A teremtéstörténet visszája

 

 

Kezdetben teremtette Isten

az eget és a földet.

 

Sokmillió év múlva azonban

az ember végre elég okos lett.

Azt mondta:

Ugyan, ki beszél még itt az Istenről?

Én magam veszem kezembe a jövőmet!

 

Megtette,

és elkezdődött

a Föld utolsó hét napja.

 

 

Az e l s ő nap reggelén

 

elhatározta az ember,

hogy szabad lesz és jó,

szép és boldog.

Már nem Isten képmása,

hanem e m b e r

 

És mert valamiben hinnie kellett,

hitt

a szabadságban és a szerencsében,

a börzében és a haladásban,

a tervszerűségben és saját biztonságában.

 

Aztán

- biztonsága érdekében -

megtöltötte

lába alatt a Földet

rakétákkal és atombombákkal.

 

 

A végső idők m á s o d i k napján

 

elpusztultak

a halak

az ipari szennyvizektől,

és a madarak

a vegyipar mérgező porától,

amit a hernyóknak szántak.

A mezei nyulak is

az utakon hagyott ólomfelhőkben,

az ölebek

a kolbász szép piros szinétől.

A heringek

a tenger szinén úszó olajtól

és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól,

mert a szemét rádióaktív volt.

 

 

A h a r m a d i k napon

 

kiszáradtak a füvek a mezőkön,

a lombok a fákon,

a mohák a sziklákon

és a virágok a kertekben.

Mert az ember

maga irányította az időjárást,

és pontos tervek szerint osztotta el az esőket.

Csupán egy kis hibát követett el az,

aki kiszámította az eső elosztását.

Amikor végre megtalálták a hibát,

már a szép Rajna

kiszáradt medrében feküdtek a hajók.

 

 

A n e g y e d i k napon

 

a négymilliárd emberből

hárommilliárd elpusztult.

Egyesek olyan betegségekben,

amelyeket az ember maga tenyésztett ki.

Mert nyitva felejtették a tartályokat,

amelyek a következő háborúra

készen állottak.

És az orvosságok sem segítettek.

Mert ezeket túl sokat használták már

az arckrémekben és a disznóvészekben.

Mások az éhségtől haltak meg,

mert a gabonaraktárak kulcsait

eldugták előlük.

És káromolták az Istent,

mert nem tette boldoggá őket.

Persze, minderről Isten tehet!

 

 

Az ö t ö d i k napon

 

az utolsó emberek

megnyomták a piros gombot,

mert támadástól tartottak.

Tűz borította el a Föld-golyót.

Égtek a hegyek,

elgőzölögtek a tengerek

és a városok betoncsontvázai

füstölögve, feketén meredtek az égre.

És az égből látták az angyalok,

hogyan válik a kék bolygó vörössé,

majd piszkosbarnává,

végül hamuszürkévé.

És énekük

elhallgatott tíz percre...

 

 

A h a t o d i k napon

 

kialudt a fény. Por és hamu borította

a Napot, a Holdat és a csillagokat.

És az utolsó svábbogár,

amely egy atombunkerben

mindezt túlélte,

elpusztult

a kibírhatatlan melegtől.

 

 

A h e t e d i k napon

 

nyugalom lett.

Végre!

A Föld puszta és üres volt,

és kiégett réseiből és hasadékaiból

sötétség áradt.

És az ember lelke

holt kisértetként kóborolt

a Káosz felett.

 

Mélyen lent

a kárhozatban

elmesélte az ember

az izgalmas történetet:

az emberről,

aki saját kezébe vette a sorsát. -

és a gúnykacaj felhatolt

egészen az angyalok karáig.

 

Hölgyeim és Uraim!

Mindezt nem azért mondtam el,

hogy az ember

ne aknázza ki lehetőségeit.

Csak azért,

mert hinnünk kell abban,

hogy ez a világ

és vele együtt az emberiség

sorsa és jövője

egy M á s v a l a k i kezében van!