Hatodik fejezet

Hikaru még várt néhány percet. Tudtam, hogy most szedi össze magát. Pont így volt ez Yuki-val is, mielőtt beszélt volna arról a dologról, ami a múltjában történt. Nem akartam a fiút siettetni, tudtam hogy időre van szüksége, hiszen ez most elég hirtelen jött. Valószínüleg még nem készült fel rá, hogy elmondjon valamit, ami nagy fájdalmat okozhatott neki a múltban.

-         Ígérd meg – szólalt meg hirtelen – hogy nem fogsz gyűlölni azért, nem fogsz lenézni és megvetni, ha megtudod, amit el akarok neked mesélni. Csak mert, amikor valakinek ezt elmondtam, az illető gyűlölni kezdett és soha többé nem állt szóba velem. És nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.

-         Ne félj! – suttogtam – bármi is az, nem foglak gyűlölni érte, se megvetni. Csak mondd el, bármi legyen is az.

-         Jól van – bólintott Hikaru – akkor most tényleg feltárom előtted a múltamat, és mindent meg fogsz tudni rólam. Utána, a döntés a tiéd.

Hikaru sóhajtott egyet, lehajtotta a fejét, majd beszélni kezdett. Én pedig feszülten figyeltem és nagyon megdöbbentett, amiket mondott. Mert ez a történet, nem gyerekmese volt, hanem a kőkemény valóság.

A nevem Nariyama Hikaru, 19 éves vagyok. Japánban születtem, Kiotóban. Anyám meghalt, amikor még nagyon kicsi voltam, így nem nagyon emlékszem rá. Csak az apámra, akivel a kapcsolatom, hogy is mondjam, nem volt kifejezetten jó. Az igazság az, hogy nagyon is rossz volt, sőt, szörnyű. Apám soha nem  volt jó hozzám, és tudom, engem okolt anyám haláláért. Pedig én nem tehettem róla. Anyám nagyon beteg volt, és én nem tehettem semmit, ami megmenthette volna őt. De apám ennek ellenére engem okolt és kegyetlenül bánt velem. Megalázott mások előtt, nevetségessé tett és ha otthon voltunk, sokszor megvert. Nagyon megvert, annyira, hogy néha napokig alig tudtam mozdulni. Így, habár még csak kicsi voltam, igyekeztem nem az útjában lenni, ami sajnos nem mindig sikerült. Barátaim nem voltak, mert féltem, hogy bárki meglátja rajtam a sebeket, amiket apám ütései, rúgásai okoztak és eltaszítanak maguktól. Ezért még nyáron sem jártam rövidujjú pólóban, amit sokan furcsának tartottak. Azt is furcsának tartották, hogy szótlan, magamnak való vagyok, és soha nem beszélek senkivel.

Apám az évek múlásával egyre kegyetlenebb lett, én pedig egyre zárkózottabb és néha haza sem mentem iskola után. Volt hogy az éjszakát egy pályaudvaron, vagy buszmegállóban töltöttem. Ezért persze csak újabb verést kaptam, ha hazamentem. Szinte megszállottan féltem apámtól, főleg hogy nem tudtam, valójában miért gyűlöl. Erre soha nem kaptam választ, igaz, nem is mertem tőle megkérdezni. Aztán történt egy eset, ami végleg megváltoztatta az életemet.

Apámnak volt egy bátyja, Nariyama Hayato, aki egy nyáron eljött hozzánk látogatóba. Akkoriban 12 éves voltam, tehát hamarosan felvételiznem kellett volna a középiskolába. Igen, kellett volna. Mert Hayato olyan ajánlatot tett apámnak, amit nem szoktak visszautasítani. Én meg még szinte fel sem ocsúdtam, már utaztunk is Osaka felé.

-         Hová megyünk? – kérdeztem útközben.

-         Majd meglátod – hangzott a válasz – ne kérdezz annyit. Olyan helyre viszlek, ahol hasznodat veszik és nem rontod a levegőt.

Akkor még nem értettem, mire gondol, de úgy hittem, mindenhol jobb, mint otthon. Ha akkor tudtam volna, mi jön ezután, talán elszököm.

Amikor megérkeztünk Osaka-ba taxiba ültünk és egy Rose Garden nevű helyre mentünk. Akkor még nem tudtam mi ez a hely, de hamarosan megtudtam. A nagybátyám átadott egy fiúnak. Magas volt, hosszú, fekete hajú, sötét szemű, nagyon jóképű fiú. Feltűnően jóképű, és talán ha 23 éves lehetett.

