A 8–9. század fordulóján Európa hadszíntereinek döntő fegyvernemévé a
páncélos nehézlovasság vált. Európa első lovagi hadseregét Martell
Károly hozta létre. A lovagok kiválóan képzett egyéni harcosok voltak.
Nem működtek együtt a többi fegyvernemmel: a gyalogságot lenézték, az
íjászokat egyenesen gyűlölték. Nem rendelkeztek távolharci fegyverekkel.
A lovagok kímélték egymást (megtörtént, hogy egy francia gróf
felakasztatta a saját íjászát, mert az lenyilazta az ellenség egyik
előkelő lovagját), inkább foglyokat igyekeztek ejteni, hogy váltságdíjat
követeljenek értük. Csakis szemből támadtak, betartva a lovagiasság
szabályait. A lovag néhány emberrel (fegyverhordozó, lovas íjász és
szolgáival) körülvéve, ún. lovagi kopjában harcolt – ez volt a legkisebb
önálló harcászati egység. A legnagyobb pedig a több tucat kopjából álló
zászló volt. A lovagi harcmodor végét nyugaton az íjászok és a pikások
kombinációja hozta meg, keleten pedig a török janicsárok, akik korszerű
kovás puskákkal voltak felszerelve, és rendezett sortüzeikkel képesek
voltak megfékezni a nehézlovasságot.
