Önismeret, szabadság.

DR. M. SCOTT PECK

A járatlan út

A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája

A figyelem munkája

Miután megvizsgáltuk néhány példáját a nem valódi szeretetnek, vizsgáljuk meg néhány példáját a valódi szeretetnek is. E rész előszavában megemlítettük, hogy a szeretethez az erőfeszítés is hozzátartozik. Az erőfeszítés pedig a tehetetlenség, a lustaság vagy a félelem ellenében és ellenére történik. Ezt nevezzük munkának, a félelem esetében pedig bátorságnak. A szeretet tehát a munka, illetve a bátorság egyik formája. Pontosabban olyan munka vagy bátorság, amely önmagunk vagy más lelki fejlődésének érdekében nyilvánul meg. A munka vagy bátorság azonban más célt is szolgálhat, ezért önmagában még egyik sem szeretet, míg a szeretet mindig munka, illetve bátorság, amennyiben erőfeszítést kíván. Ha egy tettnek sem a munkához, sem a bátorsághoz nincs köze, nem is szeretet. Kivétel nincs. 101
A szeretet első formája a figyelem. Ha szeretünk valakit, fejlődését figyelemmel kísérjük. Ha önmagunkat szeretjük, önmagunknak is figyelmet szentelünk. A figyelem feltételezi azt is, hogy félretesszük más elfoglaltságainkat, és tettre serkentjük tudatunkat. A figyelem is akaratlagos cselekvés, a tunyaságot gyűri le. Ahogy Rollo May mondja: "Amikor az akaratot a modern pszichoanalízis minden eszközével megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy az akarat székhelye a figyelem, illetve annak hiánya. Az akarat gyakorlása valójában a figyelem gyakorlása; erőfeszítés a tudat tisztán tartására, azaz a figyelem összpontosítására." A figyelem gyakorlásának legfontosabb és leggyakoribb formája a meghallgatás. Rengeteg időt töltünk el azzal, hogy másokat hallgatunk, s az idő nagy részét elpocsékoljuk, mert rosszul hallgatjuk őket. Egy munkapszichológus kolléga mutatott rá egyszer arra, hogy az iskolában tanított tárgyak elsajátíttatására fordított idő fordított arányban áll e tárgyak későbbi fölhasználásával. Egy vállalati igazgató napjában egy órát tölt olvasással, kettőt beszéddel, nyolcat figyeléssel. Az iskolában tengernyi időt töltenek azzal, hogy a gyerekeket megtanítsák olvasni, de arra alig fordítanak időt, hogy megtanítsák őket beszélni, arra pedig nem is gondolnak, hogy hallgatni tanítsák meg a nebulókat. Nem hiszem, hogy az iskolában minden tantárgy tanítására pontosan olyan arányban kellene időt szentelni, mint amilyén arányban arra a tárgyra az életben szükség lesz, de azt igenis hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha a gyerekeket odafigyelni is megtanítanák. Nem azért, hogy ez könnyű legyen, ellenkezőleg, hogy fölismerjék: milyen nehéz feladat hallgatni és figyelni. A meghallgatás a figyelem gyakorlásának egyik formája, s ezért kemény munka. A legtöbb ember nem tud figyelmesen hallgatni, mert nincs tisztában e cselekvés természetével, vagy pedig nem hajlandó ráfordítani a kellő erőfeszítést. Nemrégiben meghallgattam egy híres ember előadását a pszi chológia és a vallás kapcsolatáról. Mivel valamennyire járatos va gyok a témában, fölismertem az előadóban a nagy tudóst. Meg éreztem azt a nagyfokú szeretetet is, ahogy mindenféle példák 98 segítségével próbálta megértetni hallgatóságával a bonyolult és elvont koncepciókat. Ezért minden erőmmel figyeltem. A légkondicionált előadóteremben másfél órán át folyt rólam a víz az erőfeszítéstől. Az előadás végére megfájdult a fejem, nyakizmaim megmerevedtek. Teljesen kimerültem. Bár becslésem szerint a nagy ember gondolatainak csupán a felét értettem meg, így is elámultam azon, mennyi mindent tanultam tőle. Az előadás után a kávézóban a kultúrára éhes intellektuelek megjegyzéseit hallgattam. Jószerivel mind csalódottak voltak. Az előadó hírneve alapján többet vártak. Nehezen követhetőnek és zavarosnak érezték az előadást. Nem volt olyan lebilincselő előadó, mint remélték - mondogatták. Egy asszony helyeslő