 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Amerikai bombázó
Ahogyan az ember közeledik a célhoz, a szíve egyre gyorsabban ver... olyan ideges, úgy fél, hogy valahányszor légvédelmi gránát robban vagy dob egyet a gép, azt hiszi: itt a vég.
John J. Briol fedélzeti lövész
B-17 Flaying Fortress
A B–17 Flying Fortress (magyarul „repülő erőd”) bombázót 1934-ben fejlesztette ki a Boeing cég az Amerikai Légierő számára. Az első repülési próbák 1935-ben, gyártása a következő évben kezdődött meg. A repülőgépből több mint 12 000 darabot készítettek. A bombázó becenevét a 11 db (G altípusnál már 13 db) 12,7 mm-es M2 Browning géppuskák által alkotott védelmi rendszer miatt kapta, aminek össztüzén keresztül az ellenséges vadászok alig tudtak átjutni. A második világháborúban minden fronton alkalmazták. Az amerikaiak a briteknek átadtak néhány darabot belőle. A védelmi rendszer gyenge pontja az orr rész kialakítása volt. Kitapasztalása után a német vadászgépek rendre a szembetámadás taktikáját választották. Amennyiben a repülőgép dugóhúzóba esett, gyakorlatilag nem lehetett belőle kivenni és nem lehetett elhagyni sem a centrifugális erő miatt. A gyártó csak 510 km/h sebességig garantálta a repülőgép repülés közbeni épségét, ezzel együtt erős szerkezete miatt jobb sérülésállósággal bírt a B–24 Liberatornál.
A leghíresebb B–17-es a Memphis Belle volt.
A háború után voltak olyan példányok, melyeket kereskedelmi célokra átalakítottak.
A B-17-es első bevetéseit a második világháború alatt teljesítette. Először a Royal Air Force (Királyi Légierő), majd a USAF (Amerikai Légierő) nyolcadik légierejében került bevetésre a német ipari célok ellen.
A háború alatt 32 tengerentúli bombázócsoportot szereltek fel ezzel a géppel. A ledobott bombák mennyisége 650,195 tonna volt, ebből 451,691 tonna európai célokra esett.
