Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

HATODIK FEJEZET
Jákob harca

Nem tudom röviden elmesélni azt, amit Pistoriustól, a különös muzsikustól Abraxasról megtudtam. De a legfontosabb, amit nála tanultam, még egy lépéssel tovább vitt az önmagamhoz vezető úton. Én akkoriban, a tizennyolc évemmel, szokatlan fiatalembernek számítottam, száz dologban koraérett, száz másikban nagyon visszamaradott és gyámoltalan. Ha néha-néha összehasonlítottam magam másokkal, gyakran voltam büszke és beképzelt, de ugyanakkor gyakran levert és megalázott. Gyakran tekintettem magamat zseninek, gyakran félőrültnek. Nem tudtam osztozni a velem egykorúak örömeiben és életében, emiatt gyakran vádoltam magamat, aggodalmak közt vergődtem, mintha reménytelenül el lennék tőlük választva, mintha az élet el lenne zárva előlem.

Pistorius, aki szinte tökélyre vitte különcségét, megtanított arra, hogy megőrizzem bátorságomat és a magam iránti tiszteletet. Azzal bátorított, hogy szavaimban, álmaimban, képzelődéseimben és gondolataimban mindig talált valami értékeset, mindig komolyan vette és megbeszélte velem.
- Azt állítja - mondta egy alkalommal - hogy Ön azért szereti a zenét, mert a zene nem moralizál. Felőlem! De magának sem kellene moralistává válnia! Ne hasonlítsa magát össze másokkal. Ha a természet denevérnek teremtette, ne akarjon struccmadárrá válni. Maga néha különcnek tartja magát, szemrehányást tesz magának, hogy más utakon jár, mint a többiek. Ezt verje ki a fejéből! Nézzen bele a tűzbe, nézzen a felhőkbe, s amikor jönnek a sejtelmes képek és lelkében megszólalnak a hangok, adja át magát nekik, és ne azzal foglalkozzon, hogy vajon a tanár úr vagy apjaura, vagy valamely jóisten elégedett-e magával! Ettől elromlik valami az emberben! Csak a kitaposott úton tud már járni és előbb-utóbb kövület lesz belőle. Kedves Sinclair, a mi istenünket Abraxasnak hívják, ő Isten és Sátán, magában hordozza a világos és a sötét világot is. Abraxas nem ítéli el egyetlen gondolatát, egyetlen álmát sem. Ezt ne felejtse el soha! De ha maga egyszer makulátlanná válik és beáll a sorba a többiek közé, akkor Abraxas elhagyja magát és másik edényt keres gondolatai kifőzéséhez.

Álmaim közül az a sötét szerelmi álom tért vissza a leghűségesebben. Gyakran, nagyon gyakran álmodtam: a címermadár alatt léptem be házunkba, anyámat akartam megölelni, de helyette egy hatalmas nőt vettem a karjaim közé, aki félig férfi, félig anya volt, akitől féltem, s akihez mégis a legperzselőbb vággyal vonzódtam. Ezt az álmot sohasem tudtam elmesélni a barátomnak. Magamba fojtottam, holott minden mást feltártam előtte. Ez volt a titkom, a rejtett zugom, a mentsváram.

Ha lehangolt voltam, megkértem Pistoriust, játssza el nekem az öreg Buxtehude passacagliáját. Ilyenkor az esti sötét templomban ülve teljesen elmerültem ebben a különös, bensőséges, mintegy önmagának és önmagáért szóló zenében, amely minden alkalommal jót tett nekem, és segített meghallanom lelkem hangjainak igazságát.

Néha az orgona utoljára felcsendülő hangjai után is egy ideig a templomban maradtunk, elnéztük, hogyan szűrődik be, majd tűnik el a gyenge fény a magas csúcsíves ablakokon át.

- Nevetséges - mondta Pistorius - hogy valaha teológiával foglalkoztam és majdnem lelkész lett belőlem. De csak formai tévedés volt, amit ezzel elkövettem. A lélek ápolása a hivatásom és az életcélom. Csak túl korán abbahagytam, és Jehovának adtam oda magam, még mielőtt Abraxast megismertem volna. Minden vallás szép. A vallás maga a lélek, mindegy, hogy az ember keresztény úrvacsorát vesz, vagy Mekkába zarándokol.

- Akkor éppenséggel akár lelkész is lehetett volna - vetettem közbe.

- Nem, Sinclair. Hiszen hazudnom kellett volna. Mi úgy gyakoroljuk a mi vallásunkat, mintha nem is vallás lenne, mintha az értelem műve lenne. Ha nagyon muszáj, katolikus még lehetnék, de protestáns lelkész - soha! Az a néhány igazi hívő - ismerek ilyeneket - a szó szerinti értelmezéshez tartja magát. Nekik nem mondhatnám például azt, hogy Krisztus nekem nem egy ember, hanem hérosz, mítosz, egy hatalmas árnykép, amelyben az emberiség önmagát látja az örökkévalóság falára festve. A többiek pedig, akik csak azért jönnek a templomba, hogy okos szót halljanak, vagy azért, hogy kötelességüket teljesítsék, vagy hogy semmit se mulasszanak el, és így tovább, nekik mit mondhatnék? Gondolja, meg kellene őket térítenem? De én egyáltalán nem akarok téríteni. A lelkész nem akar téríteni, ő csak a hívők, a hozzá hasonlók között akar élni, hordozója és kifejezője akar lenni az érzésnek, amelyből isteneinket csináljuk.

