3.fejezet
A zavarosban

Hallgatom.

Fejmosás.

 - Megmondtam, hogy ez lesz a vége Eiri… - drága nővérem, senki nem kérdezte a véleményed. De azért hallgatom. Cigivel a számban. -… De ugye nem bántott?

 - Soha - nagyon megy nekem ez a hideg és kijátszhatatlan, érzéketlen barom szerep. Tetszik.

Seguchihoz költöztem, Mika kihasználja. Gonosz, de pár napig had élvezze csak az aggódó nővér szerepét.

Utálom a rokonaim.

Mika apával jön. Ideje bezárkóznom a vendégszobába.

Belefeledkezem a csöndbe, amit magam körül vágok. Se be, se ki. Megértik, azt hiszem. De egyik se hagyja, hogy fontos dolgokat elfelejtsek.

Enni. Rá se bírok nézni a kajára. De eszem. Szar ügy.

Emlékek. Emlékezni akarok. Hogy minden lepörögjön. Hogy ne váratlan érjen, amikor sebezhetővé válok. Most. Amikor erős vagyok.

Megtanultam mellette, hogy az emlékek alattomosak. De sose gondoltam, hogy Sensei is az.

Olyan, mint egy macska.

Dörgölőzik és hízeleg, de ha rálépnek a farkára, karmol.

Szeretem a macskákat.

Őt is.

Utálom az érzelmeket.

Rágyújtok. Bámulom a füstöt. Az agyamban kábé ugyan ez a helyzet. Füst és köd.

Írnom kell.

Remek ötlet...

…

…Barom vagyok.

Alig egy hét. Az ember azt hinné minden, változik egy hét önkéntes remete élet után. Hát cseszett változni. Ugyan az a tömeg, dugó az úton, jó, hogy gyalogolok. Mellettem néha-néha visongó nők elszállingóznak, de nem érdekel.

Semmi. Megyek senseihez, az egyetlen holmimért, ami hozzá fűzhet. Ugyan is tőle kaptam.

Kitisztul a fejemből a füst, tisztán gondolkozok, felmegyek a lépcsőházban, majd be a lakásban.

Megígértem, megteszem, nem tárgyalok vele. Átcaklatok a nappalin, aminek hihetetlen módon, még nappali kinézete van, beköszönök a hálóba, felpakolom az asztalon ácsorgó magányos laptopomat, és már távozok is.

Mélységes csöndet és megszűnt romantikát hagyva magam után. Semmit se láttam. Nem néztem rá, egy pillanatra se.

Egy szőke árnyként vonultam be, majd ki. És élveztem. Igazán élveztem, hogy végre ő érzi magát az én bőrömben.

Szenved, mint én. Tudom.

Megvolt neki Eiri, az az ember, akiért más a fél karját odaadhatta volna, pusztán 10 együttöltött röpke percért, neki nem kellett, neki más kellett, legalább rájöttem.

Nevetséges voltam.

De már nincs rózsaszín függöny, se szívecskék, se kurva lepkék.

De, akkor, kérdem én, miért fáj?

 - Eiri!

Puffanás, egy, majd még egy. Nekilökött a falnak, mire én visszalöktem az ajtónak. Tekintetemben dühös fények, kavarognak, rá vetem, Senseire.

Ki olvashatja: Miért?! - Most mi bajod?

Semmi. Ugyan, mi lenne?

 - Meg fogsz fázni - utalok erősen az extrém alsógatya-semmi ruhakollekciójára. Mellesleg jól mutat ezzel, a hawaii feeling illik a lépcsőház extrém színösszeállításához.

 - Ne szórakozz velem kölyök.

Nekiszorulok a falnak. Úgy néz ki a megöllek tekintet hidegen hagyja.

Mindig, mindenkor hidegen hagyta, pedig más már rég fülét-farkát behúzná. De ő Sensei…

Én meg Eiri. Akinek elege van.

 - Elmegyek!

 - Egy fenét.

 - Viszlát! - oldalazok el, majd viharzok el. Magamhoz szorítva a laptopomat.

Seguchi?

Miért áll Seguchi a ház kapujában? Oh hát persze… játssza a gardedámom. Kösz.

 - Aggódtam. Remélem semmi baj.

 - Semmi.

 - Rendben - mosolyog. Idegtépő. Megtépem. Villognak a szemeim, mint valami rossz neoncső. De tudom, hogy nem ő a hibás és nem rajta kell levernem. Akkor mégis zavar, érzek, ha haragszom arra a szemétre.

De mi a faszért nem tudott értékelni, amikor tényleg bármit…

Séta.

Séta.

Séta.

 - Jó volt vele?

Felpillantok. Eddig érdekesebb volt a beton szürkesége.

Jó volt vele. Erősen múlt időben. De válaszkép csak vállat vonok. Nem tudom, igazán nem tudom már, mit értsek jó alatt. - Ugye tudod, hogy Ayaka-channak összetört a szíve?

 - Kétlem.

 - Szeretett.

 - Én is őt.

Megáll. Tuti, hogy félreérhette. Félreérthető is volt, de nem érdekel.

 - Ayaka-chant?