-         Ichirou, hoztam neked egy újoncot – fordult a nagybátyám a fiú felé – tanítsd ki, és ne hozz rám szégyent, különben…

Az Ichirou-nak nevezett fiú bólintott, majd intett, hogy menjek vele. Végighaladtunk egy hosszú, kivilágított folyosón, majd megálltunk egy ajtó előtt. Ichirou kinyitotta, és bement, majd én is követtem. Egy hatalmas szobába jutottunk, ami nagyon ízlésesen volt berendezve. A szoba nagy részét egy hatalmas ágy foglalta el. A lepedő szinte vakítóan fehér volt, rajta két hatalmas, arannyal hímzett halványkék párna és ugyancsak arannyal átszőtt halványzöld takaró hevert. A szobában volt még egy gyönyörű antik íróasztal, rajta néhány könyv, levélpapír, és egy csodálatos kivitelezésű toll. Megállapítottam, hogy nagyon drága lehetett. Ichirou hagyta, hogy nézelődjek egy kicsit, közben ő leült az ágyra, jobb lábát kecsesen átvetve a balon. Amikor ránéztem megveregette maga mellett az ágyat, jelezve, üljek le mellé. Én eleget tettem a kérésnek. Ichirou rámnézett, majd beszélni kezdett. Hangja kellemes volt, lágy tónusú. De nagyon megdöbbentett és meg is rémített, amiket mondott.

-         Figyelj! – kezdte – nem fogok kertelni, inkább megmondom neked úgy ahogy van. Nem a semmiért hoztak ide téged. A Rose Garden nem más, mint egy prostitúciós ház. Méghozzá itt csak fiúk és férfiak dolgoznak. A férfi, aki idehozott téged, nekem adott át, hogy tanítsalak ki mindenre.

-         He?! – nagyon megdöbbentem – mit jelentsen ez? Akkor engem…

-         Pontosan – bólintott Ichirou – téged eladtak. Most már ide tartozol, és nincs hová menned.

-         Az nem lehet! Az apám soha… – kezdtem, de aztán derengeni kezdett a dolog.

Igen! Apám eladott engem. Hát persze, hogy eladott, hiszen soha nem számítottam neki. De azt nem gondoltam volna, hogy erre képes lesz. Nem, nem nem! NEM!!! Lehajtottam a fejem és sírni kezdtem. Aztán hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon és éreztem, hogy valaki magához húz. Ichirou volt az.

-         Semmi baj – suttogta – tudom hogy érzed magad, mert én is átestem ezen. Tudom hogy most még fáj, és nem tudod feldolgozni, de hidd el, előbb-utóbb majd megszokod. Ha nem is szereted meg soha ezt az életet, de meg fogod szokni.

-         És ha nem? – kérdeztem zokogva és hozzásimultam Ichirou-hoz – mi lesz ha soha nem szokom meg és elszököm?

-         Ilyet ne mondj! – mondta figyelmeztetően Ichirou – még viccből se, ha nem akarod, hogy félholtra verjenek. Ne akard megtudni, hogy ezek milyen emberek. Nem fognak kímélni csak azért mert gyerek vagy, ha elkapnak szökés közben.

-         Nem baj, már megszoktam a verést. Apám folyton megvert mindenért, nem számított az ok – sóhajtottam – talán még jobb is lesz itt, mint otthon.

-         Talán – suttogta Ichirou, és símogatni kezdte a hátam.

A símogatása nagyon jólesett, még soha nem éreztem ilyet. Úgy éreztem, ha van valaki mellettem, annyira rossz már nem lehet ez az élet. Azonkívül pedig, eddig még soha senki sem volt kedves hozzám és el sem tudtam képzelni, hogy lehet valaki kedves és gyengéd is, hogy szerethet engem. Ichirou addig símogatott, míg teljesen meg nem nyugodtam. Csak azután szólalt meg ismét.

-         Ez a szoba amúgy – kezdte – az úgynevezett tanulószoba. Én leszek a tanárod és meg fogok neked tanítani mindent, amire szükséged lesz, hogy örömet okozz egy férfinak. Ne félj, nem leszek hozzád durva, de mindent meg kell tenned, amit mondok neked, rendben?

-         Rendben – bólintottam – nem látszol rossz embernek, és tudod, te vagy az első, aki kedves hozzám.

