Önismeret, szabadság.

Aki szeret, egyedül van

Jóllehet igaz, hogy aki más lelki fejlődésével törődik, egyben a magáéra is gondot visel, a valódi szeretetnek mindig egyik fő jellemzője, hogy az érintett felek között megmarad a distinkció. Aki egy másik embert valóban szeret, mindig különös egyéniségnek fogja látni. Mi több, nem csupán fölismeri, hanem bátorítja is külön, önálló egyéniségének megtartását. E kiilönváltságot azonban nagyon gyakran nem ismerik föl és nem tisztelik, ami sok felesleges szenvedést és elmebeli rendellenességet okoz. A különváltság föl nem ismerésének legszélsőségesebb formája a nárcizmus. Az őszintén nárcisztikus emberek képtelenek érzelmi síkon megkülönböztetni önmaguktól feleségüket és gyermekeiket. Először akkor értettem meg, mi is a nárcizmus, amikor megbeszélést tartottam egy skizofrén ember szüleivel. Susan lá * Love Is Everywhere Cherry Lane Music Co. 1975. 131
nyuk ebben az időben harmincegy éves volt. Tizennyolc éves kora óta egyik öngyilkossági kísérletet a másik után követte el, s szinte állandó lakója volt a különböző ideggondozóknak és szanatóriumoknak. A pszichiátriai kezelés hatására azonban lassan javulni kezdett állapota. Miután néhány hónapig kezeltem, úgy láttam, hogy újabb fejlődés jelei mutatkoznak. Susan képessége a bizalomra megjavult. Fokozottabb mértékben tudott különbséget tenni bizalomra érdemes és arra érdemtelen emberek között. Elfogadta azt a tényt, hogy skizofréniás, s hogy egész életében roppant önfegyelemre lesz szüksége ahhoz, hogy e kórral együtt éljen, hogy elláthassa magát, hogy ne legyen másokra utalva. A nagy javulás azt a reményt keltette bennem, hogy Susan hamarosan elhagyhatja a kórházat, s életében először sikeresen önálló életet élhet. Ekkor találkoztam a szüleivel, egy ötvenes éveikben járó, rokonszenves házaspárral. Nem kis örömmel írtam le Susan állapotának javulását, és részletesen kifejtettem mindazt, ami okot adott a derűlátásra. Legnagyobb meglepetésemre azonban Susan anyja csendesen sírni kezdett. Először azt hittem, hogy örömében sír, de arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy szomorú. Végül azt mondtam: "Nem értem a dolgot, asszonyom. Én elég reményt keltőnek érzem mindazt, amit ma önöknek elmondtam, s mégis úgy látom, hogy ön szomorú." "Hogyne lennék szomorú - válaszolta -, sírnom kell, ha arra gondolok, mennyit kell szegény Susannek szenvednie." Hosszas magyarázatba kezdtem arról, hogy bár Susan kétségkívül sokat szenvedett betegségének éveiben, de szenvedéséből sokat tanult, sikerült felülkerekednie a kóron, és megítélésem szerint a jövőben nem fog többet szenvedni, mint az emberek általában, sőt talán kevesebbet, mert a skizofréniával vívott csata nagy bölcsességre tanította. Anyja azonban tovább pityergett. "Még mindig nem értem a dolgot - mondtam az elmúlt tizenhárom év során nyilván nem én vagyok az első pszichiáter, aki megbeszélésre kérte be önöket, s azt hiszem, egyik megbeszélés sem lehetett annyira derűlátó, mint a mostani. Csak szomorúságot érez, örömöt nem?" "Csak arra tudok gondolni, milyen nehéz Susan élete" - válaszol 128 ta az asszony könnyek között. "Nézze, asszonyom - mondtam van valami, amit mondhatnék, hogy derűsebb színben lássa lánya állapotát?" "Szegény Susan élete tele van fájdalommal" - nyöszörgött. Hirtelen rájöttem, hogy az asszony nem a lányát siratja, hanem önmagát. Saját fájdalma és szenvedése ríkatta meg. Ugyanakkor a megbeszélés Susanről folyt, és nem róla, aki a lánya nevében sírdogált. Hogyan teheti ezt, tűnődtem. S ekkor rájöttem, hogy nem tud különbséget tenni önmaga és a lánya között. Amit ő érez, azt kell éreznie a lányának is. Susant saját érzelmei edényeként használta. Nem tudatosan vagy rosszakaratúan persze, de az érzelmek szintjén nem volt képes különbséget tenni. O volt Susan. Elméjében egy független, önálló egyéniséggel rendelkező Susan nem létezett, s valószínűleg más sem. Intellektuálisan különbséget