Ötödik fejezet

Hikaru hazakísért. Nem szóltam senkinek, hogy hazamegyek, nem volt hozzá kedvem. Hikaru egész úton nem szólalt meg, nem tett fel egyetlen kérdést sem, és nem tett megjegyzéseket. Mintha pontosan tudta volna, mi játszódik le bennem. Nem értettem hogy lehet ez, hiszen én magam sem voltam vele tisztában. Csak annyit éreztem tisztán, hogy olyan, mintha valamit kitéptek volna belőlem. Egy érzést, amelynek a helye most üresen tátong a szívem mélyén és nem tudom semmivel betölteni. Ahogy ő mondta, senki és semmi sem pótolhatja Yuki-t. Magam alatt voltam a felismeréstől és ha Hikaru nem lett volna mellettem, biztos totál összezuhanok. Olyan volt, mintha régóta ismert volna, holott semmit sem tudtunk egymásról. Nem tudtam hol él, hány éves, mit csinál. Csak a nevét. De olyan volt, mintha ő mindent tudott volna rólam. Ez kissé zavart, bár ekkor még nem tettem szóvá. Magam sem tudom miért. Talán mert nem voltam olyan állapotban.

Amikor hazaértem, magam sem tudom miért hívtam be a lakásba.

-         Szép lakás – jegyezte meg Hikaru – Yuki-é volt igaz?

-         Aha – bólintottam – ő hagyta rám miután meghalt.

-         Értem.

-         Kérsz kávét? – kérdeztem.

Hikaru bólintott én meg kiballagtam a konyhába. Már kezdtem magam jobban érezni. Fura de valahányszor Hikaru a közelemben volt, mindig jobban lettem, ha bajom volt. Nem értettem miért, de akkor nem is nagyon foglalkoztam vele. Pár perc alatt kifőtt a kávé. Amikor beléptem a nappaliba, majd elhűltem. Hikaru a kanapén ült, lábait magához húzta, feje a térdén és onnan nézett engem. Hihetetlenül szexis kisugárzás áradt belőle, amitől majdnem megállt a szívverésem. Aztán kinyújtotta a lábát és lazán hátradőlt. Még mindig engem nézett zöld macskaszemeivel, amelyekben némi pajkosság és vágy rejtőzött. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Olyannyira, hogy kis híján a tálcát is elejtettem. De sikerült letennem az asztalra. Hikaru feljebb emelte a fejét és megnyalta a száját. Mint egy macska. Leültem kissé távolabb tőle. Ő lassan, nagyon lassan közelebb kúszott hozzám. Végül mellettem volt és megérintette a kezem. Ez még nem is volt olyan különös, a keze azonban hamarosan utat talált a nyakamhoz, az arcomhoz is. Kezdett melegem lenni.

-         Nariyama-kun! – szólaltam meg.

-         Csss! – suttogta – ne mondj semmit, Shindou-san. Nem lesz semmi baj. Semmit sem fogok csinálni, amit ne élveznél.

Mielőtt válaszolhattam volna, váratlanul megcsókolt. Éreztem az ajkait az ajkamon és ez úgy megdöbbentett, hogy mozdulni sem tudtam. Hikaru ajkai puhák és selymesek voltak, csókja lágy és finom, mintha virágok és gyümölcsök lettek volna. Nyelve gyorsan utat talált a számba és a nyelvemet símogatta. Nagyon jó érzés volt. Egyik kezével elkezdte kigombolni rajtam az inget, míg a másik keze a hátamat símogatta. Már régóta nem éreztem ilyesmit, ilyen kellemes dolgot.  Végül kihúzta a nyelvét a számból és a nyakamat kezdte csókolgatni, nyalogatni. Az ing már lekerült rólam, és most már a farmerom cipzárjával szórakozott.

-         Nari… nariyama-kun! – suttogtam – ne!… Ezt nem szabad!

-         Miért nem? – kérdezte – te is akarod, nem?

