Nem lehet azt állítani, hogy Young és munkatársai úgy állították össze a sémák listáját, hogy a végére hagyták volna az ínyencfalatokat. Ellenkezőleg. Az I. tartomány sémái a legalapvetőbb érzelmi szükségletekből fakadnak. Itt gyökereznek a legsúlyosabb szenvedések, és ide vezethető vissza a legtöbb személyiségzavar is.

Az I. sématartomány az Elszakítottság és elutasítottság nevet viseli. A hozzá kapcsolódó szükségletek a biztonságos kötődésre, elfogadásra, gondoskodásra, valahová tartozásrairányulnak. E szükségletek deficitje öt maladaptív sémával írható le, ezek közül az első az Elhagyatottság–instabilitás, amelynek a Young Séma Kérőívben a betűjele Ab. A betűjelek a sémák angol elnevezéséből (jelen esetben: Abandonment–Instability) származnak. A továbbiakban a folyószövegben is fogom használni; ez elsőre talán furcsa lesz, de hozzá lehet szokni. (Tapasztalatból tudom.)

Középkezdés

Az Elhagyatottság–instabilitás séma nem véletlenül került a lista legelejére. A kisbaba számára mindennek az alfája és ómegája, hogy az anyja folyamatosan jelen van. Számára ez jelenti az életet és a világot, mi több: ez jelenti önmagát. Ha az anyja nincs jelen, akkor ő maga sem létezik.

A kisbaba nem hülye. Első, intuitív tapasztalatai a világról biológiai tényekben gyökereznek: sok más állattal ellentétben a homo sapiens ivadéka történetesen valóbanéletképtelen szülői gondoskodás nélkül. Hogy ez jó-e, vagy sem, azon lehet filozofálni; akinek nem tetszik, reklamáljon az evolúciónál.

Az a szorongás tehát, amit a kicsi ember érez, amikor anyja elhagyja, első megközelítésben adaptív vészcsengőnek tekinthető. Más kérdés, hogy az anya folyamatos jelenléte – főleg a mi civilizált társadalmunkban – többnyire nem biztosítható. Anya hosszabb-rövidebb időkre szükségszerűen magára hagyja a gyereket: kimegy főzni, leszalad vásárolni, beugrik a Nemzeti Dohányboltba cigiért. Ezek néhány perces különválások csupán, de a kisgyerek fejéből hiányoznak az olyan fogalmak, mint „átmenetileg”, „néhány perc”, „hamarosan újra” és hasonlók. Számára az anya eltávozása minden egyes alkalommal örökre szól, és ebbe az eltávozásba a gyerek minden egyes alkalommal egy kicsit belehal.

Aztán persze úgy lesz belőle jól funkcionáló felnőtt, hogy ezeket a kis belehalásokat aránylag egészségesen túléli: újra meg újra megtapasztalja, hogy az anyja visszajön. Egyrészt elkezd kialakulni a frusztrációs toleranciája, másrészt megtanulja belsővé tenni az anyja képét. Ez azt jelenti, hogy az anyja valósága nem szűnik meg számára a fizikai jelenlét megszűnésével. A belső kép úgy működik, mint egy akkumulátor: akkor is biztosítja az anya által nyújtott biztonságot, amikor a gyerek nincs „bedugva a konnektorba”, azaz amikor az anyja pillanatnyilag épp nincs jelen.

Ha az akku nem működik...

Az Elhagyatottság–instabilitás séma röviden azt jelenti, hogy a gyerek (és aztán a felnőtt) nem működik akkuról, csak hálózatról. Akinek ez a séma aktív az életében, az legbelül azt hiszi, hogy a fontos személyek el fognak tűnni az életéből. Elhagyják őt, megbetegszenek, meghalnak, cserben hagyják. Azért, mert ilyen rossz a világ, vagy azért, mert ő maga egyszerűen nem alkalmas arra, hogy bárki is szeresse.

Az Ab sémával rendelkező ember alapérzése a szorongás és rettegés. Emellett azonban folyamatos lehet nála a – látszólag indokolatlan – szomorúság is, a rossz közérzet, valamint a harag az iránt, akiről úgy gondolja, hogy elhagyással (válással, meghalással stb.) fenyegeti.

Láttuk, hogy az ember háromféle módon küzdhet meg a sémák által okozott fájdalmakkal: elfogadja, elkerüli vagy túlkompenzálja a sémát.

Aki az Ab sémáját elfogadja, az jellemzően olyan partnert választ magának (akár párkapcsolatra, akár barátként), aki jó eséllyel vissza fogja igazolni, hogy a sémája igaz: vagyis aki valóban megbízhatatlan, valóban instabil, és aki jó eséllyel tényleg magára fogja hagyni őt – lehetőleg akkor, amikor a legrosszabb. Vagy ha nem is tesz ilyet, akkor is elérhetetlen: mert máshol lakik, mert sokat utazik, vagy egyéb okból. Ami a párkapcsolatot illeti, képes halálos módon szerelmes lenni az ily módon kiválasztott személybe, és – dacolva a józan ésszel – kizárt dolog, hogy kilépjen a kapcsolatból. Hogyisne: elvégre ez biztosítja számára a napi szorongást.

Akire az elkerülés jellemző, az rövidre zárja a fenti kérdést: eleve nem megy bele semmilyen bensőséges kapcsolatba – ezzel veszi elejét annak, hogy át kelljen élnie a majdani elhagyatás miatti fájdalmat. Ehelyett berendezkedik az egyedüllétre, és olyasmivel múlatja az idejét, amit magányosan is lehet csinálni, és ami alkalmas arra, hogy tartósan ne vegye észre saját magányát. Példának okáért alkoholizál – e tevékenységről már A kis hercegből is tudjuk, hogy alkalmas eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól a valóságot. De nem rossz megoldás a sorozatfüggés sem.

Az Ab sémáját túlkompenzáló személy élete is azon hiedelem köré szerveződik, hogy a partnere elhagyja őt, de ebbe nem törődik bele, nem adja át magát a szorongásnak, hanem megpróbál küzdeni ez ellen. Birtokolni akarja a partnerét, féltékenykedik, ellenőrzi az e-mailjeit, titokban elolvassa az SMS-eit. Ha a partner arra vetemedik, hogy egy fél délután erejéig külön programot akar csinálni, akkor az isten legyen hozzá irgalmas: lekapja őt a tíz körméről, a saját tíz körmével meg alkalmasint a szemét kaparja ki. Ha pedig felbukkan a színen valaki, akiről úgy gondolja, hogy veszélyezteti a pozícióját, versenyre kel vele, és minden eszközt bevet, hogy legyőzze őt.

Az Ab séma gyógyulása

Minden, ami a világban van – az elemi részecskéktől kezdve a hegyeken, folyókon, növényeken és állatokon át a csillagrendszerekig – ugyanazon fejlődési szakaszokon megy keresztül: létrejön, növekszik, működik, hanyatlik, majd megszűnik. E törvény alól nem kivétel az ember sem – így az emberi kapcsolatok sem. Az tehát a furcsa helyzet, hogy aki az Ab sémától szenved, annak az alaphiedelme, ha betű szerint vesszük, igaz: a fontos személyek egyszer valóban el fognak tűnni az életéből. Mint minden ember minden másik ember életéből.

A kognitív torzítás tehát nem magában a „főtételben” van, hanem abban, ahogy ez a tétel megjelenik az illető életében. A terápia célja nem az, hogy hamis illúziót keltve elhitesse a klienssel, hogy minden fontos kapcsolata örökké fog tartani. A cél az, hogy képes legyen szorongásmentesen (pozitívan fogalmazva: nyugodtan és önfeledten) együtt élni azzal a tudattal, hogy a kapcsolata, mint minden, múlandó.

Ennek az útja természetesen nem az, hogy a terapeuta elkezdi csesztetni a klienst, hogy „Ne idegeskedjen már; most mit parázik ezen ennyit?!”, hanem a sématerápia szokásos eszközei: a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció.

Akinek a világról való két alapélménye az, hogy (1) elhagyják őt és (2) ő ezt nem éli túl, azzal a terapeutának az a dolga, hogy ezen élményeket korrigálja. Ez – logikailag nézve – három lépésben történik. Először is kősziklává válik a kliens életében: ő lesz számára annak a stabilitásnak a forrása, amelynek hiányától a kliens szenved. Újra meg újra biztosítja szavakkal és gesztusokkal arról, hogy igenis jelen van a kliens életében: hogy személy szerint fontos számára; hogy nemcsak a klienstől vár elköteleződést a terápia iránt, de ő is el van kötelezve a kliensnek. A megnyugtatásnak, sőt (pszichoanalitikusok most ugorjanak!) a gyöngédségnek nagy szerep jut ebben a munkában.

Másodszor: a terapeuta abban segít, hogy a kliens megtanuljon belső képet kialakítani róla. Azt a belső képet, amelyet alkalmasint annak idején nem alakított ki az anyjáról. Ez azt jelenti, hogy a kliens fokozatosan felépíti magában annak tudatát, hogy a terapeuta akkor is van, amikor épp nincs jelen. Akkor is, amikor vége a foglalkozásnak; akkor is, amikor egy hétig kell várni a következő találkozásra; mi több: akkor is, amikor szabadság vagy más ok miatt több hét is kimarad a közös munkából. Az az erőforrás tehát, amit a terapeuta személye jelent, egy idő után belsővé válik.

Harmadszor: a terapeuta segít abban, hogy a kliens ezt az új képességét „odakint” – azaz a terápián kívüli világban – is kamatoztatni tudja. A cél ugyanis nem egy függő viszony, amelyben a terapeuta egyszer s mindenkorra a kliens anyukája lesz; ellenkezőleg: olyan személyiség kialakításán munkálkodnak együtt, amely önmagában is képes a stabilitásra, és ennek révén képes stabil kapcsolatok kialakítására és fenntartására.

Ami a konfrontációt illeti, az arra irányul, hogy a kliens felismerje, majd átírja a hiedelmeiben mindazt, ami nem igaz. Jellemzően ilyen tényező az arról való meggyőződés, hogy azért fogják őt elhagyni, mert értéktelen, mert nem szerethető. Ennélfogva az Abséma gyógyítása általában elképzelhetetlen a Csökkentértékűség–szégyen, illetve a Dependencia–inkompetencia sémák egyidejű kezelése nélkül. A kliensnek meg kell tanulnia, hogy OK-nak lássa önmagát. Nem tökéletesnek – de OK-nak.

Ugyanígy torz az a hiedelem, hogy a szeretett személy átmeneti távolléte elviselhetetlenül rossz. A konfrontáció attól empatikus, hogy a terapeuta együtt érez a klienssel, és nem vitatja, hogy a hiány érzése tényleg rossz – de szembesíti a klienst azzal, hogy ez az érzés korántsem elviselhetetlen; hogy ő valójában sokkal erősebb, mint azt saját magáról gondolná; hogy tudja kezelni az egyedüllétet. Hogy az esetleges egyedüllét – mint objektív helyzet – nem szükségszerűen jár együtt a magány szubjektív, nyomasztó érzésével.

Gyakori kognitív torzítás, hogy nem vagyunk képesek még nagyságrendileg sem megbecsülni egy elvileg bekövetkezhető esemény valószínűségét. Ez a probléma sok sémában megjelenik. Az Ab séma esetében úgy, hogy a kliens törékenyebbnek látja a kapcsolatát, mint amilyen. Persze, benne van a pakliban, hogy a partner beleszeret valaki másba, és odébb áll vele. Benne van, hogy megbetegszik és meghal, vagy hogy makkegészségesen sétál a villamos alá. De korántsem mindegy, hogy ezen események bármelyike 95% valószínűséggel következik be két-három éven belül (vagyis bőven van mit szorongani miatta), vagy mondjuk 10% valószínűséggel (amikor is a szorongás indokolatlan).

Aki találkozott már az erőszakmentes kommunikáció (EMK)fogalmával, az fennakadhat az utolsó szavakon: Mi az, hogy „indokolatlan szorongás”?! Hiszen a szorongás egy érzelem, az EMK alapelve pedig az, hogy minden érzelem ab ovovitathatatlan.

A magyarázat a kognitív modellben rejlik, amely szerint az érzelmek nem „csak úgy” keletkeznek bennünk, hanem az érzelem következménye valami másnak: a gondolatnak. Ha tehát megváltozik az, amit gondolunk, akkor meg fog változni az is, amit érzünk. És amíg egy érzelem önmagában valóban vitathatatlan, addig a hiedelemrendszerünkbe ágyazott gondolataink nagyon is vitathatóak. Így tehát jogos, hogy egyes gondolatainkat – azok tüzetes megvizsgálása után – tévesnek, megalapozatlannak nevezzük. És ebben az értelemben ugyancsak jogos, sőt hasznos, hogy az érzelmek indokolt vagy indokolatlan voltáról beszéljünk.

Akinek ennyiből nem akar összeállni a kép, annak ajánlom további olvasmányként a Tigris a sarokban című cikket.


Elvonókúra a kocsmában?

Elegendő-e a hiedelmek felülvizsgálata és a terapeuta empatikus, szülői attitűdje az Elhagyatottság–instabilitás séma gyógyulásához? Természetesen nem. Szükség van a sématerápia további eszközeire is: mind az élményen alapuló technikákra (imagináció, szerepjáték stb.), mind pedig viselkedésterápiás gyakorlatokra.

Utóbbiról annyit kell okvetlenül megjegyezni, hogy szép dolog ugyan a hetenkénti lélekmasszírozás, de a terápia célja az, hogy a kliens a valós életében legyen képes jobban funkcionálni. Ez sokszor nem megy bizonyos konkrét – és olykor igen fájdalmas – lépések megtétele nélkül. Ahogy egy kocsma nem alkalmas terep egy elvonókúra lebonyolítására, ugyanúgy egy elhanyagoló, labilis, megbízhatatlan partnerrel fenntartott kapcsolat sem ideális közeg az Ab séma felszámolásához. Ha a terápia során bebizonyosodik, hogy a partnerválasztás sémavezérelten történt, és a kapcsolat fenntartása egyben a séma fenntartását is jelenti, akkor ennek egyenes következménye, hogy a kliensnek e megbetegítő kapcsolatból ki kell lépni, és olyan partnert kell választania, aki képes őt valóban szeretni, aki képes mellette elköteleződni. Aki mellett meg lehet élni egy kapcsolat stabilitását – tartson az bár (objektív okokból) csupán néhány hónapig, avagy sok évtizedig.

Az első séma megbeszélése kapcsán tisztáztuk, hogy az ember legelemibb igénye, hogy a „fontos másik” (kezdetben: az anya) kiszámíthatóan jelen legyen az életében. Ezzel azonban koránt sincs letudva a dolog: attól még, hogy az anya (apa, nagyi, tanító néni, férj, feleség stb.) fizikailag elérhető, a biztonságos kötődésre irányuló érzelmi szükséglet kielégítése számos ponton zátonyra futhat. Az egyik leghegyesebb zátony pedig az, amikor a kiszámíthatóan jelen lévő tekintélyszemély ahelyett, hogy kiszámíthatóan segítené, oltalmazná, támogatná az egyént, kiszámíthatóan bántalmazza.

Egy kis etimológia

Az I. sématartomány következő sémája a Bizalmatlanság–abúzus nevet kapta, betűjele Ma (Mistrust–abuse).

A latin abusus szó jelentése: visszaélés, jogtalanság. Érdemes átgondolni, miből is ered a kifejezés: ab = -tól/-től; usus = használat. Vagyis az abúzus nem más, mint „a [szokásos, megfelelő, általánosan elfogadott] használattól való eltérés”. Beszélünk alkohol- vagy drogabúzusról, vagyis a nevezett szerekkel való „visszaélésről”. Azonban az önmagában álló abúzus szó mai jelentése egyszerűen: bántalmazás. Ezen belül többnyire a gyermekek bántalmazását nevezik így, méghozzá – elsősorban – a gyermekek szexuális bántalmazását. No igen: egy gyermeket szexuálisan bántalmazni – ez enyhén szólva is eltér az „általánosan elfogadott használattól”.

Amíg az Ab séma élettörténeti hátterében azt találjuk, hogy a szülő nem volt jelen a gyerek életében, addig az Ma séma gyökerében olyan szülő (vagy más tekintélyszemély) van, aki nagyon is jelen volt – és bántotta a gyereket.

Egy fájdalmas dallam – sok hangszeren

Ha arról van szó, hogy valakit bántani kell, a homo sapiens roppant gazdag eszköztárral tud belevágni a feladat teljesítésébe.

• Van keze, amivel megütheti vagy fojtogathatja a másikat.
• Van lába, amivel bele is rúghat.
• Van nemi szerve, amivel megerőszakolhatja.
• Vannak hangképző szervei, amelyekkel sértő, megalázó, fenyegető mondatokat mondhat.
• Van agykérge, amellyel mindezen szörnyűségeket hatékonyan képes összeszervezni.
• Van társadalmi státusza, amelynek révén rá tudja venni az áldozatot, hogy hallgasson vagy hazudjon a bántalmazás tényéről.
• És persze ha nagyon muszáj: van vak komondora is, amelynek a hátán kikutyagolhat a felelősségre vonás alól.

De ha erről a témáról beszélünk, egy ilyen hevenyészett lista kevés. A bántalmazásról és a traumákról meglehetősen sok tévhit él a fejekben. A Bizalmatlanság–abúzus sémával akkor tudunk értelmesen és hatékonyan foglalkozni, ha ezen a téren világosan látunk.

Tények és tévhitek a gyermekbántalmazásról

 Az első három tévhitnél nem kommentálok, csak idézek, mégpedig a következő tanulmányból:

Babity Mária (2005). Gyermekbántalmazás – felismerés, megelőzés, kezelés. Eötvös József Főiskola Pedagógiai Fakultása, oktatási segédanyag.


1. tévhit: A gyermekbántalmazás témáját túllihegik: ritka jelenségről van szó. Továbbá egy atyai pofon még nem ártott senkinek.

