A napvilágos álom

Fandom: Gravitation.
Szereplők: Uesugi Eiri, Yuki Kitazawa, Shindou Shuichi
 

 - Bocsáss meg, Shuichi--

A délre dűlő ég kékből, fehérből, és napsárgából álló színei egyszerre csak fehér, csillogó színekké folynak össze a szemeim előtt, és egy keserves, mindinkább fémesszerű sikoly kíséretében, kemény koppanást érzek, valahol a halántékom környékén. A nyugalom rémisztőbb, temetőcsendes formája elkábít, a fehér feketébe csusszan… Majd újra fehérbe. Fehérebbe, mint valaha…

Napsugarak cirógatására rezdülnek meg a pilláim a merev mozdulatlanságból, s a sárga összes árnyalata vág a retinámba hirtelen, ahogy elszáll az a rengeteg lomhomok a szemeimről, amik eddig kitaszítottak az ébervilágból.
A múlt illatát hordozza a napfényáras levegő, szinte mosolyra fakadok, nem önként, valami furcsa bondogsághormon hatására. Itt minden olyan fényes, zavaróan csillogó. Nem térek még igazán magamhoz, a csillogó hely varázsa vonzza a tekintetem, s lekapcsolja az érzékeim, ha épp másra irányulnának.
Talán ezért is látom meg.
Álom? A szívem megindul, ahogy megérzem a hozzátartozó kesernyés, elegáns illatot, s önként átköltözik a torkomba mikor már tekintete éle is megkarcolja a bőröm.
A levegő már luxuscikk.
Az agyam, pedig hiánycikk.

Álom…

A mindenhonnan körénk áramló sakurafa szirmok csak még rózsaszínebbé tették ezt az álmot, és mindinkább egy felfoghatatlan, de annál gyönyörűbb érzést keringett bennem. A mögöttes tartalom elhomályosulásával járó boldogság, újra érzem azokat a gyermeki fellángolásokat, ami nememtől, és identitásomtól függően ugyanúgy vonulnak végig bennem, mint akkor, s ez a rózsás-sárgás tájkép csak még inkább oda dobja a hangulatot, ami már megfelel egy tündér minden szerelmi álmának, vagy épp pajzán erotikus tájfestménynek is.

Aztán ahogy lezajlik a szerelmi vívódás, belevegyül a szájam izébe az a keserédes, savanykás vér íz is. A múlt emlékei, a lángolás, majd a tűz halála, ahogy mindenmással együtt örökre kioltódott, s ahogy képtelenné váltam egyszerűen szeretni. Nem is tudom igazán eldönteni, hogy a meglepődöttség vagy a düh kerül előrébb bennem, de szinte éreztem, ahogy rákapok selymes anyagú ruhájára, s szinte egy légiesebb, de annál dühödtebb mozdulattal magamhoz rántom, majd könnyeim beleitatom az ingjébe, ahogy nekinyomom az arcom mellkasának.

S vagy ezer miért hagyja el a szám.
Ő meg csak várja, hogy a virágzó napsütésben megcsillanó könnyeim felszáradjanak az idő lassú múlásával, hogy elfogyjanak mind, és az ujjaimból feloldódjon a fájdalmam görcsössége.
Akkor megölel. Ujjaival gyengén masszírozza a sírásban reszkető hátam.
 - Hogy tehetted ezt velem? - elfujtott hang - Hogy? Mikor… és mi? - és most tényleg nem jönnek a szavak… Amik éveken át folytak belőlem, amik könyvek hasábjait töltötték meg szorgosan, most csak dadogó szerencsétlenkedés…
 - Tudod, miért vagyok itt?

Felnézek rá, azt hiszem. A magam helyzetében se vagyok teljesen bizonyos. Annyit érzek, hogy térdelek… a többi elhomályosul, belefolyik a rózsás világba.
Megrázom a fejem. A szánalommércém meg hevesen riaszt. - Mert te ezt kérted.

Shuichit kértem. Szinte vibrál a szemeim előtt. Most is kérem. Talán a levegő miatt, a bódult nyugalom miatt, de az agyam tisztán képes venni a szívem akaratát. - Kaptam egy esélyt, hiszen én ártatlan vagyok. Csupán a helyzet.
 - A helyzet!? Változtathattál volna mindenen! - kitör a hangom, majd még félúton, a düh majdnem tetőfokán, elcsuklik.  - Te már nem voltál gyerek… - reszketeg
 - Az álmok ilyenek, Eiri-kun. Gyere velem.
 - Hova?
 - A halálba.

Csak maga a halál a megmondhatója, hogyan lesz tovább.
Mosolyra fakadok, hiszen nem ez volt minden vágyam? Csupán igent kell mondanom, és örökre elveszek abban a csöndességben. Vele. - Csak fogd meg a kezem.
Sensei? Vége?
 - De mi lesz Shuichivel?

Ez az út vége?
Ez az utolsó állomás, egy váróterem a végső ítélet előtt. A szél suttogja, a fák zizzentik felém. Sensei arca egyszerecsak mintha elfagyott volna, s mintha előbukkanna a maszk mögül a halál igazi önmaga is.
Már mindent látok. De nem fáj. Mert ez a nap a mienk volt, s az is maradt örökre. - Csak ez a nap, Sensei, csak ez. Holnap vissza kell mennem.
 - Rendben. Eiri-kun. 

„Kénes füst a fátylad,
Elrejtőzöl benne, mint egy rettegő
Félős kismadárka
Csak azt várod mikor lesz újra kék az ég,
S süt le a nap reád 

Maszk takarja síró arcod,
Maszk takarja, maszkod,
Egy gyengéd érintés lazítja csak meg őket,
Hogy aztán sorba lehulljanak
S millió darabra törjenek 

Érintés, mit megkapsz,
Hisz a sors aranytálcán nyújtja feléd,
Érintés mi megóv,
S visszahúz majd, a halálból
A feketeség karmaiból.” 

 - Énekelj még…
 - Yuki? Yuki felébredtél?! Valaki, halljátok, Yuki felébredt!!!
 - Álmodtam.

Rózsaszín egy pillanatra elcsöndesedik. Majd kitör.
 - Beütötted a fejed, mert volt egy nagy, bumm, és Seguchi-san nagyon mérges volt arra a baromra, aki nem tudott vezetni, és beléd jöttek, és te… és aztán idehoztak, és… annyira féltem! - rámesik, ez kellemesen esik a gyomromnak, amit már érzek, és ami fáj is - És azt hittük elvesztünk! Három hetet durmogtál egyhuzamban! Arra se ébredtél fel, mikor megharaptam a füled, se arra mi--
 - Kuss.

Egy nap. A mienk. A halálod évfordulójának a napja, amit még te se vehetsz el kölyök… Mégis… Nem mondhatom el. Mert ez a mi napunk Sensei.
Ráhajol az arcomba, homályos rózsaszín foltként látom csak. Majd sós könnyeim ajkaimra csókolja. Kellemes eperíz vegyül bele.
Bocsáss meg, Shuichi…

 - Bocsáss meg, Shuichi--