A pokol anatómiája 2004-ben készült. (Közben Breillat leforgatott négy másik filmet.) Magyarországi moziban is bemutatták. A Románchoz képest erősen redukált, kétszereplős dráma.

Az elején és a végén föltűnik néhány ember a Nőn és a Férfin kívül, ám ők pusztán a történet elmondásához szükséges kellékek. Van még egy narrátor, maga Breillat, aki időről időre belebeszél a filmjébe. „A nőnek” (Amira Casar) itt már neve sincsen, foglalkozása és múltja sincs, kapcsolatai sincsenek, csupán egy rövid időre használatba vett kis lakása, na meg a teste, hogy végképp ne lehessen más, mint „a nő”.

Ez „a nő” akut frusztrációja miatt megfizet egy férfit (Rocco Siffredi), hogy néhány éjszakán át egy óceánparti ház kicsiny szobájában nézze és hallgassa őt. Nézze, de nemcsak úgy általában, hanem behatóan. Ezúttal nemcsak a már annyiszor – bár nem feltétlenül az unalomig – feltárt, szinte mindig kellemes látványként bemutatott testtájak felé fordul „a férfi” tekintete, annak nyomában pedig a kamera és a néző: eljutunk egészen ahhoz, amit szoktak költőien a test kelyhének nevezni, és amit a Nő azért tár föl a Férfi előtt, mert éppen azzal kapcsolatosak rossz érzései. A férfiak, úgy tapasztalta, nem megfelelően közelítenek hozzá, legszívesebben elzárnák érzékszerveik elől. Milyen lenne a megfelelő közelítés (Breillat és a tőle ezúttal is elválaszthatatlan szereplő, „a nő”) szerint? Először is felismerni, elismerni a női nemi szerv isteni jellegét, illetve azt, hogy eleve közelebb áll a Világmindenség természetfölötti lényegéhez, mint a férfi nemi szerv. Ebből a felismerésből egyenesen következik, hogy helytelen a hímvesszőt máshová is bedugni, mint a vaginába. Mármost A pokol anatómiájában a férfi egyed biszexuális, az a típus, akit más férfiak szeretnek leszopni, és aki szereti magát leszopatni, inkább férfiakkal, ám adott esetben nőkkel is. De hát ez általános vétke a férfinemnek, meg is mondja „a nő”: Mind csak ezt akarjátok. Éppen ezért kell éppen őt, a sokszoros bűnöst odacsalogatni az oltár elé, és vezeklésre bírni.

Helytelen továbbá az is, ha a női nemi szervbe bármi mást dugnak, mint férfi nemiszervet. Breillat szerint például a tamponok steril módon történő hüvelybe helyezésére kifejlesztett kis eszköz tipikusan ilyen férfiármány. Mert ahol metafizika van, ott a mikrobiológiai megközelítés érvénytelen, természetesen.

Ám mindennek mélyén a metafizikán túl az a tapasztalat is meghúzódik, hogy miközben világunkat látszólag a férfiaknak a nőkre irányuló vágyai mozgatják, igazából „a férfi” nem is kívánja olyan elementárisan „a nőt”. A női test egésze és különösen a test kelyhe olykor taszítónak vagy egyenesen félelmetesnek mutatkozik „a férfi” előtt, bár erről csak kevés feljegyzés készült az idők során. A reklámok nőalakjai, miközben minden lehetséges termék megvásárlását teszik kívánatossá, legkevésbé éppen az elsődleges női nemi szerv felé építenek ki vonzalmat. De Catherine Breillat, sajnos, igencsak zavarosan értekezik ezekről az érzeményekről. Dialógusai sem a legjobban formáltak, annyira nem, hogy A pokol anatómiáját jobb lenne lekevert hanggal nézni, annál is inkább, mert a szereplők kitárulkozása őszinte figyelmet érdemel. A mesterséges, laboratóriumi helyzetet Breillat képtelen hiteles történésekkel megtölteni. És nem tudom nem észrevenni a különbséget a Románc és A pokol anatómiája között – az előbbi javára.

Amikor bíráló megjegyzést teszek Catherine Breillat művészetére, akadhatnak, akik azt gondolják, csupán „a férfi” akadékoskodik, fanyalog. Igen, ezek a művek pontosan ilyenre vannak csinálva: támadhatatlanok. Breillat egy divatos diskurzusba helyezkedve végzi kutatómunkáját a nemiség területén, gyártja gyors egymásutánban könyveit és filmjeit, és akármennyire kihívónak mutatkozik, nem kell súlyosabb retorzióval szembenéznie, mint hogy filmjeinek forgalmazását esetenként és helyenként korlátozzák. Persze ez is roppant mód bosszantja, érthetően. Ami viszont az emlegetett kutató-elődöt, de Sade-ot illeti, ő magányos bűnözőként élt és alkotott, életének jelentős hányadát börtönben töltötte. „A kárhozatban egyedül én vagyok”, ahogyan Pilinszky írta.

Anatomy of Hell az IMDB-n