Az evolúció csodája
Bár nem tematizáltuk, bizonyos értelemben végig foglalkoztunk az evolúcióval, hiszen a lelki fejlődés az egyén evolúciója. Az emberi test az élet során változik, de nem fejlődik (abban az értelemben, hogy eladdig ismeretlen jegyeket mutatna). A fizikum öregkori leépülése elkerülhetetlen. Egy élet során azonban megdöbbentő fejlődésre képes a lélek; egészen a halál pillanatáig fejlődhet (bár ez ritka). Jóllehet ennek a könyvnek elsődleges témája a lelki fejlődés, az evolúció hasonló jelenség, és mindenképpen elősegíti a lelki fejlődés és a kegyelem jelenségének megértését. Az evolúció legkülönösebb jellemzője, hogy csoda. Annak értelmében, amit a világegyetemről tudunk, az evolúció jelenségének nem kellene léteznie. A termodinamika második törvényének értelmében az energia a fokozottabb szervezettség formájából a kisebb szervezettség formájába vándorol át, a differenciáltabból a kevésbé differenciáltba. Azaz lefelé tendál. Ezt általában a patakkal szokták példázni, amely föntről lefelé folyik a hegyoldalban. Energiára van szükség ahhoz - munkára, vödrökre, pumpákra -, hogy a folyamatot megfordítsuk, s a víz ismét a hegy tetejére kerüljön. Mindeme energia valahonnan származik. A termodinamika második törvénye szerint végül, évbilliók múltán eljön az az idő, amikor a világegyetem teljesen leapad, s legmélyebb pontján alaktalan, rendezetlen, teljesen differenciálatlan "folttá" válik, amelyben többé nem történik semmi. Ezt az állapotot nevezzük entrópiának. Ennek tendenciáját pedig entrópikus erőnek nevezhetjük. Most már világos, hogy az evolúció és az entrópikus erő ellentett folyamatok. Az evolúció során egyre összetettebb, differenciáltabb és magasabb szervezettségű organizmusok fejlődtek ki. A vírus a molekulánál alig összetettebb lény. A baktérium már jóval fejlettebb, sejtfala van, különböző molekulái és egy metabolizmusa. A szivacs nemcsak sejtekkel rendelkezik, de különböző, kölcsönös függőségben lévő sejtekkel. A rovaroknak és a halaknak már idegrendszere van, képesek a helyváltoztatás bonyolult tevékenységére, sőt a társadalmi szerveződésre is. És ez így megy tovább, egyre összetettebb és összetettebb formákon keresztül, míg eljutunk az emberhez, hatalmas agykérgével, roppant bonyolult magatartásformáival - az ember az evolúció általunk ismert eddigi netovábbja. Az evolúció csoda, mert a természet törvényeinek ellentmondó folyamat. Az evolúciót az 1. ábrával szemléltethetjük. MAGASABB SZERVEZETTSÉGŰ ORGANIZMUSOK Az 1. ábrán a csúcs felfelé tör, az entrópikus erő ellenében. A háromszögön belül felfelé mutató nyíl jelképezi az evolúciós erőt, azt a "valamit", amely millió és millió nemzedéken át olyan sikeresen állt ellen a természeti törvényeknek, hogy végül maga is egy eddig fel nem ismert természeti törvényt képvisel. Az emberiség lelki fejlődését hasonló ábrával illusztrálhatjuk (2. ábra). Sokszor hangsúlyoztam, hogy a lelki fejlődés nehéz folyamat. Azért nehéz, mert a természetes ellenállás, a henyeség, a könynyebb út választása, a megszokás ellenében kell haladnia. A lelki élet természetes entrópikus erejéről hamarosan bővebben szólok. A fizikai evolúció csodája az, hogy legyőzi az ellenállást, s ez a csoda jellemzi a lelki fejlődést is. Fejlődünk. Hiába minden ellenállás, jobb, fejlettebb emberi lényekké válunk. Nem mindannyian és nem könnyen. De az emberek egy jelentős részének valamiképpen sikerül, hogy önmagukat és kultúrájukat a fejlettség magasabb fokára emeljék. Létezik egy erő, melynek segítségével kezdeti állapotunk mocsara fölé emelkedhetünk. A lelki fejlődés ábrája az egyénre is értelmezhető. Mindenkiben él a fejlődés vágya, s mindenki maga vívja meg küzdelmét saját ellenállásával. A 2. ábra ugyanakkor az egész emberiségre is vonatkozik. A társadalom evolúciója a társadalmat alkotó egyének evolúciójának következménye. Azt a társadalmat alakítjuk felnőttként, amely minket gyerekként alakított. Aki fejlődik, fejlődésének gyümölcseit nemcsak saját maga élvezi, jut belőle a világnak is. A fejlődő ember a hátán hordja az emberiséget. Azt az elképzelést, hogy a lelki fejlődés kiterebélyesedik, aligha vélik igaznak azok, akik kiábrándultak a fejlődés eszméjéből. Mindenütt háború van, korrupció és környezetszennyezés. Hogyan állíthatja bárki is, hogy az emberiség fejlődik? Mégis ezt állítom. Kiábrándultságunk érzése is abból fakad, hogy többet várunk magunktól, mint elődeink. Amit ma felháborítónak és visszatetszőnek látunk az emberi viselkedésben, tegnap még norma volt. E könyv hosszan foglalkozott a szülők gyermekeik iránti felelősségével. Ez ma aligha forradalmi gondolat, sok száz évvel ezelőtt azonban meg se fordult az emberek fejében. A legtöbb szülő ma is rossz, de a szülők általában mégis sokkal jobbak, mint akár csak néhány nemzedékkel ezelőtt. Egy, a gyermekgondozásról nemrégiben megjelent tanulmány ezekkel a gondolatokkal kezdődik: "A római jogban az apa teljhatalommal rendelkezett gyermekei fölött: eladhatta vagy halálra ítélhette őket. Ez a fölfogás átkerült az angol jogba, ahol a XIV. századig észrevehető változás nélkül maradt meg. A középkorban a gyermekkor az életnek nem az a különleges szakasza volt, amiként mi ismerjük. Hétéves gyerekeket már inasnak adtak, s tanulásánál fontosabb volt a munka, amelyet a mester számára végzett. Bánásmód tekintetében a gyereket és a szolgát nem lehetett megkü lönböztetni, gyakran még a nyelv sem mutatta, hogy különböznének. Csak a XVI. században kezdődött meg az a folyamat, melynek során a gyerekekről alkotott kép megváltozott, fontosnak, a fejlődésben jelentékenynek és szeretetre méltónak csak ekkor kezdték tartani őket. "* Mi tehát az az erő, amely a letargia ellenében fejlődni készteti az egyént? Már megneveztük: a szeretet. Úgy határoztuk meg, mint azt a hajlandóságot, hogy saját énünk kiterjesztésével elősegítsük magunk vagy más lelki fejlődését. Akkor fejlődünk, ha munkálkodunk rajta, s akkor tudunk munkálkodni rajta, ha szeretjük magunkat. A szereteten keresztül emelkedünk föl. S a mások iránti szeretet késztet minket a mások felemelkedésében való segédkezésre. A szeretet ilyenformán azonos az evolúcióval. Az evolúciós erő az emberiségben a szeretet formájában nyilvánul meg. Az emberiségben a szeretet az a titokzatos erő, amely ellenáll az entrópia természeti törvényének.