Itt elhallgatott, majd folytatta: - Az új hitünk, barátom, amelynek most az Abraxas nevet választjuk, szép. A legjobb, amink csak lehet. De még csecsemő! Még nem nőttek ki a szárnyai! A mi vallásunk még magányos, még nem az igazi! Közössé kell válnia, kultusza, mámora, ünnepei és szertartásai kell, hogy legyenek.
..Töprengve magába merült.
- Nem lehet a szertartásokat egyedül, vagy nagyon szűk körben megtartani? - kérdeztem habozva.
- De lehet - bólintott. - Én már régóta megtartom őket. Én olyan istentiszteleteket tartok, amelyekért évekre is leültethetnének, ha tudnának róluk, de tudom, hogy ez még nem az igazi.

Hirtelen úgy a vállamra csapott, hogy összerezzentem.

- Fiú - mondta nyomatékkal - magának is vannak szertartásai. Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat! Ez még nem a tökély, de egy út.

Hogy mi, maga és én, meg még néhányan egyszer meg fogjuk-e újítani a világot, az majd kiderül. De belül, önmagunkban, nap mint nap meg kell újítanunk, különben semmit sem érünk. Ezt tartsa észben! Maga tizennyolc éves, Sinclair, mégsem szalad az utcalányokhoz, de biztosan álmodik a szerelemről, biztosan vágyik rá. Talán olyanok az álmai, hogy fél tőlük. Ne féljen! Semmi sem jobb az álmoknál, a legnagyobb kincsek! Elhiheti nekem. Én sokat vesztettem azzal, hogy amikor annyi idős voltam, mint most maga, erőszakkal elfojtottam magamban a szerelemről szóló álmaimat. Ez teljesen felesleges.
Ha már tud Abraxasról, ilyet nem szabad megtennie.
Nem szabad félnünk semmitől, és nem szabad tilosnak tartanunk semmit sem, amit a bennünk élő lélek kíván.
Ijedten vetettem ellen: - De nem tehet meg mindent az ember, amire csak vágyik! Például nem ölhet meg valakit csak azért, mert ellenszenves neki! Közelebb húzódott hozzám.
- Bizonyos körülmények között azt is szabad. De az ilyen vágy legtöbbször tévedésből ered. Én sem gondolom azt, hogy egyszerűen tegyen csak meg mindent, ami átvillan az agyán. Nem, de ne rontsa meg ezeket az ötleteket azzal, hogy elkergeti őket, vagy moralizálgat fölöttük. Ahelyett, hogy magát, vagy valaki mást keresztre feszítene, ihat az ember emelkedett szellemben bort egy kehelyből, mialatt az áldozatiság misztériumát idézi fel.

De az ilyen cselekedetek nélkül is - szeretettel és tisztelettel - kordában tarthatja az ember az ösztöneit és az úgynevezett kísértéseit. Akkor megmutatkozik az értelmük, és mindnek van értelme. Ha egyszer valami egészen őrült, vagy bűnös dolog jutna eszébe, Sinclair, ha valakit legszívesebben megölne, vagy valami rettenetes ocsmányságot szeretne elkövetni, akkor gondoljon arra, hogy Abraxas az, aki magában fantáziál! Hiszen az, akit meg szeretne ölni, igazából nem X. úr, hanem csak egy álruha.

Ha gyűlölünk valakit, akkor annak képében olyasmit gyűlölünk, ami bennünk van. Ami nincs meg bennünk, az nem zaklat fel. Sohasem mondott nekem Pistorius olyat, amivel ilyen mélyre, a legtitkosabb elevenemre tapintott volna. Nem tudtam válaszolni. Ami azonban a legerősebben és a legkülönösebben érintett, hogy e biztatás azonos volt Demian szavaival, amelyeket hosszú évek óta hordtam magamban. Nem tudtak egymásról, mégis mindketten ugyanazt mondták.

- Az, amit látunk - mondta Pistorius halkan - ugyanaz, mint ami bennünk van. Nincs más valóság, csak az, amit önmagunkban hordozunk. Azért él az emberek zöme olyan valószerűtlenül, mert a külső képeket tartják valóságosnak, és a belső világukat egyáltalán nem engedik szóhoz jutni. Akár boldogok is lehetnek így. De aki egyszer azt a másikat is megismerte, annak már nincs lehetősége a választásra, az már nem járhatja a kitaposott utat. Sinclair, a többség útja könnyű, a mienk nehéz. Mi menni akarunk.

Pár nap múlva, késő este, miután két alkalommal hiába vártam rá, összetalálkoztam vele egy utcasarkon, amint magányosan sodródott a hideg éjjeli szélben, bukdácsolva, teljesen részegen. Nem akartam megszólítani. Elment mellettem, de nem vett észre. Izzó, elárvult szemekkel meredt maga elé, mintha egy ismeretlenből jövő sötét hívásnak engedelmeskedne. Követtem őt egy utcahosszal. Úgy sietett tova, mintha láthatatlan dróton húzták volna, merev, mégis puha járással, mint egy kísértet. Szomorúan mentem haza megfejtetlen álmaimhoz.

"Szóval, így újítja meg magában a világot!" - gondoltam, de még ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy ez alantas és moralizáló gondolat volt. Mit tudtam én az ő álmairól? Talán álmaiban is biztosabb úton járt, mint én a szorongásaimmal.

A tanítási órák közötti szünetekben olykor feltűnt nekem, hogy egyik diáktársam, akit sohasem méltattam figyelemre, a társaságomat keresi. Alacsony, gyengének látszó, vézna fiú volt, vékonyszálú, vörösesszőke hajjal.

