Hetedik fejezet

Hikaru hirtelen elhallgatott és felemelte a fejét. Én csak néztem őt, és tudtam, hogy még nincs vége a történetnek. De miért hagyta abba? Erre nem tudtam rájönni, kérdezni meg nem akartam. De nem is kellett, mert hirtelen megszólalt.

-         Akarod hogy folytassam? – kérdezte – mert lehet, hogy már eleged van belőle.

-         Nem, dehogy – ráztam meg a fejem – folytasd csak.

-         Rendben, akkor folytatom – ezzel újra elkezdett mesélni.

Tehát ott hagytam abba, hogy közben elmúlt 4 év. Ekkor már 16 éves voltam és normális prostituáltnak számítottam. Nem voltam éppen a legnépszerűbb, de nem is voltam  a szakma legalján. Ichirou nagyon büszke volt rám, én azonban gyűlöltem ezt az életet. Ki akartam szabadulni, habár tudtam mi járna érte, ha el akarnék szökni, vagy ha akárcsak megfordulna a fejemben, hogy ki akarok lépni. Innen nem lehetett kilépni, csak ha meghalsz. Ezt Ichirou sokszor mondta nekem, így soha nem akartam szökni. Ráadásul itt még valamelyest jobb életem is volt, mint otthon apám mellett. Ha akkor nem ad el, ki tudja most hol lennék. Talán már a temetőben, vagy egy folyó alján. Itt legalább nem vertek folyton, igaz, nem is szeretett senki, kivéve Ichirou-t, akivel a szerelmünk egyre jobban nőtt. Veszélyes játék volt ez, mert ha valaki rájött volna, könnyen alulról szagolhattuk volna az ibolyát. Mi mégis folytattuk és ez lett a vesztünk. Meg az én szabadulási vágyam. Ha nem nyitom ki azt a nagy szám, talán soha nem történik semmi. De mint mindig, akkor sem tudtam csendben maradni.

Aznap csodálatos délelőtt volt. Ichirou és én kint ültünk a Flower Shop hátsó udvarán. Ez volt az egyetlen hely, ahová akármikor kimehettünk, ha nem dolgoztunk.  A város úgyszólván tabu volt. Ichirou egy padon ült, én pedig mellette a füvön. Május végére járt az idő, a nap sütött, a madarak daloltak, az égen pár felhő úszott. Tökéletes nap lett volna egy randihoz, ha történetesen nem vagyunk prostituáltak és szabad kijárásunk van a városba. De így csak ebben a kis hátsó udvarban élvezhettük a jó időt.

-         Ichirou – szólaltam meg hosszú szünet után – szereted ezt a helyet?

-         Miért kérded? – nézett rám a fiú.

-         Csak érdekel – vontam meg a vállam – szereted vagy nem?

-         Ez az otthonom – válaszolt halkan – nincs hová mennem.

-         Értem – bólintottam.

-         De miért kérdezted? Te talán nem szeretsz itt lenni?

-         Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem – gyűlölöm. Nem vagyok szabad.

-         Aha – a fiú megfogta az állam és felemelte a fejem hogy a szemembe nézzen – nem is leszel szabad és ezt jól vésd az eszedbe. Innen szökni egyenló a biztos halállal. Úgyhogy ne is gondolj ilyen butaságra!

-         De… ha szabadok lennénk, nem kéne félnünk, hogy valaki rájön… tudod arra, hogy mi van köztünk – suttogtam halkan.

Ichirou gondterhelten nézett rám. Tudtam, ugyanaz jár a fejében, mint nekem. Ha szabadok lennénk, szabadon szerethetnénk egymást. Lassan megrázta a fejét.

-         Nem – mondta végül – megtalálnának, akárhová is bújnánk. És én sokkal jobban szeretlek téged annál, mint hogy ekkora veszélynek kitegyelek.

-         Ichirou, te… - de mielőtt folytathattam volna, lágyan megcsókolt.

-         Szeretlek, Hikaru. Mindig szeretni foglak.

Elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, hogy ezért a csókért mekkora árat fogunk fizetni.

Később mikor már indultunk vissza, Nakama-san várt ránk a bejáratnál néhány nehézfiúval együtt. Nekem rossz érzésem támadt, és ahogy láttam, Ichirou is kezdett nyugtalan lenni. Ahogy be akartunk menni, Nakama-san megállított minket. Az arckifejezése valahogy nem igazán tetszett nekem. Mosolygott, de úgy, ahogy a héja az áldozatára. Tudtuk hogy bajban vagyunk, bár még nem tudtuk miért és mekkora bajban. Nakama-san lassan közelebb lépett hozzánk, és mélyen a szemünkbe nézett. Én elkezdtem remegni, és láttam, hogy Ichirou is elsápad.

