Negyedik fejezet

Teljesen ledermedtem, de ahogy láttam, egy pillanatra Tohma is. El sem tudtam képzelni, hogy Hikaru mi a fenét kereshet itt. Honnan tudta hogy ma itt leszek? Tohma hamar visszanyerte az önuralmát és felvette a mostanában szokásossá vált hűvös arckifejezést. Nem engedett el, de a fogásán lazított valamelyest. Legalább már kaptam levegőt.

-         Már megint itt vagy? – kérdezte Tohma gúnyosan – úgy látszik nagyon kitartó vagy, ha ennyire akarod látni őt.

-         Engedje el! – Hikaru szemei lángoltak a dühtől – különben…

-         Különben mi lesz? Rámtámadsz? – Tohma hangja hűvös és nyugodt volt és ez megrémített – csak egy szavamba kerül és kidobatlak innen. Sőt, azt is elintézem, hogy soha többé még csak az NG közelébe se jöhess. Azt pedig ugye nem szeretnéd?

Láttam ahogy Hikaru szemében kihúny a fény, felemelt öklei lehullanak a teste mellé. Tudtam, hogy nem fog támadni. Tohma is tudta és nagyon magabiztosnak érezte magát. Persze, hiszen hazai pályán mozgott. Itt ő parancsolt, ez az ő birodalma volt. Hikaru nagyon is tisztában volt vele, ezért lépett vissza.

-         Nem – mondta végül – nem támadok magának. De eressze el Shindou-san-t!

-         Ó! Elfelejtettem volna?! – Tohma felvette a szokásos kisfiús, ártatlan ábrázatát – sajnálom.

Elengedett és szó nélkül otthagyott minket.

…

Lerogytam a padlóra. Hikaru azonnal ott termett mellettem és a kezét a vállamra tette. Én még kissé kába voltam és nem tértem még magamhoz.

-         Jól vagy? – kérdezte Hikaru.

A hangja aggodalmat tükrözött. Ránéztem és láttam az arcán hogy tényleg aggódik értem.

-         Jól vagyok – sóhajtottam – semmi baj, ne aggódj!

-         Akkor rendben – válaszolt megkönnyebbülten – már azt hittem valami bajod esett. Ez a fickó nagyon gonosz volt veled!

-         Ő Seguchi Tohma, a Nittle Grasper tagja, és mellesleg a főnököm – mondtam halkan.

Hikaru tűnődve fürkészte az arcomat és elfojtott egy kitörni készülő káromkodást. Láttam rajta hogy fel van dúlva, amiért Tohma olyan lekezelően bánt vele és hogy megtámadott engem. Megráztam a fejem.

-         Hagyd! – mondtam és felálltam – ennek semmi értelme. De mondd csak, mit keresel itt? Ez nem egy olyan hely, ahová bárkit beengednek.

-         Ah! – Hikaru kissé elpirult – csak látni akartalak, Shindou-san. Még meg sem köszöntem az autogrammot, amit a múltkor adtál. Meg aztán… szóval…

Zavarban volt, és láttam hogy nem tudja kinyögni hogy mit is akar.

-         Jó rendben – hárítottam el – de már megköszönted azt az aláírást.

-         Nem nem! – a fiú úgy hadonászott a karjaival, mint aki el akar repülni – én… hoztam neked valamit köszönetképpen. Már ha… nem baj.

Kíváncsi tekintetet vetettem rá, miközben a hátizsákjából – csak most vettem észre a narancssárga hátizsákot, ami ott lógott a vállán – előkotort egy kisebb díszzacskót és felém nyújtotta. Még mindig el volt pirulva és ideges is volt. A kezei remegtek, pont mint mikor a CD-t nyújtotta felém aznap a temetőben, hogy írjam alá.

-         Tessék. Re…remélem tetszeni fog – hebegte – ha nem… akkor… akkor visszaviszem és… hozok mást.

-         Köszönöm – átvettem a zacskót és kivettem belőle egy kis csomagot.