Tekintetében és viselkedésében volt valami eredeti. Egy este, amikor hazafelé mentem, az utcán várt rám, elengedett maga előtt, majd megint utánam futott, és megállt a házunk kapujában.
- Akarsz tőlem valamit? - kérdeztem.
- Csak szeretnék egyszer beszélni veled - mondta félénken. - Légy oly jó, és sétálj velem egy pár percig.
Együtt mentünk és éreztem, mennyire felindult, menynyire tele van várakozással. Reszketett a keze.
- Te spiritiszta vagy? - kérdezte hirtelen.
- Nem, Knauer - mondtam nevetve. - Szó sincs róla! Honnan gondolod? - Akkor teozófus csak vagy? - Az sem.
- Ó, ne légy olyan zárkózott! Nagyon is jól érzem, hogy van benned valami különleges. Látszik a szemeden.
Biztos vagyok benne, hogy szellemekkel vagy kapcsolatban. Nem kíváncsiságból kérdezem, Sinclair, ne hidd! Magam is kutatok, és olyan egyedül vagyok! - Mesélj csak! - bátorítottam. - Habár semmit sem tudok a szellemekről. Az álmaimban élek, talán azt érezted meg. A többi ember is álmokban él, csak nem a sajátjaiban, ez a különbség.
- Igen, talán így van - suttogta. - Csak attól függ, milyenek az álmok, amelyekben az ember él. Hallottál már a fehér mágiáról? Nemmel kellett felelnem.
- Amikor az ember megtanul uralkodni önmagán.
Halhatatlanná is válhat így, varázsolhat is. Sohasem csináltál efféle gyakorlatot? Kíváncsian kérdezgettem ezekről a gyakorlatokról, ő azonban először titokzatoskodott, de amikor ott akartam hagyni, azért mégiscsak elmondta.
- Például ha el akarok aludni, vagy koncentrálni akarok, akkor csinálok ilyen gyakorlatot. Rágondolok valamire, például egy szóra, egy névre vagy egy mértani formára. Ezt magamba szuggerálom, olyan erősen, ahogy csak bírom, megpróbálom elképzelni a fejemben, amíg meg nem érzem, hogy tényleg benne van. Aztán arra gondolok, hogy a torkomban van, és így tovább, amíg teljesen kitölt. Akkor aztán teljesen szilárddá válok, semmi sem hozhat ki a nyugalmamból.

Valamennyire megértettem, hogy mire gondolt. Mégis jól éreztem, hogy valami más is nyomja a szívét, mert furcsa, izgatott és ideges volt. Próbáltam megkönnyíteni neki a kérdezést, és hamarosan elő is állt a valódi bajával.