„Az utóbbi évtizedekben a felderített bántalmazások száma ugrásszerűen növekszik. (...) A bántalmazás esetében a nyolcvanas-kilencvenes években szűk másfél évtized alatt kétszeresére, elhanyagolás esetében háromszorosára nőttek a számértékek, így 1993-ban a gyermekeknek már 17 %-át érintették. (...) Szakemberek szerint a felderített esetek száma hozzávetőleg egyharmada a tényleges bántalmazásoknak (...). Más források viszont úgy tudják, hogy hazánkban egy feltárt bántalmazási esetre 25 elleplezett jut. Az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapjának 2004-es, 27 országra kiterjedő nemzetközi felmérése alapján Magyarország „veszélyes hely” az itt élő a gyermekek számára, a gyermekek biztonsága szempontjából a 23. helyen állunk a felmérésben szereplő országok közül. Hazánkban havonta átlagosan két gyermek hal meg bántalmazás következtében. (...) A statisztikai adatok tanúsága szerint minden negyedik lány és minden hetedik fiúgyermek szenved el szexuális bántalmazást, mire a 18. életévét betölti. (...) A sértettek több mint fele 6 évesnél fiatalabb, a 12 évesnél idősebb gyermekek aránya 17%. (...) A szexuális bántalmazás valamivel idősebb gyermekeket fenyeget, a gyermekeknek »csak« 36%-a 12 év alatti. (8–10. o. Kiemelések tőlem – B. B.)

„Egy 1999-ben végzett magyarországi felmérés szerint a szülők 70%-a fogadta el a pofont mint nevelési eszközt. A testi fenyítést alkalmazó szülők nemegyszer hangsúlyozzák a bántalmazás és a testi fenyítés közötti különbséget, miszerint a bántalmazás öncélú, kontrollálatlan és a sérülés veszélyével fenyegető magatartás, míg a testi fenyítés kontrollált, nevelő célzatú beavatkozás, mely csak fájdalmat okoz a sérülés veszélye nélkül. Sajnos azonban a »nevelő célzatú« verések jelentős hányada végződik a gyermek sérülésével, és az sem ritka, hogy a bántalmazó szülő a gyermekkel való kegyetlenkedést nevelő szándékú testi fenyítésnek próbálja feltüntetni.” (12–13. o.)


2. tévhit: Gyermekbántalmazás elsősorban a szegény és műveletlen családokban fordul elő.

„A bántalmazott gyermekek nagyobb hányada az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei közül kerül ki, de a szülők magasabb iskolai végzettsége nem jelent egyértelműen védelmet a gyermek számára; magasan képzett magas és társadalmi státusú szülők gyermeke is elszenvedhet szülei részéről rendszeres bántalmazást. (...) Szexuális bántalmazó bármely néprétegből kikerülhet, a szexuális bántalmazás nincs összefüggésben az iskolázottsággal. Az elkövetők nemegyszer magas státusú, társadalmi megbecsülésnek örvendő személyek.” (10. és 16. o.)


3. tévhit: A gyermekbántalmazás elkövetője általában idegen személy.

„Csecsemőkorban a leggyakoribb bántalmazó személy az anya, leggyakoribb kiváltó ok a csecsemő gyakori vagy hosszas sírása. Idősebb gyermekeket az apa bántalmaz gyakrabban. (...) Lányokat általában családtagok (nevelőapa, testvér, unokatestvér, néha a vér szerinti apa), fiúkat inkább családon kívüli személyek (szomszéd, a család barátja) bántalmaznak szexuálisan. Az elkövetőt az áldozat az esetek 85%-ában előzőleg ismerte, az elkövető legtöbbször (az esetek több mint felében) családtag.” (10. és 16. o.)

Tények és tévhitek a traumák természetéről

 A következő két tévhitnél a következő könyvre támaszkodom:

Lilienfeld, S. O., Lynn, S. J., Ruscio, J., Beyerstein, B. L. (2010). 50 pszichológiai tévhit. Hiánypótló gyűjtemény a lélektan közhiedelmeiről. Ford.: Cziczelszky Judit, Budapest: Partvonal.

Ezt az egyébiránt igen szórakoztatóan megírt művet szeretettel ajánlom mindenkinek, aki hajlamos azt hinni magáról, hogy ért a pszichológiához. Olvasás közben sokszor el fog csodálkozni. (Én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy értek a pszichológiához, és olvasás közben én is sokszor elcsodálkoztam.)


4. tévhit: Az emberek hajlamosak elnyomni traumatikus tapasztalataik emlékeit.

A könyvben ez a 13. mítosz, és egyike azon hiedelmeknek, amelyek tíz körömmel csimpaszkodnak – nagyrészt a média által formált – tudatunkban. Az elfojtott traumák feltárására egész iparág szakosodott: vannak olyan pszichoterapeuták, akiknek a praxisa jószerével annyiból áll, hogy az elfojtott emlékeket különböző módszerekkel próbálják előcsalogatni a páciensből, abban bízva, hogy az emlék felidézése egyben a trauma gyógyulását is eredményezi.

Ezzel a hipotézissel több probléma is van.


1. probléma: A közvetlen tapasztalat azt bizonyítja, hogy a fájdalmas emlékekre nagyon is hajlamosak vagyunk emlékezni. „Az elfojtásról szóló hipotézisnek ellentmondanak azok a kutatási eredmények is, amelyek szerint a legtöbb ember jól – sőt néha túl jól – emlékszik az olyan traumatikus eseményekre, mint a holokauszt vagy a természeti katasztrófák; ennek tulajdoníthatók a nyugtalanító emlékfelvillanások.” (103. o.)

A könyv hivatkozik egy a Psychological Science-ben 2003-ban publikált kutatásra (Goodman, G. S. et al: A prospective study of memory for child abuse: New findings relevant to the repressed-memory controversy). A vizsgálatban 175 olyan személyt vizsgáltak, akiknél mintegy tizenhárom évvel korábban jól dokumentálhatóan történtszexuális zaklatás.

„A három fázisból álló kutatás résztvevőinek 19%-a nem említette az őt ért bántalmazást az első alkalommal. Ehhez képest, a második, telefonos interjú során már csak 16%-uk hagyta ki az elmondásból az incidenst, míg a harmadik (személyes) beszélgetés fázisában már csupán 8% volt, aki nem említette. Egyértelmű tehát, hogy az esemény emléke elérhető volt a memóriában, annak ellenére, hogy a résztvevők nem beszéltek róla az első alkalommal. Ennek az lehet az oka, hogy talán zavarban voltak, szégyellték, ami velük történt, és több megerősítő jelre volt szükségük, hogy elmondják.” (104. o.)

2. probléma: A pszichológiai beavatkozás (irányított kérdezés, szabad asszociáció, hipnózis stb.) során felidézett tartalmakról nem állítható minden további nélkül, hogy azok valódi, hiteles emlékek lennének. Ide kapcsolódik a könyvben tárgyalt 11. mítosz, amely szerint „az emberi emlékezet úgy működik, akár egy magnetofon vagy videokamera, és pontosan rögzíti az általunk tapasztalt eseményeket”. Ez három dolog miatt sem stimmel.

a) Az észlelés soha nem a történtek pontos rögzítése. Amit a világból tapasztalunk, az nem maga a világ, hanem annak szűrt változata. Szűrőként pedig kognitív sémáink és hiedelmeink szolgálnak. Bővebben lásd A beázott cipő és a fehér tyúk című cikket a kognitív modellről általában, valamint az Apu, hod med be az a nad elefánt...? című írást a kognitív torzításokról.

b) Túl azon, hogy már maga az észlelés sem egyszerű rögzítés, a második probléma az, hogy az általunk észlelt események túlnyomó többsége egyszerűen nem íródik át a fejünkben lévő „RAM”-ból a fejünkben lévő „merevlemezre” – vagyis az ún. rövid távú memóriából (amelynek terjedelme kb. 30 másodperc) a hosszú távú memóriába, amelyből aztán percek, órák vagy évtizedek múlva is felidézhetőek az emlékek. Ebben nincs semmi lelkizés: egyszerűen így van összerakva a hardverünk.

c) Az emlékek felidézése soha nem egyszerű visszajátszás. Ez meglepő lehet annak, aki először találkozik ezzel a ténnyel (nekem is az volt annak idején), de számtalan vizsgálat alapján biztosan állíthatjuk, hogy amikor emlékezünk, akkor valójában nem reprodukálunk, hanem mindig konstruálunk. Ez nem jelenti azt, hogy az emlékezés „hazugság” lenne – csak éppen ugyanazon szűrők (a kognitív sémáink és a hiedelemrendszerünk), amelyek már a bemenetet is torzították, a kimenetet is befolyásolják. Hogy hogyan és mennyire, azt kismillió tényező befolyásolhatja. Mindenesetre az, hogy valaki életszerűen, érzelmileg bevonódva képes felidézni, hogy hogyan rabolták el az ufók, a világon semmit nem mond arról, hogy léteznek-e földönkívüli értelmes lények (pláne olyanok, akik földi emberek lenyúlására szakosodtak).

Ugyanez igaz egy gyermekkori trauma felidézésénél is: a terápiás beavatkozás során előkerült emléket csak többé-kevésbé tekinthetjük pontosnak. Az emlékezeti torzítás vonatkozhat elhanyagolható részletekre, lényeges elemekre – vagy akár magának a felidézett eseménynek a tényére is. A hamis emlék jól ismert pszichológiai fogalom. (Lásd még a „Regressziós hipnózis” című írást, amelynek címében – ezt nem győzöm hangsúlyozni – az idézőjel nem véletlenül szerepel.)

Mindez nem áll ellentétben azzal, amit fentebb a gyermekbántalmazás előfordulásának szörnyű mértékéről megállapítottunk. A könyv hangsúlyozza: „Nem minden, évek vagy évtizedek múltán felbukkanó emlék hamis (...), a pszichoterapeutáknak tehát óvatosnak kell lenniük, hogy ne söpörjék automatikusan félre a szexuális bántalmazásról szóló, újonnan előbukkanó képeket.” (104. o.)

3. probléma: Mint említettük, az elfojtott traumák feltárására specializálódott terapeuták abban hisznek, hogy az emlék felidézése (tudatosítása) egyben gyógyulást is jelent. E hiedelem nem más, mint a pszichoanalízisből megörökölt katarzis-elmélet. (Arról, hogy a katarzisnak nincs gyógyító hatása, a Mit kaptunk mi a rómaiaktól? című cikk 2. részében írtam bővebben.)

Összefoglalva tehát: előfordulhat, hogy a bántalmazott személy elfelejti a bántalmazás tényét, de ez egyáltalán nem szükségszerű, és korántsem olyan gyakori, mint ahogy azt akár a hollywoodi filmek, akár a „népszerű pszichológia” műfajába tartozó könyvek sugallják.


5. tévhit: A legtöbb ember, akit gyermekkorában szexuális bántalmazás ért, felnőttkorában súlyos személyiségzavarokkal küzd.

A hivatkozott könyvben ez a 34. mítosz, amelyet a szerzők az alábbi felütéssel mutatnak be:

„»Egy életre megsebezve.« Ilyen és ehhez hasonló kifejezések látszólag végtelen sorával találkozhatunk a szexuális bántalmazás áldozatairól szóló népszerű pszichológiai munkákban. Az önsegítő irodalom hemzseg az olyan állításoktól, miszerint a gyermekkorban elszenvedett szexuális bántalmazás tartós személyiségváltozásokat eredményez, és mély pszichológiai sérüléseket okoz.” (207. o.)

Ez borzasztó kényes téma. A könyv beszámol a Rind-esszé néven hírhedtté vált tanulmány kálváriájáról.

„1998-ban Bruce Rind és kollégái elvégezték a szakirodalom meta-analízisét (...) Rind és szerzőtársai arról számoltak be, hogy az egyén saját bevallása szerint elszenvedett gyermekkori nemi bántalmazása és felnőttkori pszichopatológia 18 formája – például depresszió, szorongás és a táplálkozási zavarok – közti összefüggést gyengének találták. (...) Mi több, a rossz családi környezet, például a konfliktusokkal teli otthoni légkör a pszichopatológia sokkal erősebb előrejelzőjének bizonyult, mint a szexuális visszaélés.” (208. o.)

A tanulmányt rengetegen támadták (vélhetőleg sokkal többen, mint ahányan olvasták), és úgy kezelték, mintha az nem leíró, hanem normatív szöveg lenne: mintha nem számadatok, táblázatok, korrelációs együtthatók, szignifikancia szintek és egyéb statisztikai szörnyűségek tárháza volna, hanem „a pedofília normalizálására tett kendőzetlen próbálkozás”, „a pedofilek egyenjogúsági nyilatkozata”. Végül „a Rind-esszét a Képviselőház 355:0 arányban elutasította, és ezzel az írás immár magáénak mondhat egy kétes értékű hírnevet, hogy ez volt az első tudományos cikk, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa határozatban helytelenített.” (209. o.)

Értsük meg jól, miről van szó. Nem arról, hogy a gyermekkori szexuális bántalmazás érintetlenül hagyja a személyiséget, tehát zöld utat lehet neki engedni. Ilyet senki nem mondott – felelős kutatók legalábbis bizonyosan nem. A szexuális bántalmazás azonban az esetek túlnyomó részében nem légüres térben történik, és általában nem egyszeri esemény, hanem akár éveken keresztül ismétlődik. Mint láttuk, a leggyakoribb esetben az elkövető közvetlen családtag vagy ismerős. Az abúzust pedig szinte törvényszerűen kíséri a fizikai és az érzelmi bántalmazás. Ezek összessége nyomorítja meg a személyiséget – már amennyiben megnyomorítja.

A kutatások azonban azt mutatják, hogy az ember olyan szerkentyű, amely a valóságban sokkal ellenállóbbnak bizonyul, mint azt intuitíve feltételeznénk.

Egyrészt számos vizsgálat alapján állíthatjuk, hogy a gyermekek figyelemreméltó rugalmasságról tesznek tanúságot akkor, amikor stressz éri őket. A könyv például felidéz egy horrorfilmbe illően brutális gyermekrablást, amelynek 26 áldozata volt: 5 és 14 év közötti gyerekek (plusz az iskolabusz vezetője). „Amikor rájuk találtak, a legtöbb gyermek sokkos állapotban volt, néhányuk pedig vizelettől és ürüléktől volt piszkos. Két évvel később, jóllehet a legtöbbjüket még mindig kísértették az eset emlékei, gyakorlatilag mindannyian jól voltak.” (211. o.)

A pszichológia a reziliencia fogalmával írja le azt a meglepő jelenséget, amikor „bár azt várnánk egy adott gyerektől, hogy felnő és problémás felnőtt lesz, de ehelyett azt tapasztaljuk, hogy felnő és egészséges marad”. Az idézet forrása a változatosság kedvéért nem az eddig citált 50 pszichológiai tévhit című könyv, hanem a Kedves Sigmund! blog De mi véd meg engem? című írása, amely számos ún. protektív faktort említ, azaz „olyan tényezők[et], amelyek csökkentik az adott mentális betegség kialakulásának lehetőségét”. (Uo.)

Akkor most mi van?!

 Hát az, hogy az élet nem teszi meg számunkra azt a szívességet, hogy „Négy láb jó, két láb rossz” jellegű állításokkal le lehessen írni.

Nagyon tetszetős állítás volna, ha azt mondanánk: a gyermekek bántalmazása – elsősorban a szexuális bántalmazás – okozza a felnőttkori pszichés problémákat. Ez így azonban nem igaz. Amit nagy biztonsággal kijelenthetünk, az a következő:

1. A gyermekbántalmazás gyakori jelenség – gyakoribb, mint azt hisszük (hinni szeretnénk).

2. A gyermekkorban elszenvedett sérülések csúnya sebet hagyhatnak a személyiségen – de egyáltalán nem biztos, hogy hagynak is.

Amint korábban láttuk: „Ha Józsinak szerencséje van, és felnőttként olyan közegbe kerül (mondjuk egy szerető párkapcsolatba), ahol hosszú időn keresztül, kiszámítható módon, nagy biztonsággal átélheti a feltétel nélküli szeretetet, valamint megkaphatja a neki szükséges figyelmet, akkor van elvi esélye arra, hogy a gyerekkorban szerzett sebek apránként begyógyuljanak.” (Sémák sűrűjében... – 2.)

Mi azonban most nem azzal foglalkozunk, amikor a korai maladaptív sémák – ilyen-olyan protektív faktorok hatására – nem alakulnak ki; sőt azzal sem, amikor a kialakult séma mintegy „magától” (valójában: a korrekciós élmények hatására) begyógyul. Minket most az érdekel, hogy mi történik akkor, ha valakinek igenis kialakult a Bizalmatlanság–abúzussémája: hogyan jelenik ez meg az egyén hiedelemrendszerében, érzelemvilágában és viselkedésében, és mit lehet tenni e séma gyógyítása érdekében.

E rövidnek bajosan mondható bevezető után erről lesz szó e cikk második részében.

Vannak idegen eredetű szavaink, amelyek részét képezik az átlagosan művelt magyar ember szókincsének (pl. szex). A depriváció szó nem tartozik ezek közé. Tapasztalataim szerint sokan önkéntelenül a lényegesen elterjedtebb deprimáltság szóra (levertségre) asszociálnak róla. Furcsa módon, noha a két szónak semmi köze egymáshoz, az asszociáció nem teljesen hibás. E séma érzelmi megnyilvánulása valóban lehet levertség is – sok más mellett, ahogy azt mindjárt látni fogjuk.