főbólintásokat váltott ki ezzel a megjegyzésével: "Végeredményben nem mondott semmit." Én azonban sokat meghallottam abból, amit a nagy ember mondott, mert hajlandó voltam odafigyelni. Egyfelől azért, mert fölismertem nagyságát, másfelől pedig azért, mert olyannyira érdekelt a téma, hogy saját lelki fejlődésem érdekében azon vol- tam, hogy minél többet felfogjak abból, amit mond. Figyelmem a szeretet cselekedete volt. Szerettem ezt az embert, mert figyelemre méltó, értékes embernek éreztem, és szerettem magamat, amiért fejlődésem érdekében képes vagyok rá figyelni. Mivel ebben a helyzetben ő volt a tanító, és én a tanuló, ő adott, és én kaptam, szeretetem elsősorban magamra irányult, indítéka az volt, hogy mit kaphatok kapcsolatunkban, s nem az, hogy mit adhatnék. Ám lehetséges, hogy érezte figyelmem, összpontosításom és szeretetem intenzitását, s ezáltal ő maga is kapott. A szeretet, mint ahogyan újra és újra látni fogjuk, minden egyes esetben egy kétirányú utca, amelyben aki ad, kap is, és aki kap, maga is ad. Ez a példa annak a figyelméről szólt, aki kap. Most térjünk át arra a figyelemre, amikor a figyelő az, aki ad; ennek leggyakoribb esete az, amikor gyerekeinkre figyelünk. E folyamat nagyban függ a gyermek életkorától. Vegyünk először példának egy hatéves gyereket. Most első osztályos. Ebben a korban, ha meg 101
teheti, a gyerek megállás nélkül beszél. Mi a helyes viselkedés a szülő részéről? A legegyszerűbb megtiltani a gyereknek, hogy beszéljen. Akár hiszi az olvasó, akár nem, vannak családok, ahol éjjel- nappal érvényben van az a mondás, hogy "a gyereknek hallgass a neve". Némán bámulják a felnőtteket a sarokból, mint megannyi szótlan árny. A második módszer megengedi a gyereknek, hogy állandóan beszéljen, de a felnőtt nem figyel oda, a gyerek a szó szoros értelmében a levegőnek beszél, háttérzaj csupán, ami a szülő számára vagy bosszantó, vagy közömbös jelenség. A harmadik módszer értelmében a szülő úgy tesz, mintha figyelne, s időnként, többé-kevésbé a megfelelő helyen, közbeszúr egy "Aha!" vagy "Érdekes!" felkiáltást. A negyedik módszer az, amikor a szülő félig figyel, megpróbálja meghallgatni, amikor a gyerek valami lényegeset mond, s azt reméli, sikerül minimális erőfeszítéssel elválasztania a búzát a pelyvától. Ezzel a módszerrel az a gond, hogy az emberi elme nem válogat valami hatékonyan, s így jócskán marad a pelyvából, míg a búzából is sok elvész. Az ötödik módszer pedig végre az, amikor egy szülő valóban figyel a gyerekre, teljes figyelemmel, mérlegelve minden szót és fölfogva minden mondatot. A fölsorolt öt módszer sorrendben növekvő erőfeszítést kíván, s természetesen az utolsó módszer aránytalanul többet a mégelőző négynél. Az olvasó talán azt hiszi, minden esetre az ötödik módszer alkalmazását javaslom. Távolról sem. Először is azért nem, mert a hatéves gyerek valóban szünet nélkül beszél, s ha egy szülő szünet nélkül figyel rá, másra már aligha marad ideje. Másodszor pedig az állandó figyelés olyan erőket emésztene föl, hogy ereje sem maradna másra. Végül pedig hihetetlenül unalmas is lenne, mert egy hatéves gyerek a felnőtt számára jobbára mégiscsak unalmas dolgokat fecseg. A helyes megoldás tehát az öt felsorolt módszer kiegyensúlyozott alkalmazása. Időnként elkerülhetetlenül szükséges megkérni a gyereket, hogy fogja be a száját, például olyan helyzetekben, amikor életbevágóan fontos valami másra figyelmet fordítani, vagy ha fecsegésével durván beleavatkozna mások beszélgetésébe, vagy ha rosszakaratú és a 100 helyzetnek nem megfelelő uralomra tör. A hatéves gyerek gyakran beszél pusztán a beszéd öröméért, és nem is igényli a figyelmet: elvan magában. Máskor nem elégszik meg önnön hallgatóságával, szüleinek akar beszélni, de mégsem igényli figyelmüket, csak a puszta jelenlétet: ilyenkor is elég úgy tenni, mintha figyelne az ember. Továbbá a gyerekek maguk is szeretnek