-         No lám, no lám – mosolygott továbbra is Nakama-san – lám itt vannak a mi kis szerelmes madárkáink. Remélem élveztétek egymás társaságát.

-         Nem… nem értem… miről beszél… uram – hebegte Ichirou – mi… mi csak üldögéltünk a kertben.

-         Persze, persze – Nakama-san hangja baljós volt – azt hiszitek teljesen hülye vagyok, mi?! Ne adjátok az ártatlant, mert megjárjátok! Na ki vele, mégis mi volt az a csók?

Erre teljesen ledermedtem. Honnan tudott róla? Talán látta? Vagy valaki látott minket és bemártott neki? Az agyam teljesen leblokkolt, nem voltam képes semmire sem gondolni. Remegve néztem Ichirou-ra, aki a  félelemtől alig állt a lábán. Tudtuk, hogy vége mindennek.

-         Úgy, szóval nem beszéltek?! – Nakama-san hangja most nagyon mérges volt, a következő pillanatban már üvöltött velünk – AKKOR MOST MEGTANULJÁTOK MI JÁR AZ ILYEN ÁLLATOKNAK MINT TI! AZT HISZITEK MINDENHEZ JOGOTOK VAN?! HÁT TÉVEDTEK, DE MOST MEGTANULJÁTOK! VIGYÉTEK ŐKET ÉS TANÍTSÁTOK MÓRESRE!

Nakama-san emberei körülzártak minket és még mielőtt reagálhattunk volna elvonszoltak mindkettőnket. Végigvittek egy folyosón, majd le egy lépcsőn, ami a pincébe vezetett. Nagyon féltem és ahogy láttam, Ichirou is halálra volt rémülve. Majd még néhány gorilla jelent meg. Mielőtt egyáltalán felfoghattam volna mi történik, az egyik megragadott és keményen a falnak lökött. Bevertem a fejem és a vállam, ami nagyon fájt. Éreztem, ahogy meleg valami csorog végig az arcomon. Vér volt. Hallottam Ichirou kiáltását.

-         Ne! Hagyjátok békén, még csak gyerek! – kiabálta.

-         KUSS LEGYEN! – üvöltötte az egyik gorilla és gyomorszájon vágta Ichirou-t, aki ettől összegörnyedt.

Elszörnyedtem, ám ekkor a férfi – aki az előbb a falnak vágott – ismét megragadott és talpra rántott. Nagyon közel hajolt hozzám, éreztem a lehelletét, amely bűzlött az alkoholtól. Kis híján rosszúl lettem, ráadásul a fejem is fájt és majdnem elájultam.

-         Most majd megtanulod, mi jár az ilyen állatnak, mint te – suttogta a fülembe – ajánlom, hogy csendben maradj, különben még azt is megbánod, hogy megszülettél. Nem vagy más, mint egy állat, és úgy is fogok veled bánni. Megértetted?!

Vihogott egyet, majd intett pár társának, akik megragadtak. Ő pedig gyomron rúgott, mire én felnyögtem. Erre újra gyomronrúgott, majd a bordáim közé ütött és pofonvágott. Az első ütés még fájt, a másodikra még felnyögtem, a harmadik után elsötétült a világ.

Nem tudom, mikor ébredtem fel. Lehet, hogy csak percek teltek el, lehet hogy órák, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy még mindig a pincében voltunk, sötét volt, hideg, és nagyon fájt mindenem. Csak percekkel később tudatosult bennem, hogy teljesen meztelen vagyok és szünni nem akaró fájdalmat éreztem a lábaim között. Pont mint akkor, amikor az első éjszakámat töltöttem egy férfival. Hirtelen ráeszméltem: engem megerőszakoltak. Nem emlékeztem semmire, hiszen nem voltam tudatomnál. Talán akkor tették velem, mikor már összevertek és eszméletlenül hevertem a földön. Megpróbáltam felülni, de ez csak nagyon nehezen ment; az egész testem sajgott, alig bírtam ki üvöltés nélkül. De néhány perccel később, vagy egy fél óra is eltelt közben,nem tudom; ültem. Körülnéztem és megláttam Ichirou-t. Az egyik szemközti falnál feküdt, a szeme félig nyitva volt és engem nézett. Lassan odakúsztam hozzá, fejét az ölembe vettem és megsímogattam. Erre teljesen kinyitotta a szemét és a szemembe nézett. Rettenetes állapotban volt; testét véraláfutások, nyílt sebek, vér fedte. A szája felrepedt, ahonnan még csordogált a vér. Őszintén szólva, én sem lehettem jobb állapotban. Sokáig egy szót sem szóltunk, végül ő törte meg a csendet.