A depriváció szó jelentése: megfosztottság. Olyasvalaminek a hiánya, ami „kellene, hogy legyen”. E kitétel ismerős lehet már a skolasztikából is, amely szerint „jó az, ami saját létmódjának megfelelő”. Klasszikus példával élve, más eset a látás – mint jódolog – hiánya egy darab kőnél, és más egy kismacskánál. A kőnek – a maga létmódja (természete) szerint – nem dolga, hogy lásson, a kismacskának viszont igen. A kő esetében nem beszélhetünk a „látástól – tehát valami jótól – való megfosztottságról”, ezért a látás hiánya a kőben nem nevezhető rossznak. A rossz ugyanis – e rendszer logikája szerint – nem a jó puszta hiánya, hanem a jótól való megfosztottság („privatio boni”). Ha a kő nem lát, az „jó”. Ha a kismacska nem lát, az „rossz”. Ennyit a skolasztikáról.

A sématerápia harmadik sémája, az Érzelmi depriváció (Ed, Emotional deprivation) Young szerint egyike a leggyakoribbaknak. (A másik kettő a Csökkentértékűség–szégyenés a Behódolás – ezekről majd a maguk idején lesz szó.) És mivel olyasvalaminek a hiányára mutat rá, ami az embernek „saját létmódja” szerint kijárna, az Ed sémát már a régi skolasztikusok is jogosan illették volna a „rossz” jelzővel (jóllehet ugyanez a jelző ugyanezen oknál fogva mind a 18 sémára elmondható lenne).

Mi jár ki az embernek?

Igen, tudjuk: a műfogsora. De most komolyan: melyek azok az alapvető dolgok, amelyeknek a hiányát önálló sémaként tartjuk számon? Elvégre a hiány nem csak erre az egy sémára jellemző: mint láttuk, az egész sématerápia logikája arra épül, hogy minden embernek megvannak ugyanazon érzelmi alapszükségletei, és ha ezek kielégítésében (elsősorban gyerek- és serdülőkorban) valami defekt lép fel, az vezet a korai maladaptív sémák kialakulásához.
 
Ebben az értelemben valamennyi sémát tekinthetjük megfosztottságnak. Az Érzelmi depriváció annyiban különbözik a többitől, hogy az e sémával rendelkező ember szubjektíve is azt éli át, hogy valami fontos dolog hiányzik az életéből. Pontosabban három dolog valamelyike.

„Nincs olyan ember, aki...”

A félreértések elkerülése végett: még mindig az I. sématartományban járunk: Elszakítottság és elutasítottság, amely mögött az általános alapszükséglet a következő: biztonságos kötődés, stabilitás, elfogadás, gondoskodás. Akinek aktív az Érzelmi depriváció sémája, annak a gondolatait három hiedelem valamelyike (vagy mindegyike) határozza meg. A három hiedelem közös nevezője a következő: „Nincs olyan ember, aki...”


1. verzió: A gondoskodás megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki megtartana, odafigyelne rám, megérintene, megölelne.”

Emlékszünk még a Fehérlófia című mesére? (Igen, amelyikben a Hétszünyű Kapanyányimonyók szerepel.) A mese azzal kezdődik, hogy volt egyszer egy fehér ló.

Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: 
– Látod, fiam, azt a nagy fát? 
– Látom. 
– Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. 
A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. 
Erre azt mondta neki a fehér ló: 
– No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. 
Azzal megdöglött.

A mese mindig valami nagyon fontosat mond el az életről és a világról. A fenti meserészlet rávilágít arra, hogy a homo sapiens (még akkor is, ha történetesen lótól születik) olyan állatfajta, amely különösen minden más állatnál hosszabb ideig szülői gondoskodásra szorul. Az evolúció adok-kapok-jában többek között ezzel fizettünk a minden más állatnál fejlettebb agykérgünkért.

A gondoskodás az élet minden területét kell, hogy érintse. Az ember bio-pszicho-szociális lény, így a gondoskodásnak ki kell terjednie a testi (fizikai), az érzelmi és mentális, valamint a társas szükségletek kielégítésére.

A jelen írásnak nem feladata, hogy gyereknevelési tippgyűjteményt nyújtson át az olvasónak; néhány evidenciát azonban felidézhetünk.

Ami a biológiai szükségleteket illeti: a gyerek (ahogy a felnőtt is) ennivaló- és folyadékmeghajtással üzemel. Ha éhes, meg kell etetni, ha szomjas, meg kell itatni. Nem akkor kell etetni-itatni, amikor a gyerekhez mellékelt felhasználói kézikönyv írja, hanem amikor a gyereknek erre igénye van. Ugyanez a helyzet az alvással is. Ha a gyereknek nincs lehetősége megfelelően nyugalmas körülmények között elegendő időt standbyüzemmódban tölteni, akkor hamarosan elromlik. Javítani ugyan lehet, de cseregarancia nincs rá.

A testi érintés ugyancsak biológiai szükséglet, de ez már átnyúlik a pszichikai síkra. Az érintés jelentőségéről már írtam korábban, idézve Bagdy Emőke egy előadását.

A pszichológiai szükségletekről való gondoskodás alapvetően azt jelenti, hogy szeretni kell a gyereket, méghozzá jól szeretni. Oda kell figyelni rá, a személyére (nem a prototípusára!), el kell fogadni őt OK-nak tökéletlenségeivel, hibáival együtt – és persze biztosítani a lehetőséget a tökéletesedésre, a hibák kijavítására. Ez a gondolat már összefügg az Ed séma másik két verziójával (lásd alább).

A szociális szükségletek a fogantatáskor kezdődnek: a magzat számára sem mindegy, hogy őt egy „megváltozott testi adottságnak” tekintik, aki átmenetileg egy másik ember belsejében van elraktározva – vagy személynek, individuumnak, akihez lehet kapcsolódni, kötődni. A születés után ez sokkal nyilvánvalóbban mutatkozik meg: a természetes emberi tapasztalat és pszichológiai megfigyelések garmadája bizonyítja, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez szükség van más emberek jelenlétére. Nemcsak a mintakövetés, az utánzásos tanulás, nemcsak a beszéd elsajátítása miatt, de az identitás kialakulása is olyan folyamat, amelyhez elengedhetetlen a másokkal való reflektív kapcsolat: az amelyben az egyén a másik személlyel való összehasonlítás folyamatában képes önmagává válni.

A gyakorlati élet nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy a gyereknek szüksége van a szülei jelenlétére, a gügyögésre, mondókázásra, beszélgetésre, közös játékra és nevetésre, mesehallgatásra, más gyerekekkel (és felnőttekkel) való találkozásra.


2. verzió: Az empátia megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki meghallgatna, megértene, hogy ki is vagyok, és valójában mit is érzek.”

Az empátiáról sokat írtam már, főleg az EMK (erőszakmentes kommunikáció) kapcsán (Ez itt a reklám helye: a linkre kattintva kedvezményesen jelentkezhetsz a februárban induló féléves tanfolyamunkra!). Egy számomra sokatmondó metaforával élve az empátia azt jelenti, hogy nemcsak okosakat gondolunk a másik ember helyzetéről és esetleges érzéseiről, hanem átülünk a másik székbe, és az ő pozíciójából nézzük a világot, átélveazt, amit ő érez.

Az, hogy időről időre elegendő mennyiségű empátiát kapjunk a környezetünktől, ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint az elegendő testi érintés. Ha ez hiányzik az életünkből, elmagányosodunk, elszáradunk, elsótlanodunk. Ha pedig egy gyerek éli meg azt, hogy nincs, aki meghallgassa őt, akivel megoszthatná az érzéseit, aki kíváncsi lenne arra, hogy ki is ő valójában – akkor ez a tapasztalat egy életre nyomot hagy a személyiségében. (Történetesen az Ed séma formájában.)


3. verzió: A védelem megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki megvédene, útmutatással és tanáccsal látna el.”

A világ bonyolult – legalább annyira, mint a Szomszédok Béla bácsija szerint a politika. Ebben a bonyolult világban csak úgy tudunk eligazodni és életben maradni, ha vannak, akik megvédenek, útba igazítanak.

Gyerekkorban a védelem szerepe látványosabb, mint később, mert egy gyermeket rengeteg minden fenyeget: lépcsőház, utca, játszótér, az arcát csiklandozó nagynéni, mennydörgés, sárkányok, boszorkányok – az olyan prózai dolgokról, mint fizikai sérülések, eltévedés és betegségek, nem is szólva. A szülőnek kötelessége, hogy a gyereket mindezen szörnyűségektől megvédje. Igen, a sárkánytól is! Ha a szülő azt mondja: „Ne butáskodj, nincs mitől félni, hiszen sárkányok csak a mesében vannak!” – akkor a gyerek magára marad a sárkányaival, mert azok számára, az ő valóságában igenis léteznek és fenyegetőek.

Az útmutatás szükségességét valamennyien megéljük, ha új szituációba kerülünk: Hogy kell porzsákot cserélni ebben az új porszívóban? Kivel kell jóban lenni a munkahelyen? A főnök milyen heppjére kell fokozottan figyelnem? – A gyerek- és kamaszkor pedig nem más, mint új szituációk tömkelege: Hogy menjek angolról edzésre, onnan meg haza? Vissza szabad tegezni tizennégy évesen az engem tegező szomszéd bácsit? Milyen színű zoknit illik fölvenni az adott cipő és nadrág mellé? Ha egy lány így és így néz, miközben ezt és ezt mondja, az mit jelent, és nekem most mit kell csinálnom? Van-e Isten? Most akkor mit gondoljak az élet értelméről meg a halál utáni életről? Kezdjek-e bármit – és ha igen, mit – 1848-cal, Trianonnal, a holokauszttal, 1956-tal vagy a 2006-os őszi eseményekkel?

Ha egy felnövő ember magára marad ezekkel a kérdésekkel, jogosan érzi magát elveszettnek és védtelennek a világ bonyolultságában.

Mitől séma?

Attól, hogy a fentebb taglalt korai tapasztalatok nem maradnak meg a helyükön, a múltban, hanem ma, a jelenben is jelen vannak: áthatják személyiségünk egészét, negatív érzéseket keltenek bennünk, és rossz döntésekbe, diszfunkcionális viselkedésekbe hajszolnak bele.

Az Érzelmi depriváció sémával rendelkező ember nem azt éli meg, hogy „anyám nem törődött velem”, hanem hogy „nincs, aki törődjön velem” – és ettől magányos, szorong. Nem azt mondja, hogy „apám nem tanított meg csajozni”, hanem ezt: „Senkire nem számíthatok.”

Ezek természetesen hibás gondolatok, téves hiedelmek, tele olyan kognitív torzításokkal, mint dichotóm gondolkodás, túláltalánosítás, negatív szűrés, pozitívumok figyelmen kívül hagyása stb. A változás egyik útja éppen ez, hogy képesek vagyunk különbséget tenni múlt és jelen, egyedi és általános között; hogy belátjuk: az érzelmi megvonásnak vannak fokozatai. Az, hogy a férjünk történetesen elfelejtette a születésnapunkat, nem jelenti azt, hogy már nem szeret, hogy semmit nem jelentünk a számára, és hogy soha semmiben nem számíthatunk rá. Megtanulni az egyedi eseményeknek nem általános jelentést adni: komoly terápiás feladat.

Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás

Aki elfogadja az Ed sémát és az ahhoz kapcsolódó hiedelmeket, az nem mutatja ki, hogy neki volnának érzelmi igényei. Nem mesél magáról, csak általánosságokat, felszínes történeteket (ettől még lehet igazi, jópofa partyarc!), nem kér segítséget (hiszen meggyőződése, hogy úgysem kapna). Határozottnak és erősnek mutatja magát, akinek nincs szüksége semmire – főleg nem olyan „nyálas” dolgokra, mint gyengédség, törődés, odafigyelés. Ennek megfelelően választ partnert is: olyasvalakit keres, aki mellett megélheti az elhanyagoltságot. Olyat, aki maga is képtelen érzelmeket kommunikálni, aki hideg, zárkózott és énközpontú. Ha aztán két önmagába forduló ember egymásra talál, akkor a párkapcsolaton belül mindketten átélhetik saját magányukat és elhanyagoltságukat; közös erővel pedig csodálatos hatékonysággal adhatják tovább az Edsémát gyermekeiknek – biztos megélhetést nyújtva ezzel az elkövetkező generációk sématerapeutáinak is.

Az Ed séma elkerülése magának a kapcsolatnak, az intimitásnak az elkerülését jelenti. Ez lehet ténylegesen szingli- vagy agglegényélet, de frappáns megoldás a távkapcsolat is: a telefonon és Skype-on élt párkapcsolat (túl azon, hogy maximálisan eleget tesz a biztonságos szex minden követelményének) hatékonyan biztosítja hosszú távra a magány, az elhagyatottság, az „egyedül kell boldogulnom” életérzését.

A túlkompenzálás jelen séma esetén azt jelenti, hogy az illető túlzottan is kifejezi a szükségleteit: nárcisztikus módon követelőzik, csimpaszkodik a másikba, elárasztja a partnert igényeivel, és rászorulónak, kiszolgáltatottnak mutatja magát. Ha pedig nem kapja meg, amit akar, akkor dühös, csapkod, hisztizik, zokog – vagy épp ágynak esik migrénnel (vagy bármi más testi tünettel), és kiélvezi a másodlagos betegségelőny biztosította valamennyi lehetőséget.

Ha az Ed séma túlkompenzálására irodalmi példát szeretnénk, gondoljunk csak József Attilára. Aki gyerekkorában azt élte meg, hogy az anyja „Csak ment és teregetett némán, / nem szidott, nem is nézett énrám”, meg hogy „Anyám kivert – a küszöbön feküdtem”; felnőttként pedig bűntudatot keltő erőszakossággal csimpaszkodott Flórába („Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom”), Gyömrői Editbe („Majd megöregszel és bánni fogod, / hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.”) – meg jószerével bárkibe, aki az útjába került.

FIGYELEM!

A túlkompenzálás fenti, némileg ironikus leírásával nem azt állítjuk, hogy aki így viselkedik, az nem szenved valójában. Nagyon is szenved, ténylegesen kiszolgáltatottnak érzi magát; testi tünetei – függetlenül attól, hogy lelki eredetűek – valódi fájdalmat vagy funkciózavart jelentenek neki; és éppen az idézett életút példázza, hogy e séma jelenléte akár végletes – és végzetes – döntésre is vezethet.

Visszatalálás az érzelmekhez és szükségletekhez

Az Érzelmi depriváció séma kezelésének logikája megegyezik az EMK (erőszakmentes kommunikáció) alapgondolatával: teljes életet csak úgy élhetünk, ha másokhoz az érzelmi szükségleteken keresztül kapcsolódunk. Ehhez több dolgot kell elsajátítanunk.

Először is tudatosítanunk kell, hogy az ember egy olyan állatfajta, amelynek vannakérzelmi szükségletei. Ehhez lehet, hogy újra kell gondolnunk az egész ember- és világképünket, de ha elvi szinten nem látjuk be, hogy minden embernek szüksége van gondoskodásra, érintésre, ölelésre, empátiára, figyelemre, védelemre és útmutatásra, akkor esélyünk sincs eljutni oda, hogy saját ez irányú szükségleteinket felismerjük.

Ha az első lépésen túl vagyunk, akkor jöhet a második lecke. El kell fogadnunk, hogy szükségleteink természetesek. Vagyis az „igen, valóban jólesne, ha valaki meghallgatna, de hát ez csak annak a jele, hogy nyámnyila kis puhapöcs vagyok” nem megfelelő attitűd a séma gyógyulásához. Ezt a leckét azért lehet nehéz abszolválni, mert rengeteg gyerekkori bűntudat és elutasítás kötődhet a szükségletek kifejezéséhez. („Hagyjál békén, kisfiam, nagy gyerek vagy már, el tudsz te aludni egyedül is. Igazán tekintettel lehetnél az anyádra; látod, mennyi dolgom van!”)

Harmadik lépés, hogy a felismert és immár természetesnek elfogadott szükségletet adekvát módon ki is fejezzük, méghozzá olyan partner felé, akinél esélyünk is van arra, hogy szükségletünket kielégítse. Ehhez lehet, hogy radikális lépéseket is meg kell tennünk: ha annak idején sikerült (sémavezérelten) olyan partnert választanunk, akinél egyszerűen kimaradt a telepítés során az empátia nevű alkalmazás, akkor nincs más megoldás, mint kilépni ebből a depriváló (és deprimáló!) kapcsolatból, és olyan társat találni, aki önmagára és miránk is emberként tekint.

Ami az érzelmek és szükségletek tényleges kifejezését illeti: az sajnos nem pusztán elhatározás, hanem gyakorlás kérdése. Ennek jó közege lehet egy jól megválasztott, informális társaság is, de alkalmasint szükség lehet a sokkal védettebb terápiás klímára (egyéni vagy csoportos helyzetben), ahol is a terapeuta segít a kliensnek szembenézni múltbeli megfosztottságaival; a maga személyében biztosítja a korlátozott szülői újragondoskodást; és végül, de nem utolsósorban, számos helyzetgyakorlaton és gondosan megtervezett házi feladaton keresztül begyakoroltatja vele, hogy hogyan kommunikálja asszertívan (de nem agresszívan) saját szükségleteit.

Mit érez az egyszeri terapeuta és blogger, aki nagy garral fejest ugrott a sématerápia ismertetésébe, aztán azon kapja magát, hogy eltelt bő negyedév azóta, hogy a témában az utolsó cikket megírta?

Bontsuk ketté a választ. Amikor épp friss és kipihent, jól szolgál az egészsége, a napi munkájában egymást érik a sikerélmények, társas kapcsolatai rendezettek és gazdagítóak, ráadásul itt a tavasz és csiripelnek a madarak – akkor vidám és gondtalan, elégedett az élettel és önmagával. Amikor azonban hullafáradt, közeledik az első kontroll, munkájában újra meg újra megtapasztalja saját kompetenciájának határait, magánéletét félreértések és mosolyszünetek tarkítják – akkor hiába tavasz, hiába csiripelés: hősünket berántja a gumikötél, és jó eséllyel aktiválódik a Csökkentértékűség–szégyen sémája.