- Ugye, te is megtartóztatod magad? - kérdezte tőlem félénken.
- Hogy érted? A nemi önmegtartóztatásra gondolsz? - Igen, igen. Én most már két éve önmegtartóztató vagyok, amióta tudok a tanokról. Azelőtt hódoltam egy bűnös élvezetnek, tudod, minek. Tehát te sohasem voltál nővel? - Nem - mondtam. - Nem találtam meg az igazit.
- De ha megtalálnád azt, akiről úgy gondolod, hogy ő az igazi, akkor lefeküdnél vele? - Igen, természetesen. Ha nem lenne ellene kifogása - tettem hozzá enyhe gúnnyal.
- Ó, akkor rossz úton vagy! A belső erőket csak úgy lehet kifejleszteni, ha az ember teljesen megtartóztatja magát. Én már két éve ezt csinálom. Két éve és egy kicsivel több, mint egy hónapja. Olyan nehéz! Néha már alig bírom.
- Figyelj csak Knauer, én nem hiszem, hogy az önmegtartóztatás olyan rettenetesen fontos volna.
- Tudom - tiltakozott - ezt mondja mindenki. De tőled nem ezt vártam. Aki a magasabb szellemi úton akar járni, annak mindenképpen tisztának kell maradnia.
- Akkor tedd azt! De nem értem, miért lenne "tisztább" valaki, csak azért, mert megtagadja a nemiséget.
Vagy talán ki tudod törölni minden gondolatodból és álmodból is? Kétségbeesetten nézett rám.
- Nem, épp ez az! Istenem, de mégis úgy kell lennie! Olyan álmaim vannak éjjelente, amelyeket még magamnak sem mernék elmesélni! Te, rettenetes álmok azok! Emlékeztem rá, mit mondott nekem Pistorius, de bármennyire is igaznak éreztem szavait, nem tudtam őket továbbadni, nem adhattam olyan tanácsot, amely nem saját tapasztalataimból fakadt, és amelynek követésére még magamat sem éreztem elég érettnek. Elhallgattam.
Kellemetlenül éreztem magam, hogy valaki tanácsot kért tőlem, és nekem nincs mit adnom.
- Mindent megpróbáltam - kesergett Knauer. - Megtettem, amit ember tehet, próbálkoztam hideg vízzel, hóval, tornával és futással, de nem segít semmi. Minden éjjel olyanokat álmodom, amikre egyáltalán nem volna szabad gondolnom, és a borzalmas az, hogy ezzel lassan mindent újra elvesztek, amit szellemileg megnyertem.
Már szinte sohasem vagyok képes arra, hogy koncentráljak, vagy elaludjak, gyakran egész éjjel ébren fekszem.
Már nem bírom tovább. Ha végül mégsem tudom megvívni a harcot, ha megadom magam, ha megint bemocskolom magam, akkor rosszabb leszek, mint a többiek, akik nem is harcoltak soha. Ezt csak megérted? Bólintottam, de nem tudtam mit hozzáfűzni. Untatott, és megijedtem magamtól, mert nyilvánvaló baja és kétségbeesése nem volt rám nagy hatással. Csak azt éreztem: én nem tudok rajta segíteni.
- Tehát nem tudsz semmi megoldást a bajomra? - kérdezte végül kimerülten és szomorúan. - Semmit az égvilágon? Biztos, hogy van valami! Te hogyan csinálod? - Nem tudok mondani semmit, Knauer. Ebben nem segíthetnek egymáson az emberek. Rajtam se segített senki. Gondolkozz el saját magadon, és tedd azt, ami valóban a lényedből fakad. Nincs más mód. Ha saját magadat nem tudod megtalálni, akkor azt hiszem, szellemeket sem fogsz találni.
Váratlanul elnémult és csalódottan nézett rám a kis vézna fiú. Aztán hirtelen gyűlölet izzott föl a tekintetében. Elfintorodott és dühösen felkiáltott: - Szép kis szent vagy! Neked is megvan a magad bűne, tudom! Bölcsnek tetteted magad, közben titokban ugyanabban a mocsokban hemperegsz, mint mindenki! Disznó vagy, disznó, mint ahogy én is! Mind disznók vagyunk! Sarkon fordultam és otthagytam. Két-három lépést még jött utánam, aztán lemaradt, megfordult és elrohant. Hányingerem támadt a sajnálattól és utálattól, és addig nem szabadultam tőle, amíg kis szobámban magam köré nem állítottam képeimet és vágyakozó áhítattal át nem adtam magam álmaimnak. Akkor azonnal előjött az álom, a kapuról és a címerről, anyámról és az idegen nőről. Vonásait akkor olyan élesen láttam, hogy még aznap este elkezdtem rajzolni a képét.
Amikor néhány nap múlva, álomszerű negyedórák alatt, a kép szinte öntudatlan munkában elkészült, este felakasztottam a falra, ráirányítottam az olvasólámpát és ott álltam előtte, mint egy kísértet előtt, akivel a végsőkig harcolnom kell. Az előzőhöz hasonló arcot ábrázolt, hasonlított Demian barátomra, néhány vonásában énrám is. Az egyik szeme feltűnően magasabban volt, mint a másik, mereven révedt el fölöttem, tekintetében ott volt a sorsa. Elé álltam, s mintha a szívem mélyéig kihűltem volna a belső erőfeszítéstől.
Beszéltem a képhez. Kérdeztem tőle, szidtam, becéztem, imádkoztam hozzá: neveztem anyának, neveztem szerelmemnek, neveztem kurvának és utcalánynak, neveztem Abraxasnak. Eközben eszembe jutottak Pistorius - vagy Demian? - szavai, nem emlékeztem, mikor hangzottak el, de újra hallani véltem őket. Pár szó volt ez Jákob Isten angyalával vívott harcáról és ez a mondat: "Nem eresztelek, míg meg nem áldasz." A lámpafényben a festett arc minden megszólításra megváltozott. Hol fényes és sugárzó, hol fekete és komor volt, fénytelen szemére néha sápadt szemhéjat eresztett, azután kinyitotta a szemét, parázsló tekintete újra szikrázott. Egyszer nő volt, másszor férfi, aztán leány, kisgyerek, állat. Hol folttá mosódott, hol ismét nagy lett és tiszta. Végül egy erős, belső hívást követve behunytam a szemem, és így egész lelkemmel láttam a képet. Még erősebb és hatalmasabb volt. Le akartam térdelni előtte, de már nem tudtam magamtól elválasztani, mert mintha teljesen összeolvadt volna az énemmel, mintha eggyé váltunk volna.
Akkor sötét, nehéz zúgást hallottam, mint amilyet tavaszi viharban hall az ember, és beleremegtem abba a leírhatatlan érzésbe, amelyet a félelem és az új élmény váltottak ki belőlem. Csillagok villantak fel és aludtak ki.
Egyre régebbi emlékek peregtek le előttem, de nem álltak meg a gyermekkor már elfelejtett első képeinél, hanem továbbmentek, sőt előegzisztenciákat, igen, a keletkezés korai lépcsőfokait is felidézték. Ezek az emlékképek ezután újra lejátszódtak, s végignézhettem az egész életemet a legtitkosabb pontig, sőt, nem elégedtek meg a tegnappal és a mával, hanem továbbmutattak a jövőbe. Elszakítottak a jelentől, új létformák képeit mutatták, amelyek hihetetlenül világosak és kápráztatóak voltak, ám közülük egyre sem tudtam később tisztán visszaemlékezni.
Éjszaka ébredtem mély álmomból: ruhástól feküdtem keresztben az ágyon. Világosságot gyújtottam, éreztem, hogy valami fontosra kellene emlékeznem, de semmit sem tudtam felidézni az elmúlt órákból. A szétáradó fénynyel lassan az emlékezetem is visszatért. Kerestem a képet. Nem függött már a falon, az asztalon sem volt.
Homályosan földerengett bennem, hogy mintha elégettem volna. Vagy csak álmodtam, hogy elégettem a kezemben és a hamuját megettem? Erős, cikázó nyugtalanság ébredt bennem. Vettem a kalapom, elindultam, ki a házból, keresztül az utcán. Valami hajszolt: csak mentem és mentem utcákon át, tereken át, mintha vihar sodort volna. Barátom sötét temploma előtt hallgatóztam, kerestem valamit; kerestem sötét ösztöntől hajtva, anélkül, hogy tudtam volna, mit keresek. A külvárosban, a bordélyházakból még itt-ott kiszűrődött a fény. Még kijjebb építkezések mellett téglarakások álltak, egy részüket szürke hó borította. Mint egy holdkóros, idegen erő hatására sodródtam ezen a sivár tájon, miközben eszembe jutott az építkezés szülővárosomban, ahova valamikor Kromer, a kínzóm, odarendelt első elszámolásunkra. Hasonló építmény húzódott itt előttem a szürke éjszakában, fekete ajtónyílása ásított felém. Vonzott, menjek be. Ki akartam térni előle, de már homokban és törmelékben botladoztam: a vonzás erősebb volt, be kellett mennem.

