2. rész 3.fejezet
Titkok és talányok; avagy az igazság sehol sincs
- Ez a Pockyberry!
Ahogy az angol szavak tömkelegei kicsusszanak a száján, ahogy a csípője rámozdul az éneke lágy hullámaira, alig bírom követni. Én, a billentyűs. Állítólag hatalmas döbbenet következett ebből a posztomból, állítólag énekes vagyok. Sok állítólag.
De nekem így jobb, mert én így élvezhetem Sakuma-san mézes hangját, és játszhatok neki csengő dallamokat. Ösztönből. Mozdulataim olyan kimunkáltak, hogy tanulni nem lehetne.
De ő a legjobb.
Sakuma-san. Az én szerelemem.
Az ájulásom óta, csak sodródok inkább, és ez így sokkal könnyebb. Már nem akarok tudni, már csak élni akarok. Yuki-san, és Chris, aki épp olyan szinten veri a dobjait, hogy félő azok megkárosodása. Kuma-chan védd meg a dobszerkóját. Tehát ők ketten, és Sakuma-san, így hárman, sokat segítenek.
Néha még azzal a vöröshajúval is beszélgetek telefonon.
Ő is segít.
Vagy óvatosságra int.
Az első koncert. Fél év telt el ájulásom óta.
És most elfolyok, reszketve, majdnem félrejátszom a hangokat, de aztán összekaparom magam. De ez… Sakuma-san. És az én versem kántálja. Az én versem.
„Kérlek figyelj rá,
bújtasd selymes ruhába,
öltöztesd szárnyakba.”
Belecsempész egy könyörgő sikolyt, amitől tényleg félreütök. Szedd össze magad Shuichi, majd a koncert után, majd utána
„Kérlek vigyázz rá,
szemei sárga fényére,
vágyj rá, várj rá,
óvd törékeny lelkét.”
Elszorul a torkom, egy pillanatnyi képzavar üt be, amit vadul kompenzálok egy kis imprózással. Szétszórt vagyok, megzavar ez a vers, megzavar. Sakuma-san gyönyörű hangja öleli körbe, mégis, mintha nem illene oda. Valamiért nem illik oda. Valamiért…
„Kérlek fosztd meg maszkjaitól,
adj igaz könnyeket szemeinek,
aranysárga boldogsággal övezd.
Kérlek légy vele,
adj nevet neki.
Szólítsd rajta,
énekelj róla.
Kérlek nevess vele,
szenvedj vele,
halj vele.”
- Halj vele! - tör ki a hangom kórusba a másikéval, s ez az egyveleg tűzviharként söpör végig mindenen. Aztán elhalkul a zene, én, szemeim könnyes fátyolán át pillantok a végét dúdoló Ryuichira. Elrontottam.
Shu-chan rossz volt, és elrontotta. Kumagoro megmondja nekem, ide hallom a hangját.
- Ryuichi sajnálom!
De csak üres visszhang tér vissza, nem az ő boldog hangja. „Semmi baj Shu-chan megesik.” Kumagoro se szól hozzám. Mit tettem? Mit? Sikítófrászt kapok, és megrohanva a másikat hisztizek. Mondja el nekem, mit tettem, tudnom kell. Ryuichi!
Szőke dobosunk karol le róla, majd elvisz egy nyugodt, üresnek ható próbaterembe. Egy ideig csak néz, szinte levetkőztet a szemeivel. Félek, félek tőle, mindig is féltem. Mindig megtalált, szórakozott velem, elbújtatott fura helyeken, és csókolt.
De most más. Komoly, és rideg.
- Shu-chan. Az mi volt?
Ha tudnám. Választ adnék, de nekem is válasz kell. Mindenre.
Azt hittem elvagyok nélkülük, de tudnom kell a válaszokat. A hiányuk rosszabb, mint a tudat, lehet, hogy a legszörnyűbb válaszokat kapom.
- Nem tudom, de nem is érdekel! Kopjatok már le rólam!
- Kérj bocsánatot. Tudod, hogy Ryu nem komplett időnként. Tehát siess, mielőtt megint rájön… De ha nem, én még itt vagyok. Hébe-hóba egy-két kör.
- Barom!
Kifutok az ajtón, és keresni kezdem. Árkon-bokron túl keresném, de itt jobbára csak székek, meg szobák vannak. Így ott keresem.
Aztán a hívogató hangja mutatja az utat, mint egy láthatatlan nyíl, „erre van Ryuichi, kövess” felirattal.
- Elmész holnap? De hát te vagy a menedzser, hova mennél? Haragudni fogunk, ha megint csak úgy elmész.
- Harminc éves vagy Sakuma. Megoldod azt a pár napot nélkülem is. A barátom beteg, hozzá kell mennem. De ne kelljen pont nekem--
Odalapulok az ajtóhoz. Mint egy profi kommandós ninja. Hallgatózok, tudni kell Shu-channak, mi a franc van itt.
- Már a Nittle Grasper alakulása óta ismerlek. Bizton állítom, hogy kibírjátok.
- Yuki-san, biztos, hogy mi…?
- Hogy mi, micsoda, mi, Ryuichi?
- Hát, hogy te, és én…
Látom az ajtó kicsiny, de épp elég tág résén, hogy Yuki-san felhörpint egy kávét, és arcán gondolkozás jelei mutatkoznak. Furcsa, én, a saját arcomon sose láttam, vagy érzékeltem, hogy ilyen jelek mutatkoznának. Aztán valahogy tudatosul bennem Ryuichi kérdése irányába, és a verdeső szívem valahogy beadja az unalmast.
- Te Shuichit szereted.
- Ez igaz. Kumagoro kíváncsi csak. Nem érti miért.
- Mert nem illünk össze. Mert nekem is neked is más kell. Mert az is csoda, hogy élek, és nem akarom rád pazarolni. Sajnálom, de nekem már nincs türelmem hozzád, ha olyan téren nézzük.
- Téren, téren, Central parkba megyünk?
Ő, és Yuki-san? Azt hiszem fél éve nem volt ilyen rohamom. Remegtem.
Megakartam ölni, olyan dühös lettem. Aztán valami bevillant és a falig lökődtem.
Aztán sírtam. Kuma-chan meghallott, szólt nekik. De én csak sírtam, és már nem érdekelt. Ha látják, ha tudják, hogy tudom a titkukat.
Őt akartam, őt a fejembe, őt, akinek az Angels song-ot írtam.
Akit először láttam a korházba. Annyira fáj, a gonosz pillantásai kisértésbe ejtenek. Szeretem Sakuma-sant, szeretem, de egyre terhesebb és fájóbb.
Ott volt. Elmegyek hozzá. Az első géppel megyek japánba.
Már látom az arcát. Mosolyogni fog. Nem. Elküld a francba, aztán megerőszakol. De nekem kell. Mert tudom, hogy én is neki. Látni akarom azt a két ragyogó szempárt, a titkon felderülő arcot mikor fél év után hazaesek.
Sakuma-san és Yuki-san ijedten néz engem.
Az amnéziám sötét titkai felőrölnek, Sakuma-san sötét titkai elpusztítanak.
Az a két borostyán szempár démonként kísért.
Elég a titkokból, elég a talányokból!
Hisztirohamot kapok.
Most azonnal, most azonnal,
MOST AZONNAL!
- Haza akarok menni japánba!