-         Én…  - nem tudtam tovább mondani.

Éreztem ahogy a farmerom is lekerül rólam. Hikaru most nem ment tovább. A nyakam után a testemet kezdte csókokkal elborítani. Én azonban visszahúztam a fejét a fejemhez és megcsókoltam. Ő nem ellenkezett, és erősen, határozottan visszacsókolt. Közben már „ott” símogatott, ami nagyon jólesett. De éreztem hogy bűn amit teszünk. Erővel félbeszakítottam a csókot.

-Nariyama…kun – sóhajtottam – ezt nem… lenne… szabad.

-         Dehogynem – suttogta a fülembe – hiszen a tested akarja. Forró a tested, akarod. Én tudom. Ne félj, nem lesz semmi baj.

Igaza volt. Valójában én is akartam. Még mindig símogatott, és közben nyalogatta a testem. A testem lázban égett, mintha tűz perzselte volna, teljesen elvesztettem az eszem. Átöleltem és szorosan magamhoz húztam.

-         Rendben – szólaltam meg – tégy velem amit csak akarsz. A tiéd vagyok.

Hikaru halkan felnevetett és munkához látott. Azt hiszem, életem legjobb éjszakája volt. Bár nem sok mindenre emlékszem, a színek, az illatok, a mozdulatok összefolytak, de tudom, hogy életem legjobb éjszakája volt.

…

Másnap reggel teljesen kábán ébredtem a heverőn. Mindössze csak egy pléd volt rajtam, azalatt teljesen meztelen voltam. Beletelt néhány percbe, mire erre rájöttem és összerakosgattam az előző nap történéseit. Csak aztán eszméltem fel.

-         Nariyama-kun! – kiáltottam fel.

-         Tessék?! – hallatszott egy hang és nem sokkal később Hikaru lépett be a szobába – felébredtél? Remélem nem fárasztottalak ki teljesen.

-         He?! Ja, hogy az… hát hogy őszinte legyek… nem igazán emlékszem semmire.

-         Értem – Hikaru nem látszott dühösnek – semmi baj. Biztos fáradt voltál. Készítettem reggelit. Remélem éhes vagy.

-         Igen, azt hiszem – válaszoltam tétován.

-         De előbb menj el zuhanyozni. Az jót fog tenni és felébredsz tőle.

Úgy tettem ahogy Hikaru tanácsolta. A zuhany tényleg jót tett, felfrissültem tőle és képes voltam gondolkodni is. Lassan kezdtek eszembe jutni az előző nap eseményei. Én és Hikaru… a kanapén… együtt. Tudtam hogy lefeküdtem vele, de a részletek még mindig homályosak voltak. Mindenesetre nagyon kellemes érzés fogott el, ahogy visszagondoltam rá. Egy kissé el is szégyelltem magam, hiszen eszembe jutott Yuki. Úgy éreztem megcsalom, de hamar rájöttem, hogy nem történt semmi. Jól éreztem magam azon az éjszakán és valójában nem bántam meg. Az öltözködéssel nem sokat bajlódtam. Felkaptam egy zöld pólót és egy farmert. Mire visszatértem a nappaliba, Hikaru már feltálalta nekem a reggelit, és kényelmesen helyet foglalt a kanapén. Feltünt, hogy összehajtogatta a plédet is. Még mindig hihetetlenül szexisnek találtam, ahogy ott ül kinyújtott lábakkal, feje felém billen, arcán huncut mosoly, tekintete az enyémbe mélyed, hosszú barna haja rendezetlen tincsekben omlik alá. Szinte megrészegültem a látványtól. Egy fekete inget és farmert viselt. Az ing az enyém volt.

-         Bocsi, de nem volt nálam tiszta ruha – mentegetőzött – ugye nem baj? Majd visszaadom.

-         Semmi gond – válaszoltam magamhoz térve a hangjától – ha akarod megtarthatod, nekem nem olyan fontos.