Deszkák és téglatörmelék között botorkáltam a csupasz helyiségben, nyirkos, hideg kövek szomorú szaga csapta meg az orrom. Egy homokrakás fehéresszürke foltja világított csak, különben minden sötét volt.

Döbbent hang kiáltott rám: - Az Isten szerelmére, Sinclair, hogy kerülsz te ide? Egy ember bukkant elő mellettem a sötétségből: sovány kis fickó, mint egy kísértet, és mialatt a hajam még az égnek állt, felismertem iskolatársamat, Knauert.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte, szinte rekedten az izgalomtól. - Hogyan találtál rám? Nem értettem.
- Nem kerestelek - mondtam elfogódottan. Minden szó nehezemre esett, fárasztott és nehezen hagyta el zsibbadt, súlyos, szinte fagyos ajkamat.
Rám meredt: - Nem kerestél? - Nem. Valami idevonzott. Nem hívtál? Biztos hívtál.
Mit csinálsz itt? Hiszen éjszaka van.
Vékony karjaival görcsösen átölelt.
- Igen, éjjel van. Nemsokára hajnalodik. Ó, Sinclair, hát nem felejtettél el! Meg tudsz nekem bocsátani? - Mit kéne megbocsátanom? - Hogy olyan utálatos voltam! Csak most jutott eszembe a beszélgetésünk. Négy vagy öt nappal ezelőtt lehetett. Mintha egy élet múlt volna el azóta. De most hirtelen minden megvilágosodott. Nem csak az, ami kettőnk közt történt, hanem az is, hogy miért jöttem ide, és hogy mire készült itt Knauer.
- Meg akartad ölni magad, Knauer? Összerázkódott a hidegtől és a félelemtől.
- Igen, azt akartam. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e rá. Meg akartam várni a reggelt.

Kivittem a szabadba. A hajnal első vízszintes fénynyalábjai kimondhatatlanul hidegen és kedvetlenül pislogtak a szürke levegőben.

Egy darabig karon fogva vezettem a fiút. Ilyen szavak fakadtak belőlem: - Most hazamész, és senkinek sem mondasz semmit! Rossz úton jártál, igen, rossz úton! És nem is vagyunk disznók, ahogy gondolod. Emberek vagyunk. Isteneket teremtünk, harcolunk velük, és ők megáldanak minket. Némán mentünk tovább és úgy is váltunk el. Mire hazaértem, már nappal volt.

Abból az időből, amelyet nekem St. még tartogatott, azok az órák voltak a legszebbek, amelyeket Pistoriusszal az orgonánál vagy a kandalló tüze előtt töltöttem. Együtt olvastunk egy görög szöveget Abraxasról, részleteket olvasott fel nekem a Védákból és megtanított a szent OM" mondására. Mindazonáltal nem ezek a tudományosságok fejlesztettek igazán, hanem inkább az ellenkezőjük. Ami nekem jót tett, az az előrejutás volt önmagamban, a növekvő bizalmam az álmaimban, a gondolataimban és megérzéseimben, és az önmagamban rejlő erő egyre biztosabb tudata.
Pistoriusszal különbözőképpen tudtam érintkezni.
Csak erősen rágondoltam, és biztos lehettem benne, hogy ő vagy egy üdvözlete eljut hozzám. Ugyanúgy, mint Demiantól, tőle is bármit kérdezhettem, akkor is, ha ő maga nem is volt jelen. Elég volt erősen elképzelnem őt, és kérdéseimet gondolatok formájában irányítottam hozzá. Mint válasz, az a lelkierő tért vissza hozzám, amelyet akkor a kérdésbe beleadtam. Csakhogy nem Pistorius volt az, akit magam elé képzeltem olyankor, nem is Max Demian, hanem a kép, amelyet megálmodtam és megfestettem, a férfi-nő démonom álomképe, akihez fohászkodtam. Most már nem csak az álmaimban és papírra festve élt, hanem bennem is, mint eszményképem, azonkívül lényemet is erősítette.
Különös és olykor komikus volt viszonyom Knauerrel, a felsült öngyilkossal. Azóta az éjszaka óta, amikor hozzá küldettem, úgy csüngött rajtam, mint egy hű szolga vagy kutya, megpróbálta az enyémhez kötni életét, és vakon követett. A legfurcsább kérdésekkel és kívánságokkal fordult hozzám, szellemeket akart látni, a Kabbalát akarta kitanulni, és nem hitte el, amikor bizonygattam neki, hogy ezekhez mit sem értek. Azt gondolta rólam, mindenre képes vagyok. A különös csak az volt, hogy mindig éppen akkor jött hozzám furcsa és ostoba kérdéseivel, amikor bennem is minden összekuszálódott, szeszélyes ötletei pedig gyakran adták meg az utolsó lökést a megoldáshoz. Gyakran terhemre volt, és elzavartam, de éreztem: ő is nekem küldetett, belőle is, megkétszerezve jött vissza hozzám az, amit adtam, ő is vezetőm volt, vagy inkább az utam. Azokból az ostoba könyvekből és írásokból, amelyeket odahordott hozzám, s amelyekben üdvösségét kereste, többet tanultam, mint amennyit akkor gondoltam volna.
Ez a Knauer később észrevétlenül tűnt el az utamról.
Vele nem kellett összeütközésbe kerülnöm. Annál inkább Pistorius barátommal. Vele még át kellett élnem valami különöset St.-i iskolaéveim vége felé.
Az ártatlan embernek is kijut egyszer vagy többször az életben, hogy nem tud megfelelni a könyörület és a hála szép erényeinek. Mindenkinek meg kell tennie egyszer azt a lépést, amely az apjától vagy a tanítóitól elválasztja, mindenkinek meg kell éreznie valamit a magány szigorából, még akkor is, ha a legtöbben ebből keveset képesek eltűrni, és hamarosan ismét keresnek egy helyet, ahol vezetőre találnak, ahol meghúzhatják magukat. Szüleimtől és világuktól, szép gyermekkorom "fényes" világától nem heves harcok árán szakadtam el. Lassan és csaknem észrevétlenül, fokról fokra távolodtam el és idegenedtem el tőlük. Amikor hazalátogattam, ez sok keserű órát okozott nekem, és sajnálattal töltött el, de nem hatolt mélyen a szívembe, nem volt elviselhetetlen.

