Gépkocsivezetők

 

 

Előzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövő személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom! - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövő kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából. Halálfélelmem volt. Innentől kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövő is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb első tetőtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Időm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett. Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az előbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az előbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövő autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövő autó. De mint később kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetője kikerült a szélvédőn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették őt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testéből, és odaszáll hozzám.

 

Azt mondta: Látod mit csináltál? Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre ő: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent. Valóban - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyű módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az ő hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek őszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétől, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következő pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyűbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofőrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.