Aztán ha győz a tavasz, és sikerül újra összevakarnia autonómiáját, elégedetten konstatálja: de hiszen a megkezdett sorozatban amúgy is ez a séma jönne sorra! Így legalább sajátélményeire is támaszkodhat a jellemző érzések, gondolatok és viselkedések bemutatása közben – dünnyögi magában, és leül cikket írni.

Átlagosan: átlag alatti

A Csökkentértékűség–szégyen (mely az angol Defectiveness–shame elnevezés után a Ds betűjelet viseli), egyike a három leggyakoribb sémának. (A másik kettő a legutóbb bemutatott Érzelmi depriváció, valamint az előbb-utóbb – tizenkettedikként – bemutatásra kerülő Behódolás.)

Az angol és a magyar elnevezés egyaránt fontos dolgokat fejez ki a Ds sémáról, csak épp mást és mást. A defectiveness („defektesség”) szó a tökéletlenségre, hiányosságra helyezi a hangsúlyt. A csökkentértékűség szó hallatán óhatatlanul fölmerül a kérdés: mihez képest csökkent? Vagyis a hangsúly eltolódik a többiekkel való összehasonlítgatás irányába. Ez a gondolat mutat rá egy paradoxonra: mivel teljesítményorientált társadalmunkban a most tárgyalt séma valóban nagyon elterjedt, ha komolyan vennénk a sémában megfogalmazódó hiedelmet, miszerint „értéktelenebb vagyok, mint mások”, arra a furcsa eredményre jutnánk, hogy az átlagember kevésbé értékes, mint az átlagember.

Ha a gondolatok kavalkádjából kiemeljük ezt az ellentmondást, könnyű belátni annak abszurditását. Sajnos azonban a Ds séma szívósabb ellenfél annál, hogy egy ilyen konfrontációra széttárt kézzel azt mondja: „Ja, bocs, akkor én nem is zavarok tovább.” Attól ugyanis, hogy valaki a gondosan megtervezett kognitív terápiás beavatkozások hatására esetleg belátja, hogy teljesen haszontalan másokhoz méricskélnie magát, önmagában még „vidáman” érezheti magát nyomorultul önnön hitványsága miatt.

A nyomor szólamai

„Nyomorultul” – ez nem egzakt leírása az érzelemnek. A Ds séma számos érzést magában foglalhat.

Az egyik leginkább magától értetődő ezek közül a séma elnevezésében is megjelenő szégyen (függetlenül attól, hogy az EMK-ban ezt nem tekintjük autonóm érzésnek). Szégyenkezni sok minden miatt lehet: vélt és valós tulajdonságaink miatt egyaránt. Amiatt, hogy

- túl buták,
- túl gonoszak,
- túl magasak,
- túl alacsonyak,
- túl kövérek,
- túl soványak,
- túl különcök, 
- túl unalmasok,
- túl agresszívak,
- túl mulyák, vagy épp
- túl átlagosak

vagyunk.

A gyakorlatban előkelő szerep jut a „helytelen szexuális vágyaknak”; ebben az összefüggésben helytelennek minősülhet bármi, amiről annak idején a hittan- vagy osztályfőnöki órán szó esett, vagy amiről épp nem esett szó. Továbbá minden olyan titkos gondolatnak, vágynak és szokásnak, amelyekről meg vagyunk győződve, hogy rajtunk kívül nincs még egy olyan szörnyeteg a földkerekségen – de legalábbis itt, a faluban –, aki ilyesmit gondolna, ilyenre vágyna, vagy ilyen szokásokkal bírna.

(Hadd ajánljam e ponton elolvasásra a másfél évvel ezelőtt keletkezett Te normális vagy?című írásomat, ami a jelen témához oly szervesen kapcsolódik, hogy akár egy az egyben idekopipésztelhettem volna a szövegét.)

Túl a szégyenen, jellemző a Ds sémára a félelem érzése is: az aggódás amiatt, hogy átlátnak rajtunk, hogy amit gondosan titkolni próbálunk, az kiderül, hogy csökkentértékűségünk mindenki számára nyilvánvalóvá válik.

Itt szükséges emlékeznünk, hogy a korai maladaptív sémák szövevényében hol is járunképpen: továbbra is az I., az Elszakítottság és elutasítottság sématartományban, amely az olyan alapszükségletek deficitjéről szól, mint biztonságos kötődés, stabilitás, elfogadás ésgondoskodás. A Csökkentértékűség–szégyen séma azért szerepel itt (és nem mondjuk a II. Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevű tartományban), mert lényegéhez tartozik az attól való félelem, hogy értéktelenségünk miatt elutasítanak minket, hogy nem fognak szeretni.

E félelem miatt aztán fokozottan érzékenyek vagyunk minden kritikára és a visszautasításra, továbbá szomorúak vagy mérgesek – de ez már attól függ, hogy milyen megküzdési stílusban éljük meg a sémát.

Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás

A Ds séma elfogadója olyan barátokat – és partnert – választ, akiktől nagy biztonsággal számíthat arra, hogy kritizálják és elutasítják őt. Megengedi családtagjainak, munkatársainak – és általában mindenkinek –, hogy leértékeljék, hogy méltatlanul bánjanak vele, hogy kihasználják és bántalmazzák.

Ami a párválasztást illeti: megfelelő jelöltek találhatók a Feljogosítottság–grandiozitássémával rendelkezők táborában, illetve – elsőre talán furcsa módon – azok között, akik ugyancsak Csökkentértékűség–szégyen sémával rendelkeznek – csak épp túlkompenzálják azt (lásd alább).

További jellegzetessége a séma elfogadásának, hogy az illető más emberek társaságában bizonytalanul viselkedik. Ez alól egyvalami képez kivételt: ha olyasvalakivel hozza össze a sors, aki elfogadja, elismeri, urambocsá, dicséri őt. Az ilyen embert egy percig sem veszi komolyan, és teljes határozottsággal utasítja el valamennyi pozitív üzenetével egyetemben.

A szomorúság domináns érzéssé válhat, és akár depresszióvá is növekedhet. Ugyanez az állítás a visszájáról nézve: depresszió esetén mindig indokolt a kérdés, hogy a tünetek mögött nem húzódik-e meg a Ds séma.

A séma elkerülése egyben az emberek elkerülését is jelenti. Akár fizikai értelemben („ha nem megyek társaságba, nem is szégyenülök meg”), akár érzelmileg: ha kénytelen is másokkal érintkezni, akkor sem engedi őket közel magához. Paradox módon egy Dssémával rendelkező személy akár nagy partiarc is lehet, a társaság motorja és/vagy bohóca; nagy hangja és jópofa bemondásai biztonságos fallal veszik őt körül, és nem kell félnie attól, hogy valaki felfedezi, milyen silány alak is ő „valójában”.

Az elkerülés szélsőséges esetben személyiségzavar mértékét ölti (nevezetesen elkerülő személyiségzavar. Klinikai kórképek közül további lehetőség a szerfüggőség, valamint a különböző evészavarok. 

Aki túlkompenzálja csökkentértékűség-érzését, az viselkedés szintjén nem sokban különbözik az olyan embertől, akinek gyökérproblémája a nárcizmus. Arrogáns és magabiztos, kritizálja és elutasítja a többieket, miközben ő maga a tökéletesség látszatát kelti. Féltékeny és versengő – különösen a csökkentértékűsége által érintett területen.

Kitérő: egy séma, ami nem az

A sématerápia a jelen állás szerint 18 korai maladaptív sémát tart számon. Ehhez képest ha valaki kézbe veszi a Young-féle Séma Kérdőívet, akkor azt látja, hogy abban 19 sémához vannak kérdések. A kakukktojás az Su jellel ellátott Társas elutasítottság(Social Undesirability) nevű ex-séma.

A sématerápia történetének korábbi szakaszában indokoltnak látszott egy csokorba gyűjteni azon hiedelmeket, amelyek arról szólnak, hogy az egyén csúnya, kövér, szexuálisan nem vonzó, unalmas, rossz beszélgetőpartner, és mindezek miatt nemkívánatos eleme a társaságoknak.

Az Su nem azért került ki a pakliból, mert a fenti hiedelmek által generált érzések nem elég pocsékok, hanem azért, mert a későbbi vizsgálatok nem erősítették meg, hogy önálló sémáról lenne szó. Ma sem nehéz belebotlani az interneten olyan sématerápiás összefoglalóba, amely a Társas elutasítottságot külön tárgyalja, azonban sem a módszer alapművének számító Sématerápia című könyv (J. E. Young, J. S. Klosko, M. E. Weishaar; Guilford Press, 2003; magyar kiadás: VIKOTE, 2010), sem a hivatalos schematherapy.com oldal nem követi ezt a korábbi felosztást. A társas elutasítottsággal kapcsolatos hiedelmek és az azokból fakadó érzések tökéletesen leírhatók és kezelhetők a Csökkentértékűség–szégyen séma keretén belül.

A séma gyökerei...

A többi sémához hasonlóan a Ds is gyerekkorban alakul ki. Nagyjából háromféle forgatókönyv képzelhető el, amely ilyen végkicsengést eredményez – illetve e három tetszés szerinti kombinációja.

Az első variáció, hogy a gyerek kevés dicséretet kapott – alkalmasint semennyit. Nem feltétlenül azért, mert nem szerették őt a szülei. Lehet, hogy szerették, csak olyan „okos” nevelési kézikönyveken szocializálódtak, amelyek szerint az elismerés rosszat tesz a gyereknek. De lehet, hogy tényleg nem szerették. Sőt esetleg nem is voltak szülei; nevelőintézetben nőtt fel, ahol nemcsak a dicséretet, de bármiféle odafigyelést is szűk marokkal mérnek.

A másik lehetőség: a szülők, nagyszülők és tanárok a gyereket (akit vagy szerettek, vagy sem – ebben az összefüggésben szinte mindegy) olyan követelményrendszer elé állították, aminek egyszerűen nem lehet megfelelni. A magasra tett léc bármire vonatkozhat: kinézetre, tanulmányokra, munkára, erkölcsre, spiritualitásra. Lehet ezt végtelen kedvességgel és maximális jóakarattal is csinálni: például megdicsérni, megjutalmazni a gyereket a jó osztályzatért vagy más kiemelkedő teljesítményért – de csak azért. Egyik „kedvencem” ebből a műfajból egy 4-es dolgozatra adott szülői reakció: „Semmi baj, majd kijavítod.” Az ilyesmiből gyermekfejjel könnyű levonni a végletes következtetést: „Ha nem produkálok rendkívülit: értéktelen vagyok.” És mivel nincs ember, akinek minden teljesítménye átlag feletti volna, az átlagos teljesítmények hamarosan kudarcként lesznek elszámolva a belső könyvelésben – ez pedig egyenes út az értéktelenség mindent átható érzésének kialakulása felé. Ha ráadásul még a kedvesség és a jóindulat is hiányzik, és csak a szidás, az elmarasztalás jelenik meg, a folyamat még egyértelműbb.

A harmadik variáció gyakran kiegészítője az előzők valamelyikének, de önállóan is megállja a helyét. Ez a modellnyújtás esete. Ilyenkor a szülő nem állítja fel ugyan a gyerek elé a megugorhatatlan akadályt – csupán egész életével elé éli a saját hiedelmét, miszerint ő maga csökkentértékű. Ekkor hiába keresgélünk az előtörténetben bármilyen trauma után: a séma egyszerű mintakövetéssel adódik át, akár nemzedékről nemzedékre. Lehet, hogy akkor jelent meg a családban, amikor a fattyúként született dédmama úgy nőtt föl, hogy napról napra megélte a megaláztatást a faluban. Vagy amikor a nagypapa feljött vidékről a nagyvárosba szerencsét próbálni, és azt látta, hogy mindenki okosabb és tehetősebb nála. A történetek talán már rég feledésbe merültek, de a kialakult séma fennmaradt családi örökségként. 

A csökkentértékűség intézményesen is kialakulhat, nevezetesen, amikor egy egész rendszer állít fel teljesíthetetlen normát. Erre talán a legeklatánsabb példa az, amikor Jézus azt mondja: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Máté 5,48). Ennek a követelménynek betű szerint megfelelni teológiai képtelenség – és hát szó, ami szó, a világon ma élő kétmilliárd keresztényből elég kevesen képesek túllépni a forrásszövegek betű szerinti olvasatán. Lehet ugyan, hogy racionálisan rövidre zárják magukban a kérdést („nos, én nem vagyok ilyen tökéletes”), de lelkük mélyén attól még éltetik magukban az elvárást, és rosszul érzik magukat tőle.

...és gyógyulása

A terapeuta dolga elsősorban az, hogy elfogadja a klienst olyannak, amilyen. A kliens hiányosságai fölött nem udvariasan „szemet huny”, hanem nyílttá teszi őket, és saját személyében ad példát a kliensnek arra, hogy ő nem ezek ellenére, hanem ezekkel együttelfogadható és szerethető. Emellett nem építgeti és őrizgeti a „tökéletes terapeuta” hazug imázsát, hanem látni engedi saját esetlenségeit, tévedéseit. Ezzel mintát – egyszersmind engedélyt – ad arra, hogy az életet tökéletlenül is lehet élni.

Ez a terápiás munka alaphangja, klímája. Emellett azonban fontos a konkrét munka is, nem utolsósorban a hiedelemrendszer felülvizsgálata. A dolog ott kezdődik, hogy a kliensnek be kell látnia: csökkentértékűsége (értéktelensége) nem tény, hanem hiedelem; hogy érzései elsődlegesen nem valós tulajdonságaiból, hanem gyerekkori fontos személyek kritikus magatartásából erednek.

Nem az a cél, hogy kritika nélküli egoistává váljék, de fontos, hogy felismerje saját valós értékeit, és megtanuljon különbséget tenni reális és irreális kritika között. Nem letagadnia kell valós hibáit és hiányosságait, de el kell fogadnia, hogy értékessége és szerethetősége ezektől független. Be kell látnia, hogy rendelkezik a képességgel arra, hogy korrigálja hiányosságait; ha ez mégsem sikerül, akkor sem kérdőjeleződik meg alapvető értéke, mivel elfogadja, hogy a hiányosság és tökéletlenség az emberi természet része. Így aztán jellemvonásait nem hibákként, legfeljebb korlátokként értékeli, amelyek nem döntő fontosságúak.

Lehetnek persze olyan szokások, amelyeken valóban érdemes változtatni, és olyan készségek, amelyeket hasznos fejleszteni. Például ha a kliens valóban túlsúlyos, akkor a terápiás szerződés részét képezheti az étkezési szokások megváltoztatása és a kívánt testsúly elérése; ha tényleg ügyetlen társas szituációkban, akkor helyzetgyakorlatok segítségével lehet fejleszteni a kommunikációs képességeket.

Végeredményként azt szeretnénk, hogy a kliens olyan emberré váljon, aki kényelmesebben érzi magát mások társaságában; aki nem érzi úgy, hogy a figyelem középpontjában áll; ha pedig mégis rá figyelnek rá, nem jön zavarba ettől. Elfogadóbbnak látja az embereket, ezért nyitottabb mások felé és kevesebbet titkolózik. Elfogadja a dicséreteket; nem engedi többé, hogy bántsák és rosszul bánjanak vele.

És természetesen lecseréli az őt körülvevő embereket – ha szükséges, a partnerét is – olyanokra, akik szeretik őt és jól bánnak vele.

Ha ugyanis begyógyult a sémája, föl se merül már benne, hogy ne érdemelné meg a tiszteletet és a szeretetet.

Az I. sématartomány sémái, mint láttuk, abban akadályoznak meg bennünket, hogy autonóm és hatékony módon elégítsük ki a biztonságos kötődés, az elfogadás és a gondoskodás iránti szükségletünket. Ugyanezen dallam különböző szólamait különböző hangszerek szólaltathatják meg. Ezekből eddig néggyel ismerkedtünk meg:

„Előbb-utóbb mindenki elhagy, magamra maradok” – mondja az Ab séma.
„Az emberekben nem lehet megbízni, minden ember bántani akar, még az is, aki látszólag a javamat akarja” – mondja az Ma séma.
„Nincs senki, akire számíthatnék: aki gondoskodna rólam, aki megértene, aki megvédene” – mondja az Ed séma.
„Nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy bárki is szerethessen” – mondja a Ds séma.

E dallamnak van egy ötödik szólama is. E szólamot úgy nevezzük: Társas izoláció–elidegenedettség; betűjele Si, amely az angol Social Isolation–Alienation rövidítése.

Senki sem sziget

Vannak nagyon szerethető közhelyek. John Donne (1572–1631) jól ismert sorai is ilyenek:

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Ugye, milyen egyértelmű szavak? Mégis, az egyértelműség mindig gyanús. Egy kliensem mesélte, hogy a pár évvel fiatalabb öccsét kezdettől fogva, fenntartások nélkül imádta. Majd más kontextusban felidézte a régmúltból a máig a fülében csengő szülői mondatokat: „Szeretned kell az öcsédet!” Én erre ártatlan pofával bekérdeztem: ha egyszer magától és láthatóan szerette az öccsét, ugyan, mi lehetett a célja ennek a szülői felszólításnak? És itt valami átkattant benne: elkezdett emlékezni, régi eltemetett érzésekhez hozzáférni, amelyek mind azt tanúsították, hogy bizony az öcsike iránti szeretet korántsem volt mindig lángoló és magától értetődő.

Csak azért lehet értelme leírni (aztán évszázadokon át agyonidézni) azt, hogy „senki sem sziget”, mert bizony vannak, akik számára ez korántsem evidencia. Vannak, akik saját magukra úgy tekintenek, mint akik különállóak, mint akik el vannak szigetelve... Kiktől is? Hát „a többiektől”.

Séma és variációk

Az Si séma tehát ezt mondja: „Nem vagyok olyan, mint a többiek, nem tartozom közéjük.”A szólam pedig beilleszkedik a nagy dallamba: az egyén azt éli meg, hogy nem tud biztonságosan kötődni, nem kap elegendő gondoskodást, törődést, szeretetet. Hogy is kapna, hisz mindez csak nekik jár, akik odabent vannak.