De ha valakit nem illendőségből szeretünk és tisztelünk, hanem mert lelkünk legmélye késztet erre, ha valakinek odaadó tanítványai és őszinte barátai voltunk a szívünk mélyéig, akkor keserű és szörnyű az a pillanat, amikor hirtelen felismerjük, hogy az áramlat, amelyben haladunk, elsodor a szeretett személytől. Akkor minden gondolat, amely a barátot és tanítót elutasítja, mint mérges tüske fordul vissza szívünk felé, és minden védekező mozdulatunk saját arcunkba talál. Akkor az, aki erkölcsösnek hiszi magát, mint ocsmány szidalmat és mint szégyenbélyeget éli meg az olyan szavakat, mint "hűtlenség és "hálátlanság". Akkor a riadt szív rettegve menekül vissza a gyermekkori erények kedves völgyébe, s nem akarja tudomásul venni, hogy ennek a szakításnak is be kell következnie, hogy ezt a kötést is el kell vágni.

Lassan kialakult bennem egy érzés, amely nem engedte, hogy fenntartás nélkül a vezetőmnek fogadjam el a barátomat, Pistoriust. Ifjúkorom legfontosabb hónapjainak élményét az ő barátsága, tanácsai, vigasza, közelsége jelentette. Rajta keresztül Isten szólt hozzám. Szavaival álmaim tisztán, érthetően tértek vissza hozzám. Bátorságot adott ahhoz, hogy önmagammá váljak. Most azonban lassan nőtt bennem az ellenállás vele szemben. Túl sok kioktatást hallottam a szavaiban, úgy éreztem, csak egy részemet érti meg egészen.

Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki - de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét.

Jó ideje nyomasztott már ez a sejtés, egy vasárnap pedig, Pistorius tudóskamrájában, határozott érzéssé változott. A tűz előtt feküdtünk a földön, és ő azokról a misztériumokról és vallásformákról beszélt, amelyeket tanulmányozott, amelyeken töprengett és amelyeknek lehetséges jövője foglalkoztatta. Nekem azonban mindez inkább furcsának és érdekesnek tűnt, mint létfontosságúnak, pusztán okoskodást hallottam ki belőle, értelmetlen keresgélést letűnt világok romjai között. Egyszerre ellenszenvet éreztem az ilyen gondolkodásmód iránt, a mitológiák kultusza iránt, gyűlöltem, hogy a ránk maradt hitformákat kirakós játéknak tekintik.