egy beszélgetésből ki- és abba újra belépni, és nem veszik zokon, ha szüleik félvállról hallgatják őket, hiszen ők is csak félgőzzel közlekednek. Ennek megértése a kapcsolat kulcsa. A hatéves gyerek szüntelen fecsegése során csak időnként tart igényt arra, hogy valóban és alaposan odafigyeljenek rá. A szülő számos bonyolult feladata közül az egyik legbonyolultabb a figyelem összehangolása a gyerek figyelemigényével. Az egyensúly gyakran nem jön létre, mert a szülők még a valójában csak időnként igényelt alkalmakkor is sajnálják az energiát az odafigyelésre. Talán a legtöbb szülő így van ezzel. Talán maguk is azt hiszik, hogy figyelnek, amikor csak tettetik vagy csak szelektálnak. Ez azonban önámítás, mellyel saját lustaságukat próbálják palástolni. A valódi figyelem óriási erőfeszítést kíván, ha mégoly rövid ideig tart is. A valódi figyelem idejét teljes egészében a gyereknek kell szentelni. Nem tud figyelni az, aki ilyenkor képtelen félretenni saját gondjait. Ugyanakkor egy hatéves gyerekre sokkal nehezebb figyelni, mint egy nagy előadóra, mert a gyerek egyenetlenül beszél, időnként nekiszalad, ömlenek belőle a szavak, időnként megáll, szüneteket tart, ismétlésekbe bonyolódik, s mindez megnehezíti az összpontosítást. A gyerek rendszerint olyasmiről beszél, ami a szülőt önmagában nem érdekli különösebben, míg egy előadásra a hallgató azért megy el, mert érdekli az előadás témája. Más szavakkal kifejezve: a hatéves gyerek fecsegése unalmas lehet, ami kétszeresen is megnehezíti a figyelem összpontosítását. Tehát nagy-nagy szeretet kell ahhoz, hogy valaki jól tudjon figyelni egy hatéves gyerek szavaira. A szeretet hiányában ez nem is lehetséges. Miért olyan fontos ez? Miért kellene megtenni mindeme erőfeszítést csak azért, hogy egy hatéves gyerek se füle, se farka fe 101
csegését hallgassuk? Először is azért, mert a figyelem a gyerek szemében elsőrendű bizonyítéka annak, hogy szülei fontosnak tartják. Ha úgy figyelünk a gyerekre, mint egy nagy előadóra, a gyerek érezni fogja, hogy értékelik, s ezért értékesnek is tartja majd magát. Végeredményben a gyereket nem lehet másként megtanítani arra, hogy értékes, csak úgy, hogy értékeljük. Másodszor pedig azért, mert minél értékesebbnek tudja magát a gyerek, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb valóban értékelhető dolgokat fog mondani. A gyerekek "bölcsességéről" elterjedt közhiedelem valóságos ténnyé válhat bárki számára, aki hajlandó odafigyelni. Ha elég alaposan figyelünk a gyerekre, rá fogunk döbbenni, hogy voltaképpen milyen különleges egyéniséggel állunk szemben. S természetesen minél különlegesebbnek tartjuk a gyereket, annál szívesebben hallgatjuk, s annál többet tanulhatunk. Harmadszor pedig azért, mert minél többet tudunk a gyerekről, annál többre taníthatjuk meg. Aki keveset tud a gyerekéről, rendszerint vagy olyan dolgokra akarja megtanítani, amelyeket a gyerek még nem tud felfogni, vagy olyasmire, amit márrégen felfogott, sőt szüleinél is mélyebben megértett. Végül pedig azért, mert minél inkább érzi a gyerek, hogy szülei értékelikés meghallgatják, annál inkább értékeli ő is a szüleit, és hajlandó odafigyelni arra, amit mondanak. S ha a szülő a gyereket fejlődésének megfelelően tanítja, akkor a gyerek egyre szívesebben tanul tőle. S minél többet tanul, annál különlegesebb lénnyé válhat. Az olvasó helyesen érzi a folyamat ciklikus (körkörös) jellegét, megérzése helyes, amennyiben megérezte a szeretet kölcsönös jellegét. Lefelé tartó ördögi kör helyett fejlődést és növekedést eredményező, fölfelé ívelő körről van szó. Az érték értéket teremt. A szeretet szeretetet szül. A gyermek és a szülő mind gyorsabban haladnak előre a szeretet tánclépéseinek ütemére. Eddig egy hatéves gyereket vettünk példának. Idősebb vagyfiatalabb gyerek esetében a figyelem és a figyelem hiányánakegyensúlya nem azonos, de a folyamat alapjában véve