2. rész 5.fejezet
My last darling - Utolsó kedvesem
(Eiri E/1 - a szerk.)
Rettenetátitatott szemeket várok, nyögést, félelmet, ehelyett egy határozott, és dühös valaki néz szembe velem. A pillanatnyi döbbenet tényleg csak pillanatnyi, kölyök komoly, véresen komoly.
Üvölt az arcáról.
Én is üvöltenék, vele. Hosszasan. De semmi értelme. Ostobább, mint volt; szembe száll velem.
- Te bántottad Ryuichit! Te voltál! Te vagy az a szörnyen gonosz ember! Egy majom! Egy--
- Egy? - de még nem tudja, ki vagyok én. Mert én vagyok az, aki minden harcot beléverhet, aki mindent átélt, aki erősebb bárkinél. Nála is. És tudom, hogy ő csak a fejsérülése miatt zakkant meg. Én viszont alap köcsög vagyok.
Közeledek felé, meghátrál. Tudtam. Nem tud mit kezdeni velem. Csak ontja a süket szöveget, üvöltve, de bent, a kis szívében ugyanúgy félelmet érez.
Rettegést.
- Haza viszlek!
Elkapom a vállainál, falnak lököm. Semmi perverz, csak rémisztőbbnek akarok látszani, mint amilyen alapból vagyok. Félelmet kelteni benne, hogy ne merjen ellenkezni, egy percig se.
Kiakar csikarni egy sikolyt, látom, megfeszül az arca, de nem mer. Be van szarva. Mosolygok magamban, kívülről azonban a tökéletes pókerarcot vágva nézem őt.
Szenvedését.
Tenyereimmel lazán falhoz préselem vállait.
Hátulról Sakuma hangja.
- Ne merd őt bántani! Shu-chan már az enyém!
Az enyém. Ő az enyém!
Fogyatékos torkába szorultak a szavak, de látom, hogy húzódna hozzá. Nem engedem. Pillantásom megálljt parancsol. Majd a másik irányába fordulok. Most már mást suggalnak a szemeim.
Harcot. Én küzdök!
Nem azért utaztam Amerikában, egy rakás xanaxszal a gyomromban, hogy hagyjam, hagyjam neki, ezt!
- Kell neked.
- Én nem félek Yuki-san. És ezt te is tudod. - engem se ijeszt meg az igazi arc. És te? Akarod látni az enyémet? Azt az állatot, aki bárki életét tönkreteszi? Aki mer ölni? Ha közénk állsz, téged is megöllek Sakuma Ryuichi, és nem érdekelnek a következmények!
Megöllek… hacsak… - Shu-channak joga van eldönteni, hogy mit akar. És joga van hallgatni. És joga van ügyvédet fogadni. Kumagoro remek ügyvéd. Veszítenél. Add fel, és menj haza. Ő engem szeret.
- A szemeiben mást látok.
Te is tudod, én is tudom. Nem kell hátra se néznem. Shuichi szemeiben homályos fények ragyognak. Tompák. Sírni akar, zokogni, mert ő is tudja.
Tudja, hogy nem szereti Ryuichit.
Annyira ostoba.
Mindkettő.
- Haza jön velem.
- Nem engedem el Shu-chant! Soha!
- De én haza akarok menni vele.
Látom a nyulas ürge szemébe kihunyni a fényt. Látom, hogy nyertem. De nem érzem azért kurva boldognak magam.
- De Shuuu-chan!
- Gyűlölöm. Csak tudni akarom, mit szerettem benne valaha. Két hetet kérek Ryuichi. És visszajövök hozzád.
- Ezért nem repülök. Ha akarsz valamit, megtalálsz.
- De hol?
- Vedd elő a kutyaszimatod.
Ott hagyom. Épp elég sokkos állapotba ráztam.
A többi rajtad áll Shindou.
Maró sósavként ég a szemembe az arca, de a mesterkélt nyugalom visszatartja a látványos elborulást. Shindou csak ül a kanapén, néma kussban, rá nem illő gonoszsággal, merev és nyugalmas tekintettel, határozott komolysággal.
