9.fejezet
Feltámadt démon; Shindou ne!

Elborult a gyásztól az agyam, nincs kép, se hang, se érzelmek vad egyvelege. Csak a totális csend, a tudattalan mozdulat sor, színtiszta, husszonnégykarátos düh. Leginkább szemeire üt ki, érzelmeim monoton egyhangúsága, olyanok mint egy rosszabb festmény leöntve fekete festékkel. Sok vödör fekete festékkel.

- Semmit se tudok. Mi történt Eiri-san?

Csöndbe vág, megolvadt aggyal nehezen fogom, aztán lassan, tagolt szavakkal reagálok.

 - Mindent tudsz.

Ütöm meg a mély hang minden fogalmát.

 - Tévedsz. Meglepetésként ért a látogatásod. De ha valami bánt, azt nyugodtabb körülmények között is megbeszélhetjük.

 - A patológián.

 - Vagy akár itt is.

Elfújja szőke fürtjeim arcomból, szemeiben értelem nélküli fények szaladnak végig, ahogy az autók fénye a sötét országúton, majd lehullnak pilláim, s hangom kitör mélységes merevségéből. Valami baszott új skálában csendül meg.

 - Szerintem te túlléped a vigasztalás fogalmát Tohma.

 - Épp arra játszom, hogy megnyugodj végre.

Jó vicc. Halálra röhögném magam, ha nem épp a te halálodra vágynék. Nevessek? Nevetek. Gonoszan. Mint egy gyilkos. Az is vagyok. Gyilkos.

Szemeimre újra kiüt az önsajnálat.

Észre nem veszem, a közeledő veszélyt, a szemei egyre nagyobbságát, ahogy zöld mérgük belefúródik a bőrömbe, végigszáll a testemben, és lebénítja mindenem.

Aztán már csak a hosszas döbbenet marad, a bénulás okozta tehetetlenség, ahogy a csókja mérge kicsapja az áramot a fejemben. Lekapcsolnak a fények a szemeimben.

Aztán ujjaim a hajába marnak, ő meg csak rákap az egész szarságra.

Már észre se veszem. Engedek a tépésből, a dühből, már tényleg egy próbababaként állok előtte. Ő meg játszik velem.

Játssz, leszarom, lesz miért nyavalyognom.

Engedem, minden mozdulatát, a simogatást, ahogy kezei felcsusszannak a hátamra, majd le a karomon. Minden ködös, minden könnyed, Seguchi érintései nyögést csikarnak ki belőlem. Kihasználom, kényeztet, élvezem, nem adok, csak veszek. Önzetlenség a fő erényem. Nevetséges.

Aztán minden megszűnik és csak a felismerés, marad.

Fegyvertelenül állok előtte.

És rám néz a kurva szemeimmel.

 - Hát ezért? - csattanok ki fújtatva, hátam mögött közönség. Biztonsági őrök miegymás. De könyörgöm, ez a legkisebb gondom.

 - Miért, mit hittél?

Lefegyverzett, minden értelemben.

Elfordulok, emberek kutakodó tekintete vetül rám zavaró fényükben. Majd egyszerre csak mintha dolguk akadna.

A dolguk neve Seguchi Tohma. Az én dolgom meg a menekülés.

Tűz a szemeimben, mellékesen, senki nem mer megállítani.

Majd hangok a fejemben, kellemes, lágy hangok. Dal. Olaj a tűzre.

Ahogy belépek a próbaterembe, szinte azonnal rózsaszín zuhan a karjaimba, sikolyai könyörgően csengve hagyják el a torkát. Még javában extázisban, de én automatikusan reagálok: Nem. Akármit is akar.

Odább feltűnik kisebbik Tohma is, aki teljes áhítattal, és révült örömmel adja át magát a zenéjének, mint egyetlen, aki reagálni képtelen, vagy csak nem akar, a jelenlétemre.

Aztán már tényleg a néma, kuss marad, amibe belerúg Shindou hangja.

Valahogy máshogy.

Épp mennék mikor újra kezeimbe kapaszkodik, sikoltva.

Cigim félig elszívott csikke hangtalanul hull a földre.

„Szemében csak múltak árnya

Arca félelemben sápadt

Haragja reszketeg, néma sikoly(…)”

Végigsüvít pulzáló ingerként, testem minden szegletében kitölti magát. Szorongás, a hangja, az a komoly hang ingerli az érzékeim. Menekülni akarok.