Hikaru bólintott és nekiültünk reggelizni. Kitűnő szakácsnak bizonyult, el kellett ismernem. Mellette az én próbálkozásaim szánalmasak voltak.

…

Reggeli után semmi kedvem nem volt semmihez. Végighevertem a heverőn és hallgattam ahogy Hikaru leszedi az asztalt, majd nekiáll elmosogatni. Nem is nagyon gondolkodtam rajta, miért csinálja ezt, és az sem jutott el igazán akkor a tudatomig, hogy igazából beengedtem egy idegent az életembe. Pedig ez történt. Hikaru számomra vadidegen volt, hiszen még mindig nem tudtam róla semmit. Igaz, nem is kérdeztem tőle semmit. Ha jól belegondolok, egyszerűen csak elfogadtam, hogy ott volt, és nem törődtem vele. Tisztában voltam vele, hogy veszélyes is lehet, ha beengedek egy idegent a lakásomba, de úgy éreztem, ő nem is igazán idegen. Igaz, csak a nevét tudtam, de volt benne valami, ami megnyugtatott úgy, ahogy Yuki jelenléte sem soha. Magam sem tudtam megmagyarázni, de kellemes és biztonságos érzéssel töltött el a jelenléte. Épp ezeken gondolkodtam, mikor Hikaru belépett a szobába. Odajött és letérdelt a kanapé mellé, pont a fejemhez.

-         Valami baj van? – kérdeztem.

-         Ezt inkább én kérdezhetném – nevetett fel halkan – olyan csöndes vagy. Jól érzed magad?

-         Azt hiszem – bólintottam – miért kérded?

-         Hát – mosolyodott el cinkosan – nincs kedved eljönni velem valahová?

-         Hová?

-         Vásárolni, te buta – válaszolta és felállt – hidd el, jót fog tenni, ha kimozdulsz innen. Örökre nem zárkózhatsz be. És nem kéne aggódnod amiatt, ami tegnap történt. Arról te nem tehetsz. Gyere!

Megragadta a karom és mielőtt felocsúdhattam volna, már fel is húzott. Kénytelen-kelletlen felálltam, mire ő elkezdett nevetni.

-         Mi a baj?! – kiáltottam fel riadtan – mi ilyen vicces?

-         Semmi semmi – hagyta abba a nevetést, de még mindig vigyorgott – csak látnod kellett volna, milyen képet vágtál. Mint akinek esze-ágában sincs ma felkelni.

Elengedte a kezem és elindult az ajtó felé. Megcsóváltam a fejem és utána eredtem. Udvariasan megvárt, míg hajlandó voltam felvenni egy cipőt és kilépni az ajtón. Tényleg semmi kedvem nem volt semmihez, de Hikaru kérésének valahogy nem tudtam nemet mondani. Tudtam, hogy jót akar, de úgy éreztem, az lett volna a legjobb, ha otthagy egyedül. Ám az agyam valahogy nem akart parancsolni a testemnek. És mellesleg, jó érzés volt Hikaru-val lenni. Meleg és kellemes érzés.

…

Egyikünknek sem volt kocsija, így kénytelenek voltunk gyalogolni. Yuki lakása amúgy sem volt messze semmitől, így még örültem is, hogy nem kellett kocsiba ülnöm. Yuki halála után eladtam a kocsit, mert csak szomorú emlékek törtek rám, ha ránéztem. Szerencsére elég jutányos árat kaptam érte, amit egy állatmenhelynek adományoztam. Nem tartottam meg belőle egyetlen yent sem.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy Hikaru megrángadta a karomat.

-         Nézd! – kiáltott fel hangosan.

Odanéztem. Egy CD-bolt kirakata előtt álltunk, a kirakatban kirakva az ismert együttesek, előadók CD-i. Ám Hikaru csak egyetten CD-re mutatott. A legújabb Bad Luck CD-re, ami mégcsak nemrég jött ki. Egy ilyen CD hozott össze engem Hikaru-val.