- Pistorius - mondtam hirtelen, s magam is meglepődtem, milyen ijesztően tör fel belőlem a rosszindulat - jobb lenne, ha egyszer elmesélné nekem egy álmát, egy valódi álmát, amit az éjjel látott. Amit itt előad, az olyan... olyan átkozottul porlepte! Sohasem hallott még így beszélni, és ugyanabban a pillanatban átvillant rajtam - bár szégyelltem és megijedtem a gondolattól - hogy a nyilat, amelyet kilőttem felé és amellyel a szívébe találtam, az ő fegyvertárából vettem, hogy az ironikus hangú önvádakat, amelyeket tőle hallottam, most gonoszul, kihegyezett formában fordítottam ellene.
Tüstént megérezte ezt ő is, és azonnal elhallgatott.
Szívemben hideg félelem áradt szét, amint ránéztem és láttam, hogy rettenetesen elsápadt.
Hosszú, súlyos csend után fát rakott a tűzre és halkan így szólt: - Teljesen igaza van, Sinclair, maga okos fickó. Ezentúl megkímélem a porlepte kacattól.
Tökéletes nyugalommal beszélt, én azonban nagyon is kihallottam szavaiból a megsebzettség fájdalmát. Mit tettem! A sírás határán voltam, szerettem volna tiszta szívvel fordulni hozzá, bocsánatát kérni, biztosítani szeretetemről és gyöngéd hálámról. Megható szavak jutottak eszembe - de nem jöttek a számra. Csak feküdtem, a tűzbe bámultam és hallgattam. Ő is hallgatott. Így feküdtünk, a tűz kialudt, összeesett a parázs, és én minden egyes kihunyó lángnál éreztem, hogy vele együtt elhamvad valami szép és bensőséges, elszáll és nem jön vissza többé.
- Attól félek, félreértett - mondtam végül rekedten, nagyon erőltetve. Ostoba, értelmetlen szavak jöttek gépiesen kiszáradt számra, mintha egy folytatásos képregényből olvastam volna fel őket.
- Nagyon is jól értem, amit mond - mondta Pistorius halkan. - Hisz igaza van. - Várt, majd lassan folytatta: - Már amennyiben egy embernek igaza lehet egy másikkal szemben.
Nem, nem! Kiáltott valami bennem, nincs igazam! De mondani nem tudtam semmit! Tudtam, hogy egyetlen kis szavammal az elevenére, valami hiányosságára, fájdalmas pontjára tapintottam. Azt a pontot érintettem meg, ahol ő sem bízott magában. Eszményképe bizony "porlepte" volt, a régmúltat kereső romantikusé. Hirtelen mélyen átéreztem: ami Pistorius nekem volt, éppen az nem tudott lenni saját maga számára, amit nekem adott, azt nem tudta megadni önmagának. Olyan útra vezetett, amelyen ő maga, a vezető nem tudott végigmenni.
Isten tudja, hogyan jött a számra ilyen szó! Egyáltalán nem gondoltam rosszra, nem is sejtettem a katasztrófát.
Kimondtam valamit, aminek jelentéséről abban a pillanatban nem volt tudomásom, engedtem egy könnyed, tréfás, kicsit gonoszkodó ötletnek, és sors lett belőle. Figyelmetlenségből apró gorombaságot követtem el, amely ítéletté változott.
Ó, mennyire kívántam akkor, hogy dühöngjön, védekezzen, kiabáljon velem! Nem tett semmi ilyesmit, s így nekem maradt az önvád. Ő mosolygott volna, de hogy képtelen volt rá, abból láttam a legjobban, mennyire az elevenébe találtam.
Azzal, hogy tőlem, a kotnyeles és hálátlan tanítványától Pistorius az ütést ilyen némán elfogadta, hogy hallgatott és igazat adott nekem, hogy szavamat mint sorsát fogadta el, ezerszeresére nagyította bennem azt az érzést, hogy meggondolatlan voltam, s meggyűlöltetett önmagammal.
Amikor ütöttem, erős és védekezésre kész emberre számítottam - s helyette csöndes, tűrő embert találtam, aki védekezés nélkül, némán megadta magát.
Sokáig feküdtünk még a pislákoló tűz előtt, amelyben minden parázsló alak, minden kunkorodó hamuszál boldog, szép, gazdag órákat idézett föl emlékezetemben, s egyre nagyobbra duzzasztotta adósságomat Pistoriusszal szemben. Végül nem bírtam tovább. Felálltam és elmentem. Sokáig álltam az ajtaja előtt, aztán a sötét lépcsőn, sokáig vártam még a ház előtt, hátha utánam jön. Később órákon keresztül bolyongtam a városban, a város peremén, parkokban és az erdőben, egészen estig. Akkor éreztem először Káin jegyét a homlokomon.
Csak lassan jutottam el addig, hogy elgondolkozzak.
Minden gondolatom azzal kezdődött, hogy engem vádolt és Pistoriust védte. De mindegyik éppen az ellenkezőjével végződött. Ezerszer voltam azon a ponton, hogy hirtelenségemet megbánom és visszavonom - de aztán mindig rájöttem, hogy igazam volt. Csak most sikerült megértenem Pistoriust, felépítettem magamban, amit megálmodott: lelkész akart lenni, aki az új vallást hirdeti, az emelkedettség, a szeretet és imádat új formáit nyújtja, új jelképeket állít fel. Ám nem volt ehhez ereje, nem ez volt a küldetése. Túl nagy élvezettel időzött el a múltban, túl pontosan ismerte a régi világot, túl sokat tudott Egyiptomról, Indiáról, Mithrasról és Abraxasról. Azokat a képeket szerette, amilyeneket a föld már látott, ugyanakkor lelke mélyén maga is jól tudta, hogy a nagy Ujnak valóban újnak és másnak kell lennie, hogy friss földből kell kibuggyannia, nem múzeumokból és könyvtárakból kell életerőt merítenie. Talán az volt a küldetése, hogy segítse az embereket abban, hogy magukra találjanak, mint ahogy azt velem is tette, s nem pedig az, hogy új isteneket adjon nekik, akikről még senki sem hallott.
Tüzes parázsként égetett meg a felismerés: mindenkinek van "megbízatása", de azt nem választhatja senki önmaga, nem tervezheti meg és nem végezheti el tetszése szerint. Hiba, ha valaki új isteneket vagy bármit is akar adni a világnak! Nincs, nem volt, és nem is lehet a tudatra ébredt embernek más kötelessége, mint hogy önmagát keresse, belül megerősödjék és a saját útján tapogatózzon előre, akárhova vezet is az az út. Mélyen megrázott ez a felfedezés, amely számomra ennek az élménynek a gyümölcse lett. Gyakran eljátszottam a jövő képeivel, álmodtam szerepekről, amelyeket nekem szánt a sors: lehetnék talán költő, próféta, festő vagy valami más. Ám ekkor rájöttem, hogy mindez értelmetlen. Nem azért vagyok itt, hogy verset írjak, prédikáljak vagy fessek. Sem én, se más. Mindez mellékes. Mindenkinek csak egyetlen igazi "megbízatása" van: hogy önmagára találjon. Végezheti mint költő, mint őrült, mint próféta vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk a sajátunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig. Minden más csak félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás, és rettegés a saját lelkünktől. Félelmetes és szentséges volt, amint tisztán kirajzolódott előttem egy új kép, amelyet százszor megsejtettem, talán nem egyszer már meg is fogalmaztam, de mégis csak most éltem át igazán.
A természet kísérletezése vagyok, amely az ősmélységből kihajíttatott a bizonytalanságba, talán valami új felé, talán a semmibe, és nem lehet más hivatásom, mint hogy teljesen azonosuljak e hajítás lendületével, és átérezzem akaratát. Csakis ez, semmi más! Sokféle magányt kóstoltam már. Most megsejtettem, hogy létezik sokkal mélyebb magány is, és hogy nem menekülhetek előle.