A körön kívül

mindenképpen a körön kívül 
kopottan korszerűtlenül
mint februárvégen burukkoló gerle
ha kell ha nem újulást jelezve
nem figyelve hóra fagyra
lenni a március rabja

mindenképpen kívül a körön
aztán úgyis jön ami jön
születtünk voltunk lázban égtünk
felértük-e a kicsinységünk
értettük-e a világ minden
atomja itt hal ízeinkben

a körön kívül mindenképpen
feladva mindent csak a reményt nem
akárha követ görgetve hegyre
lerogyva fölállva visszaesve
tudva nincs kudarc nincsen érdem
nem lesz ki helyettünk újra éljen

(Birtalan Ferenc)

Mi mindentől szorulhat valaki „a körön kívülre”? Végtelenek a lehetőségek, hiszen, noha valamennyien pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek, mégis radikálisan különbözünk tőlük. Akinek aktív az Si sémája, az vak az azonosságra, és csak a különbséget veszi észre – jelentkezzen az akár az átlagostól eltérő...

...tehetségben,
...intelligenciában (legyen az alacsonyabb vagy magasabb),
...származásban,
...alacsony vagy magas társadalmi státuszban,
...testi adottságokban,
...betegségben,
...szexuális orientációban,
...nemi identitásban,
...etnikai hovatartozásban,
...vallásban
...szülői háttérben (alkoholista vagy elvált vagy örökbe fogadó szülők),
...foglalkozásban,
...kulturális érdeklődésben,
...értékrendben –

– egyszóval bármiben, ami alkalmas arra, hogy egy embert megkülönböztessen a csoport tagjaitól.

Tegyünk világossá valamit! Nem az a kérdés, hogy valaki birtokolja-e az adott tulajdonságot, vagy sem, hanem hogy arra miként tekint: adottságként, amellyel színesítheti és gazdagíthatja a közösséget – avagy falként, amely elválasztja őt a többiektől? A séma tehát nem arra vonatkozik, hogy valakinek van-e az átlagostól eltérő tulajdonsága, hanem arra, hogy az ilyen (valós, vagy akár csak vélt) eltérés kirekeszt a közösségből. Sémamentes forgatókönyv szerint lehetséges, hogy egy féllábú, színes bőrű, transznemű világítótorony-őr a leglazább partiarcként, autonóm módon – azaz görcsös igyekezet nélkül – illeszkedik be a legkülönbözőbb társaságokba.

A szigetlakó élete

Ha viszont aktív az illető sémája, akkor útja állandó kísérője lesz a szorongás és a magány érzése. Viselkedése pedig természetesen annak függvényében alakul, hogy a három megküzdési stílus közül melyik jellemzi őt leginkább.

Aki elfogadja a sémát, az a (tetszés szerinti) csoportban folyamatosan azt monitorozza, hogy miben különbözik a többiektől; a hasonlóságokat egyszerűen nem veszi észre (vagy ha igen, nem tulajdonít nekik fontosságot). Ellensúlyozandó a „normálisok” között megélt szorongását, előszeretettel köt ki végül valamilyen szubkulturális csoportban: legyen ez a cukorbeteg balkezesek önsegítő egylete, a piréz bevándorlók klubja, keresztény–meleg imacsoport vagy akár a Mensa HungarIQa.

A séma elkerülője nem megy társaságba: se átlagosba, se speciálisba. Otthon rendezgeti magányosan a bélyeggyűjteményét vagy beszélni tanítja a papagáját, olvas vagy tévét néz, esetleg kocogni vagy síelni jár, de lehetőség szerint egyedül. Ettől persze még lehetnek intim kapcsolatai: lehet harmonikus családi élete, lehetnek közeli barátai (hasonszőrűek vagy másmilyenek), akikkel jól érzi magát. Amit elkerül, az a csoport, a társaság.

A túlkompenzáló viselkedés szinten hasonló lehet, mint az, akit fentebb e szavakkal írtunk le: „A leglazább partiarcként, autonóm módon – azaz görcsös igyekezet nélkül – illeszkedik be a legkülönbözőbb társaságokba.” A különbség az, hogy túlkompenzáció esetén e mondatból törlendő az „autonóm módon” és a „görcsös igyekezet nélkül” kitétel. Hiszen éppen a séma aktivitása miatt emberünk folyamatosan azon kattog, hogy „más vagyok, de ennek ellenére beilleszkedek”, alkalmasint hatalmas rákészüléssel, erőnek erejével. Szemben a sémamentes másik emberrel, aki észleli ugyan a különbségeket, de nem ruházza fel őket mágikus erővel: nem tekint rájuk sem megmászhatatlan falként (elfogadás), sem megmászandóként (túlkompenzálás).

Visszatérés

Minél hosszabb ideje áll kint valaki sértődötten a ház előtt, a csillagokat nézve (és utálva), míg odabent zajlik az önfeledt buli, annál nehezebbnek és kínosabbnak éli meg, amikor mégis megpróbál visszasomfordálni. Ennek oka a kognitív disszonancia. A sémák, mint tudjuk, próbálják fenntartani önmagukat, próbálnak mind nagyobb teret szakítani maguknak a személyiségből. Minden egyes tapasztalat, amely alátámasztja azon hiedelmünket, miszerint mi „lényegesen mások vagyunk”, tovább mélyíti a sémát, amely aztán tovább generálja e tapasztalatokat...

A terápia célja, hogy ezt az ördögi kört megszakítsa. Nem azért, mert a különállás önmagában valami rissz-rossz dolog, hanem azért, mert a különállást kísérő permanens szorongás az, ami nem jó. Nem jó megélni, de nem is hasznos, mert hosszú távon megbetegíthet. A kör megszakítására a sématerápia szokásos módszerei állíthatók csatasorba.

A kognitív terápiás eszközök megkérdőjelezik azt a hiedelmet, hogy az észlelt különbség valóban alapvető lenne. A kliensnek fel kell ismernie, hogy egyedülállónak megélt tulajdonsága korántsem egyedülálló; meg kell tanulnia megtalálni és azonosítania a hozzá hasonlókat. Ezzel együtt be kell látnia, hogy el- és befogadásra nemcsak a vele egy cipőben járóktól számíthat, hanem léteznek átlagos tulajdonságú emberek, akik teljes nyitottsággal fogadják őt.

Nehézség lehet a kezelés során, ha a kliensnek nemcsak Sisémája van, hanem társul hozzá vagy egy Et séma (Feljogosítottság–grandiozitás), vagy egy túlkompenzált Ds(Csökkentértékűség–szégyen). Mindkettő azt mondathatja a klienssel: „Eszem ágában sincs csatlakozni a csoporthoz. Még hogy én?! Ehhez az aljanéphez?!” – Ha ez a helyzet áll elő, akkor óhatatlan, hogy előbb a háttérben lévő, a mélyebben nyugvó sémákat kell megdolgozni.

Ugyanakkor tény, hogy társadalmunkban a kirekesztés valóság; a kliensnek meg kell tanulnia világos különbséget tenni azon csoportok között, amelyek ténylegesen nem fogadják őt el mássága miatt (sőt alkalmasint bántalmazzák is miatta), illetve amelyek nyitottan állnak hozzá. A kognitív munkához mindig hozzátartozik, hogy képesek legyünk elkülöníteni saját pszichés sérüléseinket a társadalom patológiájától. Ha zsidóként, romaként vagy melegként idegenül érzed magad bizonyos pártok rendezvényein, akkor nem biztos, hogy te vagy a hülye. A terápiás munka adott esetben arra is irányulhat, hogy a kliens abbahagyja, hogy – túlkompenzáló módon – olyan szekér után szaladjon kétségbeesetten, amely nem hogy nem veszi fel, de amelyről vasvillával bökdösnek felé.

A viselkedésterápiás módszerek arra irányulnak, hogy a kliens képes legyen fokról fokra feladni elkerülő magatartását, és kis lépésenként kipróbálja, hogy milyen az, ha mégis tagja a csoportnak. E munka fontos része lehet a kommunikációs készségek és szociális kompetenciák fejlesztése, alkalmasint az erőszakmentes kommunikációgondolatvilágának elmélyítése és annak gyakorlása. Ugyancsak szükség lehet, hogy a változás folyamatában a kliens kezében legyen valamilyen eszköz, amellyel képes a szorongását kezelni: elmulasztani, vagy legalábbis viselhető mértékűre redukálni. Ez lehet az autogén tréning vagy valamilyen más relaxációs módszer, de szélsőséges esetben indokolt lehet valamilyen gyógyszer alkalmazása is. (Ez utóbbi megítélése természetesen az orvos kompetenciájába tartozik.)

Az élményeken alapuló technikák egyike lehet egy olyan imaginációs gyakorlat, amikor a kliens módosult tudatállapotban felidézi a gyerek- vagy serdülőkori kirekesztést, és valamilyen módon – például az NLP-ből ismert Change history technikával – átírja a történteket. Másik lehetőség, hogy elképzeli az őt befogadó csoportot: azt, hogy kezdeti szorongása és kívülállása hogyan oldódik fel lépésről lépésre, és hogyan integrálódik végül a csoportba. Az imaginációban átélt siker erőforrásként szolgálhat aztán egy későbbi viselkedésterápiás házi feladathoz, amikor is lehetősége nyílik arra, hogy az elképzelteket a való életben is kipróbálja.

A terápiás kapcsolat kézben tartása során fontos, hogy a terapeuta kitartóan mutasson rá mindazon tulajdonságokra, amelyekben ő és a kliens egyeznek, illetve ráirányítsa a figyelmet azon tapasztalatokra, amikor kettejük különbözősége – a kliens vélhető várakozásai ellenére – nem gátolta a párbeszédet, a megértést, a közös munkát.

A korai maladaptív sémákat a személyiség sérüléseinek tekintettük, az egész rendszert pedig egy kórházhoz hasonlítottuk, ahol öt emeleten tizennyolc osztály található: az egyes emeletek a sématartományok, az osztályok pedig maguk a sémák.

Eddig e kórház első emeletét jártuk be: az Elszakítottság és elutasítottságsématartományhoz tartozó öt sémával ismerkedtünk meg. Mint láttuk, az itt számon tartott sérülések különböző módokon ugyan, de mind abban akadályoznak meg bennünket, hogy a biztonságos kötődésre, elfogadásra és gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteinket kielégítsük. Aki e területen hiányt szenved, az folyamatosan a magány érzésével (vagy fenyegetésével) küzd, és – tudva vagy tudatlanul – a következő életérzés kíséri végig mindennapjain: „Nem vagyok szerethető.” Ez a sématartomány a borzalmak tárháza.

A kórház második emelete sem nevezhető éppenséggel vidám parknak. A II. sématartomány a Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevet viseli, és olyan ki nem elégült szükségletek tartoznak ide, mint az autonómia, a kompetencia és az én-azonosság (identitás) érzése. Ebben a tartományban négy maladaptív sémát tartunk számon, amelyek mindegyike – különböző hangszerelésben – azt visszhangozza: „Nem vagyok önmagam; alkalmatlan vagyok az életre.”

E sémák közül az első a Dependencia–inkompetencia (angolul: Dependence–Incompetence) amelyet a Di betűjellel rövidítünk.

Egyedül nem megy

Mindenekelőtt szótárazzuk ki az idegen eredetű szavakat: a dependencia jelentése: függőség; az inkompetenciáé pedig: alkalmatlanság. Ha jobban belegondolunk, a két kifejezés két különböző emberi megnyilvánulásra vonatkozik. A dependencia látható; az egyén viselkedéséből tudjuk, hogy ő függő. Ezzel szemben az, hogy valaki inkompetensnek tartja magát, csupán egy belső gondolat, egy hiedelem.

Figyelem!

A korai maladaptív sémák soha nem az objektív tényekről beszélnek, hanem a megélésről. Attól, hogy valakit objektíve elhagytak, még nem kell, hogy Elhagyatottság–instabilitás sémája legyen, és viszont: e séma kimutatható jelenléte sem mond semmit arról, hogy az illetőt ténylegesen magára hagyták-e, vagy sem.

Ugyanez igaz az összes többi sémára, így az inkompetenciára is. Van olyan, hogy valaki objektíve alkalmatlan egy feladat elvégzésére – csakhogy ennek semmi köze a Disémához. A séma semmit nem mond arról, hogy valaki alkalmas-e egy konkrét feladatra (vagy általában: az önálló életvitelre); azt mondja csupán, hogy az illetőalkalmatlannak tartja magát – függetlenül valódi képességei meglététől vagy hiányától.

A Di séma tehát két komponensből áll, és ezek logikailag két fázist alkotnak. Először is az egyén megéli azt, hogy képtelen a hétköznapi helyzetekben boldogulni. Másodszor, ennek következményeként kialakul az igénye, hogy állandóan legyen mellette valaki, aki megcsinálja helyette azt, ami neki nem sikerül.

Fontos, hogy ezt a sémát ne keverjük össze a Csökkentértékűség–szégyen (Ds) sémával. Akinek Ds sémája van, az szégyelli magát, mert a teljesítményét értéktelennek találja mások szemében: nem elég jó festő, író, sportoló, anya, apa, férj, feleség, balett-táncos vagy kőfaragó... Nem elég jó – de mihez is? Ahhoz, hogy elismerjék, hogy szeressék. Ne feledjük: a Ds az I. sématartományhoz tartozik: Elszakítottság és elutasítottság.

A Di séma ugyancsak a teljesítményről szól, de nem a szerethetőség vonatkozásában, hanem önmagában. Nem ott van a baj, hogy nem vagyok osztályelső vagy világbajnok – hanem hogy nem tudom, hogyan kell lágy tojást főzni, csekket befizetni, villanykörtét cserélni, adóbevallást kitölteni, egy új dokumentumot elmenteni, egy idegen városba eljutni, a szálloda recepcióján boldogulni, az étteremben ételt rendelni, majd fizetni, a taxisnak a címet bemondani, a közértben a visszajárót megszámolni, és ha az összeg nem stimmel, szóvá tenni...

Amikor plasztikus példával kell megvilágítani a Di sémát, ezt szoktam mondani: „Itt ez a kenyér... Itt ez a vaj... Hm... De hogy lesz nekem ebből vajas kenyerem? – Mamaaaa, segíts!”

Az inkompetencia tehát esetünkben azt jelenti, hogy az illető képtelen arra, hogy saját maga vigye az életét: hogy gondoskodjon magáról, hogy önálló döntéseket hozzon, hogy banális hétköznapi helyzetekben segítség nélkül cselekedjen.

Érzések és gyökerek

Aki azt éli meg, hogy számára a legegyszerűbb helyzet kezelése is óriási kihívás (Mission: impossible), annak a „rutinfeladat” ismeretlen kifejezés. Az ő élete folyamatos fenyegetés, egyetlen hatalmas, nyomasztó teher, amelynek súlya alatt egyvalamit lehet csinálni: szorongani. Rettegni, félni, túlélésre játszani – és persze görcsösen csüggni valaki máson, aki az aktuális rettenetet (mondjuk a hétvégi bevásárlást) helyette megoldja.

Ki ez a „valaki”?

Idővel bárki lehet: a házastárs, a kolléga, a szomszéd – akár még a saját gyerekünk is. Kezdetben azonban ki lenne más, mint a szülő, akinek eredendően valóban az a dolga, hogy életképtelen csemetéjét életben tartsa: etesse, öltöztesse, betakarja, elintézze helyette, összerakja és megjavítsa neki...

Csakhogy mindennek megvan a maga mértéke. Más az, amikor az elsős gyerekünknek év elején bekötjük és felcímkézzük a füzeteit és könyveit, és megint más, amikor a kenyeret vágni akaró tizenkét éves fiunk kezéből kivesszük a kést. Az előbbi helyénvaló segítségnyújtás. Az utóbbi egyértelműen a Dependencia–inkompetencia séma kialakulását elősegítő viselkedés.

Ha már itt tartunk: a kést is többféle felkiáltással vehetjük ki a gyerek kezéből. Például egy semleges és kedves mondat kíséretében: „Hagyd csak, drágám, majd én!” De megakaszthatjuk a tevékenységet így is: „Jesszusom, hogy tartod azt a kést?! Még elvágod itt nekem a kezed!”

A Di séma szempontjából nincs különbség: magának a hétköznapi cselekvésnek a megakadályozása elegendő ahhoz, hogy a sémát kialakítsa, illetve megerősítse. Ugyanakkor érdemes nagyobb összefüggésekben is gondolkodnunk, és megnéznünk, hogy két példamondatunk – túl az inkompetencia érzésén – mi mást alakít még ki a címzettben.

Az első mondattal azt üzenjük a gyereknek: „Nem szükséges, hogy megoldd a dolgokat; nincsenek feladataid, nincs felelősséged.” Ezzel a Károsodott határok sématartományhoz tartozó Feljogosítottság–grandiozitás sémát erősítjük. A második példával maradunk a jelenleg tárgyalt sématartományban; ki nem mondott szavainkkal azt állítjuk, hogy „az élet veszélyes; bármikor baj érhet”. Ez az üzenet Sérülékenység–veszélyeztetettség séma melegágya.

Tünetek és viselkedés

Amint láttuk, a Di séma alapvető érzése a szorongás. Ez, ha kiterjed, változatos zavarokat okozhat: testi tüneteket, a legkülönbözőbb fóbiákat, pánikot vagy akár depressziót.

Aki elfogadja a sémát, az két forgatókönyv valamelyikét élheti. A rosszabbik verzió szerint ténylegesen életképtelennek bizonyul, és – ha harmadfokon játszik – előbb-utóbb elveszíti a munkáját, elszegényedik, rendetlenségben és mocsokban lakik addig, amíg egyáltalán van hol laknia... Ennél még mindig szerencsésebb, ha talál valakit, akibe kapaszkodhat, aki gondoskodik róla, aki dönt helyette, aki elintézi...