Hikaru ideges tekintettel bámult rám, miközben kibontottam a kis csomagocskát, ami egy apró dobozt rejtett. Kinyitottam és amit benne láttam, attól elállt a szavam. Ugyanis egy apró ezüstszínű medál lapult a dobozkában, a hozzá való ezüstszínű vékony lánccal. A medál maga egy absztrakt formát mintázott, de nagyon ízlésesen megmunkált darab volt.  Azonnal beleszerettem.

-         Nagyon szép – mosolyodtam el – tetszik. Köszönöm Nariyama-kun!

-         Tényleg tetszik?! – Hikaru arca ragyogott az örömtől – ennek örülök! Már attól féltem nem fog tetszeni.

-         Nagyon tetszik – biztosítottam róla – imádom!

Hikaru megkönnyebbülten sóhajtott. Én közben felcsatoltam a láncot és kerestem egy mosdót, hogy megnézhessem magam. Tényleg jól állt. És mindenhez illett. A másik láncot is hordtam, amit még Yuki adott nekem legutóbb a szülinapomra. Az valódi aranymedál volt, és egy levelet mintázott. A két medál tökéletesen kiegészítette egymást. Ám ahogy a levélkére tévedt a tekintetem, ismét eszembe jutott Yuki és magányosnak, szomorúnak éreztem magam. Hikaru – aki szintén velem jött a mosdóba – hirtelen mellémlépett, és megfogta a vállam.

-         A másik medál tőle van igaz? – kérdezte, mire én csak némán bólintottam.

Többet nem is kérdezett, csak állt mellettem és megvárta míg jobban leszek. Furcsa, de ő mindig ott volt, ha kellett valami. Azt hiszem, nem is éltem volna túl az elkövetkezendő időt, ha Hikaru nincs mellettem. Akkor még nem tudtam, de ez volt az a pillanat, ami később meghatározta a későbbi életemet. És ez volt az a pillanat is, ami egy hosszú, csodálatos kapcsolat kezdetét jelentette. De erről akkor még egyikünk sem tudott, vagy nem akart tudni. A seb még túl mély volt, túl friss. Ki gondolta volna, hogy ez az életem lezárul, nem is olyan soká és jön egy másik, amelyben ismét tudok majd nevetni, bolondozni, és szeretni?

…

Végre képes voltam megnyugodni és kimentünk a mosdóból.

-         Van valami dolgod? – fordultam Hikaru-hoz – én ugyanis elvileg dolgozni jöttem, de ha szabad vagy, akkor nem bánom, ha maradsz.

-         És mi lesz ha az a Seguchi fickó visszajön? Nem hiszem, hogy túlzottam a szívébe zárt volna.

-         Semmi gond – hárítottam el – majd elintézem. Nos akkor?

-         Ok – válaszolt Hikaru – mehetünk. Már ha tényleg nem zavarok. Mert ha dolgozni jöttél, akkor nem akarlak zavarni, vagy ilyesmi. Tudod,… kissé zavarban vagyok és ha zavarban vagyok mindig túl sokat beszélek. Tehát ha zavarok, akkor… nyugodtan állíts le, rendben?

-         Rendben – bólintottam mosolyogva – de nem zavarsz. Legalább kissé eltereled a figyelmemet.

Hikaru hálásan sóhajtott egyet és elindultunk az étkező felé. Hiro már várt minket az egyik asztalnál. Meglepődött, mikor meglátta Hikaru-t.

-         Hiro! Régen találkoztunk! – nevettem fel.

-         Az igaz – helyeselt Hiro – hogy vagy? És ki ez a fiú?

-         Megvagyok – válaszoltam – már kezdek jobban lenni. Ő pedig itt Nariyama Hikaru. Egy barátom.

-         Inkább rajongó – javított ki Hikaru – Shindou-san volt olyan kedves és megengedte, hogy itt maradjak.

-         Értem – bólintott Hiro, majd hozzám fordult – akkor beszéljünk.

Leültünk és gyorsan átdumáltuk a szakmai dolgokat. K még nem volt ott, így nem kellett tartanom attól, hogy valaki esetleg fegyvert nyom a fejemhez. Hikaru végig mellettem ült, de nem igazán érdekelte a beszélgetésünk. Hiro elmondta a legújabb híreket, amik inkább pletykák voltak és a legnagyobb részük rólam szólt, valamint tájékoztatott a legutóbbi eladásokról és hogy két hét múlva koncertünk lesz.