-         Hát nem fantasztikus?! – kérdezte örömittasan Hikaru – még itt is lehet kapni az új albumotokat! Ugye milyen fantasztikus?!

-         Az – bólintottam, bár a dolog nem tudott izgatni.

-         Mi van veled? – Hikaru csodálkozva nézett rám – nem is örülsz?

-         De, de igen – varázsoltam hirtelen mosolyt az arcomra – dehogynem. Szuper mi?!

Hikaru még mindig kétkedve néztett rám, de aztán rámhagyta a dolgot. Bár láttam rajta, hogy valami nincs rendjén. Ő is észrevette hogy nézem, ezért gyorsan elvonszolt a kirakattól.

Némán bandulkoltunk egy ideig. Az idő szép volt, sütött a nap, az égen egyetlen felhő sem látszott. Igazából, kezdtem jobban érezni magam. Bár még mindig nem értettem, hogy az előbb mi ütött Hikaru-ba. Talán az, hogy nem kiáltottam fel én is örömittasan, amikor az albumunkra mutatott? Vagy valami egészen más? Nem tudtam, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Aztán belémhasított egy sanda gyanú; talán kezd belémszeretni? Vagy ami még rosszabb; én kezdek szerelmes lenni belé? Ez a gondolat úgy csapott belém mint a villám. De hát ez lehetetlen! Yuki még csak most halt meg, még nem lehetek szerelmes, hiszen még igazából ki sem hevertem az elvesztését. Ám másfelől igencsak hamar megszoktam, hogy ez a fiú velem van, sőt a múlt éjszakán ő és én… Nem, az nem lehet! Megráztam a fejem és megálltam. Hikaru előttem lépdelt, alig pár lépésnyire tőlem. Aztán megtorpant és hátranézett, pontosan rám. Én pedig nem tudtam betelni vele, ahogy ott áll, félig háttal nekem, a feje felémfordul, zöld macskaszemei pajkosan és kíváncsian vizslatnak engem, tincseit megtáncoltatja a szél, szája enyhén mosolyra húzódik és olyan testtartással áll, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Aztán teljesen felém fordult és elindult felém. Azt hittem ott helyben szívrohamot kapok, mert akkor olyan gyönyörűnek láttam, mint eddig még férfit soha. Amikor odaért hozzám megállt pontosan előttem és a kezét a vállamra tette.

-         Mi a baj? – kérdezte lágy, selymes hangon – miért álltál meg? Valami gond van?

-         Nem… nem igazán… nem – feleltem tétován – csak…

-         Hm?! – kérdően nézett rám – bökd ki nyugodtan, ha van valami. Nekem bármit elmondhatsz.

Eközben a keze már az arcomat símogatta, majd lassan a nyakamat, végül lágyan magához húzott és átölelt. A testemet kezdte elönteni a forróság. Nem tudtam mit tegyek. Az emberek szótlanul mentek el mellettünk, bár néhányan ránknéztek, és megcsóválták a fejüket. Tudtam mit gondolhatnak rólunk, tudtam mi járhat a fejükben; itt van két fiú, akik átölelik egymást és ez olyan gusztustalan, hogy csak na. Lassan, tétován én is átöleltem Hikaru-t, bár nem voltam benne biztos, hogy jól teszem, amit teszem. De az agyam nem akart engedelmeskedni.

-         Mit is akartál mondani? – hangzott fel Hikaru hangja.

-         Csak azt, hogy szerintem… egy kicsit elsietjük a dolgot – válaszoltam – tudod, mire gondolok, nem?

-         A tegnapi éjszakára? – a fiú hangja pajkosan csengett – úgy hiszed, hiba volt?

-         Nem, nem! – tiltakoztam hevesen – csak tudod… te mindent tudsz rólam, én pedig… hát… rólad semmit.

