Anime: Gravitation
Korhatár: +16
Vigyázz: Trágár beszéd
Típus: OOC, What if...
Író: Arisa-chan

What if? - Mi lett volna ha Kitazawa él, együtt, Eirivel?
Kitazawa nem hal meg, és az a bizonyos élmény kimaradt volna Eiri életéből?
Ha az író együtt élt volna szerelmével, és úgy ismerte volna meg Shuichit?
Együtt élni egy olyan valakivel, akihez tényleg már csak az idő, és az érzések kötnek,
a félelem attól, hogy az elvesztés fájdalma nagyobb mint az együtt lét borzalma.
Eiri megtapasztalja, hogy a szerelem nem válogat emberek között, és, hogy mennyire erős lehet,
még akkor is, ha a körülmények mind a tárgya ellene szólnak.
Majd megismeri a kis rózsaszín énekes palántát aki azonnal belemászik az
érzelem világába,és mindent megzavar.
Mi lesz ebből?

1-2.fejezet
Amikor a pillangók elszállnak

Mindent megadok neki. Mert meg kell tennem.

Ő meg engedi, hogy éljek.

De milyen életet? Könyörgöm.

Írok. Sokat. Rengeteget. Híres vagyok, ki ne vágyna egy ilyenre.

Illetve ki ne vágyna rám.

Nevetséges, agyatlan zombi nép, futnak a csomagolás után, de persze nem tudják, mi rejtezik alatta.

Egy démon.

Akinek már fogalmam sincs a szeretet mikéntjéről és hogyanjáról.

Csak leírja.

Csini novellákban.

Kibaszott érzékletesen.

Hiszik, hogy unatkozom.

Hiszem, hogy szenvedek.

De ha érte kell, ám legyen.

 - Sensei…

 - Ugyan… - rámnéz. Megdobban a szívem. Ujjaival végiglépdel a mellkasomon, miközben bámul rám. - Ezt mindig szereted nem?

 - Hai. Szerettem - Tem.

A kapcsolatunk tényleg csak sexre korlátozódott?

Kapcsolatnak lehet nevezni egyáltalán?

Elnézek, nem a szemébe.

Mert akkor tuti elgyengülök, és hagyom magam. Azok a rohadt szemek.

Megtalálja a fülemet.

Ismer, hiába is próbálom letagadni.

Felnyögök, muszáj, akármennyire nem akarom, de muszáj.

Szeretem.

Mindig tudja, hogy kell örömet okozni Eirinek.

Így kölcsönösen használjuk ki egymást.

Megtalálom a nyakát. Megcsókolom. Egyenesre fésült haja csiklandozza az orrom. Borzongok. Részeges illata engem is taccsra vág.

Pedig ma nem ittam.

Mellette nem lehet, nincs mit.

Elhagynám.

De maradok, a picsába is. Ő nevelt, az első volt, aki nem sajnálta szegény kiközösített szőke bárányt. A kezei alatt lettem ilyenné. Ismertté, felkapottá, stb.

Gyűlölöm. Mégis hálás vagyok.

Egy rossz szó nélkül adom, amit akar, és reszketek a karjai közt. Kapaszkodva a meggyűrt ingjébe, adok én is eleget. Érzem.

Ő is érzi.

Jó játék. Kergessük az őrületbe a másikat.

Mindig ezt csináljuk.

Bár én hangosabban és látványosabban.

Végigcsókolok a nyakán. Diszkréten felnyög. Tovább csókolok. Lassan haladok lefelé, hogy legyen mit felemlegetnie, miután végeztünk. Neki nyomom a falnak, ő hagyja. Persze, hisz nulla energiáért cserébe extra élvezetet kap. Mindig tudta, hogy játssza ki az agyam.

Leszarom.

Játszani akarok vele, amikor csak engedi.

Belesimít a hajamba, játszik vele, ujjai, közé fogja a szőke tincseket.

Nem.

Belenézek azokba a kurva nyugodt szemeibe.

Úgy néz rám mint a mérges apuka a csintalan gyerekre. A mérges, tök részeg apuka.

De akkor se szopom le.

Közlöm vele.

