4.fejezet
Gomenasai

Ujjak lépkednek a hátamon, érzem. Sensei az? Az illat... érzem azt a szexuális illatot, ami megőrjített mindig.

De most mintha valamiben más lenne.

- Yuki ébredj, hasadra süt a nap, Yuki kelj fel, Yukiii

Yuki alszik, Yuki kóma, Yuki belenyomja a talpát a szádba, ha tovább Yukizol.

- Húzz innen te beteg állat, mielőtt én húzom el a nótádat! - párnahangon.

Fejem per pillanat belenyomom a párnámba.

Sikerült berendezkedni. Tök szép. Mika szerint olyan mintha még nem lakna itt senki, de nem érdekel.

Pár napja élek csak itt. És hálát adnék, ha bérgyilkos lenne a szomszédom. Nem ez. Ez az önműködő ébresztő óra.

Fejbebaszom az ágy mellé készített kalapáccsal.

- Fájt, te barom, utállak!

- Hogy kerülsz ide? - felülök.

- Nyitva hagytad az ajtót.

- Ilyen ostobaságot nem követhettem el!

Naná, hogy nem, hisz tudom, ki lakik a közelembe. Elgondolkoztam már azon is, hogy rácsot szerelek fel. Jobb, elektromos kerítést, meg aknákat pakolok a lakás köré. - Kölyök húzz el a lakásomból.

- Öhm.. meg akartalak kérni valamire. - szépen néz. Azok a szemek. Kiszúrnám. Olyan... Nyelek. Húzz el.

Üzenem pillantásokba sűrítve.

- Nem.

De Yuki. Kezdi. Yuki. Elszámolok. YUKI. Megcsókolom.

Csönd. Üresség. Beletemetkezem a csókba. Forróság. Kábultság. Kezdem átadni magam. Lassan. Biztosan.

- Eiri-san?

Seguchikat képzelek ide... - Látom zavarok.

Hozzá vágni valamit, mit, csak Shuichi van itt, őt nem dobáljuk. Csak a lakásból kifele.

Ő elhúzódik, rámered, nyel.

Seguchira nézek, százasszögekkel tűzdelem az ajtóra, rámosolyodok. Ahogy farkas a bárányra.

De ő nem bárány, így kapok egy visszamosolyt. Szokásos. Felveszi a harcot velem. Mit akar? Egyáltalán mi lett a lakásomból? Yuki Eiri fanclub?

- Talált. Fanoljátok egymást.

Fürdő, konyha, kávé, cigi, majd két hajkoronát látok meg a nappaliban TVzni. - Már bocs. Mit csináltok?

- Tévézünk.

Én azt hittem franciáztok Seguchi. Intenzív nyelvleckékben mindig is jó voltál.

Mintha megértenék egymást. Barátok lennének. Látom. De látom szikrákat is. Rengeteg szikra.

Semmik az enyéimhez képest.

- Kifelé.

Szikra és érces nyikorgás.

- Kérlek, nem, inkább ülj le, és nyugodj le.

- Kérlek, inkább távozzatok.

- Yuki!

Félreállok csakhogy a hülye felkenődjön a fürdőajtóra. Seguchi követni fogja, ha nem veszi a lapot, áll fel és távozik a lakásomról. Most azonnal.

Rápillantok.

Rám néz.

Nem mozdul. Vesztem a türelmem, meghal a türelmem.

- KIFELÉ!

Rózsaszín pacaként sunnyog el, szőke megáll közvetlenül előttem. - Új frizurát óhajtasz?

- Mit szeretnél enni?

... Titkos fegyvere lehet ellenem.

- Tök mindegy.

Megunva a bagázst, a tömeget, a vibráló levegőt, az előtt távozok, hogy bármit szólhatna a szőke, vagy a rózsaszín paca.

Köszönésképp rájuk csapom az ajtót.

Öljék csak meg egymást, felőlem, csak az én árnyékomból szálljanak ki.

Csípős hideg, végigmászik az arcomon, jégcsapok fúródnak a tarkómba. Hideg van.

Majd meleg fuvallat érkezik valahonnét mögülem.

Kezek kapnak el, mielőtt reagálhatnék valamit, bármit. Fagyás. Köpni nem tudok, nem hogy mozogni.

Majd dühödten fordulok, ellökve a tolakodó kezeket, majd hátrálok, elkapnak, összekoccantom a fogaim.

- Milyen jól tartod magad Eiri.

