8.fejezet
Sötétben megbúvó árnyaim; őrület

Fülembe ég minden kisebb, nagyobb nyögés, vagy hörgés, amit testem érzete facsart ki a másik reszketeg testéből. Feltüzel, ahogy pillantásommal, egy percig elmélázva figyelem a falhozszorított, profilban látszó rózsaszín arcán lassan lepördülő cseppeket.

Eredetileg csak arra indult, hogy egy zuhannyal levigyük a lázam, aztán az lett belőle, hogy meztelenül mászok a meztelen kölyökre, a hideg zuhany alatt.

Már meleg. Nem akarok mégjobban megfázni.

Yu-Yuki!

Elborítja kéj az arcát, ajkai hívogatóan rezdülnek meg, minden mozdulatra, amit benne, s két ujjammal végezek. Rácsókolok, forrón, hogy engem is átjárjon az a kéjes roham, ami rázza telt, nőies ajkait. Teljes szűz volt, általam teljesen mocskos lesz.

Együtt hempergünk a pajzán bűnök gyönyörével megtöltött zuhanyzóban.

Sikolyok szállnak ki torkából, szinte látom hangszálait rezegni. Nem bírom. Ajkaim lejjebb csúszannak, hogy megcsókolhassam a nyakán, a puha bőrt. Másik kezem combjai belső felén csusszannak végig, majd ujjaim finoman végigsiklottak Rózsaszín farkán.

Kéjtől-láztól vakultan izgatom, hogy mégtöbb, még erőteljesebb, még izgatóbb hangokat csaljak ki belőle. Hogy halljam azt  a baszott lágy hangját, ami emberek százait kergeti a totális őrületbe, nap mint nap. Ami Eirit hülyíti meg napmintnap.

Mindennap kitartóan görcsöl azon, hogy az agyam tönkretételével érzékeltesse, mennyire nagyon imádja a szemét seggfej szomszédját, aki nem rest, és mindent visszaad, kamatostul.

 - Hagyd abba Yuki, kérlek! Ez fáj.

 - Csss…

Újra ajkára csókolok, és ujjaim valami egészen másra váltom. Megfeszült sikoly, amit egy ajakharapással tompítottam le, kiserkenő vérét magamba nyeltem, mint ahogy a nikotint szoktam, ellökésre megindult kezeit feje fölé szögeztem.

Fél kézzel tartom kéjtől rángatózó könnyed testét, másik tenyerem végigsimít merev farkán - mielőtt behatolok -  hogy ezzel is abszolút felfokozzam a szenvedés, és a gyönyör beteg mámorát, ami liftezik a gyomrunk, és a torkunk közt.

Majd behatolok.

Majd mozgok rajta, lassú csípőtánccal.

 - Yuki! YUKI!

Üvöltsd csak a nevem, sikítsd, mintha épp a bőrt nyúznám le reszketeg testedről - Engedj el - elszorult hang, megállok, majd újra rámozdulok. - Yuki, Yuuukii

Az utolsó pillanatokba még kicsikarok belőle egy keserves, megváltásért ordító sikolyt, majd egyszerre megyünk el.

Aztán halálos csendbe borul minden, kizárva a zuhany moraját. Shindou nyüszít, én elengedem, teljesen.

Nézem, ahogy lecsusszan a földre, összekuporodva, zokogva, szemeim smaragd fényébe zárom őt, majd leguggolok elé, és megcsókolom.

Majd fejem a vállára hajtom, és ránehezedek teljesen.

 - Barom, barom, teljesen kimerültél!

Úgy látom, minden energiám átadtam neki. Képes felemelni, holott az előbb még magát se tudta tartani, majd a falnak tol, és megmosdat. Halálos csöndben tűröm, ahogy a kezei végigcsusszannak rajtam, de apróbb nyögést engedek, mikor a farkamra tér rá.

Közben nézem. Csillognak a szemei, mint a boldog szerelmes nászéjszaka után, aprócska düh azért vegyül bele, mer fájdalmat, okoztam neki. Leszarom, tökre nem úgy néz ki, mint aki beteg lenne.

Aztán magamhoz rántom, és rádőlök.

Aztán apróbb ingerekre ébredek az ágyékomnál. Kis szikrák amik végiggrasszálnak az ereimbe, kiteljesednek az agyamba, és robbanásszerűen terjednek szét bennem.

Valami, valamit működik a farkamnál.

De mire a felismerés okozta sokkból magamhoz térnék, és eltávolítanám magamról, a bealvásomat tökéletesen kihasználó rózsaszínt, újabb inger, ami megfeszít.

Fojtott nyögések. Kis rohadék bosszúzik.

Ajkai végigcsusszannak merev farkamon, az én ujjaim maguk közé fogják a rózsaszín hajat. Megtépem az ingerek erőteljes rohamára reagálva.

 - Szál… j…

Mit akarok én? Csinálja csak. Görcsben tépem a haját, ő görcsben szop engem, majd eleresztünk egy újabb nyögést, ezúttal egyszerre. A levegő meg olvad a hőtől, amit kiengedünk magukból közben.

Menet közben egy pillanatra meglátom a szemeit. Vad fényben égnek.

Majd újabb fojtott sikollyal megyek el.

Lenyeli.

Majd lecuppan rólam, és felmászik rám. Gyengéd csókot ad.

Fáradtan, morcosan, és lihegve viszonzom.

Nem rég élünk együtt. Bekönyörögte magát, magamnak kialakított szentélyembe, én meg beengedtem. Feltéve, ha vállalja a felelősséget.