De a helyzet bénít, és a felismerés tudata alattomos kígyóként kúszik a kezemre, majd mar belém. Smaragdzöld mérge pillanatok alatt nullára vágja az érzékelési képességeim.

Halálos csönd amibe beleszusszanok, elmosódott hangok bennem és körülöttem.

Majd szavak feldühödött, részeg sikolya.

Meghalt?

„Lelke oltalma a mézédes csók,

Lágy nyögések,

Szerelem”

Csók, kiáramló fájdalmak, hosszas nyögés, semmi.

Meghalt.

Sensei.

Évek vállnak semmissé, ahogy magángyászom vonja be gyásszal az agyam, fájdalom némasága, önmarcangolás sora.

Te tettél tönkre. Kell egy hibás, különben megőrülök. Csikorgó fog, villogó szemek.

 - Yuukiiii!

 - Újra köztünk Eiri-san?

Majd lendülő kéz. Bilincsként rákulcsolódó ujjak. Shindou levegőért kap, újra, újra.

 - A te hibád! - ismétlem lelkem szavait, vészjóslón csengő hanggal, haragosan csillogó szemekkel.

 - Igen, meghalt, de teljesen bizonyos, hogy nem Shindou-san jóvoltából - békítő szöszi is megszólal.

 - Te ebbe ne szólj bele! - Eiri meg hárítja.

 - Kérlek ne bánts Yuki, ne bánts, nem bántasz? Énekelek neked! Csak neked!

 - Engedd el.

Elhagytam, nem érdekelt, néha feltűnt, néha nem. Vak vagyok, baszottul vak, és önző! Ha tudtam volna! Ha tudom… megöltem őt?

Közben eresztem a másikat. Zaklatottan vesszük a levegőt, egyszerre. Bámuljuk a másikat, ugyan azt kérdezzük: miért?

Felismerés, az ismeretlen érzelmek rohama, bizsergés, pillangók.

Akkor elvesztettem őt, mikor megismertem Shuichit.

Fuldoklom a dühtől, Tohma irodájának fényes fogságában.

Shuichi kiölte a szeretetet, hogy szerelemre cserélje.

Gyűlölöm érte.

De kell.

Rosszabb, mint a nikotin.

De ezt sose fogom bevallani neki. - Ami történt, megtörtént Eiri. Kénytelen vagy elfogadni. Ideje tovább lépni, segítünk.

Nem kell a segítség. Nem kell!

Otthagyom őket, az összes kételyt és fájdalmat, mindent.

Közeledés a vég fel, a teljes lelki defekt felé, egy hosszú út, egy séta, egy rohadt illúzió kibontakozása. Majd a csöndes figyelmeztetés, ez nem illúzió. Az illúzióknak nincs puha érintésük.

Az illúzió nem fogja meg a dermedt karod, és húz le a zebráról, mielőtt a lámpa színt váltana.

Aztán az illúzió a szemembe nézett, azzal a mérhetetlen közönnyel, a barna szín melegsége beteg lázassá tett. Forróság, közelség, lángnyelvekként az arcomba csapó lehelet, majd egy sikoly, ahogy ajkai ráolvadnak ajkaimra. Minden nyomás feloldódik, s az égbe száll.

De nem kell, hiába a visszatérés öröme, hogy sebektől eltekintve él, nem kell.

Nem kellesz, de túl késő. Lassú a reakció időm, halálosan lassú.

Yuuukiiii!

Eltávolodok tőle, senseitől, kizárom, teljesen megsemmisül, megszűnik a puszta léte tudata is. Csak az ijedelem, a döbbent sokk, a feleszméltség és a hang marad meg.

A hang.

A hangja.

Hangok, autók, vérvörös színek keveredése szemeim előtt.

Elnémult, fekszik a karjaim remegő ölelésében, lehunyt pillákkal. Csöndességbe burkolózik, sápadt arccal alszik, halálfélelem fog el. Pillantások kereszttüze, nyögések, halk sikolyok, tanácstalan tanakodások, sokk. Nem fogom fel, nem tudom felfogni, baleset. Nem tudom felfogni.

Csak annyit, hogy az ölelésem szorosabbá válik.