Kurva jól, hogyne. Ha az embernek van egy önkéntes szakácsa, és egy hűséges szomszédja. Milyen kár, hogy ők semmire se játszanak közben, életemben. Csak te.

- Mit akarsz? Végeztünk.

Ha nem enged el, esküszöm...

Inkább nem esküszöm.

- Én azt kétlem. Hiszen érzem. Apróbb ingerek, sóhajok, annyira megszoktad, hogy észre se veszed már, de én hallom. - belenéz extrára nőtt pupilláim feketeségébe. Igaza van, de nem fogom neki megadni az örömöt, hogy elmondom.

Soha többé. - Nem muszáj velem élned ha nem akarsz, felnőtt férfi vagy - észre vette, akkor józan - De azért nem kéne minden kapcsolatot megszakítani.

- Akkor jó előre tisztázhatnánk pár erkölcsi normát.

Lehet téged nem, de engem zavar a sok szempár, ami minket tükröz vissza. - Engedj el.

Kimászok egy gödörből, ő meg készséggel visszarúg. De legalább egy rohadt kötelet ledob nekem.

Felakaszthatom magam dalolászva.

- Béküljünk meg.

Nem nézek a szemeibe. Hiába. Add fel. Én már feladtam.

- Ezer és egy okom van a most kimondott nemre.

- Nem fogadok el nemet. Lehet, hogy a lelked nem szerezhetem meg soha, de a tested az enyém. És ezt te is tudod.

- A lelkem is a tied volt. Volt. Elvesztetted. Mit akarsz még? - szikrák, lángok.

- Téged.

- Megkapsz. De ne lássalak túl gyakran.

Ott hagyom. Meglepve, megsértve, megalázva. Vagy épp büszkén, győztesen.

Visznek a lábaim, haza.

Hozzá.

Hozzá?

Megállok rózsaszín ajtaja előtt, és bámulom. Kopogjak be és kérjek egy csésze cukrot? Megásnám a saját kis csini sírom.

Majd feliratozást kérek a fejfámra.

„Rózsaszín vírus általi halált, halt".

Hülyeség. Berúgom a lakásom ajtaját, és megtoppanok az étel illatára.

Tohma.

Még mielőtt köszönhetne, viharzok be a szobába, és magamra csapom az ajtót.

Akaratlanul is belenéztem azokba a hideg szemekbe, nem egyszer. Szikráznak, mint a csillagszórók. Utálom. Legszívesebben kiszúrnám a szemeit.

Had jöjjön ide, ha akar, had tegyen, amit akar, csak ne kényszerítsen érzésekre. Nem akarok érezni. Lelketlen tárgy vagyok, érzések nélkül és piszkosul jó érzés.

Leállok dolgozni.

Kurva sok szó, visszanézve azonban érthetetlen maszlag rólam. Érzéseim betűkben üvöltenek vissza.

Ez is a te hibád Yuki.

Yuki Eiri naplója. Bestseller lenne... Ehhez kapcsolódóan úgy érzem, csak azért vagyok sikeres, mert jól nézek ki.

Elönt a hányinger, és feladom a munka minden gondolatát.

Cigizésbe temetkezem.

Előbányászom a fegyvert, amit magammal hordozgatok és bámulom a kezeimbe. Üres és hideg.

Lelki társ.

Nem tudom, minek hordozgatom magammal, nem is érdekel. Talán egyszer hasznát veszem.

Hál istennek, nem tartozom azok közé, akik ennyire gyáván menekülnének.

- Gyere enni Eiri

Seguchi az ajtóban. Viccesen néz rám. De üvölt róla, hogy félreérti a következő mozdulat sort, amit levágtam.

Nem baj, értse, nem érdekel. A plafont jobb szeretem bámulni, mint az ő szeretetteljes, aggódó pofáját. - Ennyire unod az életed?

- Nem, élvezem. Tök vicces. Felkelni arra, hogy aludni akarsz, és lefeküdni arra, hogy hamarosan fel fogsz ébredni.

- Azért alszol, hogy újult erővel ébredj.

Leül az ágyra.

- Azért alszom, mert unatkozom. Mert hirtelen egyedül lenni, mikor megszoktad, mindig van melletted valaki, unalmas.

- Akkor ő gyökerezik a problémáid mocsarában?

- Ma nagyon költői vagy. Amúgy igen, ő. Számít ez neked?

Még mindig játszom a fegyverrel. Forgatom a kezemben. Amúgy nem értem mit aggódik ez értem. Tök üres a tár.

Azt hiszem.

- Számít. Vigyázni akarod rád.