Az amnézia ártott neki. Vagy nekem?
- Ezért jöttél? - dobom be a kérdést, csak, hogy az alapzaj megmaradjon
- Tudni akarom miért szerettelek - törj ki. Rombolj és pusztíts. Inkább minthogy… - Mert eddig semmit se tudok, csak, hogy egy gyökér vagy. Pokróc gyökér - hátraveti a fejét. Hajlékony, ennyi erővel magát is leszophatná. Akkor mire kellek én?
És én mi a szart görcsölök azon, hogy képeket verjek a fejébe magamról?
Semmi se változott. Ugyanakkora balfasz. Csak épp az agya nem tud hova belőni.
Támasztom a falat. Könyörgöm szakadjon rám az ég. A plafon képében. Én akarok amnéziás lenni, mindent felejteni, első ízben a határidőket, amivel nem rest baszogatni a kiadó.
Látod? Addig idegesítesz, amíg már ennyire másra próbálok gondolni. Pedig az alapbajom most te vagy, nem a novellák.
- Yuki, beszélj, csezd meg, mesélj, mondj el mindent, had menjek haza Ryuichihez!
Mit keres a nadrágomnál, és miért akarja ennyire magának? Tíz körmét belevágja. Kocsonyás szemeit meg rám veti.
Semmilyen szemeket kap válaszképp, és fura fintort.
- Hát menj.
A lélek mást mond, illetve darabokra bomolva visítozik. Az plazmaszerű valami, ami belepi a fejem, és hülye dolgokat csináltat velem. A hangja lassan kezd kikészíteni. Mi ez a dolog… lelkiismeret?
Mi a faszom az a lelkiismeret?
És mit keres a hotelszobám küszöbén, táskával a vállán, nekem integetve, sötét vigyorral.
Sikoly. - Tűnj el. Ha valaha is kellett nekem a te társaságod, akkor se ez volt. Idegesítő voltál, nem unalmas.
Ha pedig unatkozni akarok, akkor magammal osztozkodom. Kurva unalmas személye vagyok a magam kis klubjának.
- El is megyek!
- Én megyek.
Meglepetés. Reagálni se tudsz. A képedbe vágom az ajtót, és felfegyverkezve a cigis dobozommal leinvitálom magam a parkolóba.
Valami hülye hotelben szálltam meg, a neve se ugrik be. Tökmindegy. Csicsás hely, minden virít, minden turistaseggnyalóan tökéletes. A parkoló legalább normális.
Volt…
- Mit keresel itt? Várj, ki se kell találnom. Rajongói klubbot nyitsz, és megbeszéljük a részleteket.
Sensei. Teljes sávszélességében bepofátlanodva a velem szembeni oszlop totálplánjába. Két hónapja el se hittem volna, hogy ennyire lefogom szarni.
De leszarom, hogy itt van.
- Nem. Tudni akarom, te mit keresel itt. Megbeszéltük, hogy maradsz a seggeden.
Na de kérlek. Ha azt tenném, amit te akarsz, még meghazudtolnám önmagam. Ez pedig egyenes út a változáshoz. Amit nem érted teszek meg. Ha valaha meg teszem.
- Egyszerű. Utállak. Ki akarok tolni veled.
- Ez új.
Ez is nyugtatót szed ujjonnan, vagy túl részeg, vagy új taktikája van.
- Azt hitted, kicsi Eiri majd azt tesz, amit a cukrosbácsi mond? Változnak az idők. Rájöttem mekkora egy számító segg vagy. Szar lehet, a tanítvány túl lép a tanáron. - mindezt sötétbe borult borostyán szemekkel, mellékesen rémisztően semmilyen arckifejezéssel fűszerezve - Dögölj meg, Kitazawa - ráfújom a füstöt, nem várok reagálást. Semmit. Nem is csinál semmit. Csak áll és bámul.
- Ez nekem nem fáj. Ezzel nem kapsz vissza.
- Nevetségesen lassú vagy ma. Nem miattad jöttem basszod, hanem Shuichi miatt. Beetetni mindkét nyomorékagyút okos húzás volt, de Seguchi kicsit okosabb. Én meg gyorsabb. Főleg ha még akarok is valamit.