tudott tenni, de egy mélyebb szinten már nem. Elméje legmélyén a világ teljes egészében ő volt. Skizofrén gyermekek anyját később is gyakran találtam narcisztikusnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden skizofrén személy anyja nárcisztikus, amiként azt sem, hogy egy nárcisztikus anya nem nevelhet föl egészséges gyereket. A skizofrénia rendkívül bonyolult betegség, genetikus összetevők éppúgy szerepet játszanak benne, mint környezeti behatások. De nem nehéz elképzelni, hogy Susanben milyen zavart keltett anyja nárcisztikus viselkedése. Tegyük föl, hogy Susan egy nap vidáman jött haza az iskolából, mert ötöst kapott rajzból. Anyja azonban éppen önsajnáló hangulatban volt, s ezért így reagált lánya jó hírére: "Susan, menj, feküdj le aludni! Nem helyes, hogy ennyire kimeríted magad a tanulással. Rossz az iskolarendszer, nem törődnek a gyerekekkel." Egy másik alkalommal Susan sírva ment haza, mert az iskolabuszon bántották a fiúk. Anyjának azonban éppen jó napja volt, s így válaszolt: "Milyen remek buszsofőr ez a Mr. Jones. Kedves és türelmes a gyerekekkel. Azt hiszem, karácsonykor valami ajándékot kellene adnod neki." Mivel a nárcisztikus ember nem képes másokat önmagától független egyéniségként felfogni, képtelen a beleérzésre, az empátiára, s így nem 133
képes megfelelő módon reagálni gyermekei megnyilvánulásaira, nem képes fölismerni érzelmeiket. Nem csoda, ha ezek a gyermekek csak rendkívüli nehézségek árán tanulják meg felismerni és elfogadni érzelmeiket. A legtöbb szülő, ha nem is nárcisztikus, mint Susan anyja, kisebb- nagyobb mértékben képtelen arra, hogy gyermeke különvált egyéniségét fel- és elismerje. Mindennapos példákban nincs hiány. Például amikor a szülők azt mondják a gyerekről: "Kiköpött apja." Vagy: "A megszólalásig olyan, mint Jim bácsi." Mintha a gyerek holmi genetikai másolata volna a családnak. Holott a genetika törvényei olyan mérhetetlenül sok kombinációt tesznek lehetővé, hogy a gyerek feltehetően nagymértékben elüt mindkét szülőjétől és összes elődjétől. Sportos atyák tudni vágyó fiaikat sportolni kényszerítik, míg tudós hajlamú atyák tanulni ösztökélik sportolni vágyó fiaikat, fölösleges felfordulást és bűntudatot okozva. Egy tábornok felesége így panaszkodott tizenhét éves lányára: "Amikor itthon van, egész nap ül a szobájában, és szomorú verseket ír. Egyáltalán nem akarja, hogy első bálját megrendezzük. Ez nem természetes, doktor úr. Azt hiszem, a gyerek súlyosan beteg." Elbeszélgetek Sallyvel, aki remek, vidám lány, az iskolában az elsők között van, rengeteg emberrel barátkozik, és azt mondom a szüleinek, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, és talán nekik kellene fölhagyni azzal az elképzeléssel, hogy a gyereknek feltétlenül ugyanazt kell csinálnia az életben, mint nekik. A szülők sértetten más pszichiátert keresnek, aki talán majd nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy a gyerek másságát természetellenesnek nyilvánítsa. Kamaszok gyakran panaszolják, hogy szüleik nem azért törődnek velük, mert sorsuk valóban érdekli őket, hanem azért, mert attól tartanak, hogy rossz fényt vetnek rájuk. "A szüleim állandóan nyúznak, hogy vágassam le a hajamat" - panaszolták a kamaszok néhány évvel ezelőtt. "Azt nem tudják megmondani, hogy mi a rossz a hosszú hajban, de nem akarják, hogy a szomszédok azt mondják, hogy a gyereküknek hosszú haja van. Velem egyáltalán nem törődnek, csak a saját hírükkel." A kamasznak ebben 128 rendszerint igaza van. Ilyen esetekben a szülők valóban nem ismerik el gyerekük saját, külön létező egyéniségét, mintegy önmaguk nyúlványának tekintik őket, mint a ruhájukat vagy a szépen nyírt füvet a kertben, vagy a csillogó-villogó autót, mindazt, ami státusszimbólum ebben az életben. A szülői narcizmusnak erről az enyhébb, de szintén káros fajtájáról szól Kahlil Gibran, talán a legjobb sorokban, amit valaha is írtak a gyereknevelésről:
Gyermekeid nem a te gyermekeid.