Ichirou elmosolyodott és megérintette a vállam. Én erre felszisszentem, mire ő szó nélkül kigombolta az ingem és lehúzta azt a vállamról. Kissé megrémültem, mert azt hittem, „azt” akarja velem csinálni, de kiderült, alaptalan volt a félelmem. Csak a vállamat akarta megnézni. Még mindig ott volt apám legutóbbi verésének nyoma, egy hatalmas kék véraláfutás, ami nagyon fájt, ha valaki hozzáért. Ichirou teljesen levette rólam az inget és így láthatóvá vált a többi sérülésem is: véraláfutások, horzsolások, és apám szíja okozta hosszú sebek. Lehajtottam a fejem, nagyon szégyelltem magam, és féltem Ichirou szemébe nézni.

-         Nagyon fájnak? – kérdezte halkan.

-         Nem mindig – válaszoltam – csak annyira szégyellem magam. Nem akartam, hogy mások is lássák.

-         Értem – bólintott Ichirou – semmi baj, nem kell beszélned, ha nem akarsz. Apád nagyon kegyetlen volt hozzád és a sebek még túl frissek. Várnunk kéne amíg eltünnek.

-         Várni? Mivel?

-         A munkáddal – Ichirou visszaadta rám az inget – bár, még be sem tanítottalak. Amíg eltünnek a sebeid, addig tudnálak tanítani. Ne félj, mindig melletted leszek, és ha bármi bajod van, ha bármi bánt, vagy csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok.

-         Köszönöm.

Ichirou valóban betartotta az ígéretét. Mindig mellettem volt, és mindent megbeszélhettem vele. Azonkívül, hogy remek tanár volt; mert mindenrre megtanított, amit tudnom kellett; a legjobb barátommá vált. Igazam volt, tényleg 23 éves volt, és már több, mint 7 éve dolgozott a Flower Shop-ban. Ő volt a legjobb, a No.1., így nem csoda, ha a többiek csodálták, és ő volt a vendégek kedvence. Néha kicsit talán nagyképűnek és fellengzősnek tünt, de velem mindig nagyon kedvesen viselkedett és tisztességes volt velem szemben. Az órákon ugyan megkövetelte, hogy azt tegyem amit mond, és figyeljek, de egyébként nagyon laza volt velem. Mint egy testvér. Három hónappal a tanulás megkezdése után –azért kellett eddig várnunk, mert a sebeim akkorra már nem látszottak – készen álltam arra, hogy én is dolgozni kezdjek. Mivel még nem töltöttem be a 14. évemet, így még gyermeknek, azaz shouta-nak számítottam. Ichirou elmondásai alapján, a vendégek többsége nagyon kedvelte a shouta-kat és szívesen töltött el velük egy éjszakát.

Aznap már reggel nagyon izgultam. Alig bírtam valamit is enni, Ichirou is hiába bíztatott.

-         Ha nem eszel – figyelmeztetett – nem fogod bírni az estét. Tehát egyél!

-         De nem megy – válaszoltam – túl ideges vagyok. Mi lesz, ha elrontok valakit? Vagy a vendégem nem lesz velem elégedett? Vagy egyszerűen nem vagyok elég szép?

-         Butus – Ichirou elmosolyodott és megsímogatta az arcom – az első nap én is pont így féltem, mint te, és ez teljesen természetes. De hidd el, minden rendben lesz, nincs miért aggódnod. Gyönyörű vagy.  Holnap már nem is fogsz emlékezni rá, mennyire féltél. Úgyhogy fel a fejjel!

-         Ok – bólintottam – amúgy meg, nem is olyan rossz itt. Itt legalább nem kell félnem, hogy minden nap félholtra vernek.

Ichirou elgondolkodva nézett rám. Akkor még nem tudtam, hogy ez az élet, azért nem teljesen olyan, mint amilyennek látszik. Még gyermek voltam, aki nem mindig ért mindent. Ha akkor tudom, amit most tudok, talán felkötöm magam. De akkor még úgy éreztem, az élet akkor sem rossz, ha az ember fia prostituált.

-         Hikaru – szólalt meg újra Ichirou – igyekezz jó benyomást tenni a vendégedre. Ne feledd el, hogy azért jön, hogy szeretkezzen veled. Tehát tégy meg mindent, hogy jól érezze magát.

-         Rendben.