-         MI???!!! – szakadt ki belőlem egy akkora kiáltás, hogy Hikaru kis híján leesett a székről – és ezt csak ilyen nyugodtan mondod?! Még egy csomó dolgunk van, fel kell készülnünk, nekem meg dalokat kell írnom, kivéve, ha az új albumról játszunk.

-         Nem akartalak terhelni – mondta Hiro – hiszen még mindig magad alatt vagy. De mivel most jelenleg se K, se Sakanou-san nincs itt, nekem kellett téged tájékoztatnom. Ráadásul Suguru is fúj rád, amiért szó nélkül leléptél és nem jelentkeztél. Bár ő mindig fúj mindenkire.

-         Értem – bólintottam – más újság?

-         Nincs, hacsak nem szeretnéd hallani, hogy Seguchi-san miket terjeszt rólad?

-         Nem igazán – válaszoltam halkan – az igazság az, hogy idejövet összefutottam vele. Nem volt túl jó hangulatban.

-         Mi történt? – kérdezte Hiro komoly hangon.

-         Igazából semmi  - sóhajtottam.

-         Méghogy semmi?! – ugrott fel Hikaru – megtámadott és fenyegetett! Ez neked semmi, Shindou-san?!

-         Ez komoly?! – fordult hozzám Hiro – tényleg megfenyegetett?

-         Mondtam hogy nem történt semmi – ráztam meg a fejem – felejtsétek el és ne is foglalkozzatok velem.  Koncentráljunk inkább a koncertre.

Bár azt mondtam, nincs gond, belül pocsékul voltam. Nyomasztott, amiket Tohma a fülembe suttogott és ezek a szavak nem hagytak nyugodni. Tudtam, ha akarná, el tudná érni, hogy megbukjam, mint énekes és soha többé senki se legyen kíváncsi rám. Képes lett volna egy tollvonással derékba törni a karrieremet, amit keserves munkával építettem fel. De még nem is ez volt, ami igazán aggasztott, hiszen ezt meg tudtam volna emészteni. Leginkább attól féltem, hogy mi lenne Hiro-val és Fujisaki-val ha Tohma úgy döntene… nem erre gondolni sem akartam. És persze akkor nem tudnám ki vállán kisírni magam. Már nem volt itt Yuki, hogy jól fejbevágjon és elmondjon mindenféle nyafogós kölyöknek, de aztán magához húzzon, átöleljen és megcsókoljon. Hiro-hoz már nem mehettem vígasztalásért, hiszen neki ott volt Ayaka-chan, aki ráadásul mostanában nem szívesen futott össze velem, még véletlenül sem. Fujisaki meg… nos neki a szintetizátoron kívül semmi sem volt fontos. Sakano-san? Ugyan, hiszen ő mindig ideges, még helyettünk is. K? A legrosszabb ötlet lett volna. Remek manager, de mint magánember… nem. Ezt magamnak kell megoldanom, ha törik, ha szakad.

…

Vagy fél órával később már a próbateremben voltunk. Suguru tényleg nem volt éppen jó kedvében. Amint beléptem, nekemesett

-         Mégis hol jártál eddig, Shindou-san? – kérdezte olyan hangerővel, hogy beleremegtek az erősítők és a falak – mégis hogy képzeled, hogy csak úgy eltünsz se szó, se beszéd?! Mit képzelsz magadról, mi?!

-         Hagyd abba Fujisaki! – mordultam rá – ne idegesíts!

-         Még neked áll feljebb?! – kiáltott fel Suguru – mégis miért hagyjam abba?! Cserbenhagytad az együttest, mert neked fontosabb a kicsinyes kis búskomor hangulatod, az önsajnálatod, mint bármi más!

-         Elég! – szólt közbe Hiro – hagyd abba Fujisaki-kun! Erre most nincs időnk. Shuichi még nincs olyan állapotban, még nagyon maga alatt van Yuki-san halála miatt. Ha veled történt volna, megértenéd. De te is csak…

-         Hagyd Hiro, nem érdemes – sóhajtottam halkan – nem érdemes egymásra ordibálnotok miattam, nem ér ennyit az egész. Én sem érek ennyit. Jobb ha elmegyek. Ti csak gyakoroljatok, ha akartok, de nekem most nincs elég erőm, hogy énekeljek.