És ezt tök lazán, még ebben az állapotban is le tudja olvasni a számról.

Csillagok.

Meg fájó kép.

Összehúzom a szemeim. Átfut az agyamon egy pár gyilkos gondolat.

Majd én futok el.

Minden alkalommal megesküdtem magamnak, még egy ilyen és a kezét töröm.

Minden alkalommal a parkban kötöttem ki, egy pár doboz cigivel a kezembe.

Hópelyhek.

Névrokonaim zuhannak alá az égből. Rengeteg.

Rajtam meg csak pulóver van. Na majd biztos leálltam volna öltözködni amikor… ilyen.

A nagy fehérségben teljesen elütök, füstölgő cigim füstjével együtt.

Talán még fáznék is, ha nem lennék teljesen felfűtve a nagy izgalomtól. Meg egyéb mástól.

Oldalra vetem a fejem.

Egy táska. Valami hülye itt hagyta.

Milyen ízléstelen zöld színe van.

 - Héy, héy.

Hangok.  - NE nyúljon a táskámhoz!

Ki nyúlt?

 - Idióta

Heh, vicces. Megesküdnék, hogy ennek rózsaszín haja van.

Rám veti hatalmas kék szemeit. Rémisztő. - Belemásztál a személyes aurámba.

 - Vond vissza! Nem vagyok idióta!

 - De.

 - Undok, utálatos fráter!

 - Kopj le, és vidd a cuccod is.

 - Ajánlom, hogy nem néztél bele, ajánlom! Ajánlom! Titkos dolgok vannak benne.

 - körbeugrál. Pillanatok múlva bele fogok rúgni egyet, leállítás kép. Fáj tőle a fejem.

Kifújom a füstöt.

 - Csak, hogy tudd, híres énekes vagyok!

 - Nem vagy az. - meguntam. Már közterületen se lehet nyugtom az őrültektől. - Ha az lennél, nem hangoztatnád. Nem lenne rá szükséged - Ránézek, majd egy őrült mosollyal megsimítom a fürtjeit - A hajad és a viselkedésed is csak azért ilyen, hogy kiemeld a saját szürkeséged a tömegből.

Tarolt.

Felegyenesedek.

Jól esett. Már nem vagyok se dühös, se szomorú.

Szereznem kel egy boxzsákot. Rózsaszínt, mint ez a kölyök.

Hallom, ahogy bömböl.

Nevetséges.

De csak így magam közt. Szép hangja van.

Hisztis hülyegyerek toporzékolva ugrik be elém. Én ráförmedek:

 - Mit akarsz?

 - Vond vissza! Annyira gonosz volt, amit mondtál! Ilyen könnyen nem rázol le! Csak ha… ő…

 - Csak ha?

 - Csak ha bocsánatot kérsz!

 - Körbe röhöghetlek? - lököm félre, erre belekapaszkodik a kezembe.

Elrántom, ő a földre esik. - Hagy békén.

Ránézek.

Ő meg bámul. Tudnám mi a faszt, bámul.

 - Megsérültél.

Kész, belegázolt az intim zónámba.

 - Menj, játssz a babáiddal kölyök.

Ott hagyom.

Játszom a konyhatündért megint. Újra, és újra. De enni kell.

És ha rajta múlik, éhen döglünk mind ketten.

Sensei… csak egy kicsit segítenél.

De tudom, hiába sóvárgok a kávémnak. Ugyanazzal a sötét ürességgel néz vissza rám, és várja, hogy megigyam.

Ő meg a kaját várja, mellettem, a kanapén ücsörögve, de nem fogja hamarabb megkapni.

Sajnos én sem.

 - Valaki megvert?

Ráemelem a pillantásom. Ezeket oltárira bírom. Az agya vele van és nem ellene, mint nálam. Csinál valami undorító dolgot, aztán elfelejti.

Hát nem kell félned a lelkiismeretedtől neked se.

Mellesleg egy pofon még nem megverés.

De jobb, ha kussban maradok. Fogalmam sincs, józan-e vagy sem.

 - Nem tudom. Részeg voltam. - hazudok.

Biztos, hogy meg fogja érteni az érzéseim.