Ichirou soha nem kertelt, ha szóba került a szex. Végülis ebből éltünk. Gazdag férfiaknak adtuk el a testünket éjszakáról-éjszakára. Ichirou számára a szex egy másik férfival magától értetődő és természetes volt. Nekem még nem volt benne részem, mivel Ichirou a tanítás alatt nem nyúlt „úgy” hozzám. Így olyanról, mint a szex, csak elméleti fogalmam volt. Ezzel az éjszakával kezdve, azonban nekem is ez lesz a munkám. Örömet okozni más férfiaknak.

Az este túl hamar eljött, én pedig egyre idegesebb voltam és ide-oda járkáltam a szobában, ahol várakoznom kellett életem első kuncsaftjára. Ichirou nagyon elegáns ruhát talált nekem az első napra; fekete nadrágot és egy halványzöld selyeminget, amelyre ezüstszínű cérnával néhány apró csillagot hímeztek. Ideges voltam, és féltem, hogy összeizzadom a ruhát, mire a kuncsaft megérkezik. Este tíz körülre járt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és egy férfi sétált be rajta. Magas volt, talán olyan magas, mint Ichirou, rövid barna haja, és sötétzöld szeme volt. Barna öltönyt, alatta vakítóan fehér inget viselt. Ahogy láttam, egészen jóképűnek nézett ki és egy cseppet sem látszott erőszakosnak.

-         Szia! – szólalt meg, ahogy belépett – a nevem Ogata Yuichirou. A tiéd?

-         Nariyama Hikaru – válaszoltam idegesen – Jó estét, uram!

-         Hikaru – Yuichirou elgondolkodva elsétált az ágyig, majd leült – vagyis a neved azt jelenti, „fény”. Illik rád, tényleg csodálatos vagy. Gyere ide!

Úgy tettem, ahogy Yuichirou kérte. Ahogy odaértem elé, elkapta a karom és az ölébe rántott. Megrémültem és ezt észrevette rajtam.

-         Csak nem félsz? – kérdezte mosolyogva – ne félj, semmi olyat nem csinálok, amit ne élveznél. Nem foglak bántani, minden rendben lesz.

Hirtelen eszembe jutottak Ichirou szavai. Mindig azt mondta, engedjem el magam, és akkor minden rendben lesz. Így próbáltam lazítani. Yuichirou közben még mindig fogta a kezem, aztán felemelte és megcsókolta. Aztán, még mielőtt felocsúdhattam volna, már az ágyon hevertem, Yuichirou pedig fölöttem magasodott. Szólni sem tudtam, erre hirtelen és váratlanul megcsókolt. Nem esett különösebben rosszul, sőt, nagyon is kellemes volt. De utána éreztem valamit. A nadrágom lekerült rólam, és Yuichirou elkezdett „ott” símogatni. Pánikba estem és szabadulni akartam.

-         Mi a baj? – suttogta a fülembe Yuichirou – talán nem tetszik valami? Vagy még szűz vagy? Ez a baj?

Tovább símogatott, közben gyengéden harapdálni kezdte a nyakamat. Még inkább pánikba estem, és ez adott erőt. Egy hirtelen lökéssel félrelöktem a férfit és kirohantam a szobából; meg sem álltam a mosdóig. Nagyon meg voltam rémülve és tudtam hogy ennek nem lesz jó vége. Nem mertem előjönni, így inkább maradtam. Aztán órákkal később előjöttem. Még mindig féltem visszamenni a szobába, így inkább leóvakodtam a lépcsőn, mivel a szoba ahol várakoznom kellett az emeleten volt. Félúton hallottam, hogy két férfi vitatkozik. Aztán hallottam, hogy a nevemet ismételgetik. Az egyik hang kétségkívül Ogata-san hangja volt, a másik pedig  Nakama-san-é, aki az itteni manager volt. Tudtam hogy nagy bajban vagyok, ráadásul ha hallgatózáson kapnak, akkor nekem annyi. De ennek ellenére lejjebb óvakodtam, így tisztán hallottam, miről beszélnek.

-         Igazán sajnálom, hogy Hikaru ilyen kellemetlenséget okozott önnek, Ogata-san – hallottam Nakama-san hangját – természetesen fizetni fog érte. Az ön kárát pedig megtérítjük.

-         Engen nem érdekel, hogy mit csinálnak, de a kölyköt móresre kell tanítani! – Ogata-san hangja mérgesen csengett.