-         Sa…sajnálom… Hikaru – nyögte – bajba… sodor…talak.

-         Semmi gond – válaszoltam – nem a te hibád. Nem kell bocsánatot kérned. Ha én nem nyitom ki a szám… ha nem akarok szabad lenni… akkor most…

-         Ne mondd ezt – szakított félbe Ichirou – tudod… én is szabad akarok lenni. De nézd meg, mi történt. Semmi esélyünk. Innen nincs kiút, csak hullazsákban.

-         Igen, de… - félbeszakítottam magam és az ajtóra néztem.

Nem volt bezárva, és nem is csukták be teljesen. Az ajtó nyílásán át fény szivárgott a helyiségbe. Visszafektettem Ichirou-t, majd minden erőmet összeszedve felálltam és lassan az ajtóhoz osontam. Kissé kinyitottam és kinéztem a folyosóra. Tiszta volt. Visszasiettem, és ahogy tudtam felöltöztem. Ichirou értetlenkedve nézett rám.

-         Most meg tudnánk szökni – mondtam, miközben összeszedtem Ichirou ruháit is – nem őriz minket senki.

-         Túl veszélyes – jegyezte meg szerelmem, miközben felült – ha elkapnak…

-         Én inkább meghalok, de nem akarok állatként élni. Nem akarom, hogy semmibe vegyenek, lenézzenek, megalázzanak, agyonverjenek. Normális életet akarok élni, mint minden más ember – szólaltam meg eltökélten – vagy te talán nem?

A fiú tétován megrázta a fejét. Odamentem Ichirou-hoz és felöltöztettem, majd egymásra támaszkodva lassan kiléptünk a pincéből. A folyosó néptelen volt, és a bejáratot sem őrizte senki. Észrevétlenül a hátsó bejárathoz osontunk és kiléptünk egy hátsó kis utcára. Nem ismertem Osaka-t, hiszen soha nem jártam a városban, így nem tudtam merre induljunk. Ráadásul már esteledett és kissé csepegett az eső. De tudtam, bárhol jobb, mint itt. Ichirou alig tudott menni és én sem voltam erőm teljében. Elindultunk, csak úgy vaktában az utcán. Az emberek, akik elhaladtak mellettünk megbámultak, de nem mutattak irántunk különösebb érdeklődést. Talán azt hitték, részeg tinédzserek vagyunk, akik verekedésbe keveredtek. Láttam, hogy néhányan megcsóválják a fejüket, amikor ránk néztek, de nem törődtem velük, ahogy ők sem velünk. Ichirou egyre inkább ránehezedett a vállamra, így az most már elviselhetetlenül fájt. De összeszorítottam a fogam és nem szóltam semmit. Nem is lett volna értelme, hiszen sem én, sem Ichirou nem tehettünk volna semmit. Sejtettem, hogy eltört a vállam, vagy legalábbis megrepedt, mikor az a gorilla a falnak vágott, de igyekeztem nem törődni vele. Most az volt a legfontosabb, hogy találjunk valami helyet éjszakára. Sejtettem, hogy Nakama-san utánunk küldi az embereit, ha rájönnek, hogy megszöktünk és azt is tudtam, mi jár érte, ha elkapnak. Nem egy esetet láttam már a négy év alatt, amikor valaki szökni akart. Az egyik srác – Hiroki – aki alig volt idősebb nálam is megszökött egyszer. De megtalálták és visszahozták. Hiroki gyönyörű fiú volt, félhosszú selymes vörösesszőke haja és csodálatos sötétkék szeme volt, arca akár egy angyalé. De Nakama-san gorillái úgy összeverték, hogy arra a gyönyörűségre többé rá sem lehetett ismerni. Két nappal később a mosdóban felakasztotta magát. Én találtam rá és napokig, nem is; hetekig rémálmok gyötörtek. Hiroki ugyan nem volt a barátom, de nem is voltunk ellenségek. Mindig jól kijöttünk és egyikünk sem volt féltékeny a másikra. Nem lepett meg a szökése, gyűlölte azt a helyet, ahogy én is. És az sem lepett meg különösebben, hogy öngyilkos lett. Sokszor mondta nekem, hogy nem tudja, meddig bírja még és a legszívesebben azonnal meghalna.

