2. rész 1.fejezet
Emlékek árnyai; bye-bye Eiri

(Shindou Shuichi, E/1; dőlt betűk: Eiri E/1 - a szerk.)

- Yuuukkiiiiii

 - Eiri, enged el. Nyugodj meg és engedd el, így nem tudják ellátni.

 - Ha bármi baja lesz…

Bármi…

Segítség, pacák üldöznek. Nagy fehér pacák, minden alakúak. Félek, nem érzékelek semmit, csak üldözőim visítanak felém, majd nevetve letepernek, majd belemásznak a fejembe. Képeket vesznek el, egymásnak adják, széttépik.

Ne! Csak őt ne!

YUUUKIIIII!

Ébredek. Azt hiszem. Ijesztő, semmitmondó csönd, majd sárga napfény. Nem, nem napfény, a pokol tüze. Ijesztő, jobban magamra húzom azt a valamit, a valamit, a takarót.

Fehér, és sárga, és gonosz.

Sikítás, gyönyörű, édes hang. Ez a hangom? Az én hangom? Majd érces és durva, éles, csönd! De ő beszél.

 - Jobban is vigyázhatnál kölyök.

Kölyök, nem vagyok kölyök. Várjunk. Nem vagyok? Mi nem vagyok? Vagy mi vagyok? Ki vagyok?

 - Ismersz?

Mereven nézem, hátha ki tudom venni azokból a gonosz szemekből, mit is akar tőlem ez az ember. Nem tetszik, rémisztő. Gonosz és ijesztő.

 - Vettem, jó poén volt, az első. Most már hagyd abba a hülyéskedést Shuichi. Nem vagyok vicces kedvembe.

 - Valamit félreértettél. - utálatos hangnem, nem tetszik bántó. Menj el! Menj már el! - Nem tudom ki vagy, illetve azt se, én ki vagyok. Viszont zavarsz. Menj el. Innen… akár hol vagyok.

 - Nem értettem félre semmit. Mindent pontosan értek.

 - Akkor miért vagy még mindig itt te seggfej!? Halálra rémisztesz, vegyél vissza a szemeidből! - támadok, nem tudom, kell, harapnom, csípnem, rúgnom, bármi. Haragszom rá, utálom, nem értem, de el akarom kergetni, ezt a sötét aurájú valakit!

 - Mert a szeretőd vagyok.

Vicces gondolatok támadnak a fejemben, szurkálják az agyam, szemeim kés élességgel vagdalóznak a másik irányába, még mindig a mondata elemezgetésén görcsölök, görcsölök, majd kitátom a szám, de azzal egy pillanatban ő betapassza. A szájával. Mondanom se kell, micsoda egy bunkó őrült. Kapálózásom ellenére se ereszt, és egyre tiltottabb helyekre vándorolnak a kezei.

Aztán felordítva ellöki magát mikor arcon csapom. Véletlen volt, tényleg, de teljesen megérdemelte. - Rendőrért sikítok, ha nem megy el!

Hisztériásan vágom hozzá a párnát, de látszólag nem akar mozdulni. Fürkészi az arcom, a gonosz szemeivel. Bizonyára éhes, és meg akar enni. Ő a gonosz farkas. Megnyomom a nővérhívót.

Félek tőle.

 - Az állapota nem válságos, sőt, hamar meg fog gyógyulni. Csupán a fejét érte erősebb ütés.

 - Rosszat sejtek.

Cigit akarok. De nem itt. De nem mehetek. Életem hátralevő részébe, ami nem lenne hosszú, azt hallgatnám, hogy nem voltam vele. Hallgatok. Nagyon mélyen, és nagyon mérgesen.

 - Csak remélhetjük, hogy semmiféle komplikáció nem lép fel a fejében.

 - Magyarul nem lesz még hülyébb.

 - Fogalmazhatunk így is.

Most meg elmegy. Nem lehet rajta kiigazodni. Nem érdekel, végre. Viszi az összes félelmet, és pánikot.

A nővérke kedves. Kapok tőle epres nyalókát. Észre se veszem a szurit. Aztán már csak…

Fás illatra ébredek. Nem tudom eldönteni, hogy a FA-ra gondolok most inkább, vagy a lombhullató örökzöldre, de teljesen mindegy. Szinte húz ki az álmokból, vagy emel ki a sötét színű víz alól. Kicsit még vergődve ugyan, de feléledek.

Vörös, tűzvörös, égeti az érzékeny kis szemeim, de hamar megszokom. Felülök, majd a másikra bámulok.

 - Yo! Te ki vagy? És neked van ilyen illatod?

Egy pillanatig még megütközik valamin a pillantása, látom, értek a pillantásokhoz, majd rám mosolyodik. Meleg, ez kellemes. Kedves ember.

Nem olyan, mint a másik. Miért gondolok ennyit rá? Mikor fontosabb dolgokra kéne. Ki vagyok. Például. Ez fontosabb. De odabent valami mást mond.

 - Tényleg nem emlékszel ember. Hiro vagyok, a barátod, a jobb kezed, és most már az emlékeid tudója is. És nekem van „ilyen” illatom.

 - Te emlékszel? Emlékszel?! Akkor mond meg ki az a roppant gonosz ember, és miért csókolt meg!

Még mindig ég a szám, romlottnak érzem magam. Ő fiú, ez nem helyes. Vagy igen? Én a fiúkat szeretem.

És ha a fiúkat szeretem, akkor… Hirot szeretem? Mert vele olyan jó! Húznak hozzá az érzelmeim. De félek, az a másik. Talán az exem. Aki féltékeny. Ez izgi, van exem?! És féltékeny? Talán még híres is vagyok, és sokan imádnak! Mondj, mindent mondj el Hiro-san!

Fel se tűnik, ahogy ezt mind a nyakába zúdítom kapálózva, és neki se tűnik fel, mert végig mosolyog, és törhetetlen nyugalommal válaszol. Mesél, mindent, sokat, én meg csak rázom a fejem, és tovább kérdezek.

Leül az ágyam szélére, oda hajtom a fejem az ölébe. Birizgálja a hajam. Fura, fura és idegen, nem megszokott. Zavar, mintha nem vele kéne most lennem. Elhessegetem a gondolatokat. Egy kis alvás… olyan fura.

Mintha valami más is lett volna az injekciómba…

 - Ébredezik. Kumagoró nézd, mozognak a pillái. Shu-chan éled. Éledj Shuichi, éledj!

Felnézek. Homály, lassan tisztuló alakok. Majd felsikítok a zöld valamire, amit meglátok.

Egy rózsaszín-zöld paca, ugrál. Kiáltok, majd lassan megnyugszom.

 - Te… te ki vagy? - egy srác, fiú, sőt férfi. Gyönyörű férfi.

 - Shuichi, nem emlékszel? Az a gonosz autó! Én Ryuichi vagyok! Sakuma Ryuichi. A legjobb barátod! És te itt vagy velem… Amerikában!

Sakuma Ryuichi… szeretem, ő a legjobb. Hiro szerint mindig ezt hajtogatom. És most itt vagyok vele. Mellette. Megfogja az arcom, és mosolyog.

Azt hiszem Fanboy sikolyjal kéne a nyakába ugornom. De, hogy Amerika… szöget ütött a fejemben.

Aztán leesett.

AMERIKA?!