-         Shuichi! – kiáltott utánam Hiro, de én nem figyeltem rá.

Fogtam magam és elhagytam a termet. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Hikaru ott lépdel mellettem. Nem szólt egy szót sem, csak jött mellettem. Azonban ez is elég volt. Tökéletesen elég, hogy kissé megnyugodjak és már ne akarjak felrobbanni. Fura volt, de ha Hikaru ott volt mellettem, mindig kissé nyugodtabb voltam és elszállt a fájdalmam. Mintha elűzte volna. Nem tudtam hogy csinálja, de a jelenléte… hogy is mondjam… nem tudom megfogalmazni. Azt hiszem kellemes volt a számomra, habár alig ismertük még egymást. Az igazat megvallva, a nevén kívül semmit sem tudtam róla. De ez nem is érdekelt. Ott volt mellettem és csak ez számított. Semmi más.

…

Az egyik folyosón leroskadtam egy padra és teljesen magam alatt voltam. Hikaru mellém telepedett és csak nézett engem. Aztán óvatosan megfogta a kezem és elkezdte símogatni. A kezem reszketett az övében, de magabiztosan tartotta. Nem is tudom miért, reszketett a kezem. Talán mert mióta Yuki meghalt, nem volt ilyenben részem. Hikaru keze selymes volt az érintése lágy, én pedig arra gondoltam, hogy milyen egyedül is vagyok, mégha van is mellettem most valaki. Aztán felemeltem a fejem és egyenesen szembetaláltam magam azzal a csodálatos világoszöld szempárral. De most nem érdeklődés, vagy vidámság áradt belőle, inkább szomorúság, fájdalom, félelem, aggódás. Hikaru egyik kezével még mindig a kezemet fogta, a másikkal azonban most megérintette az arcomat és gyengéden végigsimította rajta a ujjait. Teljesen elgyengültem. Sírni szerettem volna, és ő ezt valószínüleg látta is rajtam.

-         Semmi baj – suttogta halkan Hikaru – nincs semmi baj. Sírj csak nyugodtan, nincs semmi baj. Sírj, ha sírnod kell.

-         Nariyama-kun én… - többet nem tudtam kinyögni, a vállára borultam és sírni kezdtem.

Hikaru nem tolt el magától. Átölelt és símogatni kezdte a hátam, a nyakam, a hajam. Fejem a vállán pihent és csak sírtam. A könnyeim ráfolytak hófehér ingére, de őt ez nem érdekelte. Erősen és magabiztosan tartott. Azt hiszem, abban a pillanatban gyászoltam meg Yuki-t. Akkor fogadtam el véglegesen, hogy elment és már nem jön vissza többé.

Nem tudom mennyi ideig sírhattam, de mikor már végre megnyugodtam, a nap már alacsonyan járt. Alkonyat volt, amely beragyogott a folyosóra a hatalmas üvegablakokon át. Ez ismét emlékeket ébresztett bennem és éreztem, a könnyeim megint a felszínre kívánnak törni. De most nem engedtem. Nem akartam kihasználni Hikaru-t. Ránéztem és láttam hogy ő is megkönnyebbült. Halványan egymásra mosolyogtunk.

-         Úgy látszik, sikerült elengedned őt – jegyezte meg halkan.

-         Igen – válaszoltam – de még minden rettenetesen fáj.

-         Tudom. Mindig is üres lesz a helye a szívedben, de ez természetes. Senki sem pótolhatja azt, aki a legfontosabb az embernek az életben. Én már csak tudom, hidd el. Volt már dolgom a halállal, nem is egyszer. De erről most nem akarok beszélni.

Bólintottam. Tudtam, nem szabad erőltetni, ha valaki nem akar beszélni. Én sem akartam, és talán ez volt a baj. Vagy mégsem. Nem is tudom. De most nem akartam ezen gondolkodni. Elég volt, hogy pillanatnyilag rendben voltam. Most hogy kibőgtem magam, már sokkal könnyebb volt. De még ott volt a kérdés: hogyan tovább