Az önnönmagáért sóvárgó élet fiai és leányai ők.
Általad, de nem belőled jönnek,
Veled vannak, de nem tiéid.

Nekik adhatod szereteted, de gondolataidat nem,
Mert saját gondolataik vannak.
Otthont adhatsz testüknek, de leiküknek nem,
Mert az a holnap házában lakik, hová
te még álmodban sem juthatsz el.
Formálhatod magad képükre, de őket saját képedre
formálni ne törekedjél.
Mert az élet nem halad hátrafelé s nem időz a tegnappal.
Te vagy az íj, húrja pendül s gyermekeid élő nyílként
szállnak el.
S ki tartja az íjat, látja a célt a végtelen útján,
és erejével vonja a húrt, hogy nyilai bizton, gyorsan
és messze szálljanak.
Örüljön az íj az íjász kezében;
Mert az íjász egyként szereti a repülő nyilat
s az íjat, mely mozdulatlan áll!"
Az, hogy az emberek általában^iehezen ismerik el teljesen embertársaik különvált egyéniségének tényét, nem csupán a szülők és gyerekek kapcsolatában okoz gondokat, de minden közeli kap *A próféta. Ford.: Révbíró Tamás, Édesvíz, 1992, 28-31. 135
csolatban, így a házasságban is. Nemrég egy házaspárokból álló terápiás csoport egyik tagja kijelentette, hogy feleségének "célja és értelme" az, hogy a házat rendben tartsa és férjét etesse. Jómagam megdöbbentem a kijelentésen, s úgy gondoltam, kellőképpen megmutathatom a férfi gondolkodásának abszurditását, ha kikérem a csoport többi tagjának véleményét. Még nagyobb megdöbbenésemre a többiek fölöttébb hasonló véleményt vallottak. Férjük, illetve feleségük feladatát mindenki önmagához viszonyítva határozta meg, tudomásul sem véve azt az eshetőséget, hogy a másik a házasságtól függetlenül is rendelkezik saját léttel vagy sorssal. J ó ég! - mondtam. Nem csoda, hogy önök pszichiátriai kezelésre szorulnak, mert baj van a házasságukkal. S mindaddig baj is lesz, amíg meg nem értik, hogy egy házastárs nemcsak a házasságban, annak részeként létezik, hanem saját egyéni sorsának beteljesítésére is." Megjegyzésemtől megszégyenültek, és zavarba jöttek, majd némiképp harciasan kértek föl arra, határoznám meg saját feleségem funkcióját. "Az én feleségem funkciója az, hogy minél teljesebb emberré fejlődjön, nem az én, hanem saját érdekében és Isten nagyobb dicsőségére." Hosszú ideig idegennek találták ezt a felfogást. A szoros kapcsolatokban is létező egyéniség problémája végigvonul a korokon, bár inkább csak politikai értelemben. A kommunizmus filozófiája például nagyon hasonlít az előbb említett párok gondolkodásához: az egyén feladata a közösség szolgálata. Csak az állam sorsa lényeges, az egyéné nem. A tiszta kapitalizmus ugyanakkor az egyén sorsát tartja szentnek, még akkor is, ha ennek adott esetben a közösség látja kárát. Özvegyek és árvák nyugodtan éhezhetnek, a vállalkozót ez nem akadályozhatja meg abban, hogy élvezze kezdeményezésének gyümölcseit. Nyilvánvaló, hogy egyik véglet sem egészséges megoldás. Az egyén egészsége függ a társadalom egészségétől, a társadalom egészséges volta pedig a társadalmat alkotó egyének egészséges voltának függvénye. Házaspárokat kezelve a házasságot a hegymászás és a hegymászók bázisának viszonyához szoktam hasonlítani. A hegymászónak szüksége van egy jó bázisra, ahová visz 128 szatérhet meghúzódni az idő viszontagságai elől, s ahol bőven van elemózsia, ahol pihenhet, mielőtt egy újabb hegycsúcs megmászására adná a fejét. Sikeres alpinisták