2. rész 2.fejezet
Üdvözöllek; Sakuma-módra

Sakuma-san, igen, Sakuma-san olyanná lett számomra, mint az áldásos napfény a zsenge virágoknak, vagy a víz a szomjazóknak. Minden percét vele akarom tölteni, pedig alig ismerem. Újra.

Alig-alig, pár napja.

Elvitt a városba járni egyet, repdestem, mint a galambok a park felett, az égen. Sose gondoltam volna, hogy az a Hot-dog nevű étel ennyire finom, és azt végkép nem, hogy itt is ennyien szeretnek. Nem emlékszem a régi ragyogásra, de ez az új se rossz. Ahogy Sakuma-sannal felszállunk a metróra, rendre jönnek oda hozzánk autogrammért, én csak mosolygok szemüvegem mögül, de láthatólag Sakuma-sant valami ilyenkor zavarja. Mert ilyenkor elsötétednek a pillantásai, és Kumagoró-chant is magához szorítja. Aztán meg felragyog, és nevetve belémkapaszkodik. Nem akarok foglalkozni ezzel a problémával, pici agyam nem terhelem meg fájdalommal.

Utolsó megálló, Sakuma befurakszik a talált helyre, és az ölébe húz engem. Kicsit kényelmetlenül érint, de hamar megszokom, és már csak mosolygok, fejem kicsit előre vetve.

Ráteszi a fejét a vállamra. Érzem azt az imádott eper illatát, magamba szívom. Kell, minden kis idegszálamnak. A szükség erős, ő pedig nem rest teljesíteni az igényeim. Szeretem az én Kumagorómat.

De valami kis érzés nem hagy nyugodni. Egy szúrás a mellkasomban. Nem figyelek, az emberek már nem jönnek, Sakuma-san olyan csúnyán nézett rájuk, hogy elijedtek. Ilyenkor nem értem, de nem hozom szóba.

Pár nap. Olyan voltam, mint egy ijedt és ideges róka. Még a hajam színe is pánikot keltett bennem, ezért befestettem vörösre. Sakuma-san nem örült. De megnyugodott mikor megígértem, hogy rózsaszín mellírt teszek a hajába.

Megtettem.

Nagyon jól néz ki vele, még fiatalabbnak. És viccesebbnek is.

Azt mondta, örül, hogy felvette Kumagoro terepszínét.

De voltak fura dolgok, és vannak is. Rengeteget mesélt arról, hogy barátkoztunk össze, és hogy menekültünk a hisztériás rajongók elől, egyszer, mikor elráncigált egy jpop partira. De azt nem mondja el, miért jött ide, Amerikába, és engem miért hozatott ide. Nem. Témát váltott.

Remélem, most megtudom.

Azt mondta meglepetés helyre, megyünk, és azért nem kocsival, hogy megismerjem New Yorkot.

 - Sakuma-san…

Leszálltunk a többivel, kicsit se üvöltöttünk ki a tömegből, bár inkább Sakuma-san, azzal a rózsaszín mellírral. Mindegy. Megláttam az égbe magasodó, az ablakokra vetülő napfénytől sárgás fényben ragyogó monstrumokat és eltátottam a szám. Ryuichi a kezem fogja, nehogy elvesszek, azt mondja, különösen veszélyes errefelé elveszni. Hogy ő majd’ egy napig bolyongott, mire megtalálta a hazavezető utat.

Baljához Kuma-chan szorította erősen. Ő navigált minket.

Bementünk az egyik óriási épületbe.

 - Jónapot Sakuma-san, az elnök-úr már várja önöket.

Aztán már csak arra térek magamhoz az ámulatból, hogy Sakuma-san, és Kuma-chan böködik a mellkasom, kérdően bámulva rám.

Ha jól vágnak az eszem, hamar rájönnék, hogy mi folyik itt. De, mivel magammal se vagyok teljesen tisztában még, bár az emlékek álmaimban, örömmel rohamoznak meg, így nem jövök.