Úgy véltem eleget hallgatóztam, így visszasurrantam a szobába. Tudtam, hogy most mi jön, vagy legalábbis azt hittem. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel az ostoba ballépéssel mekkora bajt zúdítok a saját és mások fejére.

Igaz, engem is megbüntettek, méghozzá nem is kissé. Nakama-san két embere alaposan helybenhagyott, amiért feldühítettem Ogata-san-t, aki mint később kiderült, az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb kuncsaftunk volt. De még ez sem volt elég, mert utána Ichirou-t is elővették, amiért nem volt képes engem rendesen kitanítani és vele is ugyanazt tették, mint velem. Ichirou-t csak másnap reggel mertem meglátogatni a szobájában; addigra már kissé kitisztult a fejem, és a sebeim sem fájtak már annyira. De még sántítottam és a fejem is lüktetett.

Amikor beléptem Ichirou szobájába, ő az ágyon hevert és nem nézett ki túl jól. Vele még jobban elbántak mint velem. Ahogy meglátott, rámnézett és vizslatni kezdett. Nem látszott dühösnek, bár itt soha nem tudhatta az ember, éppen mi jár mások fejében. Eleinte csak néztem őt, nem mertem beszélni, féltem, mit mondana. Féltem, hogy most dühös rám, és megvet, amiért nem voltam képes nyugodt maradni és azt tenni, ami a dolgom.

-         Sajnálom – szólaltam meg hosszú idő után – az én hibám volt. Ha nem ijedek meg és nem lököm félre Ogata-san-t, akkor ez az egész nem történt volna meg. Így meg csak bajt okoztam magamnak is és neked is. Annyira szégyellem magam.

-         Semmi baj – válaszolt Ichirou – az én hibám. Fel kellett volna készítenem téged erre  az esetre is. Te nem tehetsz róla, ez bárkivel megeshet. És ne törődj velem, jól vagyok. Ezek a sebek semmiségek ahhoz képest, amiket te éveken keresztül kaptál apádtól.

-         De én… annyira… most biztos haragszol rám és…

-         Nem, nem haragszom – szakított félbe – és csalódott sem vagyok. De Nakama-san tajtékzik a dühtől. Szerencséd van, hogy megúsztad egy veréssel és nem zárt be étlen-szomjan.

Nem szóltam semmit, hanem odamentem Ichirou ágyához, és leültem a fiú mellé. Ichirou felült, és ekkor a félig kigombolt ing leomlott a vállairól, szabaddá téve a testét, amely tele volt az előző napi verésből származó sebekkel. Felé fordultam és megérintettem az egyiket. Ichirou felszisszent.

-         Sajnálom. Nagyon fáj?

-         Annyira nem – rázta a fejét – na és neked?

-         Annyira nem – mondtam és halványan elmosolyodtam.

Erre Ichirou is elmosolyodott és lassan magához húzott és pedig kényelmesen befészkeltem magam az ölébe; majd néhány perccel később, magam sem tudom miért, magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. Ichirou szemmel láthatóan megdöbbent, de nem tiltakozott. Pedig mindketten tudtuk, tiltott dolog amit teszünk. A szerelem két prostituált között ugyanis tabunak számított, ahogy a szex is, hiszen amíg mi ezzel foglalkozunk, addig nem dolgozunk és addig pénzt sem keresünk. Nagyon jól tisztában voltunk vele, hogy mi fog történni, ha ez a dolog kiderül, de akkor és ott nem foglalkoztunk vele. Akkor és ott csak ő és én számítottunk, senki és semmi más.

Az eset után minden visszatért a régi kerékvágásba, legalábbis látszólag. A normális kerékvágás ugyanis csak féligazság volt. Az igaz, hogy újra dolgozni kezdtem és Ichirou tanácsait követve már nem rohantam el a kuncsaft elől, de volt még más is. Azon emlékezetes reggel óta én és Ichirou egy pár voltunk. Persze erről kettönkön kívül senki sem tudott, mi pedig nagyon titkolni próbáltuk a dolgot. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, mert nagyon keveset lehettünk kettesben. Ráadásul a többiek társaságában úgy kellett tennünk, mintha semmi sem lenne köztünk és ez egy idő után kezdett idegesítő és fárasztó lenni. Így telt el négy év, és hamarosan már 16 éves voltam. Ekkor történt valami, ami örökre megváltoztatta az életem és rádöbbentett, hogy ez így nem mehet tovább.