Ezeken gondolkodtam, amikor hirtelen egy buszpályaudvarra értünk. Már elment az utolsó busz, de a pályaudvar épülete még nyitva állt. Elvánszorogtam odaáig Ichirou-val és bent óvatosan leültettem a padra. Éppen idejében, mert kint elkezdett vadul esni. Bent hideg volt, fáztam és láttam hogy Ichirou is reszket. Rajta is és rajtam is csak egy ing és egy nadrág volt. Leültem Ichirou mellé, átöleltem és magamhoz húztam. Így talán kihúzzuk reggelig és utána majd kitaláljuk mi legyen. Mielőtt még bármit gondolhattam volna, elaludtam.

Már reggel volt, mire felébredtem. Ichirou már fent volt, de nem mozdult. Ránéztem, mire ő halványan elmosolyodott. Én visszamosolyogtam. Túléltük az éjszakát, és már csak azt kellett kitalálnunk, mihez kezdjünk most. Mindketten át voltunk fagyva, éhesek voltunk és még mindig kimerültek. Fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk, de tudtuk, el kell hagynunk a várost, mielőtt ránk találnak. A sebeim sajogni kezdtek, ahogy megpróbáltam felállni, de valami ennivalót kellett szereznem. Bármit! És ruhát. Kiléptem az épületből. Még korán volt, az első busz sem indult még el. Pénzem nem lévén, kénytelen-kelletlen az egyik szemeteskuka felé vettem az irányt, hátha találok benne valamit. Nem éppen a leggusztusosabb, de a semminél jobb. Ahogy sejtettem, nem sok minden volt benne, csak néhány megszáradt kenyérdarab, meg pár félig megrágott alma, de megtette.

-         Sajnálom, Ichirou – mondtam, mikor visszaértem a padhoz – de csak ez van.

-         Semmi… gond – lehelte Ichirou – nem a te… hibád.

-         Jól vagy? – kérdeztem aggódva – nem festesz túl jól.

-         Rendben… leszek – válaszolta halkan – csak nagyon hideg van.

Én is fáztam, hideg volt még, annak ellenére, hogy már közelgett a nyár. Megnéztem a falon levő órát, ami fél 6-ot mutatott. Az első busz egy óra múlva indult Tokióba. Addig valamit ki kell találnunk. Körülnéztem és az egyik pad alatt megláttam egy ócska vékony takarót. Ráterítettem Ichirou-ra, aki hálásan nézett vissza rám.

-         Mi lenne, ha Tokióba mennénk? – kérdeztem.

-         Tokióba?! – nézett rám Ichirou döbbenten – miért pont… oda?

-         Ott nehezen találnának ránk – gondolkodtam hangosan, miközben leültem Ichirou mellé – és senki sem tudná, kik vagyunk, vagy voltunk. Új életet kezdhetnénk, csak mi ketten. Nem lenne nagyszerű?

-         De… igen – sóhajtotta szerelmem – de nincs pénzünk… és pénz nélkül… nem fogunk odajutni.

-         Bízd rám! – mosolyodtam el halványan.

…

Húsz perccel később az első utasok már kezdtek gyülekezni. Néhányan erősen megbámultak minket, főleg a férfiak. Én kezdtem aggódni, hogy esetleg valaki felismer, de aztán rájöttem, hogy ők csak hétköznapi emberek, nem olyanok, mint a vendégeim voltak. Az ilyenek soha nem járnak prostitúciós házakba, szóval nem kell miért aggódnom. Mindenesetre azért éber maradtam, hogy szükség esetén azonnal kereket oldhassunk. Amikor az utasok már a busz mellett álltak, mi is odaosontunk. Ichirou még mindig nagyon rosszúl nézett ki, ezért nagyrészt nekem kellett tartanom. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy juthatnánk fel a buszra fizetés nélkül. Talán azt mondhatnánk, hogy testvérek vagyunk és kiraboltak minket és hogy a családunk Tokióban lakik és hozzájuk igyekeztünk. De tudtam, hogy túl átlátszó lenne a dolog. Hiszen akkor azonnal felhívnák a rendőrséget, meg a gyámügyet és kiderülne az igazság. Ekkor valaki megérintette a vállamat. Ijedten néztem hátra, azt hittem Nakama-san vagy valamelyik embere az. De nem. Egy idősebb hölgy volt az, talán a negyvenes évei közepén járhatott. Barnára festett haja, sötét szeme és kedves, kerek arca volt. Aggódva nézett az arcomba.

-         Mi történt veletek? – kérdezte aggódva – baleset?

-         Kiraboltak minket – válaszoltam – és mindenünket elvették.

