktól, csak legyen valaki, aki megadja nekik. így kapcsolataik roppant sekélyesek, bár látszatra éppen hogy drámai feszültséggel telítettek. Mivel a bennük lakó ürességet mindenáron csillapítani akarják, a legkisebb késedelmet sem tűrik el, rögtön szert tesznek valakire. Volt egy betegem, fiatal, gyönyörű és sok tekintetben egészséges, rendkívül intelligens nő, aki tizenhét és huszonegy éves kora között nemi kapcsolatok végjelen sorozatába bonyolódott, s kivétel nélkül magánál alacsonyabb intelligenciájú partnerekkel. Egyik elfuserált alaktól a másikhoz rohant. Végül kiderült, hogy alapjában véve türelmetlen volt, nem tudta kivárni, amíg magához illő emberre akad, s még arra is alkalmatlan volt, hogy a rendelkezésre álló férfiak közül helyesen válasszon. Egy kapcsolat befejezését követően nem telt el huszonnégy óra, s fölszedte az első férfit, akivel a bárban összeakadt, s a következő foglalkozásra már az illető dicséretét zengve érkezett. "Tudom, hogy nincs állása, és sokat iszik - mondta -, de alapjában véve nagyon tehetséges ember, és igazán szeret engem. Tudom, hogy ez a kapcsolat össze fog jönni." Soha nem jött össze, nem csupán azért, mert rosszul választott, hanem azért is, mert egyre inkább ráakaszkodott a férfira, szeretetének egyre több bizonyságát követelte, állandóan vele akart lenni, nem viselte el, hogy egyedül maradjon. Közölte a férfival, hogy nem tud nélküle akár csak egy percig is létezni, mert annyira szereti. A férfi egyre nehezebben viselte el az állandó és állandóan intenzív együttlétet, mígnem sor került egy vad összetűzésre, elváltak, s másnap kezdődött az egész elölről, más férfival. Csak háromévi terápia hozott változást; ennyi idő kellett hozzá, hogy a nő fölismerje saját intelligenciáját és egyéb értékeit, s megkülönböztesse üresség- és éhségérzetét a valódi szeretetérzéstől. Ráébredt, hogy ürességérzete miképpen sodorja hozzá
méltatlan, káros kapcsolatokba, és megértette, hogy fokozottabb önfegyelmet kell gyakorolnia, ha valóban sikeres kapcsolatra vágyik. Az iménti diagnózisban a passzív szó azért kapcsolódott össze a függőség szóval, mert az ebben a rendellenességben szenvedő emberek mindig azt nézik, hogy más mit tehet értük, és sohasem azt, mit tehetnek ők maguk magukért. Egyszer öt passzívan dependens beteg csoportterápiás foglalkozásán föltettem a kérdést, hogyan képzelik el az életüket öt év múlva. Ilyen vagy olyan formában mindegyikük azt válaszolta, hogy azt reméli, olyan házasságban fog élni, amelyben élettársa igazán szereti. Egyik sem említett, még véletlenül sem, egy komoly állást, művészi teljesítményt, a közösség segítését, vagy akár azt, hogy gyerekei legyenek, s szeresse őket. Álmodozásuknak a saját erőfeszítés nem volt része, csak az, hogy őket szeressék. Mint másoknak is annyiszor, nekik is megmondtam a véleményemet: "Ha az a céljuk, hogy szeressék önöket, nem fogják elérni. Az embert csak akkor szerethetik, ha méltó a szeretetre, s mindaddig nem lehet az, amíg egyetlen célja, hogy szeressék." Ami persze nem jelenti azt, hogy a passzívan függő vagy dependens emberek sohasem tesznek másokért semmit. Ám indítékuk végül mindig az, hogy ezzel az illetőt magukhoz láncolják, és biztosítsák szeretetét. Ha tettük révén nem remélhetnek szeretetet, nehezen szánják el magukat a cselekvésre. A csoport minden egyes tagja roppant megterhelőnek találta az afféle cselekedeteket, mint saját házat venni, ahol nem szüleivel lakik, állást keresni, és otthagyni a régi munkahelyet, bármilyen kevéssé is elégítette ki őket, de még attól is húzódoztak, hogy valami elfoglaltságot találjanak maguknak. A házasságban általában megoszlanak a feladatok a házastársak között. Rendszerint az asszony főz, takarít és vásárol be, ő gondoskodik a gyerekekről; a férfi pénzkereső állást vállal, rendezi a pénzügyeket, lenyírja a füvet, és megjavítja a megjavítandókat. Egészséges házasságban a szerepek időnként ösztönösen felcserélődnek. A férfi főz néhanapján, vagy heti egy napot a gyerekekkel tölt, meglepetésként kitakarít; az asszony talán fél 83 napos állást vállal, férje születésnapján lenyírja a füvet, vagy egy évre magára vállalja a különböző számlák befizetését stb. A házastársak gyakran úgy érzik, hogy az efféle szerepcsere változatosságot hoz kapcsolatukba. Még ennél is fontosabb (bár talán nem tudatosan), hogy ilyen módon a felek csökkentik egymással szembeni függőségüket. Bizonyos értelemben így tanulják meg az életképességet arra az esetre, ha egyikük vagy másikuk meghalna, vagy ha a kapcsolat véget érne. A passzívan függő ember számára azonban társának elvesztése olyan rémisztő lehetőség, hogy képtelen erre fölkészülni, vagy akár elviselni egy olyan folyamatot, mely társának függőségét csökkenthetné. Következésképpen házasságuknak egyik jellemzője, hogy a szerepek nem felcserélhetőek, s hogy kölcsönös függőségüket inkább növelni, mint csökkenteni