 - Szeretnék leszerződtetni önöknél. Gondolom megoldható. Seguchi-sannal már mindent megbeszéltek, tudtommal.

Feláll a szőr a hátamon, ki kell mennem, pisilni, félek. Ijesztő. Mint az a férfi.

Az a férfi…

Milyen szerződtetésről beszél?

Egy szót se értek ebből a hivatalos rizsából, pedig állítólag én is ebből élek. Hivatalos rizsákat hallgatok, aztán zenélek, ahogy kérik. De akkor se értem. Ryuichi meg keni-vágja, én meg teljesen megbízom benne.

Kumagoro fordít nekem, angolról japánra, így már némileg egyszerűbb minden. Azután papírokra firkálom a nevem, azután mélyen meghajolok, és távozunk.

A liftben választ kapok. A megakadt liftben. Egy mély csókkal vegyítve.

Egy Sakuma csók, állítólag édesebb mint a méz, és értékesebb mint az arany. De én menekülni akarok, először, mert annyira ijesztő. Ő férfi, én fiú, és nem egy év van közöttünk.

Eddig azt hittem nagyjából tudok, de rájövök, nagyon szar, mindennel megtömtek, belefájdult a fejem. Ettől a csóktól meg hirtelen felejtek, és csak a mámoros semmi marad, meg éneklő angyalkák a fejemben.

Nevetés. Nevetve szállunk ki a liftből. Az a csók, olyan, mint egy kis koffein, számomra energia, számára boldogság. Ragyognak a szemei. Már nem ijesztőek, már szépek.

Végigfutunk a folyosón, egymásnak dobáljuk Kuma-chant, aki élvezi. Szeret repülni. Régen madár akart lenni, mesélte Ryuichi, és meg kellett értetnie vele, hogy ő nem madár, hanem nyúl.

Mostmár szeret nyúl lenni.

Én, pedig szeretek Sakuma-san Shuichija lenni.

 - Ruu-chan, végre ideevett a fene!

Pillantásom összefut vele. A megszólító épp nagyobb nálam. Szemei úgy csillognak, mint a megannyi szegecses valami, amit magára pakolt. Ajkait erős rúzzsal kente ki, selyemnadrágot, flitteres bársonyinget hord. Az, épp annyira kigombolva, amennyire kell, a pillantások abszolút megfogása érdekében. Látszódnak a szőke kis pihéi is.

Szürke szemeit most az enyémbe fúrja, és csak néz. Hosszan.

Nem érdekelt, se az a maszlag, amit nekem intéz. Megakadok szőke haján. Aranyló szőke haján.

Összeölelkeznek Ryuichival, aztán Ryuichi kiáltva veti magát a mögötte közeledő magas férfi nyakába. Bizton állítom, hogy amerikai.

Kívülállónak érzem magam, a nagy boldogságba én nem tudok becsatlakozni. Aztán látom, hogy egy kéz belefurakszik az aurámba.

Felnézek a tagra. Barnahajú tag. Összerándul a gyomrom, tengerészcsomóba állnak a beleim. Pillantása befagyasztja a vérem a medrébe. Torkom összeszorul. Ahhoz képest, hogy totál kiszáradva érzem magam, patakzik rólam a víz.

Emlék. Ott van. De nem tudom megfogni. Ideges rángással fogok kezet a másikkal.

 - Üdvözöllek. Gondolom te Ryuichi barátja vagy, Shuichi.

Lassú bólintás. Nem kapok levegőt.

Sakuma-san, és idegen szöszi bámulnak engem.

Kívül semmi baj, ragyogás, belül félelem, zavar.

Bemutatkozik. Azt mondja, ő Kitazawa Yuki. Ryuichi régi barátja, és a menedzser egy személyben.

Megszakad a film, mint egy régi moziban, ahol már rossz a vetítőgép.