Hikaru elengedett és mélyen a szemembe nézett. A tekintete most nem volt olyan pajkos és csillogó, mint eddig, inkább elmélkedő és talán kissé szomorú.

-         Nem igaz – rázta meg a fejét – nem tudok rólad mindent. Csak amit olvastam. De nem ismerem az igazi Shindou Shuichi-t. Pont ezért akartam veled találkozni.

-         He?! – meg voltam lepve – nem értem.

Hikaru odasétált egy padhoz és leült. Leültem mellé és csak néztem őt. Most olyan más volt. Aztán beszélni kezdett.

-         Tudod – mondta – mindig is csodáltalak. Már akkor nagy hatást tettél rám, amikor az ASK előzenekaraként az első alkalommal felléptetek. Azóta csodállak és azóta nagy rajongód vagyok. Mindent összeszedtem, amit tudtam rólatok, főleg rólad. Minden kislemez, minden album megvan, amit eddig az NG Records kiadott, sőt még a limitált kiadású dolgok is. De igazából, téged akartalak megismerni. Tudni akartam, hogy valójában milyen ember vagy. Tudni akartam, milyen lehet az az ember, aki ilyen csodálatosan képes énekelni, akiben ennyi élet van, aki ennyire el tud bűvölni. Tudod, egy kicsit féltékeny voltam Yuki Eiri-re, mert ő volt a párod, és nem én. Ő volt veled, amikor boldog voltál, vagy szomorú, vagy féltél. Amikor meghalt, nemcsak te voltál szomorú, de én is. Nem tudom miért, talán mert nagyon fontos voltál nekem, már akkor, holott te azt sem tudtad, hogy létezem. Csak egy rajongó voltam a sok közül. Mégis, szomorú voltam, mert meghalt akit a legjobban szerettél. Azt hiszem, ezért akarok veled lenni. Bár magam sem tudom biztosan.

-         Nariyama-kun… te…

-         Kérlek ne haragudj, Shindou-san! – Hikaru lehajtotta a fejét – csak szerettem volna megismerni azt az embert, akit már három éve csodálok. Sajnálom! Annyira sajnálom!

Láttam, ahogy Hikaru vállai rázkódnak. Sírt. Magam sem tudom miért, de a kezem hirtelen önálló életet kezdett élni. Megérintettem Hikaru vállát és símogatni kezdtem, majd átöleltem és gyengéden magamhoz húztam. Ő felnézett és hitetlenkedve csodált engem. Szemei nedvesek voltak, arcán néhány könnycsepp futott végig. Nem tiltakozott, amikor magamhoz húztam, hagyta, hadd tegyem, amit akarok. Valahogy éreztem, hogy ez még nem volt minden; van még amit eltitkolt előlem, de ezt most nem feszegettem. Hikaru az ölembe hajtotta a fejét és úgy sírt tovább. Én pedig csak símogattam a haját, próbáltam megnyugtatni.

-         Semmi baj, Nariyama-kun! – suttogtam  - nem tettél semmi rosszat és örülök, hogy mindezt elmondtad nekem. Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned.

-         Dehogynem – sóhajtotta – még sok mindent nem tudsz rólam. Nagyon sok mindent. És ennek köze van ahhoz, hogy miért is akartam veled találkozni, miért is akartalak megismerni téged.

-         Mit akarsz nekem elmondani? – kérdeztem döbbenten – mi az amit titkolsz?

-         Tényleg hallani akarod? – Hikaru felemelte a fejét és felült – mert nem egy vidám történet, és nem akarom, hogy utána meggyűlölj.

-         Csak ha el akarod mondani – válaszoltam – és ne félj, hallottam már szörnyű történeteket. 

Hikaru bólintott, bár ez a bólintás tele volt félelemmel, fájdalommal, aggodalommal. Ha akkor tudtam volna, mit akar nekem elmondani, talán soha nem kérem meg, hogy meséljen. De akkor már késő volt.