 - Senseit…

Valami kielemezetlen csillan meg a szemeiben, és megfogja a kezem. Mit akar? Tekintetem azt sugallja, Menekülj!, de ő e helyett bemerészkedik a sárga körön belülre.

A kör, ami jelzi, meddig lehet megközelíteni Eirit.

 - Én melletted leszek - azt mindjárt gondoltam. - És megvédelek.

 - Nem kell.

 - Azt mondod? Remekül bizonyítottad.

 - Ha a képembe akarod vágni az összes elkövetett hibám, a képedbe vágom az öklöm.

Azt hiszem, mégis rajta fogom alkalmazni, az „Ideges vagy? Vezesd le barátaidon a fölös dühödet”, technikát.

 - Csupán rávilágítok a tényre, Eiri-san. Melletted állok.

 - Ezt mond a bíróságon.

Nyugalom kontra őrjöngő vadállat. Rosszul áll a szénám. Megpróbálom pillantásaimmal elijeszteni, de csak mosolyog. Új halálos fegyvert kell szereznem.

 - Miért? Talán meg akarod ölni?

Rosszul hallom.

De sikerül megijesztenem. Pillantásaimba új fények villognak, amik jelzik, hogy túl ment a határokon. - Butaság, biztos, hogy nem. Gyere együnk meg valamit.

Húz. Könyörgöm, nem vagyok gyerek! Már nem vagyok a kicsi Eiri. Fogd már fel! Elég!

Elrántom a kezem, és mellkasomhoz pakolom mindkettőt. Túl sok vagy Tohma, túl sok.

 - Haza megyek. Aztán el. Ne is kérd! - nem hagyok neki ellenkezési védekezési, se támadási időt. Beszélek. - Nem maradok. Egyedül akarok lenni, magammal.

Túl sok volt a társaság.

Meg akarom ölni?

Hiába bámulom a kirakatokat, nem adnak választ. Pedig kellene, egy kibaszott igen, vagy egy nem. Mert nem tudom. Csalódott vagyok. Dühös, minden egyéb.

Ott hagytam Tohmát, nem akarom igazából megsérteni, minek? Semmi se változik, ha ő velem szenved. Később ott hagyom az egész házat, mindent, mindenkit, menekülök.

Messze. Messze.

A város másik végébe.

Felcipekedek, marha sok cuccom van, ruhák + laptop + karton cigi és kávésbögre, fegyver, a másodikra beinvitálom magam az üres lakásba, berendezkedem.

Üres a fejem.

Üres a szoba. Matracon kell aludnom, komolyan? Nem érdekel. Ma még nem.

Az ajtó nyitva. A kilincs után nyúlok.

A lendület valahol meg tör, a fordul és becsuk mozdulat sor közepénél. Ez mi a francot keres az ajtón túl?

Rózsaszín hajtömeg áll az ajtóm előtt, bárányjelmezben.

 - Yuki? Te vagy az új szomszéd?! Egy hete kereslek mindenütt!

Én vagyok az új szomszéd? Én vagyok ennek a…, nem tudom kicsodának, az új szomszédja? Meredek a rózsaszín hajkötegre, és még vagy rengetegszer megkérdem. Én?

Nem válaszolok. Nem tudok egy szót se nyögni neki.

Beljebb lép. Mit akar? Letaperolni? Szeretné. - jól vagy? Mert sápadt vagy!? Hívjak mentőt, hozzak ásványvizet? Kaját? Rendeljek? Főzhetek is, de akkor a WCn fogsz elaludni.

Mit akar ez? Beszél és beszél. Eljut a japán konyhaművészet remekeihez. Kifogtam egy szerencsétlen hülyegyereket szomszédnak.

Hogy is hívnak? Kit érdekel. Kölyök leszel, azt megjegyzem.

 - Hé. Fogd be.

Vág egy fejet, majd sokat mellé, az ajtóig elhátrál, mivel én épp szemmel gyilkolászom. Rá hat, ez lesz ellene a halálos fegyverem. - Folyton csak szövegelsz, elegem van belőled. Pedig csak két perce ismerlek.

 - Nem igaz! Nem, nem, nem, nem felejtem el, hogy leócskáztad a tehetségemet te… te szörnyű alak!

 - Szörnyű alak vagyok?

Lehengerlő funkció bekapcsolva. - Ezt gondolod? Akkor miért nem futsz ki az ajtón.

Kussol és néz. Nem megy. Néz. Tovább. Mereven. És nevetségesen játszva a sértettet.

 - Ezt te… én.. kihívlak egy dalszövegíró versenyre!

Megdermedek, és ránézek. Halott, hullajelölt, őrült, idióta, barom, minden eszembe jut. Közben valahogy sikerült becsuknom az ajtót is.

Neki lököm. - És ha vesztek, én… én. Teljesítem minden kívánságod!

Ez tetszik. Játsszuk ezt. Önként és dalolva bejött az oroszlánhoz, bárány jelmezben.

Lehajtom a kapucni részt az arcáról. Megmutatkozik a többi rózsaszín hajszál.

 - Vesztettél.

Sensei, most mit fogsz tenni?

Elvesztetted a kicsi Eirit. A nagy, pedig nem fog többé visszamenni hozzád.

A nagy, úgy néz ki, jobbat talált.

Megcsókolom a kölyköt.