2. rész 4.fejezet
Boldogság könnye; gyász sikolya
A nap fényes tüze ül ki a szemeiben. Romantikus kép, de valahogy úgy érzem az igaz, igaza. Yuki szemei olyanok mint két aranysárga gömb, távolról hívogat, akarod, de ahogy a közelébe érsz, ráébredsz, nem tudod megszerezni. Megszerezni azt a gyenge fényt, ami ott ül, és amit maszkban rejtenek gonosz pillantásai.
Egy apróbb fény.
A leszállás pillanat érezteti csak velem azt a reszkető gyönyört, ami a gyomromban kavarog. Izgalom, félelem, kíváncsiság. Amnézia okozta hosszas távozás, és most csak úgy betoppanok.
De az agyam nullára állítva is fogja a szívem parancsait.
Nekem Yuki kell.
Akarom. A harapós megjegyzéseit, a konok gyűlöletét minden irányában, az éjszakai erőszakot. Mindent, ami Yuki, Yukié, Yukiról szól.
Mindent.
Nemzeti gyász
Kiírva egy újságon, de nem tudok foglalkozni vele. Most csak Yuki van. Csak ő.
- Tadaima Yuki!
Repülök be fénysebesen az ajtón, szinte orra esve, de ahogy az öröm hajtott, úgy a döbbenet fékez vissza. Furcsa szagok, túlrendezettség, Yuki lakása sose volt olyan, mintha lakna is benne. Sose. Kopár volt, és csak a legfontosabbak voltak. De most…
Ennyire örült, hogy elment?
Beljebb kúszok. Mert a félelemtől csak arra van erőm. Selyemernyő jelmezben lopakodom.
Yuki?
Yuki?
YUKI?
- Ki vagy?!
Sikítófrásszal ugrom kétlábra, de a jelmez miatt botolva fejelem a közeli falat. Nyüszögve. Majd kék szempárral fut össze tekintetem zavart fénye, sötétvörös hajjal, komoly, nőies tekintettel, dekoltázsa tájékán, velük egy magasban tartott revolvert pillantok meg.
Meg fogok halni! Segítség, Yuki segíts!
- Én itt lakom! Kulcsom is van. Az a kérdés, TE ki vagy!? És mit keresel az én Yukim lakásán.
- Yuki Eiri?
Perces csend. Ahogy eddig a gyilkos fény uralkodott, most valami másra váltott. - Takarodj.
- De én tudni akarom--
- Nincs itt! Takarodj!
A pillangókból mérgezett egerek lesznek. Rágják a gyomrom. Térdeim megroggyannak. De összeszedem magam. Elfutok.
„Nemzeti gyász
Yuki Eiri, a híres író ismeretlen körülmények között hunyt el.”
Az újságok hazudnak. Lapjai gyűrődnek a kezemben. Csak hazugság, minden csak hazugság.
Futnom kell, valakit találnom, valakit, aki megcáfolja ezt, aki azt mondja „Csak elutazott”, vagy „Csak el akar tűnni az emberek elől” „Előled” Bármit.
Rendre nyakam zúdul az a gonosz eső. A felhők a pártomot fogják. Velem sírnak. Sírnak, könnycseppeim belevegyülnek az esőcseppekbe, hangom vetekszik a mennydörgések keserves zajával.
Üvöltök. Teli torokkal. Ahogy soha, ahogy sose fogok már.
Yuki halott, elhagytam, Yuki nincs, nem láttam, búcsúztam tőle. Reszketeg sikolyokkal próbálom a tudtára adni mennyire gyűlölöm, hogy elhagyott, mennyire fáj, hogy elhagyott, mennyire szenvedek…
Nincs többé ragyogás.
Öklöm beleszalad a kirakat üvegbe. Szilánkjai felvágják csuklóm puha bőrét. Vércseppek hullanak alább a földre, zuhanó testem a sárba. Nincs, aki segít, nem akarok segélyt.
Énekelni kezdek.
„Utolsó szeg a koporsóba. Egy kis csillogó ezüst szeg.
Pár könnycsepp a fedélre, búcsúm szavai, belesűrítve.
Feledés fájdalma, magány sugallata.
Stresszes vérhányás, sikoltó angyalkák.
Vérbe úszó szárnyak, cseppek reptük nyomán,
futok utánuk, összetört lábakkal,
oldalamban szétcsusszanó fehér csontokkal
üvöltő fájdalommal.
De csak érjem el, ujjaim hegyén a bőr tapintsa,
seregnyi mennyei lény közt röppenő szeretőm arcát.
Érezzem búcsú könnye nedvét,
érezze elvesztése fájdalmának hidegét.”
Sikoly. Sikítva ugrok meg, mintha kis elektromos impulzusok ráznának. Ülve himbálódzni kezdek, reszketve markolok a takarómba. Sírok, hangosan, könnyeim hatalmas golyók formájában pottyannak ki szemeimből. Alak, valaki áll mellettem, néz, ő is sír, de én hangosabban.
Yuki halott, Yuki halott.
Ismételgetem, mint egy elakadt lemez, a régi, szomorú számot.