- Felőlem vidd. - rámlegyínt. Tényleg ennyit ér neki az ember? Egy közös, a sok közül. Ezért imádtam, és ezért is gyűlöltem.
De felnőttem, az imádat oda lett, csak a gyűlölet maradt. És a színtiszta harag. Meg a többi őrület.
Nem tudok mit kezdeni senseiel.
Fogja, és én is fogom.
Nincs több dolgunk egymással.
Otthagyom.
Visszamenekülök a hotelszoba a hülye Shuichival tarkított nyugalmába, majd 200 főlé ugrott vérnyomással fogom vissza mindkét öklöm.
Az asztalomnál ül. Az enyémnél! A laptopom előtt. A bekapcsolt laptopom előtt! Ennyire még nem bensőséges a kapcsolatunk!
Alig várom, hogy elemelje a tekintetét, hogy észrevegyen, hogy megragadhassam a grabancát és kivághassam az ötödikről. Nem bírom, ha illetéktelenek használják a gépem, és mellékesem azt se, ha kitalálják a jelszóm.
- Yuki… ez rólatok szól?
Vágja be a gondolatmenetem közé, hirtelen.
Belém fulladt szó.
Rólunk?
„Hideg penge szánt végig a másik bőrén. Annak arcára rettenet ül, de ugyanakkor valami rejtett gyönyör. Sexre éhezett szemei most a kis sebre merednek, ami a vállából indul, majd a vérpatakra, ami kínzó lassúsággal folyik végig a meztelen karján. Tudja, hogy csak játék, egy eszköz, rongybaba a kutya szájában, de azok az apróbb örömök épp elegek, hogy tűrő mosolyt ejtsen a száján. Akkor is, mikor a másik már torkához illeszti vérétől bemocskolódott kése nyelét.
Nem nyel, félelemnek apróbb jele sincs.
- Kérlek.
A halál, egy kapu, egy út, a legegyszerűbb, és vélhetőleg a legrövidebb is.
Tulajdonképpen mindegy is.
Vagy lassún kivérzik a másiktól szerzett sebek által, egy gyönyörbe fulladt éjszakán, vagy gyorsan, felvágott torokkal egy megkönnyebbült nyögéssel.
Mindkét állapot, ugyanazon eredménnyel zárul. Halál.”
Rácsókolok a nyakára, megízlelem a finom bőrt. Felnyög. Mozdulatsorom közben lecsukom a laptopom. Semmi köze. Majd elolvassa kiadva.
- Soha többé ne merj a dolgaimban turkálni. Minimum a szemeid szúrom ki érte.
- Yuki… emlékszem…
- Emlékezz - síri hang. Megfáradt, síri hang. Kötelet fon mindkettőnk nyaka köré, fullaszt.
Magamhoz húzom a rózsaszín fejét. - Soha többé ne merj elhagyni. A kis játékszerem vagy.
- Undok vagy, és dög! Hogy mondhatsz ilyet?
- Kuss. És meg ne lássalak a gépem közelébe se. - még megtudod a legféltettebb titkom. Hisz a gonoszoknak is lehet titkuk nem?
Valahol mélyen, a mappák halmazába rejtve. Fél éves unatkozásom eredménye…
Ő. Egy személyes névmás.
Egy betű az ábécében.
Az ostobának maga az élet,
nekem fejfájás és vér.
Rablánc, mely megköti lelkem.
Hozzáláncolja rózsás felhőihez.
Vele csak rettenet, hangos üvöltés,
Nélküle halálos kín.
Lángoló tűzben égő versek.
Kimondatlan szavak,
Hamuvá lett papír.
Ez vagy te, tűzrevaló test,
Ez vagyok én, szélben szálló kénes hamu.
Csak egy szó, átkozott szó,
Életét adja érte, életem veszi cserébe.
Gyűlöletet szít, elűzeti magát,
Majd hiányoltatja, mint a nikotin.
Mint a füstölgő száll cigi.