Megsért, piszkálja a hajam. Fel fogom rúgni, de úgy, hogy mehet a korházba.

- Unom, hogy mindenki baszogatja a hajam. Nem vagyok barbi baba, hogy fésülgess.

A hajam bazgerálásához fájdalom érzete társul, utálom.

- Inkább egy hisztis csecsemő, és egy szeplős kislány közé lőnélek be.

Fejemre húzom a párnám, ezzel késztetve, hogy leszakadjon a fejemről.

- Te aztán érzed a dolgok súlyát. Csak mosolyogsz a világba.

- Azért mosolygok, hogy nyugtassam az idegeid. Ha leüvölteném a fejed, jobb lenne?

- Kivágnálak az ablakon.

Bár az, hogy mosolyogsz, semmit se változtat a tényen: kivágnálak az ablakon.

- Felejtsd el őt Eiri, keress mást. Vannak, akik az életük adnák érted - rizsa. - Akik szeretnek, akik--

- Kuss! A baszott novelláimba sincs ennyi nyálas szar, te meg tömöd a fejem ezzel!

Kezdek túlfutni a célon, de nem érdekel. Minek hergel, minek? Vállalja, ha már felhúzott.

Felülök és rábámulok - Az a rohadék mindent elbaszott, engem is, kihasználta, hogy olyan kurva szerelmes vagyok, köszönöm, nem kérek többé ebből! Élem ezt a szart, amit életnek neveznek, írom a novelláimat, és ennyi! Nem kell pszichiátert játszanod, nem kell a segítséged se! Nem vagyok gyerek, Tohma, tudok vigyázni magamra!

A dühkitörésem fele iróniából áll, de lényegtelen. Csak vagdosom a szavakat Seguchihoz, de úgy tűnik, meg se rezdül. Valami újfajta, „hogyan védekezzünk Eiri támadásai ellen" tanfolyamot végezhetett el.

- A legszomorúbb az, hogy még mindig szereted.

- Kitudja. - rágyújtok - Vágyom rá, nem tudom miért. Szerelem, szeretet, unalom, teljesen tökmindegy, őt úgy se érdekli.

- Fáj? - tapogatózik - Esetleg, elintézhetem, hogy békén hagyjon. - fura fény csillan a szemeiben.

- Bántsd, Seguchi bántsd, és az lesz az utolsó tetted.

- Rendben. De ne hidd, hogy kedvelni fogom.

- Én se kedvelem. Féreg - kifújom a füstöt. - De jó az ágyban. Most pedig menj el.

- Azt add ide.

- Menj el. Azt nem adom.

Farkasszem. Nem vagyok olyan állapotban...

- Holnap is átugrom.

- Akaszkodj.

- Nem veszem fel - megpuszilja az arcom, rámorgok, ő kimegy.

Falbámulás.

Ablakbámulás.

Izgi dolgokat csinálok. Majd meghallgatom a csend zenéjét. Idegesítő. Törnék-zúznék, csak zaj legyen. De nem teszem, nem ilyen zajt akarok.

A szuszogását akarom.

Megkoppan valami, újra, és újra, sokszor.

Kibaszott ajtó, belekapaszkodom és kivágom.

Megcsókol, ilyen heves vendéget se láttam még.

Majd felfogom, hogy Sensei az, de a pillanat heve nem ad erőt az ellentámadásra. Kezeim utána nyúlnak, agyam üvölt, szívem meg csak dobban, újra, és újra, egyre gyorsabban. Olyan vagyok, mint egy molylepke, gerjedek a fényre.

Ő a fény.

Hülye hasonlat.

Elmélkedek, miközben csókolózok, ez fáj. Viszonzom, ő pedig a hajam után kap, és összeborzolja.

Elütöm magamtól, dühödt tekintettel.

- Yuki...

Oldalra néz, én is. Nyitott ajtó, rózsaszínke bámul, akkora szemekkel, hogy csoda, ha elfér a fején.

Sensei fújtat, az én agyam kikapcsol. Minden rábízva.

Szinte hallom, ahogy a szerencsétlen szíve darabokra törik. Aztán semmi, csak ajtócsapódás.

Soha többé nem fogom élvezni. Azok a szemek, kigyilkolták belőlem, azt a kis szikrát, ami még kötött Yukihoz.

Már tényleg csak testiség van.

Üresség.

Baszott nagy semmi.

Sajnálom.

Soha nem érek hozzád kölyök, soha nem csókollak meg, soha semmit nem fogok tenni.

Tudod miért?

Hozzád csak szerelemből érhetek.