Magához karol, körmeit pólómba marja, sikítok a fájdalom tüzes égetésétől, felperzseli az agyam, a szemem, könnyeim sósavként marják a bőröm. De csak sírok.
Csak álom, csak álom, Shu-chan, csak álom.
Csak álom. Tudatosulnak a betűk, szavakba összeállnak, lassan apadnak maró könnyeim, lenyelem őket, torkom marják fel kénkövességükben. Sakuma-san, ugye te vagy?
- Bocsáss meg Ryuichi. Bocsáss meg nekem. Csak amit mondtál, nem veszíthetlek el.
- Shu-chan? Miről beszélsz? Kumagoro azt mondta álmodban Yuki-sant hívtad.
- Yuki-san…?
Álom… nem látom át. Az ébredés tudata minden mást elnyom.
Mindent. Az emlékeket is. - Yuki-san, és te… szeretitek egymást?
Ez viszont ott van, a tudatom mélyéből előbuggyan, fortyogva párolog a fejemben. Szeretők?
- Amikor a Nittle Grasper megalakult… - nézem őt, olyan élettelen pillantást vet vissza rám. Ne, Ryuichi, kérlek! Ne legyél ilyen!
De túlontúl kíváncsi vagyok, hogy szóljak. Neki. -… Akkor ismertem meg. Kölyök voltam, ő is. Elvoltunk, mint Kuma-chan és a répa. Mint Kuma-chan és a fülmelegítő zoknia. Aztán én hazamentem Kuma-chan és az én szüleimhez. - hevesen bólogatok, figyelek. Elmesél mindent. Kegyetlen. Mennyire gonosz ember ez az Eiri-san. Elválasztotta őt, a másiktól. Nem szándékosan. Megtette. Szipogok. Aztán megölelem Ryuichit. Olyan sokáig nem látni egy szerelmet, majd megtudni, hogy elvesztette. Aztán bántani is akarták. Megértem, mindent, amit tett, amit gondol, amit mondott. Hatalmas, erős, kibírt mindent. Kibírta, hogy el kellett hagynia a Nittle Graspert, hogy Yuki-san megsérült… szerencsével.
Sírni kezdek. Ő zavartan néz. Nem tudja mi bajom, de én se tudom. Csak sírok, könnyekkel.
- Sakuma-san, te nagyszerű vagy - hirtelen inger, ötlet, megcsókolom. Hosszan. Hogy minden ragyogásom átadjam neki, és, hogy ő tőle megkapjam az övéit. Majd pironkodva elmosolyodok. - Kapsz tőlem egy dalt. Gyönyörűt.
A leggyönyörűbbet.
- Szerintem szar…
Kumagoro 2-t, akit Ryutól kaptam, Chrisnek vágom mérgesen. - Ostoba, bolond! Hogy mondhatsz ilyet az én művemre?
- Sorry, csak nyálas - ásít - és sablonos - megint - és - a szájába tömöm a papírt.
- Akkor emészd meg mélyebben! Betűről betűre, tintapacár--
Nézek. Megakadva. Megette a papírt, a versemet.
Durcásan elfordulok, újra írni kezdek.
„Boldogság könnyei. Mit hozott nekem az élet?
Szerelmet, és szerelmet, fa alá sok rózsás szerelmet!
Csillagos szemeimbe csak ragyognak a boldogság fényei,
Mert te vagy nekem, és mert én vagyok neked.
Adj, és kapsz.
Kapsz, mert adsz
Ez a viszonzott szerelem múzsájának fantasztikus találmánya!”
…
Imádja. Csillogó szemekkel futja át újra és újra.
A próbateremben ücsörögve, épp nincs jobb dolgunk, mint egymást fanolni. (Chris sincs itt, valamiért lelépett.) Megtörtént, a fenekem még mindig fáj. Ő meg most olvassa a dalszövegem. A javított verzió, javított verziójának, az átdolgozott verzióját.
Arcomon gyönge mosoly tükrözik, majd egyre nagyobb, és nagyobb lesz. Majd felsikítok, mint egy kisóvodás.
- Szeretném a koncerten elénekelni neked!
Csak neked. Szeretlek.
- Nem.
Nézek rá, bárgyú fejjel. Nem? Rámnéz, hideg szemekkel. Harag gyűlt össze eddig boldog tekintetében.
Mit tettem?
Végül belement. Újra Kumagoroé az irányítás. De a kis gondolat ott maradt a fejemben, mint zavaró tényező, mint a folt a kanapén, szőnyegen, ruhán, falon, mi lehet a baj…?
Csak énekelek. Dalba fonom az érzéseim. Hangjaim fájdalom húrjait pengetik.
Aztán elakad a gyönyör, néma csöndre vált.
Énekeltem a próbaterembe, táncoltam, Sakuma a mosdóban, én várom boldogan. Aztán ajtót tárok neki.
De… De nem ő áll az ajtóban.
Napsárga szemek, konok pillantás, merev arc, tömény gonoszság egy arckifejezésbe sűrítve. Ő a szőke, akit először láttam meg.
Öklendezni kezdek. Megfájdul a hasam. A földre esem. Stresz, álom, belenyilall velőmbe.
Ő az.
Yuki Eiri.