Nem próbáltam megbékíteni Pistoriust. Barátok maradtunk, de kapcsolatunk megváltozott. Csak egyetlenegyszer beszéltünk az esetről, pontosabban csak ő. Azt mondta: "Tudja, hogy lelkész szerettem volna lenni. Legszívesebben annak az új vallásnak lettem volna lelkipásztora, amelyről már vannak sejtéseink. Sohasem lehetek az, tudom, már régóta tudtam, bár magamnak sosem vallottam be. Így hát más lelki szolgálatot teljesítek majd, talán orgonázással, talán máshogy. De mindig kell, hogy legyen körülöttem valami, amit szépnek és szentnek tartok: orgonazene és misztérium, szimbólum és mítosz.

Szükségem van erre, és nem engedek belőle. Ez az én gyengém. Mert néha tudom, időnként tudom, Sinclair, hogy nem volna szabad megengednem magamnak ilyen kívánságokat, hogy ez luxus és gyengeség. Mennyivel nagyszerűbb és helyesebb lenne, ha egész egyszerűen átengedném magam a sorsnak, s elfelejteném az összes igényemet. Csakhogy képtelen vagyok erre, ez az egyetlen, amire képtelen vagyok. Maga talán képes lesz rá egyszer.
Nehéz, a világon ez az egyetlen, ami valóban nehéz, barátom. Gyakran álmodtam róla, de nem tudom megtenni, iszonyodom tőle - képtelen vagyok teljesen meztelenül és egyedül állni. Én is csak egy szegény, gyarló eb vagyok, akinek szüksége van egy kis melegre és némi ennivalóra, és néha szeretné érezni a hasonszőrűek közelségét. Aki valóban nem akar mást, mint megélni a sorsát, annak nincsenek már társai, tökéletesen egyedül van, csak a hideg világűr veszi körül. Gondoljon csak Jézusra a Getsemáne-kertben. Éltek mártírok, akik szívesen hagyták magukat keresztre feszíteni, de ők sem voltak ilyenek, nem voltak szabadok, ők is akartak valamit, amibe beleszerettek, és amiben kibontakozhattak. Voltak példaképeik, voltak ideáljaik. Aki már csak a sorsot akarja, annak nincsenek sem példaképei, sem ideáljai, nem szeret semmit, nem vigasztalja semmi. Tulajdonképpen ezen az úton kellene menni. Az olyan emberek, mint maga és én, magányosak vagyunk, de még egymásnak társai vagyunk, még titkos elégtételt érzünk, hogy mások vagyunk, hogy fellázadunk, hogy nem a szokványosat akarjuk. De ezen is túl kell lépnie annak, aki teljesen végig akarja járni az utat. Az ne akarjon forradalmár, példakép, vagy mártír lenni. Egyébként az lehetetlen is..." Igen, lehetetlen is volt. De lehetett álmodni róla, lehetett megérezni, sejteni. Ha egy órára teljes csendben egészen egyedül maradtam, néha megéreztem belőle valamit. Olyankor magamba fordultam, és belenéztem sorsom tágra nyitott szemébe. Lehetett tele bölcsességgel vagy őrülettel, sugározhatott szeretetet vagy mély gonoszságot, mindegy volt. Nem én választottam, nem én akartam. Csak önmagamat akarhattam, csak a sorsomat.
Eddig a pontig vezetett el Pistorius.
Azokban a napokban szinte vakon járkáltam, vihar zúgott bennem, minden lépés veszélyt rejtett magában.
Nem láttam magam előtt mást, mint feneketlen sötétséget, amelyben minden eddigi út elveszett és elsüllyedt.
Lelkemben pedig a vezető képét láttam, aki Demianra hasonlított, és akinek szemében a sorsom tükröződött.
Felírtam egy papírra: "Elhagyott egy vezetőm. Teljes sötétség vesz körül. Egy lépést sem tudok megtenni egyedül. Segíts!" Ezt akartam Demiannak elküldeni. Mégsem tettem: valahányszor már-már elküldtem volna, egyszerre csak semmitmondónak és értelmetlennek találtam. De betéve tudtam ezt a kis imát és gyakran elmondtam magamban.
Minden percben velem volt. Kezdtem sejteni, mi is az imádság.
Kijártam az iskolát. A szünidőben apám utazgatni akart küldeni, és aztán egyetemre. Hogy melyik karra, azt nem tudtam. Végül filozófiára írattak be, egy szemeszterre. Ugyanilyen elégedett lettem volna bármi mással is.