Láttuk, hogy egy bárki lehet. A nyolcvanéves anyuka, aki még mindig megfőzi az ebédet hatvanéves kisfiacskája számára, felvarrja a gombját és levágja a körmét. A gyerek, aki elkíséri öregedő apját vásárolni, és véget vetve a húszperces tépelődésnek, eldönti helyette, hogy 15 dkg Zala felvágottat vagy pulyka párizsit vásároljon. A barátnő, aki moziba indulás előtt végigasszisztálja negyvenhét pár cipő felpróbálását. A barát, aki beüzemeli és beállítja az új számítógépet, mobiltelefont, tévét, konzervnyitót és egérfogót. A kolléga, aki félóránként, újra meg újra hajlandó elmagyarázni, hogy hogyan kell duplán kattintani, a táblázatba új sort beszúrni, az e-maileket letölteni, a cicás képet megosztani – és persze amikor az inkompetens munkatárs látványosan nem érti a dolgot, akkor türelmét vesztve kikapja a kezéből az egeret és a billentyűzetet: „Eh, hagyjuk; gyorsabb, ha megcsinálom!”

Az elkerülő kevesebb gondot jelent a környezetének, mert nem azt csinálja, hogy segítséget kér a feladatokhoz, hanem távol tartja magát tőlük. Nála nem a függő viselkedés dominál, hanem a problémák gondos kikerülése. Az illető kerül minden kihívást, minden új helyzetet, minden felelősséget. Nem utazik külföldre, nem pályázik magasabb pozícióra, nem szerez jogosítványt, nem vág bele lakásfelújításba. Fenntartja a status quo-t, mert azt már valamelyest megszokta, az nem jelent számára fenyegetést. Pató Pál úr „Ej, ráérünk arra még!” attitűdje nyilvánvalóan elkerülő viselkedés, de ezen belül vélelmezhető, hogy komoly szerep jut nála a Dependencia–inkompetencia sémának.

A séma túlkompenzálása mindig izgalmas terület, hiszen az egyén látszólag homlokegyenest az ellenkezőjét műveli annak, mint ami a sémából következik. Esetünkben tehát nem inkompetensnek mutatja magát, hanem nagyon is kompetensnek. Mi több: olyannak, mint aki egyedül ért az aktuális kérdéshez; mintha rajta kívül mindenki más komplett idióta volna.

Ismerjük őt, mert naponta találkozunk vele. Már fentebb is volt hozzá szerencsénk: ő volt a szülő, aki kivette a kenyérvágó kést a gyereke kezéből, mondván, hogy amaz nem tud jól kenyeret vágni. De ő volt a kolléga is, aki türelmetlenségében inkább beszúrta az új sort a táblázatba, mintsem megtanította volna, hogy kell ezt csinálni. Ő az a főnök, aki a hierarchiában három szinttel alatta lévő beosztottjainak is minden egyes munkájának minden fázisát személyesen ellenőrzi, mert máskülönben porszem kerülhet a gépezetbe. Ő az a politikus, aki az ország vezetőjeként is ragaszkodik ahhoz, hogy bagatell helyi ügyekbe személyes beleszólása lehessen. Összefoglalva: ő az, aki kíméletlenül, egyszersmind végtelen magabiztossággal adja elő, hogy hogyan kell csinálni az adott dolgot. Úgy, ahogy azt ő tudja, ő gondolja. Másképp nem jó.

Ugye világos: ha egy anyósnak nincs kompetencia-problémája, akkor számára édes mindegy, hogy a menye jobbról balra vagy balról jobbra keveri a rántást. Ha nem mindegy neki, ha beleszól, ha kabinetkérdést csinál belőle, az éppen hogy azt bizonyítja, hogy a szíve mélyén nagyon is bizonytalan a saját alkalmasságát illetően.

Ezzel a gondolatmenettel egyúttal arra a kérdésre is kézenfekvő választ kapunk, hogy mi a teendőnk, ha Dependencia–inkompetencia sémát óhajtunk kialakítani a gyerekünknél. Mi sem egyszerűbb: a vele való érintkezésben kompenzáljuk túl a saját ugyanilyen sémánkat! Az eredmény garantált.

A séma gyógyulása

Noha fentebb hangsúlyoztuk, hogy a séma nem a tényleges inkompetenciáról szól, hanem a hiedelemről, hogy inkompetensek vagyunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a sémáink nem az űrből pottyannak az életünkbe, hanem tapasztalataink alapján alakítjuk ki őket. A Di esetében ez azt jelenti, hogy aki azt hiszi magáról, hogy semmit nem tud önállóan megcsinálni, annak a múltjában jó eséllyel találunk olyan tapasztalatokat, amikor bizonyos dolgokat valóban nem tudott megcsinálni.

A terápiában ez az egyik feladat: különválasztani azt, amit a kliens valóban nem tud, attól, amiről azt hiszi, hogy nem tudja. Ki kell alakítani és meg kell erősíteni azokat az új készségeket, amelyek az önálló életvitelhez szükségesek – jobb későn, mint soha. Ha negyvenévesen tanulja meg valaki, hogy kell borotválkozni (mert korábban mindig akadt valaki, aki megborotválta; én magam ismertem ilyen embert), az még mindig jobb, mint ha soha nem tanulja meg. A terapeutának mindig figyelnie kell arra, hogy a kliens aktuális segítségkérése vagy elkerülő viselkedése mögött mi van: valódi ismerethiány vagy a séma megnyilvánulása?

Ennek a sémának a kezelése elképzelhetetlen házi feladatok végzése nélkül. A terapeuta és a kliens az órán először is közösen megállapítják, hogy mi az a készség, ami a kliensnél hiányzik – mondjuk nem tudja, hogy kell kenyeret kérni. Másodszor a terapeuta elmondja mindazt az információt, amire a kliensnek szüksége van – például azt, hogy milyen boltokban lehet kenyeret kapni; hogy miről lehet felismerni, ha a kenyér nem friss; hogy hogyan lehet felismerni, hogy a bolt, amelyben épp tartózkodunk, az önkiszolgáló (tehát el kell venni a kenyeret) vagy kérni kell az eladótól; hogy kb. mennyi pénzre van szükségünk, ha egy kiló kenyeret akarunk venni, stb. A kliensnek mindezt természetesen gyerekkorában kellett volna megtanulni – de hát a „kellett volna” az elképzelhető legfölöslegesebb szókapcsolat. A terapeuta feladata, hogy a korlátozott szülői újragondoskodás keretében pótolja a kliens életének hiányosságait.

Harmadszor begyakorolják a terápiás ülés keretein belül – akár szerepjátékban, akár imaginációban – az épp tanulandó feladatot. Negyedszer pedig jöhet maga a házi feladat: a kliensnek a következő találkozásig a közösen megállapított alkalommal kell elvégezni az adott tevékenységet. Kenyeret venni. Hajat mosni. Csekket befizetni. Buszra szállni. Ügyfélszolgálattal beszélni. Megkérdezni az utcán egy idegentől a pontos időt. Egyszóval bármit, amiről a kliens azt hiszi, hogy nem képes rá egyedül.

Mindezen gyakorlatok persze – a séma természetéből adódóan – nem kis szorongással járnak. A kliens feladata, hogy megtanulja megnövelni az elviselhető szorongás mennyiségét. A terapeutáé pedig, hogy ha szükséges, tüneti szinten is segítsen a szorongás leküzdésében, pl. valamilyen relaxációs technika megtanításával.

Emellett a terapeutának van még egy feladata, ami talán a legnehezebb. Az egész folyamatban úgy kell jelen lennie, hogy miközben biztonságot ad a kliensnek, miközben tanítgatja és nevelgeti mindarra, amit alkalmasint gyerekkorában kellett volna megtanulnia – eközben a dependenciára amúgy is hajlamos kliens ne kerüljön tőle függő viszonyba, hanem mind jobban önállósodjon, és végül képes legyen leszakadni a terapeuta személyéről.

(A nárcisztikus, illetve a saját Di sémájukat túlkompenzáló terapeuták e téren nehezített terepen mozognak.)

A nyelvtanulók rendre beleesnek egy tévedésbe, amikor a szabályok bemagolása során azon méltatlankodnak, hogy a szabályok nem logikusak. Mért nem tudtak az adott nyelv beszélői értelmesebb rendszert kialakítani?! – A türelmesebb tanár ilyenkor elmagyarázza, hogy a nyelvek nem úgy keletkeztek, hogy egy rakás nyelvész összeült, és hosszas viták után úgy döntött, hogy „a latinban legyen ötféle névszóragozás (declinatio)”, vagy „úgy lesz klassz az angol, ha 12 igeidőt pakolunk bele”. Ehelyett az adott nyelvközösség elkezdett valahogy beszélni, kialakult az adott nyelv(járárs), híján minden logikának és következetességnek. Aztán jöttek a nyelvészek, és addig vakarták a fülüket, amíg ezt az egész katyvaszt sikerült legalább egy kicsit áttekinthető kategóriákba préselni, és így tanítható rendszerré varázsolni.

Ugyanez a helyzet a pszichológiai modellekkel is. A sématerápiában pl. azt mondjuk, hogy az embernek 18 korai maladaptív sémája lehet, amelyek 5 sématartományba csoportosíthatók. Örülünk neki: hurrá, egy logikus rendszer. Aztán belefut az ember az Összeolvadás–éretlenség sémába (Em, az angol Enmeshment–Undeveloped selfalapján), és elgondolkodik: mit keres ez a séma a II. sématartományban (Károsodott autonómia és teljesítőképesség), amikor ugyanezzel az erővel szerepelhetne a III.-ban is (Károsodott határok)?

A válasz az, hogy az emberi psziché sajnálatos módon nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy logikus kategóriákba rendezze magát. A rendszeralkotó pszichológusok igyekeznek rendet vágni a káoszban, és – az átláthatóság érdekében – különválasztani olyan dolgokat, amelyek valójában összetartoznak. Amikor az Összeolvadás–éretlenségsémát kell elhelyezni a modellben, akkor adódik a kérdés: melyik érzelmi alapszükségletszenved itt csorbát: az autonómia, kompetencia, én-azonosság érzése, vagy a reális keretek (határok) és önkontroll?

Mindkettő. Az Em séma lényege, hogy az egyénnek nem alakulnak ki a saját határai – ez alapján illene a III. tartományba; ennek következtében nincs épkézláb identitása – ez viszont a II. tartomány jellemzője. Amint mondtam: az emberi psziché nem logikus. A rendszer alkotója az ilyen zavaros helyzetekben valami alapján döntést hoz, a rendszer tanulója pedig ezt a döntést tiszteletben tartja.

Ezt teszem most én, és erre kérem az Olvasót is.

„Egy lélek, két legény”

A nem egészen hatéves Róbert Gida és Micimackó között ez az összeolvadás természetes és adaptív, azaz a fejlődést szolgálja. Amikor az anyával való kezdeti tökéletes egység (az ún. szimbiózis) elkezd felbomlani, de az énhatárok még gyengék, a kisgyereknek szüksége van valamire (többnyire egy tárgyra), ami, ha nem is adja meg, de legalábbis reprezentálja számára az egzisztenciális biztonságot. Valamire, ami átmenetet képez közte és a vele egységet immár nem képező anyja között. Ezt nevezzük átmeneti tárgynak. Amikor aztán az énhatárok kialakulnak és megszilárdulnak, az átmeneti tárgy elveszíti a jelentőségét. A nagyobb kisgyerek is szereti a maciját, olykor szívesen alszik is vele, de mire iskoláskorba kerül, már nem okoz tragédiát, ha a maci nem megy vele az iskolába, hanem otthon várakozik rá.

Előfordul azonban, hogy az énhatárok kialakulása nem sikerül. A gyerek oly mértékben azonosulhat valamelyik (vagy mindkét) szülőjével, hogy valósággal összeolvad vele. Nem alakul ki saját én-azonossága; nincs – vagy legalábbis nem egyértelmű – a határ a két személy identitása között. Alkalmasint a terapeuta sem tudja eldönteni ilyenkor, hogy kivel is beszélget: a vele szemben ülő klienssel, avagy a kliens fejében csücsülő szülővel.

A „szülő” szó ebben az esetben metonímiának tekinthető, és pontosabb, ha szülő-figuráról beszélünk. Felnőtt kliens esetében ez nagyon gyakran a házastárs vagy partner, de lehet a (többnyire idősebb) testvér, illetve valamilyen más tekintélyszemély: tanár, edző, jó barát stb.

Akinek Em sémája van, az valahol elakadt a felnőtté válás útján. A másik személlyel való összeolvadtság mindig együtt jár bizonyos fokú éretlenséggel (innen a séma neve). Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy lehet valaki úgyis nagyra nőtt gyerek, hogy nincs szó összeolvadtságról: az éretlenség önállóan is megjelenhet, pontosabban más sémával összefüggésben. Ilyen pl. a Kóros másokra irányultság sématartomány Behódolás sémája (lásd később).

 

„Mondd, mit hiszesz...?”

Mi jár annak a fejében, aki össze van olvadva egy másik emberrel – akár valamelyik szülőjével, akár a partnerével vagy bárki mással? A frappáns válasz: a másik ember. Bár valamennyien hordozunk magunkban sorskönyvi üzeneteket – sőt a tranzakcióanalízis (TA) megalapítója, Eric Berne egyenesen így fogalmaz: „Ha hangokat hallasz a fejedben, akkor valószínűleg normális vagy” –, de azért, Horatiusszal szólván, „est modus in rebus”, azaz mindennek megvan a maga mértéke.

Az Összeolvadás–éretlenség sémával rendelkező személy fejében a szülő-figura nem csupán gyakori vendég, hanem jószerével állandó lakcímmel van oda bejelentkezve. Mély meggyőződése, hogy nem tudna érzelmileg létezni a másik folyamatos támogatása nélkül. Olyan szorosnak érzi a köteléket, mintha ők ketten egy személy volnának. Elképzelhető, hogy azt hiszi, belelát a másik gondolataiba, kérdés nélkül kitalálja annak kérését. Amikor fölmerül annak lehetősége, hogy határokat állítson kettejük között, azt kifejezetten rossz ötletnek tartja, és ha – alkalmasint a terápia hatására – mégis elindul az önállósodás folyamata, akkor mély bűntudatot érez.

Szélsőséges esetben az illető nem tudja, ki is ő valójában; megeshet, hogy kételkedik saját létezésében. Az identitás hiánya üresség érzéssel járhat; azt élheti meg, hogy irány nélkül sodródik a világban. És bár az említett bűntudat miatt a határok állítása szóba se jön nála, az összeolvadtság nyomasztja, fojtogatja.

FIGYELEM!

A most tárgyalt séma bizonyos hasonlóságot mutat a II. sématartomány egy másik sémájával, a Dependencia–inkompetenciával. Mindkét séma túlzott fontosságot tulajdonít egy másik szmélynek. A kettő azonban nem tévesztendő össze egymással. A Di alaphiedelmét így lehet megfogalmazni: „Nem vagyok képes boldogulni hétköznapi feladatokkal; rászorulok a másik állandó támogatására.”Ezzel szemben az Em alapgondolata: „Annyira összefolyik az én életem és a másik élete, hogy jóformán nem is tudom egy-egy gondolatról, érzésről, hogy kié valójában.”

Most pedig szokás szerint lássuk, milyen önkárosító viselkedésekre vezethet a séma annak függvényében, hogy az egyén a három maladaptív megküzdési stílus melyikét választja!

 

Három út

A Összeolvadás–éretlenség sémáját elfogadó ember életét gyakorlatilag a másik személyen (szülő, partner stb.) keresztül éli. Mindent elmond neki, és elvárja ennek viszonzását. Eközben – értelemszerűen – nem fejlődik ki saját identitása, az adottságai, a tehetsége. Nincsenek egyéni preferenciái, nem követi természetes hajlamait. Kritika nélkül szajkózza a másik véleményét, gondolatait, szolgaian követi annak világnézetét, értékrendjét, ízlését. Önálló, a szülő-figurától eltérő gondolata, érzése, viselkedése nincs; ha ilyesmi véletlenül mégis felüti a fejét az életében, akkor azonnali hatállyal el is nyomja.

Láttuk, hogy a séma a szülővel való túl szoros kapcsolat során alakul ki. Ugyanakkor, ha már kialakult és megszilárdult, könnyen megtörténhet, hogy az összeolvadás iránti szükséglet tárgyat változtat: noha sikerül elszakadni a szülőtől, valaki annak helyére lép. Ez többnyire a párkapcsolaton belül történik meg, de végső soron szülőpótlékká válhat bárki fontos és erős személy – akár egy karizmatikus vallási vagy politikai vezető is –, akinek a gondolatait, szavajárását, viselkedését utánozhatja.

A séma elkerülője igyekszik független maradni. Általában kerüli az intimitást, de főleg azok társaságát, akik az egyéniséget szorgalmazzák.

A túlkompenzáló ezzel szemben próbál úgy tenni, mintha ő lenne az autonómia mintaképe. Ennek jegyében mindent elkövet, hogy gondolkodásában, életvitelében ellenkezővé váljon a jelentős személyekkel. Persze a kígyó itt is a saját farkába harap, hiszen ezen igyekezetében élete origója továbbra is ugyanaz, ami volt: a másik személy gondolkodása, életvitele. Nem először (és nem utoljára) állapítjuk meg: a túlkompenzáló viselkedés pontosan ugyanúgy a séma fenntartását és megerősítését szolgálja, mint az elfogadás.

 

Az önállóság felé

A összeolvadt és éretlen klienssel való terápiás cél kézenfekvő: abban kell őt segíteni, hogy képes legyen az önállóságra, és gyerekkori elakadását meghaladva érett felnőtté váljon, akinek vannak saját gondolatai, vágyai, érzései, preferenciái, ízlése, szokásai – egyszóval saját élete és identitása.