-         Szegénykéim. Hová akartatok menni?

-         Tokióba. Ott élnek a szüleink. De most… most nem tudunk hazamenni… - sírva fakadtam.

-         Ha így áll a helyzet, szívesen fizetem nektek a fuvardíjat – ajánlotta fel a hölgy – a nevem Sanjou Ayame. A tiétek?

-         Az én nevem Nariyama Hikaru, ő pedig a bátyám, Ichirou.

Ayame-san tényleg nagyon kedves volt velünk. Egész úton ott volt mellettünk, később pedig segített Ichirou-t is kórházba szállítani. Nem akartam kihasználni őt, de az adott helyzetben nem volt más választásom.

Végig Ichirou mellett maradtam, amit Ayame-san meg is értett, de azt nem értette, miért nem akarom felhívni a szüleimet. Végül aztán elmondtam neki az igazságot. Nagyon megdöbbent attól amit hallott.

-         Szóval ebből éltetek, mi?! – mondta dühösen – eladtátok a testeteket! És én még azt hittem rendes fiúk vagytok! Mocskos kis kurvák!!!

Attól kezdve nem hallottam felőle. Nem is bántam. Ichirou állapota egyre rosszabbra fordult. Csak később tudtam meg, hogy már hónapok óta beteg volt, AIDS-es lett az egyik vendégtől és már nem lehetett rajta segíteni. Az állapota gyorsan romlott, és úgy gondoltam, ez főleg az utolsó elszenvedett büntetés miatt lehetett. Nagyon aggódtam érte, de már nem tudtam tenni semmit, az orvosok is csak enyhíteni tudták a szenvedését. Az utolsó pillanatig vele voltam. Amikor két hónappal később meghalt, tudtam, elment az egyetlen ember, aki szeretett engem, aki vigyázott rám, aki kedves volt hozzám. Már nem volt senkim. Nem tudtam mihez kezdjek, nem volt se pénzem, se barátom, se családom, se munkám, se lakásom. Így éhesen kóboroltam az utcán, azt ettem, amit találtam, ott aludtam, ahol helyet leltem éjszakára. Nyomorúságos idők voltak. Végül négy hónappal késóbb egy könyvesboltban helyezkedtem el, mint eladó. A bolt tulajdonosa – egy idősebb úr – nagyon jól bánt velem, még lakást is segített találni. Nem volt egy nagy lakás, csak egy egyszobás kis lyuk, de nekem megfelelt. A kórházban történtek után senkinek sem mondtam el, ki is vagyok valójában. Féltem, hogy úgy járok mint legutóbb és nem akartam ismét menekülni. Iszonyatosan magányos voltam, nem tudtam, mit tegyek. Szinte minden nap kijártam Ichirou sírjához és beszéltem hozzá, elmondtam neki mindent, amit gondoltam és éreztem. Reméltem, hogy odafent hallja minden szavam, mégha nem is tud válaszolni nekem.

Aztán egy nap a kezembe akadt egy plakát, amin egy új együttest hírdettek, titeket, a Bad Luck-ot. Úgy gondoltam érdekes lehet, ezért elmentem. Az ASK nem nagyon érdekelt, de te már a plakáton felkeltetted az érdeklődésem. Aztán amikor énekelni kezdtél, a hangod, a szavaid a szívemig hatoltak és tudtam, hogy ki kell hoznom a legjobbat magamból, nem szabad a múltban élnem, előre kell néznem. Attól kezdve a rajongóddá váltam.

…

-         Hát ennyi, ez az én történetem – fejezte be Hikaru – most már üvölthetsz, fenyegethetsz, megvethetsz, csinálhatsz, amit akarsz. Már megszoktam, mindenre felkészültem.

-         Narimiya-kun – mondtam – nem gyűlöllek, nem akarlak bántani. Nagyon sok mindenen mentél keresztül és megértem a fájdalmad, bár én ezeket soha nem éltem át. De mindig itt leszek, ha szükséged van rám, én meg foglak hallgatni, melletted leszek, bármi történjen is. Bízz bennem!

-         Shindou… san… Én…

Hikaru nem tudta tovább folytatni, átölelt és sírva fakadt. Én pedig csak símogattam, és hagytam hadd sírja ki magát. Tudtam mekkora teher esett le a válláról most, hogy végre mindent elmondott magáról. Eddig nem tudtam, hogy ember élhet át ekkora fájdalmat, félelmet, megrázkódtatást. Ám ha akkor tudtam volna, mi vár még ránk, talán nem kérem meg Hikaru-t hogy meséljen magáról.