ugyanaz. Fiatalabb gyerekek közlekedése kisebb mértékben történik szavakkal, de időnként ugyancsak teljes figyelmet igényel. Nem le 103 101 het rendesen tapsikolni, ha az ember esze máshol jár. S aki csak tessék-lássék tapsikol, számoljon vele, hogy amolyan tessék-lássék gyereke lesz. Pubertáskorban a gyerekek kevésbé igénylik a huzamos figyelmet, de nagyobb mértékben az időnkénti teljes odafigyelést. Valószínűtlen, hogy összevissza fecsegnek, de amikor beszélnek, igénylik, hogy szüleik odafigyeljenek. A gyerek sohasem növi ki igényét szülei figyelmére. Volt egy harmincéves férfi betegem, jó képességű ember, aki szorongásos érzéseinek kezelésére járt hozzám. Szorongásai összefüggésben voltak önmaga értéktelenségének érzetével. Több olyan alkalomra emlékezett gyerekkorából, amikor szülei nem figyeltek rá, mert úgy vélték, hogy mondanivalója lényegtelen és érdektelen. Legélénkebben azonban az élt benne, hogy mikor huszonkét éves korában megírta doktori disszertációját, diplomáját summa cum laude szerezte meg, szülei - törekvő emberek lévén - roppantul örültek jó eredményének, de egyikük sem olvasta el, bár a disz| szertáció egy évig ott állt a nappaliban, s ő maga gyakran célozj gatott rá, hogy talán ha beleolvasnának. "Bizonyára elolvasták j volna - mondta a terápia vége felé -, ha erre egyenesen megkéí rem őket. Ha azt mondom, kérlek, olvassátok el, szeretném tudi ni, mi a véleményetek gondolataimról. De így könyörögtem volna _ } a figyelmükért, s erre huszonkét éves koromban már nem vol- tam képes. Ha csak külön könyörgésre hajlandók elolvasni, attól .! én nem éreztem volna magamat értékesebb embernek." j A valódi figyelem mindig a szeretet megnyilvánulása. A valódi \ figyelemnek lényegi eleme az ún. zárójelezés, melyben az ember ! átmenetileg félreteszi, elfelejti, "zárójelbe teszi" saját előítéleteit, j vágyait és gondolkodásformáit, és - amennyire csak lehet - a beJ szélő helyébe képzeli magát. A beszélő és a figyelő egyesülése valójában az én kiterjesztése, s - mint ilyen - mindig nyereséges J vállalkozás. Mi több, mivel a valódi figyelemhez szükséges a "zá] rójelezés", az én átmeneti kizárása, a figyelő átmenetileg teljesen | elfogadja a beszélőt. Az elfogadás arányában a beszélő egyre ke| vésbé érzi magát sebezhetőnek, s így egyre bátrabban tárja föl j magát. E folyamatban figyelő és beszélő mindjobban értékelik
egymást, s újra megjelenik a szeretet tánca. A zárójelezés és a figyelem olyan erőfeszítéseket kívánnak, amelyek megtételére csak a szeretet tesz képessé, az a hajlandóság, hogy az ember a közös fejlődés érdekében kiterjessze saját énjét. Az ehhez szükséges energia a legtöbbször hiányzik. Bár társadalmi vagy üzleti kapcsolatainkban esetleg úgy érezzük, hogy teljes mértékben odafigyelünk a másikra, valójában szelektíven figyelünk, saját tennivalóink rendszerén belül, azon morfondírozva, hogyan érhetnénk el előre meghatározott célunkat, és hogyan fejezhetnénk be a beszélgetést minél előbb és minél inkább saját megelégedésünkre. Mivel a valódi figyelés cselekvő szeretet, a legnagyobb szerepet a házasságban játssza. Mégis, a legtöbb házastárs szinte sohasem figyel a másikra. Mikor aztán megjelennek a terápiás kezelésen, elsősorban arra kell megtanítani őket, hogyan kell figyelni. A terápia gyakran kudarcot vall, mert a tanuláshoz és a figyelemhez szükséges energia több, mint amennyit az érintettek képesek vagy hajlandóak fölhasználni, s az önfegyelem túl nagynak tetszik ahhoz, hogy alávessék magukat. A párok gyakran csodálattal vagy rémülettel fogadják azt a javaslatot, hogy megbeszélt időben találkozzanak és beszélgessenek egymással. Ez nem fér össze a rugalmasságról, a spontaneitásról és a romantikáról alkotott elképzeléseikkel. A valódi figyelem azonban csak akkor jöhet létre, ha időt szánnak rá, és ha a körülmények is kedveznek. Nem lehet jól figyelni vezetés vagy főzés közben, vagy ha az