Megvéd. Magamtól.

Egyelőre jól csinálja.

Kényezteti Eirit.

De ahogy a mézes madzagnak van eleje, úgy vége is.

 - Elmentem Yuki!

 - Jó.

 - Sietek haza, várj meg a vacsorával!

 - Jó.

 - És vedd be a gyógyszereid!

Hozzávágom az asztalt, így kirepül a lakásomból, bútorostul. Majd rácsapom az ajtót.

Alig pár perc nyugalmas csönd telik el, amikor valaki azt hiszi az ajtómra boxzsák.

Kiszaggatom állat mód.

Meglepve veszem tudomásul, hogy Shindou egy gyönyörű gazellakecses női szépséggé változott.

 - Uesugi Eiri?

De az akcentusa máris feloszlatja a tökéletes ideálokra vonatkozó minden gondolatom. Elvicsorodok.

 - Attól függ.

 - Azt kérte ezt adjam át. - lenget az orrom előtt egy levelet. - Amúgy igazán helyes volt. Kár--

Nem érdekel. Rácsapom az ajtót a gazellára, majd nekidőlök és kibontom az összehajtogatott papírt.

Végigrágom a szöveget, de ahogy haladok benne, úgy gyűrődik össze jobban, és jobban a kezemben a papiros.

Az agyam meg szívvédelmi funkcióra kapcsol.

Arra térek észhez, hogy az ajtóval együtt repülök beljebb. Egyik kezemben még mindig a titokzatos papírgalacsint markolom, most üvöltök. Rá. Erre a beteg faszra.

 - Nem tudsz vigyázni te hülye barom?!

Beütöttem a fejem, mert nagyon fáj. Shindou megfagyott a Tadaima Yuki pózban, majd síró szemekkel rohan ide. Én meg elrúgom messzire.

 - Sajnálom Yuki, tényleg! Yuki bocsáss meg, Yuki ne harizz! - az első egy óra letelt, nem bírom tovább.

Magamra zárom az ajtót.

Néma kusst akarok, ezáltal megpróbálok nem odafigyelni a hülye ajtóverésére.

Beletemetkezem a papiros soraiba, egy cigivel a számban.

„Egyetlen szeretőm. Ezeket a sorokat akkora szántam, ha már nem bírok magammal mit kezdeni. Azt hittem az elhagyás csak gyenge pillanataid egyike volt, de a tévedés terhe túl sok. Sehogye vagyok képes visszaédesgetni téged magamhoz. Sehogy. Az, hogy fegyvert fogtál rám, mindent bizonyít.

De tudd, hogy a te hibád. Annyira akartam a jót neked, hogy magamat tönkretettem. Se tanárnak, se szeretőnek nem váltam be. Az iszákosság maradt egyedül. Évek óta gyűlöltelek, de a tested még használhattam.

De ennek vége. A te neved suttogva halok meg.

Részegen. Csak az irónia örömére.”

Nem hiszem el. A kerekek a fejemben nyikorognak. Ő nem ilyen. Sose tenne ilyet. De igen. Az én hibám.

A gondolat megőrjít.

Ízlelgetem a betűket. Aztán bekattan. Az egyetlen ember, akinek vannak ambíciói, hogy tegyen valamit vele. Mert a tudat ott van, a tudat, hogy sensei meghalt, de még nem sikerült felfognom. Csak tudom. Bizonyítékok hijján. És tudom, ki tehetett vele. Ki olyan elszánt.

Ki megy ma utána a pokolba.

Eiri pusztító aurája kitör.

Ma képtelen vagyok odafigyelni a munkámra. A gondolatok megakadályoznak, egy rossz érzés, kesernyés ízként a számban. És a tegnapi események, felhozták régebbi emlékeim a felszínre.

Hamar rájövök, hogy végkép alkalmatlan vagyok a munkára, ezért egy kávéval megpróbálom kompenzálni a dolgot.

Gondolkozom a múlton.

Mika arcán. Sose féltem, de akkor igen. Mikor megláttam. Rettenetátitatott tekintet.

Túl könyörületes voltam Kitazawával. Túl könyörületes.

Erős nő. Csodálom érte. Más összetört volna, de ő soha. Azt se mondta el, mi történt, hogyan történt, nem is fogja soha. Nem panaszkodik soha. Néha még mindig félek, hogy belül már összetört, de mindig bizonyítja, hogy nem.

Én is túltettem magam rajta. Bár fűtött a düh, és a bosszúvágy, de Eiri miatt nem tehettem semmit.

De a gondolat máig nem hagy nyugodni, a gyerek talán nem az enyém. De ez hülyeség.

Kitazawa bemocskolta a két legbecsesebb kincsem az életemben.

Meg kellett torolnom.

Gondolataimból az ajtó berepülése zavar fel.

Na ebből, hogy mászol ki Seguchi?

Rárúgom az ajtót Seguchi Tohmára, és sárgaszemű szörnyként meredek befelé rá. A titkárnő már elrohant riasztani a biztonsági őröket.

Akik közül az egyik eszméletlenül fekszik a padlón.

Kezemben meg a fegyvere. Amit kibiztosítva tartok a szőke felé. Őrülettel a pillantásaimban, és éjszakai rémként fölémagasodó árnyaimmal. Beleveszek a magam köré teremtette sötétségbe, és csak démoni szemeim látszanak. Amik égnek a harag, és a gyász keverékének intenzív fényében.

Hangom dühödt ércessége robbanásszerűen semmisíti meg a temetői csendet:

Beszélgessünk!