akarják, hogy házasságuk egyre inkább olyan csapdához hasonlítson, amelyből nincsen menekvés, így az általuk szeretetnek nevezett függőség nevében következetesen nyirbálják a másik szabadságát. E folyamat részeként az is előfordul, hogy egy passzívan dependens házastárs "elfeledi" házasságkötése előtt szerzett tudását. Gyakori példa erre az a feleség, aki nem tud vezetni. Persze az is előfordul, hogy nem is tudott, de gyakoribb eset, hogy egy apró koccanás miatt "fóbia" alakul ki benne nem sokkal a házasságkötés után, és soha többé nem ül volánhoz. Amerikában igen gyakori, hogy az emberek kertvárosi lakónegyedekben laknak, ahonnan autó nélkül nemhogy a városba, de még bevásárolni sem lehet menni. így a vezetni "nem tudó" asszony teljesen függő helyzetbe kerül férjével szemben. Vagy a férfinak kell állandóan bevásárolnia, vagy furikáznia kell feleségét. Mivel ez a helyzet mindkét fél függőségi igényeit kielégíti, szinte sohasem merül fel megoldandó problémaként. Egy egyébként roppant értelmes bankárnak egy ízben fölvetettem, hogy felesége, aki negyvenhat éves korában hirtelen félni kezdett az autóvezetéstől, esetleg fölkereshetne engem mint pszichiátert, a bankár így válaszolt: "Ó, nem! Az orvos szerint ez a klimax következménye, azzal pedig nemigen tudunk csinálni semmit." A férfi biztos lehetett benne, hogy felesége nem fogja 101
megcsalni vagy elhagyni, mert munkája után mindig ő vitte bevásárolni, vagy a gyerekeket szállította valahová, máskor pedig - autó és vezetési képesség híján - ki sem tudott mozdulni otthonról. Az ilyen viselkedés révén a passzívan függő házasságok maradandóságát és biztonságát el lehet érni, de a kapcsolat mégsem nevezhető egészségesnek vagy valóban szeretetteljesnek, mert a biztonságnak a szabadság látja kárát, s a kapcsolat alanyai visszamaradnak a lelki fejlődésben. Újra és újra elmondjuk, hogy jó házasság csak két erős és független ember között lehetséges. A passzív dependencia végső oka a szeretet hiánya. A belső üresség érzete közvetlen eredménye annak, hogy a passzívan dependens emberek szülei nem elégítették ki szeretetigényüket gyermekkorukban. Az első részben említettem, hogy azok a gyerekek, akik szüleiktől szeretetet és törődést kapnak, azzal a mély biztonságérzettel lépnek az életbe, hogy értékes és szeretetre méltó emberek, akiket mindaddig szeretni és értékelni is fognak, míg hűek maradnak önmagukhoz. Akit gyermekkorában nem szerettek eléggé, nélkülözi ezt a mély biztonságérzetet. Mélyen bizonytalan, úgy érzi, hogy amit kap, az mindig kevés, a világ kiszámíthatatlan és érzelmekben fukar, ő pfcdig nem különösebben értékes vagy szeretetre méltó. Aligha csoda tehát, hogy ott marják el a szeretetet, ahol csak lehet, s olyan elkeseredetten ragaszkodnak hozzá, hogy kapcsolatuk szükségképpen fondorlatos, ügyeskedő lesz, s ezért végső soron lehetetlenné teszi azt a szeretetet, amire pedig olyan nagy szükségük van. Ugyancsak említettem, hogy a szeretet és az önfegyelem karöltve járnak, s hogy azok a szülők, akik nem adnak gyermekeiknek elegendő szeretetet, rendszerint az önfegyelem képességével sem ruházzák fel őket. A passzívan dependens betegek túlzó függősége csak elsőrendű kórisméje személyiségzavaruknak. Hiányzik be- lőlük az önfegyelem is. Az elégedettséget képtelenek késleltetni. Kapcsolatuk megőrzésének elkeseredett vágyában sutba dobják az őszinteséget. Túlhaladott kapcsolatukhoz foggal-körömmel ragaszkodnak, pedig már régen föl kellett volna adniuk. Önmaguk 85 iránt nem táplálnak semmiféle felelősségérzetet. Saját boldogságukat és megelégedettségüket másoktól, gyakran saját gyermekeiktől várják, s ha éppen nem boldogok, másokat hibáztatnak érte. Ezért mindig mérgesek, mindig úgy érzik, hogy mások cserbenhagyták őket, jóllehet valójában ezek a "mások" nem is tehetik őket boldoggá. Van egy kollégám, aki többnyire ezt mondja a betegeinek: "Nézze, a legrosszabb, amit magával tehet, az az, ha függő viszonyba kerül egy másik embertől. Még az is jobb, ha rákap a heroin élvezetére. Amíg van heroin, boldog lesz. De ha egy másik embertől várja a boldogságot, örökre boldogtalan marad." Ami azt illeti, az sem véletlen, hogy a paszszívan dependens emberek körében a függőség mellett a kábítószer- élvezet vagy az alkoholizmus a leggyakoribb rendellenesség. Ők a "hozzászokó" emberek. Elsősorban embereknek válnak rabjaiul, s ha ember nem akad a horogra, helyette gyakran fordulnak a bütyköshöz, az injekciós tűhöz vagy a hallucinogén tablettához. Összefoglalásképpen: a függőség szeretetnek tűnik föl, mert a függőségben szenvedő ember kétségbeesetten ragaszkodik társához. Valójában persze ez nem szeretet, hanem az ellentéte. A szeretet gyermekkori hiányában leli eredetét, és kudarcra kárhoztat. Kapni akar, nem adni. Infantilizmust, nem fejlődést eredményez. Nem felszabadít, hanem csapdába ejt és megköt. Kapcsolatokat és embereket egyaránt tönkretesz.