jól tudják, hogy a táborban legalább annyi időt kell eltölteni, mint a sziklafalon, s hogy életben maradásuknak fontos feltétele a jól felépített és kellően felszerelt tábor. A házasság gyakori, szinte hagyományosnak mondható problémáját az idézi elő, hogy a férfi minden idejét a hegymászással tölti, a táborral csak annyiban törődik, hogy elvárja: legyen tökéletesen rendben, valahányszor visszatér. Ez a "kapitalista" megközelítési mód előbb-utóbb csődöt mond, s amikor a férfi egy ízben visszatér házassága táborába, összedőlve találja, feleségét idegösszeroppanással kórházba szállították, vagy megszökött egy másik hegymászóval, vagy más módon adta föl gondnoki állását. Hasonlóan hagyományos problémát teremthet az a feleség, aki úgy érzi, hogy a házasság megkötésével a teremtés célt ért. Számára a tábor a csúcs. Nem érti meg, hogy férjének eredményekre van szüksége. Féltékeny minden percre, amit távol tölt, sőt követeli, hogy egyre több időt töltsön a táborban. Mint minden "kommunista" megoldás, ez is fojtó és butító légkört szül, amelyből a magát csapdában érző férj egy óvatlan pillanatban elmenekül. A női egyenjogúság mozgalma hasznosnak bizonyult, mert rámutatott a nyilvánvaló megoldásra: a házasság csak akkor lehet jó, ha valóban az együttműködést célzó intézmény, amelyben és amelyért mindkét fél kölcsönösen áldoz időt és energiát, s amely elsősorban azért létezik, hogy a házastársak segítsék egymást saját egyéni életútjukon, lelki fejlődésük hegycsúcsai felé. A nőnek és a férfinak egyaránt ápolnia kell az otthont és kalandoznia egyéni céljai felé. Kamaszkoromban roppant nagy hatást tett rám Ann Bradstreet, korai amerikai költő sora, amelyet férjéhez írt: "Ha kettő valaha egy volt, mi vagyunk." Ahogyan öregszem azonban, egyre inkább úgy érzem, hogy éppen a partnerek egyénisége az, ami gazdagítja kapcsolatukat. Nem élhetnek jó házasságban olyan emberek, akik rettegnek az egyedülléttől, s a házasságban egyénisé 137
gük feloldódását keresik. A valódi szeretet nemcsak elismeri, hanem bátorítja is a társ egyéniségét, még az elválás kockázatát is vállalva. Az élet végső célja az egyéni célok elérése marad. E lényegi utakat azonban senki nem járhatja végig a házasság vagy a társadalom nyújtotta segítség nélkül. A házasság és a társadalom intézményei azért léteznek, hogy segítsék életútján az egyént. Aki mást segít, önmagát segíti. A megmászott csúcsokról visszatérő egyén az, aki javítja a házasságot és a társadalmat. így függ egymástól kölcsönösen egyén és társadalom, de a fejlődés mindig egyéni, magányos vállalkozás. Kahlil Gibran prófétája bölcsességének magányából beszél a házasságról:

És az együttlétben is legyen köztes hely,
Hol az ég szelei táncolhatnának
Szeressetek, de a szeretetből ne fonjatok kötelet:
Tenger legyen, mely két lélek partja között mozog.
Töltsétek meg egymás poharát, de ne igyatok egyazon
pohárból
Adjatok egymásnak kenyeretekből, de ne egy kenyéren éljetek
Énekeljetek és táncoljatok és örüljetek együtt,
de legyen mindenki olykor egyedül,
Mint ahogy a lant hürjai egyedül vannak, bár zenéjük egy.

Szíveteket ne adjátok egymás kezébe,
Mert csak az Élet keze tarthatja őket fel.
Álljatok együtt és mégse túl közel:
Mert a templom oszlopai külön állnak
és a tölgy és a ciprus nem nőnek egymás árnyékában.* *uo., 25-27. 128