A terapeuta ennek érdekében úgy szabályozza a terápiás kapcsolatot, hogy az se túl szoros, se túl távoli ne legyen. A túl szoros kapcsolat ugyanis az összeolvadást erősítené: megeshet, hogy a kliens a terapeutát lépteti a szülő-figura szerepébe. A túl nagy távolság ellenben azt eredményezheti, hogy a kliens elszakítottnak érzi magát (főleg ha az Emmellett van Elhagyatottság–instabilitás vagy Érzelmi depriváció) sémája is), és nem lesz motivált a változásra. A terapeuta tehát – akárcsak a Dependencia–inkompetenciá séma kezelése esetén – kezdetben enged bizonyos fokú összeolvadást, de aztán a kliens leválását, önállósodását szorgalmazza.

Az érdemi munka a fejben, a hiedelmek átírásával kezdődik. A kognitív munka során a kliensnek be kell látnia, hogy a szülő-figurával való összeolvadtság konkrét hátrányokkal jár számára, és el kell jutnia oda, hogy a saját identitást és az önálló életet kívánatosabbnak lássa. A belátás egyik eszköze lehet, ha tételes listát készít a szülő-figurához hasonló, illetve a tőle eltérő tulajdonságokról, felismerve, hogy egyáltalán vannak tőle eltérő tulajdonságai, azaz nem azonos a másik emberrel.

Az élmény-alapú technikák mind a múlt feldolgozásában, mind a jövő kialakításában fontos szerepet játszanak. A terapeuta irányítása mellett a kliens például elképzelhet egy gyerekkori helyzetet, amelyben elkülönül a szülő-figurától: a szokásos automatikus egyetértés helyett kifejezi vele szemben saját gondolatát, véleményét, érzését. Ami a jövőt illeti: imaginációban megélheti, hogy határokat szab a másik felé: visszautasítja, hogy intim információkat áruljon el neki saját magáról, vagy hogy több időt töltsön vele.

Ezek nem könnyű feladatok. Megeshet, hogy a kliens első nekifutásra nem is boldogul velük. Ez esetben a terapeutára hárul a feladat, hogy – akár belépve a kliens imaginációjába, akár szerepjátékban – előjátssza a kliens számára az Egészséges Felnőtt viselkedését, ily módon új, adaptív mintákat tanítva a régiek helyett. Ez a fajta terápiás intervenció az ún. korlátozott szülői újragondoskodás része.

 

Elmélet – és gyakorlat

Azt mondtuk, a terápiás munka a fejben kezdődik. Ha azonban ott is végződik, akkor a meggyengített séma hamarosan új erőre kap. Az átírt hiedelmeket, az imaginációs feladatokban kialakított új viselkedésmintákat mielőbb át kell ültetni a gyakorlatba.

A viselkedésterápiás technikák közé tartozik, hogy a kliens házi feladatként listát készít a számára élvezetes élményekről, tevékenységekről. Ebbe beletatozhat a kedvenc zenék, filmek, könyvek, ételek összegyűjtése. Mindezt könnyebb mondani, mint megtenni: megeshet, hogy az első próbálkozások tökéletes kudarccal járnak, mert a séma egész egyszerűen megakadályozza a klienst abban, hogy felismerje, mit is szeret valójában. Előfordulhat, hogy a következő órán, a lista átnézése közben kiderül, hogy annak minden eleme valójában az anya (apa, házastárs, barát stb.) világát reprezentálja: a kliens öntudatlanul is az ő kedvenc könyveit, filmjeit, kirándulóhelyeit stb. gyűjtötte csokorba. Az ilyen lista a kliens számára a séma bizonyítékául szolgálhat (ha esetleg addig nem látta volna be); a házi feladat megismétlése viszont már a gyógyulás eszköze lehet.

Egy másik listát is érdemes elkészíteni: a kliens számára fontos személyek vonzó és taszító tulajdonságainak gyűjteményét. Utóbbiakat azért, hogy megsegítse fent említett kognitív munkát: annak belátását, hogy a másikkal való azonosulás nem tekinthető maradéktalanul előnyösnek.

Mivel a korai maladaptív sémák a személyiség tartós mintázatát alkotják, gyógyításuk nem ritkán azzal jár, hogy – túl a hétköznapi változtatásokon – a kliensnek radikális döntéseket kell hoznia életében. Ez olykor a baráti kör teljes újraszervezését jelenti, máskor a párkapcsolatból való kilépést – akár több év vagy évtized után. Mint minden sémára, úgy az Összeolvadás–éretlenségre is igaz, hogy az egészség és elégedett élet útja csak az lehet, ha a kliens olyan partnert és barátokat választ magának, akik nem erősítik meg a korábbi, önpusztító mintáit, hanem segítik alapvető érzelmi szükségletei kielégülését, és elismerik, sőt támogatják függetlenségét, identitását, autonómiáját.

Sématerápiás „kórházunk” harmadik emeletén találjuk a Károsodott határok nevű sématartományt. Az alábbiakban az ide tartozó két séma közül azt vesszük szemügyre közelebbről, amelyik Feljogosítottság–grandiozitás névre hallgat (betűjele Et, az angol Entitlement–Grandiosity alapján).

Megrekedve a folyóparton

Ismerjük Narcissus történetét: a gyönyörű fiú a folyóba nézve megpillantotta tükörképét, és az ott látott szép arc annyira lenyűgözte, hogy azonmód beleszeretett önmagába, és többé nem tudott elszakadni képmásától. Azóta sem: máig ott áll a folyóparton, sárga virággá változva.

E ponton először is szögezzük le, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egy egészséges, felnőtt, autonóm embernek igenis szüksége van önszeretetre. Ki-ki csak abból tud adni másoknak, amije neki magának van, és ha valaki megveti önmagát, vagy legalábbis semmibe tartja, az a lelke mélyén a másikat is meg fogja vetni (vagy legalábbis semmibe fogja tartani), akkor is, amikor praktikusan épp az életét és vérét áldozza érte.

Az Et sémával – vagy mondjuk így: nárcisztikus tulajdonságokkal ellátott – emberrel nem az a baj, hogy szereti önmagát, hanem az, hogy megrekedt az önszeretetben, mint Narcissus a folyóparton, és nem tud továbblépni tényleges célja felé. Gyönyörű példát mutat erre a Világszép Nádszálkisasszony című magyar népmese egy epizódja. A királyfi, ugyebár, azért indult útnak, hogy megszerezze magának a legszebb királykisasszonyt. utazása során, táltos paripája hátán feljut az égbe, a Nap fényes pitvarába.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.
És nézegette volna magát ítéletnapig, és elbukott volna valódi célját illetően: a gyönyörű királylány máig ott lenne egy nádszálba zárva, túl a világvégén, a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén. Emlékszünk még, miért is nevezzük a sémákat maladaptívnak? Hát attól, hogy nem segítenek hozzá ahhoz, hogy a realitások talaján mozogva elérjük céljainkat, és kielégítsük érzelmi szükségleteinket.

De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.
Egy mesének számos értelmezési szintje van. A következő mondatok tehát korántsem „az egyetlen” érvényes dekódolását jelentik a fenti epizódnak, már csak azért sem, mert ez a mese korábbi, mintsem a pszichoterápiát feltalálták volna. Azonban kétségtelen, hogy amennyiben a kliens nárcisztikus beállítódása és viselkedése megjelenik a terápiában, azt nem szabad annyiban hagyni, mert az egész terápia bukhat rajta. Nem haraggal, nem ráfújva ugyan, de a terapeutának konfrontálnia kell a klienst azzal, hogy amíg önmaga imádatában tetszeleg, nem találja meg azt az életet, amely valóban kielégülést és boldogságot hoz neki. Az ezzel szembesített kliens pedig, lebucskázva az önmagának állított piedesztálról, könnyen belezuhanhat a „sötét lyukba”, ahonnan „sem eget, sem földet nem lát”. Ezen a sötétségen kell átküzdenie magát, hogy tényleges célját elérje.

S ha eközben szívből utálja a terapeutáját, amiért az cseszteti őt, ahelyett, hogy leborulva imádná – hét édes istenem; ennek elviselése benne van a terapeuta munkaköri kötelességében.

Őfelsége, a nárcisztikus

A Feljogosítottság–grandiozitás séma megértéséhez érdemes végiggondolni a kifejezést alkotó mindkét szót. Kezdjük a másodikkal!

A grandiozitás kifejezés arra utal, hogy az illető különlegesnek, jobbnak érzi magát másoknál. Szebb, okosabb, bölcsebb, empatikusabb, tapasztaltabb, ügyesebb, értékesebb, mint a környezetében élők – legalábbis ezt hiszi magáról.

A feljogosítottság ennek már csak következménye: mivel ő ilyen pompás alak, nyilvánvaló, hogy neki több jár, mint másoknak – ez egyszerűen „így igazságos”. Előjogok illetik meg, és az emberi kapcsolatokban érvényesülő kölcsönösség követelménye rá nem vonatkozik. Jellemző rá a sznobizmus, a versengés, a másokon való uralkodás, a bántó erőfitogtatás. Kontrollálja mások viselkedését. Ha épp segítő szakmában dolgozik, akkor megtanulhatja ugyan az empatikus kommunikáció számos patternjét, de képtelen a valódi empátiára. Önző, mások igényeit nem veszi figyelembe. Bármit kimond, bármit megtesz, bárkin átgázol.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ha nárcisztikusunk vendégségbe megy (vagy épp terápiába), a zavar legkisebb jele nélkül becsönget negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Betrappol cipővel a szobába, és kérdés nélkül veszi birtokba vendéglátója bútorait, használati tárgyait. A házigazda által elébe tálalt ételt viccesen kritizálja, beszélgetés közben pedig kifejti, hogy a másiknak az övétől eltérő véleménye miért úgy marhaság, ahogy van. Ha azonban elég jól érzi magát, akkor vendéglátója egyre kevésbé burkolt célzásait sem érti el arra vonatkozóan, hogy amannak reggel korán kell kelnie, és akár hajnali háromig ott eszi a fene, amikor is nyíltan megkérik, hogy menjen végre haza. Ekkor mélyen megbántódik ezen az udvariatlanságon.

Ha sörözni megy, evidenciának veszi, hogy a másik fizet; cserébe bőséggel szóval tartja őt önmagáról – jelentse ez a munkahelyi vagy párkapcsolati problémájának taglalását, az álmai értelmezését, vagy valamilyen aktuális gondolat vagy bosszúság terjengős előadását. Ha épp észbe kap, akkor az úgy történik, mint a régi viccben:

– Na jó, most már elég, hogy állandóan én beszélek és énvagyok a téma. Érdekel, hogy mi van veled, úgyhogy beszélj már végre te is egy kicsit! Például mi a véleményed rólam?
 
Sörözés után – hiszen a KRESZ rá nem vonatkozik – beül a böhöm nagy terepjárójába, indexelés nélkül, a záróvonalon átlépve, a többieket levillogva vág be a belső sávba, és bömbölő motorral hajt végig az éjszakai városon, hogy megérkezvén elfoglaljon két parkolóhelyet (amelyek közül az egyik rokkantaknak van fenntartva).

Persze azért neki is vannak emberi érzései. Pokoli dühöt, de akár mardosó fájdalmat is tud érezni, ha nem kapja meg, amit szeretne: nevezetesen, ha nem ismerik el a nagyságát, nem dicsérik eleget, nem istenítik megfelelően és elég hosszan – vagy ha épp nem kap elég lájkot az új sématerápiás cikkére...

No igen – feljogosított érzése, viselkedése bárkinek lehet. A fenti leírás elég szélsőségesre sikerült (szándékosan), de azért tegyük világossá: ahogy a lehangoltság érzése nem a major depresszióval diagnosztizált betegek sajátja, úgy az Et séma – és a belőle fakadó önzés – sem korlátozódik a nárcisztikus személyiségzavarra. Időnként valamennyien jól tesszük, ha belenézünk a tükörbe (csak ne ragadjunk előtte).

Megküzdési reakciók

Az eddigiek arra vonatkoztak, amikor valaki elfogadja az Et sémáját. Mi a helyzet azonban a másik két megküzdési stílussal?

Fentebb egy kétszemélyes sörözést írtunk le. Nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb példa, ugyanis a séma elkerülője nem szívesen vesz részt olyan helyzetekben, ahol nem irányul rá kellő figyelem. Inkább preferál egy nagyobb társaságot, ahol sok-sok csillogó szempár csodáló tekintetét élvezheti egyszerre. Ha ez nem adatik meg, vagy ha fenyeget a veszély, hogy nem emelkedhet ki a társaságból, akkor inkább otthon marad, mert az „egy vagyok a sok közül” érzését nem tudná elviselni.

Ami a túlkompenzálást illeti, az érdekes dolog. Itt érdemes különválasztani a séma két tényezőjét.

A feljogosítottság túlkompenzálása azt jelenti, hogy emberünk úgy viselkedik, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem számít. Mások körül fog ugrálni, lesi a kívánságaikat, saját igényeit nem fejezi ki. Egyszóval úgy viselkedik, mint akinek épp csúcsra jár az Önfeláldozás (Ss) sémája (erről lásd később).

Akinél a túlkompenzálás a grandiozitásra irányul, az nem nyári mikulásnak mutatja magát a környezete felé, hanem egyszerűen kicsinek. Kicsinek és értéktelennek. Vagyis mindazt hozza, amit amúgy egy tisztességes Csökkentértékűség–szégyen sémától elvárnánk.

Két eredet, egy eredmény

Fontos emlékezetünkbe idézni a sématerápia egyik alapelvét: a séma érzelmi és kognitív tényezők mintázata (ebbe beletartoznak emlékek és testi érzések egyaránt); ami nem tartozik bele, az a viselkedés. A viselkedést az imént említett megküzdési stílusokhatározzák meg.

Esetünkben ebből az következik, hogy amikor két ember a feljogosított attitűd fentebb taglalt megnyilvánulásait produkálva hajszálra ugyanúgy viselkedik, akkor korántsem biztos, hogy kettejüket ugyanaz a séma mozgatja.

A sématerápia terminológiája megkülönbözteti a nárcizmus és a tiszta feljogosítottságfogalmát. Hogy az elnevezések szerencsések-e, azt nem tisztem megítélni. A lényeg azonban a következő:

Vannak olyan felnőttek, akiket annak idején egyszerűen elrontottak. Ha felidézzük, mitől is alakulnak ki a korai maladaptív sémák, akkor a gyerekkorban kapott „túl kevés jó” (elhanyagolás) és „túl sok rossz” (traumatizáció), valamint a „szelektív azonosulás” mellett szerepel a „túl sok jó” is. Ez azt jelenti, hogy a gyereket elkényeztetik, nem szabnak neki határokat (emlékezzünk: épp a Károsodott határok sématartományban bolyongunk), túlzottan engedékenyek vele, állandóan ráhagyják, hogy mit csináljon. Vagy mert így egyszerűbbnek látszik, vagy mert félnek a gyerek hisztizésétől; az ok mindegy is: az így „nevelt” gyerek nem fogja megtanulni, hogy meddig tart ő és hol kezdődik a másik ember; az egész világot – beleértve embertársait – a saját tulajdonának fogja tekinteni, és el is várja, hogy a világ késlekedés nélkül kielégítse az összes szükségletét. Az amúgy iskolaérettségi kritériumnak számító frusztrációs tolerancia nem alakul ki nála. Elviselhetetlen kis szörnyeteg már gyerekkorában; felnőttkorára ez annyiban módosul, hogy elviselhetetlen nagy szörnyeteggé válik. Továbbá a kezdetleges hisztizésnél sokkal profibb eszközökre tesz szert az évek során a célból, hogy megszerezze, amit akar.

Ez az Et séma a maga pompájában; ez a tiszta feljogosítottság.

A nárcizmus szó ezzel szemben olyan pszichés mintázatra vonatkozik, amelyben a feljogosított viselkedés valaminek a túlkompenzálása. És mégis, minek? Természetesen valamely korai maladaptív sémának.

A ludasokat az I. sématartományban (Elszakítottság és elutasítottság) találjuk, mégpedig az Érzelmi depriváció és/vagy a Csökkentértékűség–szégyen sémák személyében. Az a kisgyerek, akit elhanyagoltak, bántottak, megaláztak, és aki ennek következtében a lelke mélyén értéktelennek hiszi magát, olyasvalakinek, aki alanyi jogon nem kaphat szeretetet, törődést és odafigyelést, könnyen válhat felnőttként nárcisztikussá.

Nemcsak a terapeutákra vonatkozik, hanem normális emberekre is: ha azt látjuk, hogy valaki birodalmi lépegetőként gázolja le környezetét, akkor érdemes megfontolni annak lehetőségét, hogy az „egocentrikus, arrogáns dög” címke kiosztásával nem biztos, hogy teljes mélységében megragadtuk az illetőt pszichéjének komplexitását. Könnyen lehet, hogy a riasztónak szánt külső valójában egy félénken pityergő gyermeket rejt.

Kevésbé stilizáltan ugyanez: „Nagy autó – kis farok.”

Embert faragni

A terapeutának ez a feladata. Mint a mesében a Nap szolgájának, ki kell mozdítania a klienst a nárcizmusából, aprólékos munkával lefaragva viselkedéséből a feljogosítottság és grandiozitás okozta kinövéseket, és be kell őt vezetnie a felnőtt emberek világába, amely világ alapja az együttműködés, a kölcsönösség, a méltányosság, a szolidaritás. Segítenie kell – alkalmasint sok évtizedes késéssel – kiépíteni azokat a határokat, amelyek révén a kliens meg tudja különböztetni önmagát a világtól, és megtanulhatja, hogy a világ nem egyetlen hatalmas, őt tápláló anyamell, hanem az életben szép számmal adódnak olyan igények, amelyek ott és akkor nem elégülnek ki, sőt lehet, hogy soha nem is fognak.

A kliensnek azt kell belátnia – és ez a hiedelemrendszer szintjén zajló kognitív munkával lehetséges –, hogy bár a hétköznapokban Et sémája sok előnyt hoz neki, hosszú távon mégis hátránya származik belőle. Hiszen amíg azt hiszi, hogy a vágyott dolgok neki járnak, addig minden egyes csalódás az identitása szintjén fogja őt megsebezni; hatalmas energiákat pazarol el arra, hogy dühöngjön, igazságot követeljen magának, bosszút álljon – s mindezen energiákat olyan tevékenységektől vonja el, amelyek valódi örömöt, felszabadultságot, bensőséges kapcsolatokat eredményezhetnének. Nárcisztikusnak lenni rettentő magányos dolog.

