5.fejezet
Mámor; csend és sötét

Megroppan a tükör az ütésemtől, a szilánkok utat nyitnak véremnek, fájdalom nincs. Csak színtiszta düh, és valami újszerű undorérzet.

Remegek, reszketek, megtört másom ordít velem a tükör túloldalán, képek az agyamba, és a rohadt lelkiismeret, amit az elfogyasztott alkoholmennyiség csak felnagyít.

Dögölj meg, dögölj meg Sensei!

Taccsra vágott, leitatott, minden kurva sötét, foszlányok, és hangok, sírás, üvöltés, tányérok törése. Nulla emlék, nulla érzelem, fájdalom, széttép belűről, nekidőlök a csempének.

Hideg. Karmolássza az arcom, de nem nyugszom. Részeg vagyok, nem látok, duplázódik a világ, vagy épp ködbe borul.

Az idegeim parázson táncolnak visítva, szemeim totál sárgák, semmi fény, csak mattság.

Napok, napok óta nem vagyok magamnál, nem vagyok jól, csak iszom, cigizem, és alszom. Már a kávéról is lemondtam, nem akarok ébren lenni.

Már érzem, le se tagadhatom, mar, éget, elpusztít, szerelem, rohadt kínzó gyönyör, most gyönyör nélkül, csak a többi.

Bántottam?

Vagy rosszabb?

Csak azokra a megtört, dühös, fájdalmas pillantásokra emlékszem.

Semmi másra.

Rágyújtok. Mozdulatlanná dermedve, ücsörögve a földön. Mert már ücsörgök. Hátam a csempének vetve.

Csönd, szívok, és nem csak a cigit. Szívok én minden mással is.

Elkábít a füst, mozdulatlanná dermedt, táncoló démonok, lelkiismeret, sárga szemű szörny, én, magammal szemben, örült fénnyel szemeiben.

Vér tapad a kezeimhez, a magamé, de mintha másé lenne, mintha öltem volna, vér ízét érzem, kesernyés ízét.

Szedd össze magad.

Hangok, halkan, hangosan, üvöltenek, élesek, karcolgatják a dobhártyám. De nem bírom magam semmire, gondolatokat engedek kibontakozni, keselyűként lakmározni, cserélnék a sziklához, láncol Prometheus-al. Égessen a maró fájdalom a gyomrom tájékán, de ne a lelkiismeret.

Füst táncol körbe, mérge csípi a szemeim. Könnyek, aprók, reakció a fájdalomra. Vagy újra nem a WC szintjével vagyok érzelmileg, és tényleg érzek. Vagy csak a pia hozta felszínre ezeket.

Mint minden mást.

 - Semmi baj. Gyere.

Énekel egy dal a fejemben. - Gyere Yuki.

A hangja, nem segít, csak hallom, de nem mozdulok. Az ének tovább szól. - Yuukiii!

Nyugalom leple, betakar, körbeölel, melegségbe borít, kizárja a hideget, a csípős fagyot. Reagálok, mitudoménmióta először, de valamit reagálok.

 - Te…

Kérdésből nyögés, majd elfénytelenedett tekintetből dühös, riasztó, majd értelem az arcomon, és arrébbrugdosott kábultság.

Majd roham.

Összegörnyedek és köhögök. - Takarodj, tűnj el! Tűnés! - rekedtes hang, két köhögés között, szótagokban kiköpködve, de mintha egy falat próbálnék szavakkal eltolni.

Érzem a szagát, a kezeit a hátamon, haját a nyakamon. Rámhajol, figyel, véd. - Hogy jutottál…

Csönd. Köhögés. Csönd. Szuszogás.

Reszketeg gyerek kapaszkodik a vállamba és vár.

 - Jobban vagy?

Táblán végighúzott köröm.

 - Aha…

 - Be kellett másznom az ereszcsatornán, te tiszta hülye vagy, miért zárod be az ajtót, tudod, hogy átjövök! Ráadásul iszol, nem szabad innod, és cigizned se, látod mi a vége? Ostoba, majd én leszoktatlak, együtt, győzedelmeskedünk a gonosz ellen Yuki!

Háttérben a zászlónk, fején korona, szemében tűz.

Kuss! Benyomok a szájába egy közeli szivacsot. Kuss kölyök, megfojtalak, ha nem fogod be.

Pillantásaimban vad fények pislákolnak, majd kihalnak, és ellököm.

 - Se ő, se ő, se te. Az életem, én vagyok része. Nincs szükségem fogyatékosokra, se perverz tanárokra. Szűnjetek meg. Vagy fegyvert ragadok és esküszöm, én szűntetlek meg.

Menj el, vidd az összes fájdalmat, bűntudatot, felhőt, pillangót, és forró vibrálást.

Mosolyogva. Piásan. Tök őszintén.

Sírása beleég a füleimbe.

Ott is marad.

Csak a pia, csak Yuki.

Hallom a kétségbeesett, keserves hangot. Hangosan bőghet.

Becsukom a szemem.

A hideg ráz, az alkohol üt.

Találok a zsebemben egy fejfájás csillapítót. Ez mindent megold.

 - Elküldtem azt a kis mitugrászt. Biztosan nem fog zaklatni.

Ismerős illatok. Hang. Kiragad a mélységből. Az álomból.

Puha, mint valami felhő. Fekszem. Az ágyamba.

Hogy kerültem oda?

Megérintik az arcom. Hideg ujjak balettoznak rajta. Szemeimbe zavar ül ki, ahogy felfedem pilláim takarásából.

Sensei?

Adtam neki kulcsokat, de minek? Megpróbálok ridegen bámulni rá, birkabámulásba megy át.

Közelít az arca, szenvtelen pillantás, gonosz, képek villannak be.

Elkap az inger és elütöm magamtól.

Emlékek azon pillanatokról, Sensei, majd kábulat, majd Shuichi.  Bántottam.

És a felismerés tudata, a fájdalom ereje, a düh, a kétségek, felizzítják a pillantásaim.

Te voltál.

Imádom a csendet, és a nyugalmat, és a szomszédaim is így lehettek ezzel.

Üvöltés, és káosz, hangzavar, minden gyors, kurva gyors, villanások, majd hideg és csend.

Fegyver a kezemben.

Neki szegezve. - Menj el.

Nem kell nyomatékosítani a szavakat, ha már van nálad nyomatékosító eszköz. De a tekintetéből sütött, hogy elkap még.

Már elkapott, megtépett, itt az ideje védekezni.

Minden tökre homályossá vált. Érzékelni se marad erőm.

Az utolsó csepp, ez a húzásom. Már ha akarnám, se kapnám meg, a szerelmét, azt a régmúlt kedvességet. Ő óta nem hiszek az udvarlásban. Látni, hogy a szeretet átmegy önző nemi vággyá.

Látni, érzékelni, felfogni mindent.

Mélységes csöndbe temetkeztem, magam köré omlasztom a falakat, teljesen eltemetnek maguk alá, a por eltakarja búvóhelyem.

Majd könnyeden repülök, majd sötétbe záródnak szemeim. Csak a néma csendbe vágó gyors szívverés maradt, az előkelő illatok, a nyugtató aura körüllengése, a fájdalmam, a fujtató légzés, majd a roham, majd semmi.