embernek aludnia kell, mert másnap korán kel, vagy siet valahová. A romantikus "szerelem" nem kíván erőfeszítést, s a párok gyakran nem hajlandók fölvállalni a valódi szeretethez és a figyelemhez szükséges önfegyelmet és erőfeszítést. De ha végül megteszik, az eredmény roppant kielégítő. Újra és újra hallhatjuk, amint a valódi figyelem kezdete után az egyik házastárs őszinte örömmel így szól a másikhoz: "Huszonkilenc éve vagyunk házasok, és ezt nem tudtam rólad." Az efféle jelenségek arra mutatnak, hogy a házasság fejlődni kezdett. A figyelőképesség ugyan nő a gyakorlattal, de mindig erőfeszítést igényel. A pszichiáter gyakorlatában talán a legfontosabb a 105 101 figyelőképesség, mégis előfordul, hogy az ötvenperces foglalkozások alatt akár öt-hat alkalommal is rajtakapom magam, hogy nem figyelek eléggé. Néha teljesen elveszítem a beteg gondolattársításának fonalát, s ilyenkor azt kell mondanom: "Elnézést kérek, de egy pillanatra elkalandoztam, és nem tudtam teljes mértékben odafigyelni. Megtenné, hogy elismétli az utolsó néhány mondatot?" Érdekes módon a beteg ritkán neheztel. Ellenkezőleg, mintha ösztönösen értené, hogy a valódi figyelemhez az is hozzátartozik, hogy az ember fölismerje és beismerje, amikor figyelme kihagy, s az a tény, hogy az ilyen kihagyásokat beismerem, arról látszik biztosítani őket, hogy az idő nagy részében valóban figyelek. A figyelem gyakran önmagában véve is gyógyító erejű. Az eseteknek körülbelül egynegyedében, akár gyerekekről, akár felnőttekről van szó, drámai javulás következik be a terápia első hónapjaiban, még mielőtt a problémák gyökerét feltártuk és elemeztük volna. Ennek sok oka van, de véleményem szerint a legfőbb ok az, hogy a beteg érzi a figyelmet, talán sok éve, talán életében most először. Az ember persze nem csupán akkor figyel, amikor meghallgat valakit. A legtöbb kapcsolatban, különösen gyerekekkel, a figyelem más formái is szükségesek. Ilyen a játék. Kisgyereknek tapsikolunk, vagy szembekötősdit játszunk vele. Hatéves korban bűvésztrükkök következnek és bújócska. Tizenkét éves korban már lehet focizni is. A figyelem egy formája a felolvasás is, vagy amikor a szülő segít a házi feladat elkészítésében. A közös családi programok is fontosak: mozi, autózás, kirándulás stb. A figyelem különböző megnyilvánulási formáiban azonban egyvalami közös: időt igényelnek. A figyelem ilyenformán idő, s a figyelem minősége a közösen eltöltött idő intenzitásától függ. Ha a szülők jól használják föl a gyerekükkel töltött időt, rengeteget tanulhatnak a gyerekről. Megtanulhatják, hogy mennyire tud veszteni vagy nyerni, hogyan csinálja meg a házi feladatot, hogyan tanul, mi tetszik neki, és mi nincsen ínyére, mikor bátor, mikor ijed meg - mindez lényeges információ a szerető szülő számára. Az együtt töltött idő arra is alkalmat ad, hogy a szülő megtanítsa
gyermekét az önfegyelem alapelveire. A játék közben történő megfigyelés és tanítás természetesen a játékterápia alapelve, s tapasztalt gyermekpszichológusok gyakran rendkívül ügyesen használják föl a gyerekekkel játékban eltöltött időt a megfigyelésre és a terápiás befolyás gyakorlására. Figyelni egy négyéves gyereket, amint a homokban játszik, odafigyelni egy hatéves gyerek vég nélküli történetére, vezetni tanítani a tizenhat éves kamaszt, valóban odafigyelni a férj, illetve a feleség napjának történetére, helyébe képzelni magunkat és megérteni, mindig türelemre törekedni - mindez gyakran unalmas, sokszor kényelmetlen, mindig erőfeszítést igényel: munka. Ha lustábbak lennénk, mint amilyenek vagyunk, egyáltalán nem tennénk meg mindezt. Ha kevésbé lennénk lusták, gyakrabban és jobban tennénk meg. A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka. A lustaság témája roppant jelentőségű. Rejtve vonul át az önfegyelemről szóló első részen és a szeretetről szóló részen; a könyv utolsó részében fogjuk részletesen taglalni.