Ami a fent említett „kis farkat” illeti: ha a terapeuta számára világos, hogy nem egy elkényeztetett óriáscsecsemővel van dolga, akit tényleg „csak” fel kell növesztenie, hanem a viselkedést a háttérben húzódó I. tartománybeli alapsémák mozgatják, akkor ezekkel a sémákkal kell dolgoznia. Az ott leírt irányelveknek megfelelően kell – a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció megfelelő arányú elegyítésével – egyfelől azt tisztázni, hogy az a bizonyos „kis farok” (értsd: bármilyen adottság, ami miatt a kliens értéktelennek gondolja magát) objektíve „nem is olyan kicsi”; másfelől, ha bebizonyosodik, hogy nincs szó torzításról, azaz a szégyellt tulajdonság valóban jelen van, és úgy van jelen, a felnőtt megoldás akkor sem a szégyen erre (és nem is a túlkompenzálás), hanem valamilyen adaptív megküzdési stratégia kiépítése.

E séma gyógyításában az élményen alapuló munkának (imagináció, szerepjáték) kevesebb jelentősége van. A hangsúly a kognitív munkán van: annak beláttatásán, hogy a kliens egyrészt nem tökéletes, másrészt nem is kell annak lennie, és hogy az „élet” nevű meccset nem lehet egy kapura rúgva játszani, csak kölcsönösségi alapon; valamint a viselkedésterápián, amely apró lépésekkel, sok-sok gyakorlással segíti a klienst abban, hogy diszfunkcionális viselkedéseinek határt szabjon, fokozatosan levetkőzze őket, és valami újjal – kevésbé grandiózussal, ámde sokkal emberibbel – helyettesítse őket.

Amikor pedig a hétköznapi élet apró kis momentumai azt kezdik visszaigazolni, hogy a harapós plüss nyuszi elkezdett megszelídülni – az bizony szubjektíve nagy sikerélmény és nagy öröm, terapeutának és kliensnek egyaránt.

Sématerápiás „kórházunk” harmadik emeletén találjuk a Károsodott határok nevű sématartományt. Az alábbiakban az ide tartozó két séma közül azt vesszük szemügyre közelebbről, amelyik Feljogosítottság–grandiozitás névre hallgat (betűjele Et, az angol Entitlement–Grandiosity alapján).

Megrekedve a folyóparton

Ismerjük Narcissus történetét: a gyönyörű fiú a folyóba nézve megpillantotta tükörképét, és az ott látott szép arc annyira lenyűgözte, hogy azonmód beleszeretett önmagába, és többé nem tudott elszakadni képmásától. Azóta sem: máig ott áll a folyóparton, sárga virággá változva.

E ponton először is szögezzük le, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egy egészséges, felnőtt, autonóm embernek igenis szüksége van önszeretetre. Ki-ki csak abból tud adni másoknak, amije neki magának van, és ha valaki megveti önmagát, vagy legalábbis semmibe tartja, az a lelke mélyén a másikat is meg fogja vetni (vagy legalábbis semmibe fogja tartani), akkor is, amikor praktikusan épp az életét és vérét áldozza érte.

Az Et sémával – vagy mondjuk így: nárcisztikus tulajdonságokkal ellátott – emberrel nem az a baj, hogy szereti önmagát, hanem az, hogy megrekedt az önszeretetben, mint Narcissus a folyóparton, és nem tud továbblépni tényleges célja felé. Gyönyörű példát mutat erre a Világszép Nádszálkisasszony című magyar népmese egy epizódja. A királyfi, ugyebár, azért indult útnak, hogy megszerezze magának a legszebb királykisasszonyt. utazása során, táltos paripája hátán feljut az égbe, a Nap fényes pitvarába.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.
És nézegette volna magát ítéletnapig, és elbukott volna valódi célját illetően: a gyönyörű királylány máig ott lenne egy nádszálba zárva, túl a világvégén, a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén. Emlékszünk még, miért is nevezzük a sémákat maladaptívnak? Hát attól, hogy nem segítenek hozzá ahhoz, hogy a realitások talaján mozogva elérjük céljainkat, és kielégítsük érzelmi szükségleteinket.

De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.
Egy mesének számos értelmezési szintje van. A következő mondatok tehát korántsem „az egyetlen” érvényes dekódolását jelentik a fenti epizódnak, már csak azért sem, mert ez a mese korábbi, mintsem a pszichoterápiát feltalálták volna. Azonban kétségtelen, hogy amennyiben a kliens nárcisztikus beállítódása és viselkedése megjelenik a terápiában, azt nem szabad annyiban hagyni, mert az egész terápia bukhat rajta. Nem haraggal, nem ráfújva ugyan, de a terapeutának konfrontálnia kell a klienst azzal, hogy amíg önmaga imádatában tetszeleg, nem találja meg azt az életet, amely valóban kielégülést és boldogságot hoz neki. Az ezzel szembesített kliens pedig, lebucskázva az önmagának állított piedesztálról, könnyen belezuhanhat a „sötét lyukba”, ahonnan „sem eget, sem földet nem lát”. Ezen a sötétségen kell átküzdenie magát, hogy tényleges célját elérje.

S ha eközben szívből utálja a terapeutáját, amiért az cseszteti őt, ahelyett, hogy leborulva imádná – hét édes istenem; ennek elviselése benne van a terapeuta munkaköri kötelességében.

Őfelsége, a nárcisztikus

A Feljogosítottság–grandiozitás séma megértéséhez érdemes végiggondolni a kifejezést alkotó mindkét szót. Kezdjük a másodikkal!

A grandiozitás kifejezés arra utal, hogy az illető különlegesnek, jobbnak érzi magát másoknál. Szebb, okosabb, bölcsebb, empatikusabb, tapasztaltabb, ügyesebb, értékesebb, mint a környezetében élők – legalábbis ezt hiszi magáról.

A feljogosítottság ennek már csak következménye: mivel ő ilyen pompás alak, nyilvánvaló, hogy neki több jár, mint másoknak – ez egyszerűen „így igazságos”. Előjogok illetik meg, és az emberi kapcsolatokban érvényesülő kölcsönösség követelménye rá nem vonatkozik. Jellemző rá a sznobizmus, a versengés, a másokon való uralkodás, a bántó erőfitogtatás. Kontrollálja mások viselkedését. Ha épp segítő szakmában dolgozik, akkor megtanulhatja ugyan az empatikus kommunikáció számos patternjét, de képtelen a valódi empátiára. Önző, mások igényeit nem veszi figyelembe. Bármit kimond, bármit megtesz, bárkin átgázol.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ha nárcisztikusunk vendégségbe megy (vagy épp terápiába), a zavar legkisebb jele nélkül becsönget negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Betrappol cipővel a szobába, és kérdés nélkül veszi birtokba vendéglátója bútorait, használati tárgyait. A házigazda által elébe tálalt ételt viccesen kritizálja, beszélgetés közben pedig kifejti, hogy a másiknak az övétől eltérő véleménye miért úgy marhaság, ahogy van. Ha azonban elég jól érzi magát, akkor vendéglátója egyre kevésbé burkolt célzásait sem érti el arra vonatkozóan, hogy amannak reggel korán kell kelnie, és akár hajnali háromig ott eszi a fene, amikor is nyíltan megkérik, hogy menjen végre haza. Ekkor mélyen megbántódik ezen az udvariatlanságon.

Ha sörözni megy, evidenciának veszi, hogy a másik fizet; cserébe bőséggel szóval tartja őt önmagáról – jelentse ez a munkahelyi vagy párkapcsolati problémájának taglalását, az álmai értelmezését, vagy valamilyen aktuális gondolat vagy bosszúság terjengős előadását. Ha épp észbe kap, akkor az úgy történik, mint a régi viccben:

– Na jó, most már elég, hogy állandóan én beszélek és énvagyok a téma. Érdekel, hogy mi van veled, úgyhogy beszélj már végre te is egy kicsit! Például mi a véleményed rólam?
 
Sörözés után – hiszen a KRESZ rá nem vonatkozik – beül a böhöm nagy terepjárójába, indexelés nélkül, a záróvonalon átlépve, a többieket levillogva vág be a belső sávba, és bömbölő motorral hajt végig az éjszakai városon, hogy megérkezvén elfoglaljon két parkolóhelyet (amelyek közül az egyik rokkantaknak van fenntartva).

Persze azért neki is vannak emberi érzései. Pokoli dühöt, de akár mardosó fájdalmat is tud érezni, ha nem kapja meg, amit szeretne: nevezetesen, ha nem ismerik el a nagyságát, nem dicsérik eleget, nem istenítik megfelelően és elég hosszan – vagy ha épp nem kap elég lájkot az új sématerápiás cikkére...

No igen – feljogosított érzése, viselkedése bárkinek lehet. A fenti leírás elég szélsőségesre sikerült (szándékosan), de azért tegyük világossá: ahogy a lehangoltság érzése nem a major depresszióval diagnosztizált betegek sajátja, úgy az Et séma – és a belőle fakadó önzés – sem korlátozódik a nárcisztikus személyiségzavarra. Időnként valamennyien jól tesszük, ha belenézünk a tükörbe (csak ne ragadjunk előtte).

Megküzdési reakciók

Az eddigiek arra vonatkoztak, amikor valaki elfogadja az Et sémáját. Mi a helyzet azonban a másik két megküzdési stílussal?

Fentebb egy kétszemélyes sörözést írtunk le. Nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb példa, ugyanis a séma elkerülője nem szívesen vesz részt olyan helyzetekben, ahol nem irányul rá kellő figyelem. Inkább preferál egy nagyobb társaságot, ahol sok-sok csillogó szempár csodáló tekintetét élvezheti egyszerre. Ha ez nem adatik meg, vagy ha fenyeget a veszély, hogy nem emelkedhet ki a társaságból, akkor inkább otthon marad, mert az „egy vagyok a sok közül” érzését nem tudná elviselni.

Ami a túlkompenzálást illeti, az érdekes dolog. Itt érdemes különválasztani a séma két tényezőjét.

A feljogosítottság túlkompenzálása azt jelenti, hogy emberünk úgy viselkedik, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem számít. Mások körül fog ugrálni, lesi a kívánságaikat, saját igényeit nem fejezi ki. Egyszóval úgy viselkedik, mint akinek épp csúcsra jár az Önfeláldozás (Ss) sémája (erről lásd később).

Akinél a túlkompenzálás a grandiozitásra irányul, az nem nyári mikulásnak mutatja magát a környezete felé, hanem egyszerűen kicsinek. Kicsinek és értéktelennek. Vagyis mindazt hozza, amit amúgy egy tisztességes Csökkentértékűség–szégyen sémától elvárnánk.

Két eredet, egy eredmény

Fontos emlékezetünkbe idézni a sématerápia egyik alapelvét: a séma érzelmi és kognitív tényezők mintázata (ebbe beletartoznak emlékek és testi érzések egyaránt); ami nem tartozik bele, az a viselkedés. A viselkedést az imént említett megküzdési stílusokhatározzák meg.

Esetünkben ebből az következik, hogy amikor két ember a feljogosított attitűd fentebb taglalt megnyilvánulásait produkálva hajszálra ugyanúgy viselkedik, akkor korántsem biztos, hogy kettejüket ugyanaz a séma mozgatja.

A sématerápia terminológiája megkülönbözteti a nárcizmus és a tiszta feljogosítottságfogalmát. Hogy az elnevezések szerencsések-e, azt nem tisztem megítélni. A lényeg azonban a következő:

Vannak olyan felnőttek, akiket annak idején egyszerűen elrontottak. Ha felidézzük, mitől is alakulnak ki a korai maladaptív sémák, akkor a gyerekkorban kapott „túl kevés jó” (elhanyagolás) és „túl sok rossz” (traumatizáció), valamint a „szelektív azonosulás” mellett szerepel a „túl sok jó” is. Ez azt jelenti, hogy a gyereket elkényeztetik, nem szabnak neki határokat (emlékezzünk: épp a Károsodott határok sématartományban bolyongunk), túlzottan engedékenyek vele, állandóan ráhagyják, hogy mit csináljon. Vagy mert így egyszerűbbnek látszik, vagy mert félnek a gyerek hisztizésétől; az ok mindegy is: az így „nevelt” gyerek nem fogja megtanulni, hogy meddig tart ő és hol kezdődik a másik ember; az egész világot – beleértve embertársait – a saját tulajdonának fogja tekinteni, és el is várja, hogy a világ késlekedés nélkül kielégítse az összes szükségletét. Az amúgy iskolaérettségi kritériumnak számító frusztrációs tolerancia nem alakul ki nála. Elviselhetetlen kis szörnyeteg már gyerekkorában; felnőttkorára ez annyiban módosul, hogy elviselhetetlen nagy szörnyeteggé válik. Továbbá a kezdetleges hisztizésnél sokkal profibb eszközökre tesz szert az évek során a célból, hogy megszerezze, amit akar.

Ez az Et séma a maga pompájában; ez a tiszta feljogosítottság.

A nárcizmus szó ezzel szemben olyan pszichés mintázatra vonatkozik, amelyben a feljogosított viselkedés valaminek a túlkompenzálása. És mégis, minek? Természetesen valamely korai maladaptív sémának.

A ludasokat az I. sématartományban (Elszakítottság és elutasítottság) találjuk, mégpedig az Érzelmi depriváció és/vagy a Csökkentértékűség–szégyen sémák személyében. Az a kisgyerek, akit elhanyagoltak, bántottak, megaláztak, és aki ennek következtében a lelke mélyén értéktelennek hiszi magát, olyasvalakinek, aki alanyi jogon nem kaphat szeretetet, törődést és odafigyelést, könnyen válhat felnőttként nárcisztikussá.

Nemcsak a terapeutákra vonatkozik, hanem normális emberekre is: ha azt látjuk, hogy valaki birodalmi lépegetőként gázolja le környezetét, akkor érdemes megfontolni annak lehetőségét, hogy az „egocentrikus, arrogáns dög” címke kiosztásával nem biztos, hogy teljes mélységében megragadtuk az illetőt pszichéjének komplexitását. Könnyen lehet, hogy a riasztónak szánt külső valójában egy félénken pityergő gyermeket rejt.

Kevésbé stilizáltan ugyanez: „Nagy autó – kis farok.”

Embert faragni

A terapeutának ez a feladata. Mint a mesében a Nap szolgájának, ki kell mozdítania a klienst a nárcizmusából, aprólékos munkával lefaragva viselkedéséből a feljogosítottság és grandiozitás okozta kinövéseket, és be kell őt vezetnie a felnőtt emberek világába, amely világ alapja az együttműködés, a kölcsönösség, a méltányosság, a szolidaritás. Segítenie kell – alkalmasint sok évtizedes késéssel – kiépíteni azokat a határokat, amelyek révén a kliens meg tudja különböztetni önmagát a világtól, és megtanulhatja, hogy a világ nem egyetlen hatalmas, őt tápláló anyamell, hanem az életben szép számmal adódnak olyan igények, amelyek ott és akkor nem elégülnek ki, sőt lehet, hogy soha nem is fognak.

A kliensnek azt kell belátnia – és ez a hiedelemrendszer szintjén zajló kognitív munkával lehetséges –, hogy bár a hétköznapokban Et sémája sok előnyt hoz neki, hosszú távon mégis hátránya származik belőle. Hiszen amíg azt hiszi, hogy a vágyott dolgok neki járnak, addig minden egyes csalódás az identitása szintjén fogja őt megsebezni; hatalmas energiákat pazarol el arra, hogy dühöngjön, igazságot követeljen magának, bosszút álljon – s mindezen energiákat olyan tevékenységektől vonja el, amelyek valódi örömöt, felszabadultságot, bensőséges kapcsolatokat eredményezhetnének. Nárcisztikusnak lenni rettentő magányos dolog.

Ami a fent említett „kis farkat” illeti: ha a terapeuta számára világos, hogy nem egy elkényeztetett óriáscsecsemővel van dolga, akit tényleg „csak” fel kell növesztenie, hanem a viselkedést a háttérben húzódó I. tartománybeli alapsémák mozgatják, akkor ezekkel a sémákkal kell dolgoznia. Az ott leírt irányelveknek megfelelően kell – a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció megfelelő arányú elegyítésével – egyfelől azt tisztázni, hogy az a bizonyos „kis farok” (értsd: bármilyen adottság, ami miatt a kliens értéktelennek gondolja magát) objektíve „nem is olyan kicsi”; másfelől, ha bebizonyosodik, hogy nincs szó torzításról, azaz a szégyellt tulajdonság valóban jelen van, és úgy van jelen, a felnőtt megoldás akkor sem a szégyen erre (és nem is a túlkompenzálás), hanem valamilyen adaptív megküzdési stratégia kiépítése.

E séma gyógyításában az élményen alapuló munkának (imagináció, szerepjáték) kevesebb jelentősége van. A hangsúly a kognitív munkán van: annak beláttatásán, hogy a kliens egyrészt nem tökéletes, másrészt nem is kell annak lennie, és hogy az „élet” nevű meccset nem lehet egy kapura rúgva játszani, csak kölcsönösségi alapon; valamint a viselkedésterápián, amely apró lépésekkel, sok-sok gyakorlással segíti a klienst abban, hogy diszfunkcionális viselkedéseinek határt szabjon, fokozatosan levetkőzze őket, és valami újjal – kevésbé grandiózussal, ámde sokkal emberibbel – helyettesítse őket.

Amikor pedig a hétköznapi élet apró kis momentumai azt kezdik visszaigazolni, hogy a harapós plüss nyuszi elkezdett megszelídülni – az bizony szubjektíve nagy sikerélmény és nagy öröm, terapeutának és kliensnek egyaránt.