Átkarol. Magához húz. Majd egy gyengéd csókot lehel az arcomra. Annyira gyengéd, hogy gondolatokba se lehet önteni.

Ilyet is tud.

És ilyenkor igazán szeretem.

Majd megcsókol.

Bassza meg, felmosórongyot.

Aztán már játszunk. Egymás szájával. Az ilyen pillanatok örökké tarthatnának. Ehelyett tartanak cirka fél másodpercig, (Kösz.) utána ugyanis ráébred, ő a főnök. Bedurvul, mellesleg hátradönt.

Utálok alul lenni.

Nem tűröm, hogy alulra gyűrjön.

De senseit mégsem bánthatom. Az nem sülne el jól, nagyon nem.

Tovább csókol.

Semmi se zavarja meg. Kaja csak sokára.

Átkarolom, minimálisra csökkentve az agresszióját.

Erre valaki maximálisan kiéli saját agresszióit az ajtón. Kopog. Bocs, veri a bejáratot.

 - Fogalmam sincs - felelem egyszerűen a fel se tett kérdésre.

 - Nyisd ki az ajtót Yuki!

Összenézünk. Na most akkor melyik Yuki?

Valami kibaszott fura. Megváltozik a tekintete. Aggódóvá.

Nem akarom tudni.

Fakopáncsunk továbbra is önkéntesen keresi az élősködőket az ajtóban.

Sensei megunja és egy mindent sejtető, „maradjak így” pillantással lemászik rólam.

Majd kinyitja.

Az ajtót. - Te szemét, miért nem mondtad…

Nem. Nem.

El akarok ájulni. Most!

Sensei kontra hülye rózsaszín kölyök a parkból. Nem akarom látni.

 - Te ki vagy?

 - És te?

 - Halott vagy!

A pillanat tört része alatt baszom a képébe az ajtót. - Húzz innen amíg szépen vagy!

 - De beszélni akarok velleeeedd Yyyyukkiiii

 - Vendégem van!

 - Majd elmegy!

 - Épp azt akart…

Rámnéz, ránézek - Tűnj el kölyök.

Nagyon akar tőlem valamit. De nem érdekel, húzzon sorszámot. Sensei az első.

Ezt ő is tudja. És folytatást akar.

Rácsap a hátamra, jelezve, hogy intézkedjek. Felnyögök erre, de nagyon nem az élvezettől.  Kérj időpontot!

Beszélgetek egy ajtóval. Ennél mélyebben nem lehetek.

- Akkor hooolnaaapppp.

Nekidőlök az ajtónak.

Fogalmam sincs mennyire tökéletes áldozat, vagyok így neki. Nem is érdekel.

Növesszek szárnyat, és repüljek el, ha ő kell hozzá, hát hajrá.

 - Ki volt ez a kölyök?

A féltékenység démonja az én bőrömbe élesíti a karmait. Remek, megbízol bennem te is, nagyon.

 - Nem tudom.

Nem hiszi el. Féltékeny. Oltári. Megölöm azt a hülyegyereket ha újra a közelembe kerül. - Sensei…

 - Szerintem tudod.

Ez fáj. Megtépi a hajam. - Hány, de hány ember szerethetné magáénak tudni a helyes kis Eirit nem? De a helyes kis Eiri csak a helyes kis Kitazawáé, remélem, ezzel ő is tisztában van.

 - Nem.

Elenged. Hehe, persze, Eiri ijesztő funkcióba kapcsolt, és lazán érzékelteti a hangjával.

Majd a szemeivel.

Azt hiszem ez volt az utolsó utáni csepp. - A szeretetnek is van határa, Sensei.

Volt egy szívem. Immár darabokban. Remélem ezt ő is, felfogja.

Elmegyek.

Emlékszem milyen fejet vágott Seguchi Tohma mikor megtudta, hogy tanár-diák kapcsolatból más kapcsolat lett.

És sose fogom elfelejteni, milyen fejet vágott, mikor betoppantam hozzá az NG-hez és levágtam az asztalára egy táskát.

 - Eiri, hát te?

Szeretem.

De már nem tudok vele élni.

 - Hozzád költözöm.